Nathaniel Deadlock

Szokványos család az enyém, már a mennyire szokványosnak mondható egy vérfarkas család. Cifrábbnál cifrább történetek, ijesztő históriák a tábortűznél. Igen, alvilágiak. Sokaknak ez a szó semmit nem mond, mások pedig kik tudják, félik. A családom humorzsákok sokasága, szinte mindent viccre vesznek és ezt jó magam is hordozom magamban. Persze csak mélyen a komoly ráncaim alatt. Sosem kellett szégyenlenem éppen ezért, hogy vérfarkas vagyok, egy az alvilágiak közül, mert hozzám hasonlóak közt nőttem fel. És mint azt említetten a családom. Igen, hát Ők ezt is viccre vették.

1985-ben születtem meg, a papírjaim szerint koraszülött lehettem. Más babák a harminchetedik hét felé jönnek világra, én a huszonharmadik hétben születtem. De nem igazán mondhatnám, hogy jól indult az életem. Egyből inkubátorba helyeztek, míg nem értem a harminchetedik héthez, amikor meg kellett volna szülessek. De anya nélkül kerültem ki a kórházból. Akkor még úgy tudtam édesanyám beteg volt és édesapám nem engedett, mert ráemlékeztettem. Ez mind hazugság volt.. illetve az nem, hogy édesanyám beteg volt. Tüdőembóliája volt és a születésem után pár órával elhunyt. Édesapám engem hibáztatott. Azt mondta miattam halt meg anya, én öltem meg. Örökbe akart adni, nem volt képes rám nézni, nem kellettem neki a történtek után. Egész gyerekkoromban abban a tudatban éltem, hogy anyu nincs, de apu szeret. Pedig ez nem volt igaz. Olyan gyerek voltam aki meg szeretett volna mindig felelni. Jó gyerek és kimagasló az iskolában. Még a vérfarkas létem is remekelt. Aztán egy nap, nem sokkal a huszadik szülinapom után megtudtam mindent. Hiányzott anyu, tudni szerettem volna mindent amit csak lehet. Így fiatal felnőtt fejjel felkerestem a kórházat és anya orvosát. Mindent elmondott a körülményekről. Aznap későn tértem haza, apa már leszidott volna, mikor nekiestem. Nem voltam képes türtőztetni a dühömet. Annyi év után megtudtam, hogy az egész addigi életem egy hatalmas hazugság és nem kívántam mást, csak hogy apa érezze azt amit én éreztem akkor. Fájdalmat és szégyent. Ez a kettő emésztett belülről. Elvesztettük a fejünket és már nem csak emberként, hanem vadállatként estünk a másiknak. Többre nem emlékszem. Kiesett az az éjszaka. Mikor felkeltem, az ágyamban voltam. Az arcom csupa vér volt és a nagyszüleimet láttam mikor kinyitottam a szememet. Durva volt az éjszaka. Ugyan egyikünk sem szenvedett halálos sérülést, de mindkettőnk lelkében benne maradt az az éjszaka. A fájdalom, a düh és a megvetés. Azt hiszem ekkor változott meg bennem valami. Többé nem kívántam jó gyerek lenni, nem szerettem volna megfelelni. A saját utamat kezdtem el kitaposni. És végül, abban a kórházban kötöttem ki, ahol anyu meghalt. Orvos lettem. Majd sebész rezidens. És végül a második legjobb sebész lehettem ott. Idáig egy hosszú és olyan út vezetett, amit nem neveznék zökkenő mentesnek. Láttam sok embert meghalni, könyörögni és szenvedni is. De nem engedtem a fájdalomnak, nem változtam meg. Nem lettem rossz ember. Olyan lettem amilyenné válni szerettem volna mindig is.

A farkas énemet sokáig elzártam és csupán teliholdas éjszakákon engedtem szabadjára. Minden hónapban azon az egy éjszakán úgy intéztem, hogy családi táborozásra mentem. Legalábbis a kórházban így tudták. Persze idővel, ahogy egyre nagyobb rangot szereztem magamnak ezek is elmaradtak. Megtanultam, hogy intézzem úgy, hogy az mindenkinek jó legyen. Addig maradtam ameddig tudtam. Műtöttem és elláttam a betegeket. Majd mikor úgy éreztem ideje lépni, a munkámat átadtam a felettem álló egyetlen sebésznek aki jobb volt nálam. Nem is mondom Ő mennyire örült, hát még a beteg. Persze nem panaszkodtak a betegeim. Mindegyikük életét megmentettem. Őszinte voltam velük, ha tudtam, talán csak 5% esélyük van a túlélésre azt is megosztottam velük. Bűntudatom lett volna ha úgy halnak meg, hogy én azt hazudtam: „Nem lesz semmi baj, minden a legnagyobb rendben lesz”. Egyiküknek sem lettem volna képes ezt mondani, ha tudtam talán ott maradnak. Talán nem tudom megmenteni Őket. Persze ezt a módszert sokan ellenezték. Azt mondták egy orvosnak tudnia kell hazudni. Tudtam volna. De nem akartam. Egy orvos azért orvos, hogy mindent megtegyen a betegeiért, nem azért, hogy hazudjon nekik fűt meg fát. Én ilyen sebész vagyok. Nagy álmom pedig, hogy még jobb legyek. Hogy én legyek A sebész. A sebész aki életeket ment és mindenki felnéz rá. A sebész akinek átadják az ügyeket ha már nem tudják mit tegyenek. Jobbá szerettem volna válni. Tudtam viszont azt is, hogy ha itt maradok előbb vagy utóbb nem tűnhetek el, nem léphetek le a családom elől. És ez így is lett. Nem bujkálhattam örökké, akkor sem ha tudtam a családom mind hazugságban neveltek fel. Tudtam, hogy olyanok, amilyenné sosem szeretnék válni. Ők rosszak, de én jó ember szeretnék lenni. Efelé jó úton haladok, de Ők gátolnak benne.

Nos, azért nem mondhatnám, hogy tökéletes vagyok, de tökéletes ember nem is létezik, csak olyan, aki azt hiszi, tökéletes. Az évek során több teret engedtem mostanában a farkas énemnek. De vele is olyan kívántam lenni aki életeket ment, aki segít másokon. Így is lettem alfa és fogadtam szárnyaim alá két elveszett bétát. Majd úgy döntöttem teszek egy kissé elhamarkodott döntést. Bár azt el kell mondanom, nem bántam meg, mikor Aaron-ra találtam és megharaptam. Az egyetlen bétám aki az én vérvonalamat hordozza. De természetesen mindüket sajátjaimként szeretem, de Ő rá fordítom a legtöbb figyelmet. Idő közben pedig a barátommá is vált, szinte az egyetlenné.