- Szálljatok be a kocsiba.
- Most?
- ...
- Phe nyüstöld már folyton a gyereket!
- De hát legalább ötven fok van!
- Ti mindig egyszerre beszéltek?
- Nem akarok menni...
- Tényleg nem akarsz, June? A meleg zavar, vagy az, hogy nincsen hova dug a kütyüidet...
- Jaj, nagypapa, igazán megjegyezhetnéd azt a szót, hogy laptop!
- Ne forgasd a szemed, kisasszony!
- Ne forgasd a szemed, kisasszony!
- Jól van. Ezért te fogsz elöl ülni mellettem.
- Bah.
Kavicsos út. Libák. Egy piros postalába, aminek az egyik lába rövidebb, mint a másik. Libasorban bicikliző gyerekek, elől anyu, hátul apu. Sárkányrepülő. Szivárvány. Óvatos kölnijének az illata, apa érezhető hiánya, anyám merev tartása, és könnyes szemei. Nagyanyám keresztrejtvény-füzetének susogása.
- Mégis... úgy körülbelül, hova megyünk?
- Ki, a szőlőbe.
- Van szőlőnk?
- Valamikor volt. Csak elfeledkeztem róla.
- Bekapcsolhatom a rádiót?
Cole Porter. Halkan dúdolunk, anya mintha elaludna. Jó ez így. Halkabbra veszem a derűs dallamokat. Úgy szorítja a kormányt, hogy kifehérednek szeplős kezein a bütykök. Ideges. Miattam. Hogy majd mit szólok én, a városi lány a vidékhez, amit sosem tudtam igazán értékelni. Csak most, amikor a felnőtt kor karjai kezdenek maguk felé húzni, mikor szembesültem azzal, hogy az igaz szerelem nem csak egyszer lopakodik be az ember szívébe, mikor fél lábbal még itt, a másikkal meg már ott vagyok. Mikor a tornacipőt le kell cserélnem valami szolidabbra, mikor a hajamból kontyot kell formázni, mikor nem rághatom a körmömet, vagy a számat. Mikor válaszolni kell a feltett kérdésekre. És nincs több "hagyjál már".
Sokáig megyünk még. Nagyon sokáig. Istentelenül sokáig, hogy a gondolataim majdnem megfojtanak. Lehúzom az ablakot, kihajolok rajta. Hajam feltekeredik, aztán az arcomba csap. Le fogom vágatni.
- Mindjárt ott vagyunk.
Hegynek fel. Homokos talaj, szőlőtőkék. A nap lemenőben. Görnyedt hátú emberek. Felnéznek a zúgásra. Integetnek, mintha régi ismerősök lennénk. Bágyadtan intek vissza.
- Na, már csak pár kanyar...
És akkor meglátom. Hatalmas birtok, és rajta egy kastély maradványai, vagy inkább kúriáé. Elhatározom, hogy kikeresem a szótárban, mi a különbség a kettő között. Kovácsoltvas kerítése mögött a természet átvette a hatalmat, magasba csap a pipacsok és csalánok hadserege, por száll mögöttünk, felkavarva ezt a paradicsomot. Megállunk. Megtörli a homlokát. Kiszállunk. Anyám a kocsiban marad, még mindig alszik, nagyi azt mondja majd később megnézi. Zenét hallok. Éneket. Apám hangját. És még megannyi más hangot. Magasat, vékonyat, erőteljest. A hang után megyünk, átvágunk a dzsungelen. Lámpások világítják meg az arcokat. Apám megfordul, megfeszül, aztán elernyed. Meglengeti a fehér zászlót. Mindenki itt van: régiek és újak. Úgy érzem, elárultak. Becsaptak. Karon ragad, még mielőtt elszaladhatnék, hiába, ismer már az öreg...
- June, ez itt az én családom birtoka. Amikor feleségül vettem nagyanyádat elköltöztünk, mert akkoriban nem tudtunk volna itt megélni. A szőlő... de ez most megváltozik. Nézz rám, öreg vagyok, és azt akarom, hogy a családom megbékéljen magával. Ezt mindenkinek mondom, nem csak ennek a kis bakfisnak itt! Azt akarom, hogy szeressétek egymást. Nem sok van már hátra, de azt kérem tőletek, hogy hozzuk rendbe ezt a helyet, és éljünk itt együtt. Ahogy mindig is akartam. Ti is, meg mi is, mert már egy család vagyunk...
Már egy család vagyunk.