Adam W. Grey

Nos, sosem volt jónak mondható a gyerekkorom. A szüleim születésem után nem sokkal már csak veszekedve jelentek mindenhol, majd mikor gimnazista lettem szét mentek. A faterom alkoholista volt, volt, hogy verte anyát, de még olyan is megesett, hogy engem is. Így elhagyott minket. Elkellet hagynia. Leomlott minden, de mint immáron egyetlen férfi tag a családban, erősnek kellett lennem. Meg hát milyen is ha egy férfi gyenge, nem igaz? Szóval tartottam is magamat ehhez. De rövid időn belül anyámtól is eltávolodtam. Láttán mindig a fater jutott eszembe és nem bírtam így élni, így elmentem. Ekkoriban kezdtem a zene felé is hajlani. Mikor életem első gitárját tartottam a kezemben éreztem, hogy erre születtem. Megkellet ismerkednem a hangszerrel, a zenei világgal. Sikerült és onnantól minden megváltozott. Egyszeriben hozzászoktam, hogy egyedül vagyok, nem érdekelt. Páran hozzám csapódtak mikor komolyabbra vettem a jövőmet. Már végzős voltam mikor a banda teljesen összeállt és koncertezni kezdtünk. Bevallom, először idegen volt számomra, hogy másokkal játsszak, de megszerettem a bandát. Olyanok voltunk mint egy nagy család. Persze ezt sosem mondtam, a családról sosem jó dolgok jutottak eszembe, így nem is akartam. Egyszerűen élveztem és szerettem amit csinálunk. Szerettem ahogy átadhatom a zenének az érzéseimet, ahogy kiénekelhetem magamból minden bajomat. Emellett pedig imádtam Liz-el énekelni. Végre minden kezdett jóra fordulni. Ekkor pedig egyik nap megláttam Őt. Megláttam Mia-t, láttam ahogy teljesen beleszellemül a csellójának rejtelmeibe. Egyszerűen ránéztem és mintha magamat láttam volna régről. Az az érzés mikor azt éreztem, egyszerűen még zenével sem fejezhető ki. De a boldogságot sosem fejeztem ki jól zenében. Inkább csak a dühöt és a bánatot. Még az nap odamentem Mia-hoz mikor a szekrényénél volt. - Szia, Mia igaz? - Igennel felelt, elmondtam neki, hogy csak tisztázni szerettem volna a pletykák miatt. Majd a lényegre tértem, arra hogy szeretnék elmenni vele egy Csellista koncert szerű dologra. Nem is tudom mennyire lehetne koncertnek nevezni. - Nem bújhatsz el örökké, késő, már megláttalak - Fejeztem végül be ennyivel mikor megérkezett Kim és eltávolodtunk. Nem mondott nemet és eljött velem. Élveztem. Na jó, talán kicsit untatott, de képes voltam bármit megtenni érte. Szerinte bizonyára csak arra vártam, hogy hozzá érhessek, de ez közel sem ennyiről szólt. Mindenki tudta, hogy én a suli menő srácaihoz tartozom. Szinte senki nem ismert még akkor úgy mint rock sztár mégis híres voltam. De nem érdekelt a sok lány aki körbe rajongott. Mind csak rajongó féle volt. Engem viszont Mia fogott meg. Ahogy játszott és a jelleme is.. hihetetlen. Már nem is emlékszem pontosan mikor, de beleszerettem. Az első randinkon is ahogy megfogtam a kezét, éreztem, hogy elpirult, anélkül hogy ránéztem volna. És elmosolyodtam rajta. Majd arra eszméltem fel, hogy minden szabad időmet a gyakorlás mellett vele töltök. Vele az idő szinte repült. Közel egy éve voltunk együtt, mikor eljött a Halloween. Gondoltam meglepem, és Beethoven jelmezben jelentem meg. De gondolom ezzel hasonlóan volt, hiszen Ő meg egy tipikus punk rocker csajnak öltözött. Nem mondom, hogy nem tetszett az a ruha, de én a lányt szerettem akit a ruha rejtett, nem a lányt a ruhában. Olyan király volt mikor láttam, hogy a koncertem közepén előre jött és ellazult. Együtt csápolt a többiekkel és végre tényleg igazán lazának láthattam. Majd már majdnem azt hittem mindent elrontok. Mikor a buli végén a ruhájára került a sor, nem türtőztettem magamat. - Mia, leszarom milyen ruhában vagy. Ugyan az vagy akit tegnap szerettem és az akit majd holnap fogok. - Minden gondolkodás nélkül vágtam a fejéhez. Aztán mire ráeszméltem, ezzel talán mindent elszúrtam, megcsókolt. Meglepődve bár, de azonnal visszacsókoltam. Közös megállapodással elmentünk. Gondoltam miért ne, megmutatom neki a helyet, ahova majd a bandával járunk gyakorolni. Egy régi csónakház volt. Mondhatni felavattuk a helyet, mert aznap megtörtént. Együtt voltunk, és bizony ÚGY! Az egész egy hatalmas kaland volt. Szuper volt minden és semmi áron nem szerettem volna elveszíteni Mia-t.

Bementünk ugyebár a csónakházba és elkezdtünk csókolózni. - Adam, én még soha.. - Kezdte Mia, de félbe szakítottam. Nyugtattam, hogy gondoljon rá úgy, mintha együtt zenélnénk. Mondhatom ez nem jelentett neki problémát. - Van négy húr - Ekkor elkezdett végig simítani a bal vállamtól a mellkasomig. - Itt a C húr - Mikor a G-t említette lehúztam ruhája cipzárját és közben folytatta a D-vel, majd az A következett. - Ha mondjuk Lisszabont játszanék, az ilyen érzés lenne. - Közben a nyakamba csókolt. - Aztán ha pici Kátót játszanék, ilyen érzés lenne. - Ekkor a szám szélére nyomott egy puszit és elkezdtem lehúzni ruhája bőr részét. Lehajtottam a pántot a válláról. - Ha pedig Fortét szeretnék ját.. - Ezt a mondatát nem tudta befejezni. - A Fortét ismerem - Ekkor pedig megcsókoltam és ledöntöttem. És végül lassan, de megtörtént.


Mia végzős lett, nagy teher szakadt a vállára. Egyszerre kellett kiállnia, hogy egy seggfej vagyok és dönteni hova tovább. Nem említette meg hova menne tovább, majd mikor megtudtam, nos nem reagáltam túl jól. Egy igazi seggfej voltam. Veszekedtem vele, mert nem mondta el. Mert távkapcsolatot szeretett volna. De nem.. az számomra annyival ér fel, mintha egy szellemmel járnék. Skype? Komolyan.. röhejes az ötlet. De talán túlreagáltam. Szakítottunk. Pedig igaza volt. Ő hagyta, hogy az álmomat kövessem, de én kiakadtam, mert nem közölte előre. Kimentünk koncertezni. Aztán egyszer mikor Liz kiküldött energiaitalért valami megváltozott. Mikor kimentem a boltba megláttam egy pasit. Részeg volt és éppen Whiskyt vett. És akkor rájöttem. Ő a faterom. Lefagytam. Ő a szemembe nézett, majd elhaladt mellettem. Nem ismert fel. És aznap este olyan keményen zúztam ahogy még soha. Bele sem gondoltam, hogy a gitár szét is eshet a kezemben. Nem érdekelt. Dühös voltam és csalódott. Nem érdekelt semmi, csak a zene, hogy kiengedjem a fáradt gőzt. Majd mikor egy nap nem léptünk fel, haza utaztam. Tudtam, hogy összevesztünk Mia-val és szakítottunk, de nem érdekelt. Beláttam, hogy egy hatalmas seggfej voltam. Felmásztam a szobájába, ahova már korábban is felmásztam. Meglepetés képpen a szobája plafonját képekből ragasztottam össze. Mikor bejött úgy tűnt veszekedni fogunk.. ismét. De nem így lett. Felnéztem és Ő is. Mondtam, hogy ahova felvételizni megy, ilyen a mennyezet. - Gondoltam ha minden éjjel ezt bámulod, élesben nem lesz olyan ijesztő. - Hangom rengett a nyugodtságtól és a meghittségtől. Majd odaadtam az ajándékomat is. Megjegyzésére annyit mondtam, hogy fogja be és nyissa ki. Mert megjegyezte, hogy látja, hogy én csomagoltam. Persze, igen, sosem csomagoltam szépen, de a szándék a fontos, nem? Mikor kinyitotta elmondtam, hogy a karkötőn egy cselló és egy gitár van. Minket szimbolizál. Engem a gitár, Őt a cselló. Majd feltettem a csuklójára. Utána csókolóztunk és ekkor mondtam el neki mi volt míg oda voltam. Elmondtam, hogy láttam a fateromat és azt is, hogy utána mindent beleadtam a koncerten. Még sokat voltunk ilyen boldogan együtt. Idő közben a Julliard-ra is elment Mia felvételizni. Sajnáltam, hogy nem lehettem ott, hiszen végig néztem volna, ahogy minden más lányban félelmet kelt a rendkívüli tehetségével. Mindent beleadott és ez dicséretes. Még sok boldog pillanatot éltünk át, mikor végül.. Szilveszterkor ismét szakítottunk. Többé már nem szóltam neki a turnékról. Az nap is turnézni mentem volna, mikor a rádió hószünetet rendelt el az iskolákban. Mikor megkaptam a hírt, hogy Mia és családja balesetet szenvedett. Futottam. Futottam ahogy a lábam bírta mihelyt megtudtam. De mind hiába. Nem engedtek be hozzá. Aggódtam, féltem, hogy soha többet nem látom. Ismét seggfej voltam és féltem, hogy úgy lesz vége, hogy nem szerethetett. Úrrá lett rajtam a félelem és csak arra gondoltam, hogy hallani szeretném ismét a hangját, azt ahogy a csellóján játszik. Érezni szeretném ahogy átölel, majd megcsókol. Az idő vele mindig csak repült és repült. Sosem voltam senkivel olyan boldog mint vele, és ez hatalmas félelmet keltett bennem. Mikor az orvosok úgy gondolták, talán soha többet nem kel fel a kómából, nos beengedtek mindenkit. Mia családja... nos, az anyja meghalt a helyszínen, apja a műtőben, hallásom szerint. Majd végül a kisöccse. Szegény kis srác. Bementem én is Mia-hoz. Mindenki bement. Mindenki maradásra bírta vagy elfogadta, hogy elmegy. Én viszont küzdöttem volna érte. Az életemet adtam volna érte. Mielőtt bementem hozzá bemásztam a házukba. Igen, megtettem, mert tudtam, Kim elmondta, hogy kikellet már küldeniük a Julliard-ról az értesítőket. Elhoztam a levelet. Mia fülére helyeztem a fejhallgatót és lejátszottam neki amit a felvételin adott elő. Majd mikor vége lett levettem a fejhallgatót és beszélni kezdtem hozzá. Reméltem, hogy meghal és visszatér. - Bemásztam a házatokba és elhoztam a leveledet, biztos rám kattanhat az FBI - Mély levegőt véve fogtam a kezemben a borítékot. Úgy izgultam, ahogy Ő is izgulna. Széttépve a borítékot nyitottam szét a levelet és végig olvastam. - Kedves Mia, örömmel tájékoztatjuk, hogy... - És itt elakadt a szavam. Éreztem ahogy bekönnyezek és levegőt is alig kapok. Felvették. - Mia, felvettek, felvettek a Julliard-ra, hallod? - Szinte már a hangomat is felemeltem a végére. Végül elővettem a gitáromat. Tudtam, hogy az volt minden álma, hogy írjak egy dalt, neki, róla. Megtettem. - Igaz, még csiszolnom kell, de... - Elkezdtem gitározni, majd szép lassan énekelni is. Fájt a dal, de mégis tudtam, végig kell csinálnom. Mia hall.. hallania kell. A dal végén eltettem a gitáromat. Elszenderedtem mellette. Egy jó 2 órát pihenhettem a kezét fogva mikor megéreztem, hogy megmozdul. Felriadtam és azonnal felé hajoltam. Megláttam ahogy kinyitja szemeit. - Mia - Szólaltam meg lágyan. Hihetetlenül örültem ennek a pillanatnak.