Crystolyenna

Nem sokan mondhatják el magukról, hogy már 2362 éve tapossák eme földet, azonban és azon szerencsések közé tartozom, kik büszkén mondhatják, hogy több mint két évezrede él. De be kell valljam az én emlékeim is koptak, mára már nem emlékszem mindenre annyira jól, ahogyan az régebben tettem. De próbálok nektek mindent elmesélni, mindent amire még emlékszem és a legrészletesebben teszem ezt, mert ti mind a legjobbat érdemlitek meg.
Egyiptomban születtem és nem, nem vagyok fekete, mert a szüleim nem onnan származtak, legalábbis anyám.. Apámról meg nem igen tudok, azt se tudom ki ő és valamiért nem is akarom sosem megtudni, mert.. Kit érdekel, hogy melyik bukott angyal csinálta fel anyámat? Engem sosem izgatott ez a kérdés, na de mielőtt ebbe belemennénk.. Szóval Egyiptomban születtem, édesanyám rabszolga volt és annyira emlékszem még, hogy születésem után valamiért kitört ebből a sorsból, talán.. tudjátok nehéz emlékezni, de tudom már.. Amint elég idős lettem eladott engem és végre megházasodott. Újrakezdte az életét és én nem voltam az elképzelt jövőjében, én egy hiba voltam melyet ki kellett javítani. Arról nem is beszélve, hogy egyenest retteget tőlem, hisz a hátamon szétterül egy pillangó alakú kék anyajegy, mely mindig felvillant, mikor ideges lettem. Minden boszorkánymester valamilyen „billoggal” születik, ez volt az enyém. Engem sosem zavart én mindig szépnek és különlegesnek találtam. Szóval rabszolga lettem és dolgoztam, mindenki csak megalázott vagy cserbenhagyott, míg be nem töltöttem a 21. életévemet, ekkor megálltam az öregedésben, onnantól kezdve tart fiatalságom a mai napig.
Természetesen hamar feltűnt másoknak is, hogy nem öregedem, mint a többiek és ekkor vádoltak meg boszorkánysággal, valamilyen sátáni lénynek neveztek, akit megakartak ölni.. Mondanom sem kell, hogy ekkor ismerkedtem meg az erőmmel is és így tudtam megmenekülni a felnégyeltetéstől. Meglepő, hogy azt hiszik ezt a középkorban találták ki, már akkor régen is divat volt az embereket felnégyeltetni… Hát nehezen tudtam megbékélni azzal, hogy sosem halhatok meg, hogy nem öregedem és bárkit is szeretek meg, az vagy meghal vagy megutál. Nem könnyű boszorkánymesternek lenni, de nem lehet ellene mit tenni, ha egyszer ilyennek születünk, akkor így kell végigélnünk az életünket. Az öngyilkosság sem megoldás, hisz mindenki ragaszkodik az életéhez és idővel mindenki megleli a boldogságot az öröklétben. Csak ez első kétszáz évben éreztem úgy, hogy ez egy szörnyű nagy átok, majd megértettem, hogy élni jó és nem rejtőzködtem, nem bujkáltam tovább, éltem az életemet úgy, hogy vándoroltam.
Van egy kedves kis történet, ami az első szerelemről szól.. tudjátok én sosem akartam szerelmes lenni, hisz akkoriban azt gondoltam, hogy ki tudna szeretni egy ilyen félre sikerült valamit, mint amilyen én vagyok. Egészen addig, míg meg nem ismerkedtem Agusthinnal. K.E. 115-ben megismerkedtem egy fiú.. egy férfival Rómában, kit Agusthinnak neveztek. Szemrevaló férfi volt, tökéletesen bánt a szavakkal és bókjai minden nőt különlegessé tettek, azonban egy nap megakadt rajtam a szeme és azután nem érdekelte más, csakis én. Akkoriban már nem voltam rabszolga, hanem kifosztottam egy gazdagcsaládot és átvettem az egyik lányuk helyét –szerintem nem kell említenem, hogy mindenkit megöltem abból a családból-. Verseket írt nekem, különböző ajándékokkal próbált kedveskedni, ami nekem nagyon is imponált. Akkoriban ez volt a divat, akkoriban még volt romantika és voltak érzelmek és én szép lassan beleszerettem ebbe a férfiba. Ahogyan az lenni szokott, egyre több időt töltöttünk egymással és egyre mélyebb lett a szerelmünk. Aztán elérkezett a nagy nap, mikor megkért arra, hogy legyek a felesége.. Én igent mondtam, de a házasság a feltétlen őszinteséget is jelentette, így hát elmeséltem neki, hogy mi is vagyok.. Nem igazán reagált jól, egy világ tört benne össze és láttam a szemén, hogy egyre jobban szívja magába az őrület, mert.. megbolondult, teljesen kivetkőzött magából és ő is minden átkozott boszorkánynak és démonnak kiáltott. Talán evidens hogy abban a pillanatban a szívem millió darabra tört, azt hittem hogy ő más lesz, hogy ő képes lesz megérteni és elfogadni olyannak, amilyen vagyok, de.. De nem, ő sem volt különb. Egy időre megutáltam a mondénokat, gyűlöltem őket mindennél jobban, undorodtam a szánalmas, törékeny és halandó lényektől.
Mit csinált ez alatt? A mágiámmal foglalkoztam, gyakoroltam és próbáltam minél több varázslatot használni és kitalálni. A legöregebb boszorkánymesterek egyike vagyok, sokat tettem a fajunk fennmaradásáért, mert szerintem mi vagyunk a legkülönlegesebb lények. Szóval a mágiámat fejlesztettem és elég gyorsan fejlődtem, ebből arra tudok ma következtetni, hogy az apám egy igen erős és nagy démon lehet… Nem is tudom mit csináltam ezen kívül ezekben az időkben, annyira nem emlékszem, olyan ködös és homályos minden. Mint mondtam nem a legjobb a memóriám, de haladjunk és közben térjünk át egy másik korszakra.
A mondénokat még mindig utáltam, sőt szánalmasnak találtam, hogy egymást gyilkolják a területekért, mert teljesen felesleges, miért nem a tudnak békésen élni? Akkoriban ez a kérdés nagyon foglalkoztatott, szerettem volna, ha békében élnének, de ez nem volt lehetséges, volt bennük valamilyen ösztön –ami mai napig meg van-, ami arra késztette őket, hogy pusztítsák el a saját társaikat. A főbűnökről meg nem is beszélve.. Kapzsiság, bujaság és még sorolhatnám, szánalmasak a mondénok és örökre azok is maradnak. Igaz akad közöttünk egy-két normális is, de nem igazán jellemző rájuk. És Agusthin által okozott sebek a lelkemen sem gyógyultak be, mert akkoriban még hittem abban, hogy nekem is abban, hogy nekem is van egy érző szívem és lelkem. Ne féljetek ezt nem sokáig gondoltam így, hamar megváltozott a véleményen, nem kellett hozzá ötven év sem. Furcsa, hogy így viszonylag elgondolva milyen gyorsan halad az idő. Olyan, mintha tegnap jártam volna lovagi tornákra, ma pedig már kosármeccsre és egyéb ilyen helyekre járok. Gyorsan fejlődtek a mondénok, de egy probléma mindig is ott volt nekik.. Halandóságuk és a rövid élettartam.  Bár meglepő, hogy az orvostudományok fejlődősével mennyire megtudták hosszabbítani, már nem csak 30-40évet éltek, hanem 50-60évet is. Na de szóval azt sem tudom már, hogy hol tartok az időben..
Az 500as években kezdtek újra változni, akkor már nem utáltam a mondénokat, hanem láttam a lehetőséget arra, hogy kihasználjam őket és feladtam a lelkem, tudtam hogy alapból is romlott vagyok.. Így elfelejtettem a szerelmet, nem volt rá szükségem, átváltottam a kalandokra és a játszmákra, a férfiak csak jöttek utánam. A szépségem nem varázslattal keltett illúzió volt, hanem így születtem, édesanyám még ha eldobott, akkor is egy csodaszép nő.. Elfelejtettem valamit, nem meséltem el nektek, mi történt anyámmal. Az pedig elég élénken rémlik még, hisz én öltem meg..
Egy nyári nap volt, egy nagyon szép nyári nap, mikor a nap kellemesen melegítette a bőrömet. A szél lágyan fújt és virágok illata lengett be mindent, annyira festői volt a táj és minden olyan csodás volt. Aztán teljesen véletlen megpillantottam a nőt, aki megszült, kinek hasa kerekded volt, állapotos volt és lassan már szülni készülhetett volna. De hát jöttem én megöltem, igazából akkoriban még nem nagyon uraltam az erőmet, így nem volt annyira szörnyű halála, halálra égett a férjével és a féltesómmal. Egyáltalán nem rázott meg a dolog, szerintem teljesen jogos volt és megérdemelte a halált. Nem éreztem bűntudatot és nem is fájt az elvesztése, eladott csak hogy ő menekülni tudjon a „szörnyszülöttől”, mert így nevezett. Igen, ezt még el akartam mesélni, még mielőtt haladunk tovább.
Szóval az 500as éveknél tartottam, ahol én voltam a világ legszebb és legérdekesebb nője, mindenki rajongott értem, akivel találkoztam. Szerettem a figyelmet, ki ne szerette volna? Szerettem ezt az időszakot, de nem kötődtem senkihez sem, erre nagyon is ügyeltem. Igazán élvezetes évek voltak ezek, de mondjuk költöztem és költöztem, míg meg nem érkeztem 612ben Párizsba. Csodálatos város volt és imádtam, egyből beleszerettem és kérdéses sem volt, hogy én váltam a város főboszorkánymesterévé. Nagyon sokéig itt maradtam, sőt. Itt éltem innentől kisebb szüneteket kivéve, mindig is Párizsban laktam. Védelmeztem a városomat és én vezettem az alvilági dolgokat, egészen addig, míg meg nem ismertem Angelie Bane-t.
Igen, egy újabb érdekes történetnek nézünk elébe, mert elmesélem hogyan tettem szert a legjobb barátomra. Angie egy igazán érdekes és aranyos ember volt, nem akarom nagyon firtatni, de lényeg hogy egy piacon ismerkedtünk meg és pont megtámadta volna egy démon, természetesen ő nem vette észre és tudomást sem szerezett az egészről, míg én szépen megmentettem az életét, ekkor már állapotos volt. Nem, nehogy azt higgyétek, hogy jóságból mentettem meg, sokkal inkább mert egy boszorkánymestert hordozott a szíve alatt. Fontos számomra a fajtám és mindig is védelmeztem őket, most sem lehet másként.. Nem egy boszorkányüldözéstől mentettem meg társaimat. A középkor ebben a tekintetben elég kriminális volt, Párizs is felvette ezt a szokást, kereste a boszorkányokat és a mondénok el akarták égetni őket.. De Angie-nél tartottunk, elkezdtünk beszélgetni az almákról és mesélt nekem a férjéről, hogy mennyire szerette a férjét és minden másról, ám nem tudja, hogy nem a férjétől van a gyermeke.. Nem mondtam el neki, de idővel összebarátkoztunk és ott voltam mindkét gyermeke születésénél. Nem sokkal Magnus születése után hunyt el, felakasztotta magát, azután hát.. Ahogy cseperedtek ott voltam mellettük, azonban mikor mindkettő gyermek elmúlt 17 éves, kitöröltem az emlékeiket rólam.. Nem akartam, hogy emlékezzenek, nem akartam nagyon kötődni hozzájuk, mert.. időközben Angie meghalt, megint.. olyan történt, amit nem szerettem volna, közel engedtem magamhoz valakit, akit nemsokára el is veszítettem.. Nem akartam a gyerekeivel is ugyanígy járni, jobb volt, hogy nem emlékeztek rám és élték az életüket. Azonban elmondhatom, hogy Magnust sokkal jobban szerettem és talán vele még barátok is voltunk, míg el nem felejtett.
Majd visszatértem Párizsba és zavartalanul folytattam az életemet, mert nem történt semmi izgalmas, az évek csak teltek és múltak, figyeltem mindent és mindenkit, akit csak lehetett. Figyeltem, ahogyan Magnus egyre híresebbé és erősebbé válik, sok a pletyka és nagyon is gyorsan terjednek, hamar tudomást szereztem arról is, hogy Camille behálózta és.. minden egyebet is. Hát nem unatkoznak arrafelé az biztos, itt Párizsban rend és béka uralkodik. Minden annyira nyugodt volt itt, hogy lassan túl szép volt, hogy igaz legyen.. Pár száz év múlva egy embernek sikerült megtörnie a békét.. legalábbis a szerintem fennálló békét.. Valentine. Már születésekor meg kellett volna ölni, mert nem érdemes az életre.. Évekig félelemben tartotta az alvilágiakat, de én nem féltem tőle, miért is féltem volna? Több hatalmam van, idősebb vagyok, már több mint 2362 éve élek, nem tudott nekem semmi újat mutatni az az árnyvadász. De lemondtam.. megtört a hosszú éves uralmam itt Párizsban, átadtam a helyem, mert máshol volt rám szükség, ahol fenn állt a fenyegetés, így tehát elutaztam, hogy újra találkozzam valakivel, kinek régen elvettem az emlékeit. Készülj Magnus, mert nem soká érkezem hozzád!