Reptér

Keresi a tekintetemet, én meg rögtön elkapnám az enyémet, de elsőre a gyávák, másodikra meg a hazugok jutnak eszembe, akik ilyesmit szoktak tenni. Aztán, mikor pillantásomat az övében tartom, ahelyett, hogy zavarba jönnék, felveszem az "eggyel tapasztaltabb hazugok" magabiztosságát, akik azt hiszik, ha tudják tartani a szemkontaktust, máris nyert ügyük van. A fenébe, miért érzem úgy, hogy nekem marhára nincsen nyert ügyem?
- Na, ne mondja - egy fojtott mosolyt végre meg merek engedni magamnak. - Csak nem festett úgy az életem azon az ócska kis Őrsön, mint a tündérmesék?
Nem kapom szám elé a kezem, ahogy véletlenül a kelleténél hangosabban csúszik nyelvem hegyéről a gondolatnak tervezett, kimondásra nem szánt foszlány arról, hogy a vállam nem épp úgy viselkedik, mint amit picit megkarmolt egy szörnyeteg, hacsak nincs a szörnyetegkarmolásnak - a falhoz vágós verziónak, level kettő - valami speciális hatása a szervezetemre, ami úgy érzem, van, és egy pillanatra eszembe is jut, hogy talán a nyomozó úr aggodalma cseppet sem alaptalan. Ő persze nem tudja, hogy mi történt velem. Meg a vállammal. Nem, fogalma sem lehet.
- Mindenben megfogadom a tanácsát, természetesen. Idegen nekem a környezet, amibe kerülök, és bárhogy nézzük, maga lesz az egyetlen ismerősöm ott - vallom be. Az ismeretlen ismerősöm, hozzáteszem. Jó címe lenne egy horrorfilmnek, mondjuk. - De olvasson csak, nyomozó, hagyom, míg megérkezünk. Biztos ezer dolgot kell még egymásnak úgyis mondanunk.
Nem! Nem a démontámadásról. Vagy legalábbis remélem, nem elsőképpen az fogja érdekelni. Kérlek, istenem...

Két szerencsém van.
Mert nem, a világért sem akarom megvádolni a férfit azzal, hogy érzéketlen volna vagy még inkább, szarkasztikus. Joga lenne akár ki is vallatni szóról szóra, vagy hazugságvizsgáló gépre kötni, és ott kérdezgetni órákig arról, hogy mi történt. De talán nincs kedve, vagy legalábbis úgy fest, mint aki le akarja zárni a beszélgetést - na, ez az egyik szerencsém.
De van egy másik is. Ilyenkor hátra tudok dőlni, kifújni magam, arra gondolva közben, hogy ez még mindig ezerszer különb annál, mint ahonnan elhozott, hálásnak kell lennem és az is vagyok. A maga módján kedves, hogy azt mondja, pihenjek, hogy azt kéri, majd azért mégis csak mondjak valamit róla, hogy mi az isten történt velem. Fel lehet ezt így is fogni, csak nekem kell kicsit lenyugodnom, persze legyen azért hozzátéve, csak védekezésképpen, kifogásképpen, hogy akit majdnem megöl egy démon, aztán megment egy varázsló vagy boszorkány vagy ki a fene (???), az azért nyilván zaklatott lehet.
Zaklatottnak tűnök?
Mert szerintem kifejezetten zaklatott pillantást vetek a mellettem ülőre, ahogy ismét a könyvbe mélyed, ahogy elhatározza, nem, juszt se fog rám figyelni, nem fogom kitölteni az útját az aggodalmas vagy éppen aggasztó nyafogásommal. Még ha szigorú is vagyok magammal szemben. Egy kicsit.
- Nem tudtam, hogy ehhez is ért - jegyzem meg szinte kérdőn, puhatolózva, fogalmam sincs igazából arról, hogy még ezen kívül mihez ért. Bemutatkozott, megkérdezte, ott akarom-e hagyni azt a helyet, én meg nagy szemeket meresztettem rá, mintha a földre szállt angyal maga lenne, aki ilyen ötlettel áll nekem elő, hogy hagyjam végre itt ezt a koszos várost. Örömmel! Kérdés nélkül.
Pedig talán illett volna megkérdeznem egyet s mást.
- Ha Önnek nem jelent problémát - bólintok, mert hát, ha elsőre a lakására invitál, az mégis csak valamiféle érdekes szituációnak hangozhat, vagy lehet, hogy én gondolom csak annak, ez majd nyilván kiderül. Lehet, hogy feléjük ez teljesen magától értetődik.
- Azt mondjuk remélem, hogy nem halálos - morgom csak az orrom alá. - Pedig a rendes sebekhez én is értek - kissé elkapom a tekintetem, ahogy tudatosul, mit is mondtam. Ha hallotta egyáltalán. Mert hátha nem, igaz?

Ugyebár az ember lánya a világért sem szeretne feltételezésekbe bocsátkozni, amikor az elméjét épp az örömnek illene elhomályosítani, amiért ki lett ragadva a borzalmas, de megszokott hétköznapjai közül, mégpedig ennek a különös nyomozónak a döntése által - tegyük félre a gondolatot, hogy felsőbb utasítás miatt választott pont engem. Szóval nem illene leérzéketleneznem azért, mert a magyarázatomra még csak azt se mondja, hogy fityfiritty, nemhogy azt, hogy sajnálja, és hogy... Akármit, amivel egy fikarcnyi együttérzést mutatna.
De nem vagyok dühös. Józannak kell maradnom, ha fáj a vállam, akkor is. És fáj, nem kicsit. De ez most szintén nem érdekes, ugye? Ő lezárta a maga részéről a beszélgetést, nem kíváncsi. Vigasztalni nem feladata, csak navigálni, habár ha odaát vele fogok dolgozni - amit megint csak nem tudok, nem mondta -, lehet, hogy meg kellene találni valamiféle közös hangot, amit most csak remélek, hogy menni fog.
Minden esetre mint nő, a sztereotípiák szerint nekem kell, úgyszólván illik empatikusnak lenni, meg engedni is, úgyhogy csendesen, gyengéden, csak magamnak megköszörülöm a torkomat. Éljen a hulla felesleges drámaiság, de legalább bunkó nem vagyok.
- Elnézést. Ez nem Önnek szól - húzom el a szám kissé. - Nem minden nap törnek az ember életére váratlanul, még akkor se, ha rendőr.
Ez mondjuk így lehet, hogy nem igaz. Vagy attól függ, mit veszünk annak?
- Vagy Ön másképp látja... Nyomozó? - beszélgetés kezdeményezése, csillagos ötös. Már amennyiben hajlandó és vevő rá.

Igen, persze. Süllyedek a szék mélyére bólogatva, egyre lejjebb, egyre apróbbakat, egyre inkább feledve azt az örömöt, amit akkor éreztem, amikor az utolsókat rúgták belém az itteni feletteseim. Igen, hát, mivel fogalmam sincs, miért döntött úgy a nyomozó, hogy engem visz magával, naná, hogy nem érzem a döntést se súlyosnak, se visszavonhatatlannak, de még csak azt sem érzem, hogy kicsit is megnyugtatna, hogy már a repülőn ülünk elfelé, ő pedig az elkövetkező dolgokról beszél. Arról, hogy effektíve elszámolással tartozom neki, ami végül is igaz, de mit mondhatnék? Erről a történetről nincs nagy kedv bennem mesélni, főleg meg aztán kinek, neki? Akit nem is ismerek? Akinek még a nevét sem jegyeztem meg rendesen...
Jobban örült volna.
Okosan kér számon, szinte kedvesnek néz ki, de engem nem ver át, vélhetően olyan, mint a többi, arra vár, hogy szarvashibát vétsek, nesze neked, nyomozó, már kezdem is azzal, hogy hülyeségeket hordok össze válaszul, hátha akkor nem az jön le, hogy simán a képedbe hazudok.
- Egy nyomozónak bizonyosan nem kell mondani, hogy én is jobban örültem volna - szalad ki a számon leginkább a vállamban érzett fájdalom miatt a mogorva kijelentés, ja, nem szerettem volna megsérülni és ebbe az egész démonos, varázsolgatós hóbelebancba belekerülni sem, de, ahogy mondják, C'est la vie!

Nem volt választásom.
- Nem akarok kifogásokat keresni, megtámadtak és esélyem sem volt. Ha majd legalább nagy vonalakban ismerni fogja a történéseket, megróhat, amiért nem úgy cselekedtem, ahogy a legjobb lett volna, mert hát bizonyára nem úgy, e biztos vagyok abban is, hogy maga jobban tudja, hogy mit kellett volna tennem, de éppen... A családomat védtem - fojtott hangon hadarom, épp csak annyit, hogy felfogja, oké, nem a forgószél kapott el, mint Dorothy-t, de akkor vegye komolyan ő is a helyzetet, mert pillanatnyilag épp... Azt hiszem, nem vagyok annyira jól.
- Ennyi - ő a könyvbe bújik, én meg elfordítom a fejem. Nagy szerencse, hogy nem vagyok sírós, jól mutatna most néhány könnycsepp a megfelelő helyen, csak a dráma végett. Hátha megsajnál, vagy a filmekben nem így szokott lenni? És rögtön megbocsát nem csak a késés miatt, de a hazugságot is.
Hozzá kell tennem, ha nem is ismerem, de tisztelem ezt a férfit, hálás vagyok neki, és bármilyen éket verek ezzel emberileg magunk - áh, ez nem kettőnkről szól, hanem magam és az egész világ - közé, a létező legkomolyabban számolok be neki, ha kell, az egészről, csak jussunk túl végre ezen a zavaros szituáción, amikor a szervezetem nem tudja eldönteni, nőiesen sértett, kislányosan hisztis, vagy ne adj isten, egy frissen előlépett rendőrhöz méltóan logikusan hideg legyen.

Kissé kétségbeesettnek tűnhetek? Vagy úgy, mint akit jól megkapott... egy tornádó, talán? Nehéz lenne megmondani, mi az igazi probléma a történetben, a démon, aki megtámadott, vagy a varázsló, aki megmentett, vagy a testvéreim, akik miatt nem tudom, mennyire kellene aggódnom mégis, vagy az, hogy úgy érzem, nem kapok levegőt?
Kinyitom szemeim, mielőtt a nyomozó azt hiszi, mindjárt idehalok az ülésbe. Arra kéne fognom, hogy félek a repüléstől? A fenébe is, hiszen nyomozó. Tutira átlátna rajtam.
- Sikerült... - nyelem le a gondolataim, szeretnék is mondani valami okosat, meg esélytelennek is tartom, hogy per pillanat sikerülni fog. - Habár? - kérdő pillantásomban ülhet némi rettegés, bolondnak tartna, ha ismerné a helyzetet, nem mondhatok semmit sem neki. Szeretnék beszélni most egyáltalán? Kellene? Illene? Istenem, mit tegyek... Túlzásba viszem a gondolkodást.

Könyvéhez fordul. Köszönöm, istenem! Megúsztam, nem vizslat, nem is érdeklem őt. Jobban örülnék, ha érdekelném, tulajdonképpen pont azért jöttem el vele egyáltalán, mert azt hittem, van végre, vagy legalább lesz végre valaki, aki a seggem ütögetése helyett észreveszi a lényeget, a tenni akarásomat. Igenám, de azóta a dolgok változni látszanak, minthogy majdnem kinyírtak, és a vállam nagyon sajog.
- Semmi baj az állapotommal - próbálok egy reszketeg félmosolyt, úgyse néz, legfeljebb a szeme sarkából veheti észre a gyér mimikát. - Csak átöltöznöm nem sikerült. És elkapott egy kisebb szélroham.
És falhoz vágott? És mondjuk beleállt egy fél fa a vállamba? Az kócolta össze a hajamat is? Egy nyomozónak próbálok valami ostoba mesét beadni épp. Ez még a neveltetésemhez képest is aljamód sikerül.
- Pihenek, persze, máris... Miről gondolja, hogy jelentenem kellene... Nyomozó? - mert ugye nem tartunk ott, hogy a nevén szólítsam? Mi is a neve? A keresztnevét tán nem is tudom. Nos, nyelek egyet. Tartok tőle, hogy hülyeség hazudnom neki. - Jó, nyilván szeretné hallani, mi miatt is nézek ki ilyen menthetetlenül, de higgye el, ez nem az alkalmas idő, és a hely még annál is rosszabb hozzá - fojtom hangomat. Keresem tekintetét. Igen, kétségtelenül elhatalmasodik rajtam a kétségbeesés, hogy bolondnak tűnhetek.

Szinte rohanva érkezem meg. Se utazó, se semmi, de legalább a papírjaim nálam vannak. A kapunál is rosszalló pillantásokat kapok a máskor pedig olyan csinos arcú stewardessektől, miközben átengednek, de ciccegve-fanyalogva megjegyzik, hogy utolsó pillanat, hogy soha többet ne forduljon elő, én meg csak lihegem mindenkinek a bocsánatkéréseket.
Végül feljutok. Valószínűleg szakadhat rólam a víz, elég csapzott lehet a hajam is, bár próbáltam megigazítani, és átöltözni sem sikerült, tehát a vállamnál enyhén szakadt világoskék, minimális rangjelzésű ingem, és az egyenruhához tartozó sötétkék nadrág van rajtam, lehet, hogy azért is nem voltak velem istenigazából bunkók a kedves "személyzeték", mert mégis csak helyi rendőr vagyok. Vagy voltam, mostanáig, amikor végre kivesz ebből a forgatagból, és ígéretéhez híven egy másik forgatagba visz magával Lylland nyomozó, akit tekintetem bőszen keres, mint ahogy a helyemet is, de a szemem szinte golyózik, alig bírom elolvasni a beszállókártyámat is.
Leveszem a sötétkék sapkát, megfogom azzal a kezemmel, amelyikkel a kis kártyámat is, és az ülésekbe kapaszkodva, szinte a fáradtságtól már tántorogva lépdelek előre, míg végül meglátom a kissé, de csak egy kissé bozontos haját. Hátulról lépek mellé, nem az ablaknál ül, meg is melengeti a szívem a tény, hogy nekem hagyta a jobb helyet. Gyengén, mit akarok mondani, mint egy vízihulla, olyan frissességgel köszörülöm meg a torkomat, hogy a könyvből, amibe látszólag nagyon belemerült, felemelje az orrát, és észrevegyen.
- Bocsánat... nyomozó - szinte megszeppenek, pedig ő volt talán az egyetlen olyan férfi az őrsön, aki egyszer sem kezdte el csapkodni a seggemet, és ebből azért leszűrhettem volna már, hogy nem fogja leharapni az orromat, még akkor sem, ha majdnem lekésem a gépet, ami az utamat a távolba, a jövőmet jelenti. Nem, ahogy lassan felnéz, mutatóujját még ott is hagyja a könyv lapjai közt, ahogy összecsukja azt, hogy beférjek a helyemre, azt látom az arcán, mintha egy kicsit sem aggódott volna, hogy netán meg sem érkezem. Én legyek persze az utolsó, pont az, aki elkésett, hogy ezt felhánytorgassam neki. Nem is tudom eldönteni, hogy szigorú-e a tekintet, amit rám villant, vagy inkább csak azt kérdezi pillantásával: "maga meg hogy néz ki?" Igen, hát, nem tudom, össze akart-e tegeződni, érthető módon az őrsön nem sikerült, sem az egyetlen ezt megelőző beszélgetésünk alkalmával, amikor még otthon keresett fel, hogy meglepjen az ajánlatával, hogy hagyjam el a várost az ő oldalán, és legyek segítségére... persze azt nem tudom, miben. De most nem is ezen gondolkodom, még otthon jár az eszem, remélem, a testvéreimnek nem esik baja, remélem, azt fogja hinni a sok okos volt kollégám, hogy egyszerű betörés volt, és remélem, az utazótáska, amit ott hagytam, nem fogja felkelteni a figyelmüket, hiszen anélkül, mégpedig tényleg teleporttal (milyen ostobán hangzik!) jöttem el a házból. Hülye szörnyeteg!
- Nagyon bonyolult dolgok történtek - mondom fojtott hangon, mintha nagy titkokat árulnék el, pedig a nagy titkokról biztosan nem mesélek neki, hiszen nem tartana épelméjűnek, ha azt mondanám, azért késtem, mert egy fura szörny darabokra szedte a lakásomat, és egy varázsló, boszorkánymester fickó teleportált ide, hogy egyáltalán elérjem a gépet. És hogy ezért nézek ki úgy, mint akit falhoz vágtak, mert hát falhoz is vágtak, nem kicsit, és kezdem úgy érezni, hogy a démon által a vállamon ejtett karmolt seb sem éppenséggel kis karcolás, most, hogy elengedem a vállam, úgy fáj, hogy tudnék is rögtön üvölteni.  Úgyhogy csak reménykedhetek, hogy annak ellenére, ahogy kinézek, a nyomozó nem fog kérdőre vonni és nem fog túlzottan aggódni sem. Bár, egy kis aggodalom jól is esne, talán. Most azonban hátradőlök az ülésemen, lehunyom a szemeim, és megpróbálom elérni, hogy ne sötétüljön el előttem teljesen a világ.

***