Nariel Cross

Az élet voltaképpen a lehető legszörnyebb ellenségünk, és amikor megszületünk, nos már akkoron eldöntetett azon sors a részünkre, hogy számunkra csak is a szenvedés végzete létezhet..

Emlékszem.. Oly' tisztán emlékszem a mai napig mindarra, hogy mit kellett átélnem, avagy, hogy mivel is néztem szembe. Látom hatszáz év távlatából is a szemeim előtt, nos a gyermekkorom rémszerű történéseit, és amikor a múlt fakó homálya lepi be a ködös elmémet, akkor elborzadok. Mindig elborzadok..

1400. Január 11.-e,
Zuhogó eső fedte be a tájat, miközben az éjszaka, nos egyre inkább uralkodó tényé vált. Egy utolsó, ám sikoltó női hang töltötte be azt a házat, ahol is a világra jött egy kisfiú. Egy gyermek, akit az anyja épp csak, hogy a karjába vehetett, de az apa máris kitépte a nő kezei közül. Tudta jól azt, hogy a felesége nem az ő gyermekével terhes, hanem a hűtlensége révén hált egy démonnal. Ezt pedig nem tudta megbocsátani a nőnek, akit annyira szeretett, és akiért az életét is képes lett volna odaadni. Szépen, lassan megőrült, ahogy a gyermekre pillantott, aztán elvitte a szobából, hogy egy másikba vihesse át. Miután mindezt megtette, nos visszatért a nőhöz, aki időközben zokogott, és a 'bocsánat' szót rebegte mind untalanul. A férfi nem hatódott meg, csak lemondóan megrázta a fejét, és utolsó szóként halkan annyit mondott, miszerint: 'szajha..' Végül megragadta a bal keze ujjaival, nos a nő leheletnyien finom bőrét, és megfojtotta a nyakától fogva. Egy utolsó könnycsepp folyt le az anya arcán, míg a férfi ezt követően, nos rideg tekintettel engedte el az élettelen testet. Ez az este volt az, amikor is egy árnyvadász férfi mondént ölt, és amikor is megszegte a szabályt, ami rá vonatkozott.

1410. Szeptember 29.-e,
- Sajnálom, apám... - Rebegtem lemondó hangon, és törékeny hangszínnel megspékelten. - Én nem akartam... nem szeretem volna csalódást okozni neked.
- Kit érdekel az, hogy mit akartál, és mit nem? - Üvöltött rám apám, mintha egy végzetes bűnt követtem volna el. - Tanuld meg, hogy ezeket a lényeket megöljük, és nem megszeretjük! Még egy ilyen, és esküszöm, hogy megmutatom neked azt, hogy milyen is az, amikor dühös, de aztán igazán dühös vagyok, te pimasz kölyök! - Túrt a hajába az apám, miközben remegő léptekkel hátráltam tőle. Végül a falnak ütköztem, és így kénytelen voltam megállni. - Ugyanolyan mocskos lény vagy, mint az igazi apád.. De ne aggódj! Verek beléd értelmet, adok neked életcélt, hogy ölj... öld azokat, amilyen te magad vagy.. egy mocskos kis alvilági. - Húzta gonosz mosolyra az ajkait, ahogy megragadta a karomat, és erőszakosan magával rántott. - Most pedig gyere, és öld meg azt a kis farkas kölyköt, akit a legjobb barátodnak hívtál. - Nevetett fel cinikusan, miközben a pincébe vezetett le, ahol ugyanis már meg volt kötözve a fiú. S már csak egyetlen apró feladat volt hátra..

1420. Október 3.-a,
Egyetlen kézmozdulattal sikerült bezárnom a pajta ajtaját. Boszorkánymester vagyok, az eredeti apám egy démon, és a nevelőapám pedig egy árnyvadász. Sokat tanultam, és bár gyűlölnöm kéne azt, aki vagyok, de mégsem tudom.. avagy talán nem akarom. Finoman léptem beljebb, miközben a csőcselék egyre beljebb húzódott. Megvillant a szemem, és ez már magában nem sejtetett semmi jót sem.
- Ugyanolyan vagy, mint mi. - Mondta egy idősebb farkasnő, aki a gyermekeit próbálta elrejteni a háta mögött. - Alvilágiak vagyunk mind. - Mutatott körbe, miközben szánakozó tekintettel méregetett. S talán egy pillanatra eltudta hinni azt, hogy képes vagyok megsajnálni őket. Talán védenem kéne, és azt mondanom, hogy minden rendben lesz, mert itt vagyok, de ez.. ez nincs így, és sosem volt.
- Nem vagyok olyan. - Mondtam ki rezzenéstelenül, és egy kegyetlen mosollyal az ajkamon. - Korcsok vagytok, rühes dögök, és nem többek.. sosem voltatok többek. Mégis miért kellene élnetek? - Hangom tele volt iróniával, és annál is jobban, de megvetéssel. Finoman megemeltem a jobb kezemet, és ekkor felnevettem. Rémület volt úrrá mindenkin, a gyermekek szeme zárva, a többiek pedig rettegtek. Meg sem próbáltak védekezni, avagy átváltozni.. S hogy miért nem tették? Mert azt hitték, hogy kint is vannak még hozzám hasonlóak. Ez a trükk, a játszma, és a megtévesztés szépségének varázslata..
- Ne, könyörgöm... - Egy utolsó kérés, majdan egy sikoly, és egyetlen bűvös szó a számból - egy igézet. Lángra gyúlt az épület, és őrülten fájdalmas hangok közepette, nos szinte bent égett mindenki.

Az emlékek olykor szörnyűek, és épp ezért is kell ebből felkelve, nos nem egy álomvilágban élnünk.

Manapság,
Ujjaimmal játszi könnyedséggel dobolok az üvegasztal felületén, az idegességem már-már a tetőfokát súrolja, s ha lehetne a várakozást ennél kínzóbbá varázsolni, akkor teljes mértékben az őrület határára kergetnék az önön személyem igazi valóját. Az óramutatók lassan vánszorognak odébb, és a másodperc jelző úgy kattog minden egyes ütemben, mintha megakarna süketíteni. S lám, nem tévedek sokat. Egyre jobban zavar ez a frusztrált légkör, és mindinkább érzem úgy, hogy menten széttöröm szilánkjaira ezt a nyamvadt asztalt. Felállok végül hirtelen a székről, abbamarad a dobolás az üveglapon, és könnyedén sétálok a nagy ablakfelülethez, mely által rálátást nyerhetek New York-ra. Gyönyörű egy nagyváros, és így az éjszakai életben, nos egészen tökéletesnek tűnik a kivilágítás miatt. Törzsgyökeres vagyok e környéken, hisz már szinte évek óta itt tartózkodom, mintha csak itt születtem volna. Kezdem azt hinni, hogyha nem az utca nevelt itten, akkor az árvaház, bár egyik sem valós, de a képzelet szinte csodás. Igazából viszont, ha nem éppen a sötét ügyleteimet hajtom végre, akkor az előkelő 'mondén' elit társaságokban vegyülök el.
Zakóm belső zsebéből előhúzom a kedvenc kis tőrömet, és játék gyanánt forgatom az ujjaim közt. Megvető pillantással fordulok a nyíló ajtó irányába, miközben egy kegyetlen mosolyt öltök magamra. A látszat mindig is megtévesztő, ahogy a képlet is, ami által elképzelsz egy-egy embert magad előtt. Annyi alkalommal volt már időm szembenézni önmagammal, hogy egy idő után megfeledkeztem arról, aki voltam, és akivé mostan váltam. Oh, lássuk csak! Nincs valódi jellemem, könnyed módon űzök random szerepeket, és kiválóan megtévesztek akárkit.. Vicces az, hogy míg más a valódi munkája által vált valódivá, és lett gazdaggá, nos addig én meg trükkökkel értem el a saját kis sikereimet.
- Oh, Mr. Delon! - Hajlok meg ironikusan, miközben megvetően ejtem ki a nevét. - Már kezdtem azt hinni, hogy a saját irodájában sem lehet elérni, s még ha így is lenne, nos tudtam volna hol kell keresnem. - Folytatom a baráti kis csevejt, miközben helyet foglalok az üveglapon, és intek neki a tőrrel, hogy üljön csak le a székébe. - Nos, tudja nagyon nem vagyok elégedett önnel. Mindig csak húzza, és húzza az adósságot, és ezt pedig már nem tűrhetem el, vagy tán azt várja, hogy ölbe tett kézzel nézzem, ahogy a tartózásait sosem adja meg nekem? - Teszem fel a kérdésemet némi kíméletlen éllel átitatva, ahogy igazából sokat sejtetően beszélek. - S, á-á-á! - Emelem meg mutatóujjamat ekkor. - Meg se szólaljon.. - Teszem ajkaihoz az ujjamat, hogy csendre intsem. Ám érzem, ahogy teljes félelmében remegni kezd. Oh, mondének..
- Tudja önmagának írta alá a halálos ítéletét, Mr. Delon, és ebben az a vicces, hogy a saját kis biztonságos irodájában talál rá a megnyugvására. - Húzom kegyetlen mosolyra az ajkaim. - Ám, remélem a mennybe kerül első szállásként, mert amennyiben a pokolba, nos ne várja meg, amíg követni fogom önt, bár az is lehet, hogy meg sem halok.. - Hangom érzékeltetően hat, miközben egyetlen mozdulattal a mellkasába szúrom a tőrt. Tökéletes találat, és a szíve immáron tovább nem dobban. - Utolsó szavak? - Teszem fel a kérdésemet ördögi nevetéssel, ahogy kirántom belőle az eszközt, és megtörlöm a ruhájában, majd visszacsúsztatom a zakómba. A kezeimen lévő kesztyű kissé véres, de nem zavar, ahogy az sem, hogy netán benyit valaki, hisz eggyel több, avagy kevesebb áldozat, nos koránt sem számít már nekem.
Aki nem adja meg időben azt, amit kértem, nos... nos az így jár, mint ez a szerencsétlen. Holott nem szokásom mondéneket ölni, de utálom a pitiáner pénzes pacákokat, akik képtelenek a fizetésre, és csak hebegve-habogva húzzák, avagy halasszák a dolgokat, ide-oda.

Remélem, miszerint eme kis történetből, nos mindenki megtanulta azt, hogy ne húzzon velem koránt sem ujjat!