Madelynn Joyce Morrison

- Meséljen egy kicsit Madelynn! Hogy érzi magát ma? - kérdezte olyan cukormázasan, mint akit érdekelt is a dolog. Persze tudtam, hogy a válaszomra nem fog figyelni, a hangok megmondták már. Ők mindig az igazat mondják, csak bennük bízhatok. Végtére is angyalok, bennük csak lehet bízni.
- Jól. - vágtam rá halkan, és röviden, miközben felhúztam a lábaimat is a székre, és azokat átkarolva, az államat a térdemre támasztva néztem tovább az orvosra. Még csak az volt a szerencse, hogy nem tudtak bent tartani. Nem tudták bebizonyítani, hogy őrült vagyok. Pedig én nem vagyok az, az angyalok is mindig megmondják, nem igaz? De, igaz Made, mi mindig eláruljuk mikor próbálnak neked bemesélni valamit. szólat meg a fejemben Greg a szokásos halk baritonjával. Igen, ez így van. jött utána cincogva Jane, ahogy mindig. Mark, az utolsó őrangyalom most nem érezte úgy, hogy beleszól a dolgokba. Így is ritkán szokott beszélni, nem is csodáltam a dolgot.
- Figyeljen Madelynn... Tudom, hogy nincs kedvére itt lenni, de muszáj megtudnunk, hogy kell-e magának segítség, vagy sem. És, ha nem válaszol rendesen, sosem fogjuk megtudni. - nézett rám komolyan, miközben előrébb dőlt, és az asztalára támaszkodott. Az lenne a lényeg, te idióta disznó! szólalt meg végre Mark, amire én akaratlanul is elvigyorodtam. Mindig is ő volt a kedvencem. Nem finomkodott a dolgokkal. Csak olyan kevésszer volt hajlandó beszélni velem, vagy a többiekkel. Elszomorított, hogy nem hallgathatom mindig a mély, morgós basszusát. Ne legyél ilyen durva... vinnyogott a kisasszony, amire kuncognom kellett. Olyan viccesek, egész nap elszórakozok rajtuk.
- Madelynn? - nézett rám értetlenül a doki, mire a nevetgélést abbahagytam, és a széles mosolyt is eltüntettem az arcomról. Nem szabad megtudnia a trió vigyázóimról, mert a hülyéje azt fogja hinni, hogy zakkant vagyok. pedig én nem vagyok az! Nem vagyok az, és KÉSZ! TÖRŐDJÖN MÁR BELE!!! Nyugi kislány, nyugi... Csak mondj neki valami okosat. tanácsolta Greg, amire magamban hevesen bólogatni kezdtem. Igaz, igaz, nem veszhetem el a fejem...
- Bocsánat, csak eszembe jutott egy macskás videó amit még otthon néztem, meg, állati vicces volt. Az kis lüke átakart ugrani az asztalra, de nem ért el odáig. - hadartam el neki, majd a végére benyomtam egy tökéletes mosolyt is. Úgyse tud belém kötni, nem tudhatja mi megy a fejemben. Már csak az kéne. Ügyes... dicsért meg kedvenc angyalkám, amire felcsillant a szemem. Ilyenre se volt példa, a többiekre utána már nem is tudtam figyelni, nem is érdekelt igazából mit mondanak.
- Semmi gond... Örülök ha nevet végre. - sóhajtott. - Akkor legalább a depressziója javul, gondolom... - nézett rám összeszűkített szemekkel, amit gyűlöltem. Mindig kételkedett bennem, amit gyűlöltem. Igaz, mindig hazudok neki, na jó, csak általában, de ez szükséges dolog. Nem akarok az elmegyógyintézetben élni. Így is a fél napomat mindig itt töltöm, elég az nekem... Az kellene már csak nekünk, hogy őrültekkel legyünk összezárva... szólalt meg Greg, és teljesen igaza is volt. Elég volt nekem az, hogy aput és anyut egy fél évvel ezelőtt megölték vámpírok, és most az egyik zaklat is. Nem kellett nekem még több gond, bár, lehet ide nem tudna bejutni az a vér szívócska. Ne is gondolj ilyenekre Made! mordultam rá a drága. Tényleg ne, a végén még megjelenik az a dög, és akkor végünk... kezdett bele a hisztibe valami irtó magas frekvencián Jane, amire fintorognom kellett. Hagy már abba, nem igaz! Fényes nappal van, különben is....
- Akkor nem tervez mesélni semmit? - nézett rám várakozóan az orvos, amire én csak visszabámultam rá, még csak nem is pislogtam. Lemondóan sóhajtott egyet, a szemüvegét lerakva az asztalra, és a szemét kezdte el dörzsölni. Feladta, tudtam.
- Mehet, de a gyógyszert továbbra is szedje rendszeresen, és ne kószáljon el az épületben most az egyszer, és ne zaklassa a betegeket! - egy szó nélkül pattantam fel a székemből, majd kirohantam az ajtón és vidáman szökdécselve mentem a folyosón, valami régi dalt dúdolva. Talán nem is volt rendes dal, csak valami dallam, amit lehet igazából csak én ötöltem ki. Már nem tudom. Hova, hova? sipítozott Jane, mikor meglátta, hogy nem a kijárat fele indultam, hanem a szokásos helyre, a betegekhez. Imádtam velük beszélgetni, szórakoztatóak voltak.