Clary volt kétszemélyes kis csapatunk pozitívabb tagja, Én voltam a problématerelő, a humor Hugó és minden, ami képes volt megnevettetni Őt. Egyszer még a suliban is kineveztek április bolondjának, de ezen már meg sem lepődtem. Bár azért szerint a bolond kicsit túlzás. Nem Én voltam az, aki negyedikben a tanárnő behozott dolgozatlapjaiból papírrepülőket hajtott és kireptette az ablakon. Mi mindig jó csapat voltunk, csak most valahogy ez a kötelék már nem olyan erős, megváltoztak a dolgok és nem kimondottan jó irányba. Fontosabb dolgok akadtak, neki is, nekem is, Én küzdök az új életemmel, míg Ő küzd azzal az élettel, amibe bele kellett volna születnie. Egyikünknek sem könnyű, tudom, már nem haragszom amiért nem hagyott meghalni. Nem mondom, hogy boldog vagyok, de már megbékéltem azzal, hogy így történt. Annyira nem vészes, csak néha szeretnék karóba dőlni, de megállom. Szerencsére Raphael is megállja, hogy ne tűzzön nyársra és forgasson meg a napfényben. Legalábbis egyelőre. -Nem felejtem és tudom, tudom, hogy mindent megtesztek, Én is így teszek, de cseppet sem könnyű, vámpírnak lenni olyan, mint megtanulni járni, rengeteg benne a pofára esés. – grimaszolok és elmosolyodom. Telis tele van buktatókkal, ha nem is fizikailag – mondjuk úgy is – akkor lelkileg kicsit megterhelő a próbálkozás, mert minél jobb vámpír vagyok annál nagyobb szálka vagyok a klávénak, de ha gyenge maradok akkor a vámpírok vetnek ki maguk közül, hát létezik megoldás? Annyi szerencsém van, hogy nem vagyok egyedül, Luke szállást adott nekem, igaz nem éppen egy luxus villa, de legalább napfénymentes. Clary pedig mellettem van, ha szükségem van rá, ennyinél több nem nagyon kell. Csak túlélem azt, hogy minden pillanatban vérért vágyakozom, olyan ez mint a kakaófüggőség, azt is le lehet győzni. -Megyek, köszönöm, hogy itt vagy nekem. – Szorosan magamhoz ölelem és megpuszilom a homlokát. A gyengéd lökdösés megteszi hatását és végre elindulok az étterem felé. Félek, majdnem annyira, mint akkor mikor Claryvel benyakaltunk anya bárszekrényéből egy üveg vodkát és másnap olyanok voltunk, mint egy zombi. Na akkor rettegtem anya reakciójától, kaptunk is egy szép fejmosást, meg némi aszpirint is. -Szia anya! – Lépek hozzá Ő pedig felállva szorosan magához ölel, olyan érzés, mint hazatérni.
A Simonnal való barátságunkban mindig is én voltam az aki képes volt pozitívabban látni a dolgokat, bár nagyon sokszor volt az, hogy minden csupán csak egy álca volt, mert belülről rettegtem. Féltem attól, hogy mi lesz a végkifejlete egy esetleges rossz cselekedetünknek vagy bármilyen más rossz dolognak. Bár az is tény és való, hogy a régi életünkben a legnagyobb problémánk szimplán csak annyi volt, hogy vajon sikerül-e bekerülnöm a művészeti suliba vagy éppenséggel mi legyen Simonék bandájának a neve. Most pedig… Ő egy vámpír én meg démonokkal harcolok, harcolnék. Szóval eléggé fenekestül felfordult az egész világunk és fogalmam sincs hogyan kéne rendbe hoznom mindazt amit elrontottam. Nem hiszem, hogy van gyógyír a vámpírságra, és nagyon fáj, hogy nem tudok segíteni a legjobb barátomon bármennyire is szeretnék. Én kevertem ebbe bele és nem tudom őt kihúzni onnan… Eléggé furdal a lelkiismeret azt meg kell hagyni, és hiába mondja azt, hogy nem hibáztat avagy nem dühös már rám, de én ezt valahogy nem tudom elhinni. Nem tudom elhinni, hogy nem lenne dühös rám amiért én döntöttem az élete fölött és amiért úgy döntöttem, hogy egy vámpír legyen belőle. Miattam nem tud otthon lakni, miattam piszkálja őt Raphael a nap szinte minden pillanatában és miattam nem tud már nappal közlekedni… Önző voltam amiért nem tudtam őt elengedni. Bár nem tudom eldönteni, hogy melyik lehetőség lett volna a jobb: a mostani, vagy hagyni őt meghalni… Bár ezen már kár is rágódni, mert a döntést, a döntésemet nem lehet vissza fordítani, Simon örökre ilyen marad és mindez csak is az én hibám. Az én hibám, hogy nem tud otthon lakni, az én hibám, hogy nem tud a Jade Wolf-ban lenni, mert a farkasok kiutálják őt onnan, egy tutajban kell aludnia, mert nem akar a DuMort-ban lakni, bár az utóbbit meg is értem, hogy miért. Minél távolabb Rapheltől annál jobb. Megállok és megállítom őt is, hogy a szemeibe tudjak nézni. - Igazad van Simon. Már nem vagyunk kicsik és a problémáink sem kicsik, de itt vagyunk még mindig egymásnak, tudunk egymásra támaszkodni, ott van Luke is, hallod? Ő is tud segíteni. Mindannyian itt vagyunk, hogy kitaláljunk valamit és segítsünk. Ezt ne felejtsd el! – mondom és még folytatnám, de elnézek abba az irányba amerre Simon néz. Az étteremben az tényleg az anyukája. Hirtelen megcsörren a telefonom, az árnyvadászok azok, mennem kéne… - Nem tudom, hogyan fogsz dönteni, de tudom, hogy helyesen fogsz cselekedni. Most pedig menj, az anyukádnak szüksége van rád. – mondom halványan mosolyogva majd arcon puszilom és gyengéden az étterem felé lököm, majd elindulok vissza felé az Intézetbe.
Én még mindig azon a véleményen vagyok, hogy Victor egy csúf földönkívüli, az lehet csak, az a haj tuti nem valódi, nem lehet az, és a modora, förtelmes. Engem meg aztán különösen nagyon kedvel, pedig nem vétettem ellene semmit, konkrétat biztosan nem. A filmekben a vámpírok az éjszaka gonosztevői, senki nem mer ujjat húzni velük, de a valóság teljesen más, engem mind a vámpírok, mind az árnyvadászok irányítani akarnak, egyszer viszont tuti kétfelé szakadok, ha ez így folytatódik. Raphael ezt szeretné, Aldertree meg azt szeretné, nem ülhetnének le megegyezni? Úgy sokkal könnyebb volna nekem is. De, ha azt nem nézzük, hogy velem hogy viseltetnek a nagyfőnökök akkor is bűzlik valami Victoron, na nem a zoknija, de mindenképp sántikál valamiben, nagyon gyanús alak és ezt most nem a sok detektíves sorozat mondatja velem. -Még csak a lehet kategóriába se tartozik. – Nevetek Én is. Ha bármi segítségégre is számít Clary, azt nem tőle fogja megkapni. -Raphael? Raphael azt akarja felejtsem el az emberi életem, zárjak ki mindent és mindenkit, mert ezt kell tenni, szerinted segítene, ha odaállítanék elé azzal, hogy anyukámmal akarok élni ezért kontrollt tanítson nekem? Clary, csalódtam benned, tényleg. – Játékosan oldalba lököm. De a komolyság a játékosság mögött rejtőzik. Raphael ebben nem segítene nekem. Ha belegondolok igazából semmibe sem szeretne belefolyni amihez nekem is közöm van. Én afféle pestis vagyok a vámpír klán nyakán. -Ismerem anyát, ezt nem tudná megemészteni és nem akarok még egy okot adni neki arra, hogy önpusztításba kezdjen. – Lehet már így is elkéstem ezzel, mert a jelek mind arra utalnak, hogy ismét iszik, ezt pedig én okoztam. Csak megakarom védeni Őt, Én magam sem tudom kezelni a helyzetet, pedig egyenesen Én vagyok maga a nagybetűs probléma. Anya nem tudná még ezt is elviselni, nem akarok neki még több fájdalmat okozni. -Ketten? Együtt? Bárcsak olyan egyszerű volna ez, mint mikor leejtettem a gombóc fagyit a tölcsérről és te adtál a tiedből, azt könnyen megoldottuk, de ez már nem az a világ, már nem 10 évesek vagyunk. – Sóhajtok. Persze igaza van, biztos valahogy meglehet oldani mindent, alapjáraton pozitív vagyok, de ebben az egy témában a negatív kisugárzásom valami hihetetlen széleskörű. -Hé, az ott nem anya? – Mutatok egy étterem belsejébe ahol anya ül egy asztalnál, egyedül.
Kényszeresen húzom el a számat amikor Simon szavait meghallom Aldertee-vel kapcsolatban. Jólvan, igaza van, teljes mértékben igaza van, ezek mellett én még is igyekszem jót keresni abban az emberben, hiszen a Klávé nem véletlenül nevezte ki őt az Intézet új vezetőjének, akkor csak jól végezheti a munkáját, nem? Eleinte Lydiával sem szimpatizáltunk, aztán utána vele is megtaláltuk nagyjából mindannyian a közös hangot. Talán pont ezért szeretném, ha Aldertee-ben is lenne valami jó, mint Lydiában, hiszen őt is csak meg kellett ismernünk és rájöttünk, hogy nem akar ő nekünk rosszat. Az viszont, hogy Aldertee kitiltotta az Intézetből a megbeszélésnél az alvilágiakat és nem engedi azt, hogy anya meg én segítsünk megkeresni Jacet, nah azt már nem igazán tudom jó kedvvel és mosolyogva tűrni. Nem állíthat csak úgy félre minket, hiszen ő egyáltalán nem ismeri úgy Jacet, mint mi. Ő csak annyit tud róla, amennyit elmesélnek róla és azt, hogy szabályt szegett, hogy elment Valentine-al, viszont a háttértörténetet nem ismeri olyan jól, mint mi, hiszen mi ott voltunk amikor mindez történt, átéltük, ő viszont nem volt ott. Fogalma sincs arról, hogy miken kellett keresztül mennünk. - Azt mondtam, hogy lehet. - mondom erőltetetten elnevetve magamnak. Muszáj belátnom, hogy ő nem nagyon lesz a segítségünkre, főleg mivel Jacet megakarja öletni, vagy Csontvárosba bezáratni. Egyik opció sem túl fényes Jace-re nézve... - Raphael is jól tudja türtőztetni magát, és habár nem a szívem csücske az a férfi, de megtaníthatja neked, hogy hogyan tudjad kontrollálni a vér utáni szomjadat, Simon. Mert ezzel magadat és anyukádat is tönkre teszed, egyikőtöknek sem jó ez a helyzet. - mondom halkan és próbálom megnyugtatni őt, de az a helyzet, hogy fogalmam sincs mit kéne tennem avagy mondanom. Tanácstalan vagyok. - Ezt csak akkor tudod meg, ha megpróbálod. - sosem lehet tudni, hogy egy személy hogyan reagál egy adott helyzetre, így hát mi sem tudjuk teljesen biztosan, hogy anyukája hogyan reagálna arra a hírre, hogy a fiából egy vámpír lett. Amikor a halálról kezd el beszélni, lehunyom pár pillanatra a szememet és próbálok nem belegondolni. Igen, ezek a gondolatok már az én fejemben is szöget vertek, de igyekszem kizárni őket a gondolataim közül, hiszen nagyon fájdalmas ebbe belegondolni. Nem akarok belegondolni abba, hogy egyszer elfogom Simont veszíteni... - Simon, megoldunk minden problémát, oké? Ahogy eddig is. Ketten. Együtt. - mondom halványan elmosolyogva és gyengéden megszorítom a kezét, mintegy biztatásul.
-Ne viccelj már! Jól igazgatni? Nevetséges, főnökösködik, rossz döntéseket hoz és megakar engem sütni! Azért ez nem hiszem, hogy jónak minősül. – Horkantok és csak a fejemet rázom. Azt már nem akarom hozzá tenni, hogy megint felhozta Jace-t, mindig csak Jace, folyton csak Jace, ha előkerül Én magam folyton meg. Ha lehet valaki iránt ellenszenvet érezni, hát az Ő, magára hagyta Claryt, a barátait, jelenleg a főgonosszal smúzol és mégis epekednek utána, hogy van ez? Hát akkor tényleg nem csak a filmekben van az, hogy mindig a rosszfiúé minden? Azt meg végképp nem bírom felfogni, hogy hogy tűrhetik az árnyvadászok, hogy ez a Victor vezesse őket, vaj van a gatyájában ez biztos, csak rá kell nézni, báj vigyor pipa, sötét pillantás pipa, fura öltözet pipa, tuti ha nem tudnám, hogy árnyvadász akkor egy drog kartell vezetőjének titulálnám, ez fix. -Haza költözzek? Nem, ezt sajnos nem lehet, nem lenne biztonságba anya és a tesóm se, már ha otthon van, mert láthatólag anyát egyedül hagyta. Elgondolkodtam már Én is milyen jó volna hazaköltözni, hiányzik anya és hát a szobám is a maga Simonos káoszában, de nem mehetek haza, senkinek se lenne ez jó.Azt pedig képtelen volnék elmondani, hogy vámpír vagyok, egyszerűen ezt nem lehet csak úgy közölni, hogy”Szia anya, tudod vámpír vagyok, na jóéjt” Ez nem így működik, pedig milyen egyszerűen hangzik. -De jobb így, mert mégsem mondhatom el neki, hogy mi lettem, még magamnak is épp elég rémisztő, hát akkor képzeld el anyát, aki mélyen vallásos, Ő vajon mit szólna ehhez? Lehet, hogy az anyukám, de ezt nem tudná feldolgozni. Nem tudnám elviselni, ha anya úgy nézne rám…ha megvetne vagy félne tőlem. Raphaelnek igaza volt, a szeretteinknek úgy a legjobb, ha minél messzebb vannak tőlünk, egy vámpír csak bajt hoz azokra, akik fontosak neki. -Szeretném azt hinni, hogy a dolgok rendbe jönnek, hogy hazamehetek és az egészre úgy gondolhatok, mint egy viccre, de nem, minden ilyen marad, anya idővel meghal, a tesóm is, Te is, Én pedig itt maradok, nem vagyok Magnus, aki mindenkit lehengerel és sosincs egymaga, Én egyedül fogok maradni és ez megrémiszt, rettegek Clary. – Vallom be a félelmem, mert tovább nem tudom magamban tartani.
- Victor a maga módján biztos próbálja jól igazgatni az Intézetet és megoldani a problémákat, viszont az nem megoldás, ha nem engedi, hogy segítsek nekik megkeresni Jace-t. Az pedig még inkább nem állapot, hogy Csontvárosba akarja küldeni őt, vagy legrosszabb esetben holtan látni. - még csak belegondolni is rettenetes. Ha Csontvárosba elviszik, azt talán még meg tudja úszni, ha jól produkál a tárgyalásán akkor még van esélye arra, hogy nem zárják be oda, viszont van egy nagyon erős megérzésem, hogy Victor nem akarja élve látni Jacet. Berögződése, hogy minden rosszról ő tehet, pedig ez nem igaz. Minket akart csak megvédeni és most ő maga issza meg ennek a levét... Ha pedig meg is ússza a büntetéseket, vagy csak lefokozással is, de megússza, akkor is biztos, hogy a háta mögött össze fognak súgni a többiek. Mindenki tudja, hogy mi folyik itt a háttérben, mindenki tudja, hogy miért keresi mindenki a fiút, és aggódom emiatt is, hiszen nem akarom, hogy neki rossz legyen. Az egészet nem így akartam... Nem akartam őket veszélybe sodorni, nem állt szándékomban az, hogy miattam szegjék meg a szabályokat és kerüljenek megannyi veszélyes helyzetbe, mint amennyibe kerültünk, együtt, a legutóbbi időkben, mióta itt vagyok. Néha tényleg másra sem vágyom jobban, mint a régi életemre. A régi életünkre. Akkor még minden olyan könnyű volt, csak átlagos, kisebb problémáink voltak, most pedig... Démonokkal harcolok, Simon a vérszomjával küzd, akkor én még sikeresen bele szerettem a bátyámba... Ez is olyan hihetetlen. Van egy testvérem... Olyan hihetetlen és annyira váratlanul ért az egész, hogy még nem is sikerült teljes mértékben feldolgoznom, az pedig rosszul esik, hogy mióta ez kiderült Jace eléggé szemmel láthatóan kerüli a társaságomat. - Arra gondoltál már, hogy hazaköltözz? - ahogy ez az ötlet felüti fejét a fejemben, megállok és úgy nézek rá a legjobb barátomra. Neki is sokkal jobb lenne, - szerintem - ha otthon lakhatna, hiszen ott azokkal élhetne akik tiszta szívükből szeretik őt, és nem kéne félnie attól, hogy kinyírják őt. Bár nem értem, hogy a farkasok miért utálják ennyire a vámpírokat. Simont legalábbis. Mert ha valaki, akkor ő tényleg nem tudna ártani senkinek sem. - Nem hiszem, hogy olyan állapotban lenne, mint legutoljára amikor alkoholhoz nyúlt... Csak kétségbe van esve miattad, hiszen annyira szeret téged, és nem tud rólad semmit.
Én az az ideges típus vagyok, hajlamom van rá, hogy túlaggódjam az egész életem. Még Clary művészeti meghallgatásán többet izgultam Őnála is. Én már csak ilyen vagyok, nem tudom levetkőztetni önmagam. Simon Lewis a túlaggódó, ez lehetne a teljes nevem, pech, hogy anyáék a rövid nevet preferálták. Anya nekem nagyon fontos, nem csak abból a szempontból, hogy az anyukám hiszen mindenkinek fontosak a szülei. Anya nagyon sok mindent feláldozott értem és a testvéremért. Nem érdemli meg, hogy úgy háláljam meg, hogy ismét az alkohol karmai közé taszítom. Nehezen mászott ki belőle apa halála után is. Erre a testvérem csak annyit mondana „ Simon kapd már össze magad” mindig őszintén és nyíltan megmondta mit gondol, néha már ijesztően őszintén. Kiskorunkban bántott, ahogy megjegyzéseket tett a zenei játékaimra, de végül is csak igaza volt, a furulya sose volt az én hangszerem. -Viktor tipikusan az az antihős figura nem? Mint a sok szuperhős mellett a főgonoszok, az a kellék, ami nélkül nem lehetne jó sem, báár, azért nem lenne hiányom, ha lelépne. – Vigyorgok. Félek attól a fazontól, olyan kérdései vannak amivel az igazságot is képes úgy előszedni belőlem mintha épp hazudnék és szépen rám varrhat így mindent. Ha a klávénál mind ilyenek akkor szerintem nagy a baj alvilági téren, simán bajba kerülhetünk a semmiért is. -Semmi gond, azt hiszem, ha nem akarok farkas vért szívni, akkor azt hiszem nem harapnak meg, ez a veszély pedig nem fenyeget. – Vigyorgok, de közben ott a súly a vállamon, hogy vajon hogyan találunk rá anyára. Annyira aggódom érte, szinte már megesz az ideg. -Szerinted hogyan találjuk meg? Milyen állapotban lesz? – Clary mindent tud anyáról és az alkohol problémáiról, nem félek tőle megkérdezni egy ennyire személyes dolgot.
Tény és való, hogy Simon sosem a nyugodtságáról volt híres, kettőnk közül mindig is én voltam inkább az aki megpróbált minél higgadtabban kezelni egyes helyzeteket, hiszen ha bepánikolnék akkor tudom, hogy nem látnám semmennyire sem tisztán a dolgokat és akkor nem jutnánk egyről a kettőre. Amikor anyát elrabolták akkor is igyekeztem higgadt lenni és tisztán látni a dolgokat. Bár az is igaz, hogy az elején nagyon pénikoltam és más sem lebegett a szemem előtt csak az, hogy elhozzuk anyát Valentine-tól, viszont amikor szép lassan sikerült felfognom a körülöttem zajló eseményeket és azt, hogy mibe is csöppentem bele; átláttam a dolgokat. Mondhatnám továbbra is Simonnak azt, hogy próbáljon meg megnyugodni, ne aggódjon, mert akkor bevonzhatja a rosszat, de tudom, hiába mondanám neki nem tudna hallgatni rám. Mindene az anyukája és ha nem tudnám, hogy az enyém jól van akkor biztosan én is továbbra is idegeskednék, hogy mi lehet vele. Szóval talán én vagyok most az egyetlen olyan ember a környezetében, aki őszintén áttudja érezni azt, hogy most min mehet keresztül az anyukája miatt. - Victor szerintem senkiért sincs oda. - mondom biztató mosollyal miközben ismételten elindulok, de halványan rámosolyogok, mintegy nyugtatásképpen. - Nekem például nem engedi, hogy segítsek Jacet megkeresni. Alec és Izzy is csak azért lehet benne az ügyben, mert, hogy ők a legjobban, de szerintem őket sem látja túlságosan szívesen. - mondom miközben megvonom a vállamat. Eleinte egyenesen kikészültem attól, hogy kizárt Jace kereséséből, de most már nem nagyon érdekel, mert tudom, hogy valamikor ki fogok találni olyat amivel sikerül Victort kijátszanom, viszont, ha csak ekörül forognak a gondolataim akkor azt látni fogja. Így is kb minden lépésemet figyeli, nem akarom még jobban magamra hívni a figyelmét. Kérdésére szimplán csak bólintok és elkezdek a belváros felé haladni. - Úgy szeretnék segíteni, de nem tudom hogyan tudnék... - nagyon nem örülök annak, hogy a DuMortban kell élnie a többi vámpír között. Simon nem tud beilleszkedni közéjük - és ez nem is baj. Minden az én hibám... Nem hiszem, hogy bármikor is megfogok tudni bocsátani magamnak teljes mértékben.
Valamennyire megnyugszom, mikor meglátom Claryt. Ő mindig ilyen hatással van rám, már csak az megnyugtat, ha látom. Nélküle a vámpírságot sem bírnám elviselni, mert nem könnyű egy egyszerű srácból egy vérre szomjazó szörnyeteggé válni. Egyszerűen ijesztő, ami velem történik, az, hogy élesebben látok, hallok és a gyorsaság sem normális, bár azt szeretem, mert menő. De a vámpírsággal együtt jár az is, hogy az ellenségeim sora végtelen hosszú. Eddig a legnagyobb problémám az volt, amikor elvették a kajapénzem vagy szét szakították a táskám. Most pedig szinte meg akarnak enni a farkasok amiatt, mert a csónakházban lakom. Néha már úgy gondolom azért sem kedvelnek, mert Luke a barátom. Nem értem mi baja a farkasoknak a vámpírokkal, Én kedvelem Luke-ot és Ő is engem, na tessék, hol itt a gond? -Én próbálok nem aggódni, de tudod, ebben első vagyok az univerzumban. – Ideges mosolyt erőltetek magamra. Csak anyára tudok gondolni és arra, hogy hol lehet. Átadom a nyakláncot Clary kezébe és izgatottan várom mi sül ki a dologból. -Én is remélem Clary, csak Te tudsz segíteni, most nem szívesen zavarnám meg az Intézet rendjét, Victor valamiért nincs oda értem. – Már könnyebb felsorolni kik kedvelnek, mint azt kik nem. Rendesen felborult az életünk. Csendben és türelmesen várom, hogy valami jel érkezzen, valami, ami azt mutatja hol lehet anya, sose bocsátanám meg magamnak, ha miattam érné baj, már így is baj, hogy iszik, megígérte nem teszi soha többé, Én juttattam ilyen helyzetbe, hát milyen fiú vagyok? -Megvan? – Lelkesen indulok Clary nyomában. Ha most megtalálom anyát és jól van esküszöm többé nem tűnök el ennyi időre és bevallom neki az igazat is magamról. Elmondom, hogy vámpír vagyok még akkor is, ha ezt nem tudja elfogadni. Nem tudok tovább sem hazudni sem elrejtőzni a családom elől. -Kell külön indok neki? Most szabadságon vagyok, szerintem látni se akar, de azért néha fel-fel bukkan, hogy közölje velem melyik testrészemet égeti meg a napon. – Vigyorgok. Raphael mindig is stílusosan fejezte ki a gondolatait, attól félek valóban megsüt elevenen, kitelik tőle.
Aggódó tekintettel vizslatom Simont, látszik rajta, hogy tényleg ki van borulva, teljesen maga alatt van annak a tudatától, hogy ő miatta kezdett el a mamája újra inni. Emlékszem mennyire nehéz volt feldolgoznia az apja halálát. Soha senkinek nem kívánom azt, hogy elveszítse az életéből azt a személyt akit a legjobban szeret. Elveszíteni egy szerettünket... Pokoli érzés tud lenni, de nekik sikerült lábra állniuk, és nagyon nem szeretném, ha Simon anyukája vissza esne abba az állapotba, amiben régen volt. Nagyon jól tudom, hogy azóta egyetlen alkoholos üveg sem volt a lakásukban, szóval itt már tényleg komoly dologról van szó, ha a mamája elővette az alkoholt. - Megtaláljuk, ígérem. Ne aggódj. - mondom kedves és nyugodt, biztató hangnemben, amikor oda ér hozzám. Útközben felhívtam még egyszer, hogy hozzon valamit, valami olyan tárgyat ami fontos az anyukája számára, bármi jó lehet, csak legyen a tárgy és az ember között valamiféle kötődés. Simon mintha csak olvasna a gondolataimban, a következő pillanatban előveszi a zsebéből a nyakláncot, avagy a medált, és oda nyújtja nekem. - Annyira új még ez nekem, de remélem most össze fog jönni. - mondom sokkal inkább magamnak, mint a legjobb barátomnak. Ez az egyik olyan új dolog, amit az utóbbi időben elkezdtem megtanulni. Mindenki másnak a környezetemben már megy aki árnyvadász, de nekem még mindig nem jön össze. Múltkor anyát akartam megkeresni, de nem sikerült, még jó, hogy Simonnal volt telefon és GPS alapján eljutottunk anyámhoz. Két kezemben megfogom a medált, lehunyom a szememet és minden erőmmel, energiámmal csak a célra koncentrálok, hogy Simon mamáját megtaláljam, érezzem a jelenlétét, bármi, csak tudjam, hogy jól csinálom, hogy az anyukája jól van, de legfőképpen, hogy tényleg tudjam azt, hogy merre kell menni. - Megvan! - nyitom ki hirtelen a szememet, majd Simonnal együtt elindulunk, viszont hirtelen megtorpanok amikor következő szavai eljutnak az agyamig és fel is fogom azokat. - Mi? Miért? - azt tudtam, hogy Raphaelt saját magán kívül nem érdekli senki és semmi, de azt azért nem nézem ki belőle, hogy Simonnak komolyabban is tudna ártani. Tudom, hogy a lelke legmélyén kezdi őt megkedvelni. Színt visz az unalmas életébe, Simon mellett az ember nem tud unatkozni.
Anya a számomra mindig is fontos szerepet töltött be, támaszom volt a bajban és barátom a jó dolgokban, apa halálát együtt vészeltük át, egymást segítve, szörnyen érzem magam amiért ennyire elhanyagoltam még annak ellenére is, hogy nagyobb biztonságban lenne, ha soha többé nem látna engem. A vodkás üveg látványa annyira megrémisztett mint még soha semmi se, még az se volt ennyire szörnyű mikor Raphael köntösben volt, életemben egyszer láttam a zakója és a fekete szerelése nélkül, örökre az agyamba vésődött. Nem is volt kérdés kit hívok fel ilyenkor, nem a testvéremet, hanem Claryt, annyi mindenen mentünk együtt keresztül és rá számíthatok csak igazán és persze, ez fordítva is épp oly igaz. Ahogy letettük a telefont azonnal keresgélni kezdtem anya fiókjaiban, hogy ráakadjak a medálra, ami nagyon fontos a számára, amint megtalálom már sietek is, hogy a megbeszélt helyen találkozzunk. Még talán sohasem rohantam ennyire, mint most, nem tudom hol lehet anya és félek, hogy Raphael bekattan és anyát veszélybe sodorja, de akkor Én biztos megölöm, tuti, eskü,meg minden, velem tehet bármit, tulajdonképpen tesz is, de a szeretteimmel nem szórakozhat. -Clary! – Kiabálom fél pillanattal azelőtt, hogy odaérnék hozzá. Ki se fulladtam mégis úgy zihálok, mintha ötször futottam volna le a maratont, kicsit feszült vagyok, na jó, nem kicsit, hanem borzalmasan nagyon. -Mond, hogy tudsz segíteni. Meg kell találnunk, apa halálakor borzalmas állapotba került az ital hatása miatt, nem akarom, hogy engem is gyászoljon és ismét belekeveredjen az italba. – Sóhajtottam. Nem lehetek Én az újabb ok, amiért anya bánkódik, lehet, hogy a dolgok mélyrepülést végeztek és a padlóra kerültem, de nem hagyhatom, hogy anya szenvedje meg. Még fogalmam sincs, hogy fogom elmondani neki, hogy vámpír vagyok, attól tartok keresztet vetne rögtön és többé nem lennék az Ő majmocskája. Milyen fura, hogy sose kedveltem ezt a becenevet, de most úgy hiányzik, hogy kimondja. -Nem is említettem, Raphael meg akar roston sütni. – Mondom csak úgy mellékesen, hogy az esténk szebb legyen.
Az Intézetbe bejutott egy démon és egyre több halott emberünk van. Már arra is rájöttünk, hogy tutira Valentine küldte be az Intézet falai közé ezt a démont, hiszen eddig erre nem volt példa, hogy ilyen történne, egy halott emberbe bújt meg akit behoztunk, hogy Izzy megvizsgálhassa. Így jutott be közénk. Valentine kezdett el kísérletezgetni, Jace-n is ezt akarta amíg le nem ugrottunk a hajóról. Azóta nem láttam, és egyre jobban aggaszt amik itt történnek, hiszen Victor megakarja őt ölni, azt hiszik, hogy a vérfarkast ő ölte meg, pedig sok mindenről én tehetek... Dot bájolt el, én biztattam Jacet elég sok mindenre. Oh istenem, mikor fordult fel ennyire fenekestül az életem? Minél több napot töltök el az árnyvadászok közt, minél jobban látom, hogy milyen az ő életük, annál inkább vágyom a régi életemre. Amikor fogalmam sem volt arról, hogy anyám árnyvadász, hogy Valentine az apám, a régi életem amiben Simon nem vámpír és ahol tényleg a legnagyobb problémánk a Képző volt meg az, hogy a bandájuknak mi legyen a neve. Izzyvel mentem el megkeresni a démont, mert azt mindannyian tudjuk, hogy ennek minél hamarabb véget kell vetni, mielőtt még több embert öl meg. Megszállja az embereket és az áldozatai szívét tépi ki, és miután elhagyja az adott megszállt testet, a személy nem emlékszik semmire, komoly sokkban van az illető. Izzyvel beszélgetek amikor elkezd csörögni a telefonom. Simon nevét jelzi a képernyő. Amikor felveszem egyből elkezdek aggódni amikor meghallom a legjobb barátom aggódó hangját. - Ne aggódj Simon, minden rendbe fog jönni... Már is indulok. - mindig ezt mondom, hogy minden rendbe fog jönni, mert elakarom hinni ezt. Hinni akarok abban, hogy a dolgaink ismét a rendes kerékvágásban fognak tovább haladni. - Izzy, ne haragudj... Simonnak szüksége van rám. - kezdem el mondani a barátnőmnek, és a hangomban lehet érezni, hogy tényleg nagyon sajnálom, hogy nem tudok neki segíteni, de muszáj Simon mellett lennem. Egész életemben ő volt az a személy akire mindig számíthattam bármiről is legyen szó, így evidens, hogy mellette vagyok. Mosolyogva köszönök el Izzytől amikor azt mondja, hogy menjek nyugodtan. Útközben felhívom még egyszer Simont, hogy keressen valamit ami fontos az anyukájának, és indulok is New York belvárosába. Habár még nagyon tanulom azt, hogy egy tárgy segítségével hogyan lehet megtalálni egy adott személyt, de reménykedek abban, hogy most sikerülni fog. Tudom, hogy Simon mennyire szereti az anyukáját és nagyon ki fog borulni, ha elveszíti őt.
Olyan bűntudatom van, hogy az már lehetetlen, anya hagyott vagy száz SMS-t és legalább ennyi nem fogadott hívás is van a telefonomban. Tudom, hogy mostanság elhanyagoltam, de mégse ugorhattam be hozzá jókedvűen, hogy közöljem Én lettem a Nosferatu keresztfia, Raphael ha megtudná biztosan ártana anyának és Én sem úsznám meg egy kisebb seggre pacsival, ez biztos. Viszont mégsem hagyhatom, hogy anya aggódjon miattam. Felvértezve magam jókora kockázatvállalással és bátorsággal neki kell vágnom és találkoznom kell az anyukámmal, csak kérem, ne legyen nála szenteltvíz. Vámpír sebességgel szinte azonnal a házhoz érek, ami nem rég még az otthonomként szolgált. Miért kellett mindennek ennyire megváltoznia? Hiányzik anya és a testvérem is, a szobám, a posztereim, a gépem, és a kocka pólóim is, hiányzik az egész életem. Főleg azután, amik történnek még inkább honvágyam van, még anya rémes chilliét is megenném, ha visszakaphatnám a régi Simon Lewis életét. -Anya! Hahó, anya, itthon vagy? Én vagyok az a kismajmod! Anya? – Léptem be a csendes, kicsit túl csendes házba, máskor mindig megy a tévé szinte max hangerővel, mert anya így alszik el legtöbbször a kanapén. De most a tévé is csendesen hevert a komódon. -Anya? – Léptem be először az Én szobámba, a nosztalgikus érzések úgy ütöttek mellbe, hogy majdnem hanyatt estem, a szobám rendetlensége, annyira hiányzik. De most fontosabb, hogy megtaláljam anyát és.. és megnyugtassam valamilyen mondvacsinált szöveggel, amíg nem leszek elég tökös ahhoz, hogy elmondjam neki az igazat. Anya szobájába lépve azonban ha még dobogna a szívem biztos kihagyott volna, mert anya asztalán ott hevert egy üveg alkohol és nem teli volt, látszott, hogy anya ivott már belőle. De utoljára apa halálakor ivott és azóta nem,…és és ha megint elkezdi arról Én tehetek majd, jézusom jézusom jézusom! A telefonomat előkapva tárcsáztam Clary számát, nem volt kérdés kit fogok hívni. -Clary, baj van, segítened kell megtalálni anyát, azt hiszem…nem, biztos, újra iszik és én tehetek róla..segíts. – Könyörgőre fogom a dolgot, de tudom, hogy rá számíthatok, másom nincs is már rajta kívül.
Kezdőlap
Re: Benzinkút ↠ Pént. Jún. 30, 2023 7:52 pm
