Apukám mindig azt mondogatta:
"Rhea! Egyszer te is fel fogsz nőni és tudom, hogy jót fogsz tenni az életben." A legtöbb tulajdonságomat tőle örököltem, illetve tőle tanultam el. A nyitottságot, a kedvességet, azt hogyan kell a világot gyönyörűnek és jónak látni. A vidámságot, hogy mindenkit mosolyra csalhassunk még a legrosszabb napokban is. Az optimizmust, még akkor is, ha semmi esélye sincs annak, hogy a dolgok jóra fordulnak.
Édesapám minden cselekedetében a szépet láttam, még akkor is, amikor a fáradt szemei alatt azok a redők feltűntek. Amikor az egykor magabiztos és erős kezek a hosszú és nehéz munka után keménnyé és ráncossá váltak. A háta a fizikai megterhelestől és a stressz súlyától is görbe lett, mégis előttem mindig olyan egyenesen és magabiztosan állt. A haja egykori gyönyörű barnájába lassan az ősz színei is beszöktek. A sima arcán mindennapos tüskék keletkeztek, amiktől a puszik amiket az arcomra kaptam nem voltak olyan édesek, mégis ugyanolyan jó érzéssel töltötték el. Az egykor gyönyörű mosolyai egyre halványodtak az évek során, de minden tőle telhetőt megtett, hogy ezt előttem ne mutassa. De esténként, amikor elmentem a szüleim résnyire nyitott ajtaja előtt, szemtanúja lehettem annak a fáradt ember arcvonásainak.
Édesanyám otthon végezte a munkáját. Írásait nem sokan olvasták, így munkát akart vállalni és felhagyni a könyvek világával. Édesapám viszont ragaszkodott hozzá, hogy azt csinálja, amit a legjobban élvez. Azonban a világ a materiális javak központja, a pénzt pedig nem szívesen osztogatják a munkáltatók. Két állásával nem sokat láttam otthon apukámat a korai tinédzserkoromban.
Az iskolai eredményeim lenyűgözték anyukámat és a tanárokat, de soha sem az ő kedvükért tanultam annyit. Apukám felvidult arcára vágytam minden egyes jó jegyemnél, mert a büszkesége és öröme mindig megmelengette a szívemet.
Gyakran láttam a szeme sarkában a rejtőző könnyeket, amiket ahogyan bírta nem akarta előttem megmutatni. A sors nehéz kézzel bánt vele, amióta bátyjámnak nyoma veszett. Alig voltam tíz esztendős, amikor valaki elragadta őt tőlünk. A rendőrök három évig nyomoztak a dolog után, de végül azt tanácsolták, hogy gyászoljuk meg és próbáljunk meg tovább lépni.
A családom jelent nekem mindent. A rokonaim és a legjobb barátom, Roly. Már általános iskola óta ismerjük egymást. A vörös hajú fiú nagyon fontos lett a számomra az évek során. Mindig ott állt mellettem, hogy meghallgassa minden bajomat. Velem örült, amikor valami ünnepelni való történt. Megnevettetett a borús napokon, minden napunkat együtt töltöttük.
Akkor is mellettem volt, amikor apám a kórházba került. A hosszadalmas balszerencse és kimerültség utolérte az egészségét is. Tüdőrákja lett. Az utolsó stádiumaiban ott ültem a kórház folyosóján Rolyval az oldalamon. Nagyon sokat jelentett, hogy ott volt velem. Próbált megnyugtatni, hogy semmi baj nem lesz. Bár mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. A rák nem gyógyítható. Ez a fajta nem. A legrosszabra már anyukám is felkészült, aki éppen apám betegszobájában volt az orvossal együtt. A várakozás volt a legrosszabb, ugyanis tudtam, hogy ezek után már nem fogom többet látni. Éreztem a levegőben, hogy közeleg a rossz. Az időjárás is a hangulatunkat tükrözte sötét, borús felhőivel és hűvös szeleivel. Bár Londonban általában ilyen az időjárás és az emer egy idő után hozzászokik aznap mégis más volt. A kimondhatatlan szomorúságot sugározta, hogy eljött az ideje az utolsó búcsúnkat elmondani.
A szobából kisvártatva édesanyám jött ki az orvossal az oldalán. Anyám szemei táskásak és vörösek voltak a sírástól és a szomorúságtól. Az idő felette is eljárt, először akkor tűnt fel nekem ez igazán.
Rolyt kinnt hagyva beléptem a komor hangulató betegszobába. Apám épp köhögött egy fehér zsebkendőbe, melyet miután elvett a szája elől vörös vércseppek pettyezték.
Amikor meglátott halvány mosoly jelent meg az arcán. Leültem az ágya szélére, hogy végül még egyszer és utoljára elmondhassa nekem:
"Rhea! Egyszer te is fel fogsz nőni és tudom, hogy jót fogsz tenni az életben." Nem bírtam megvárni míg távozik. Nem bírtam elköszönni tőle véglegesen, azt látni, hogy elhagyja a lélek az apukámat. Az én szeretetre méltó apámat, akit annyira szeretek. Még egyszer utoljára megöleltem, hosszasan, mert attól féltem, ha elengedem igazzá válik a dolog. Tényleg elhagy és többet nem hallhatom a lágy nevetését.
***
A folyosón újra ülve nem bírtam tovább. Nem akartam apám előtt sírni, mert tudtam, hogy azt szereti ha mosolygok. De ott már nem láthatott és nem is hallhatott. Így könnyeimet lassan kieresztve öleltem át a legközelebbi személyt, Rolyt. Féltem, hogy ha anyám újra kilép a szobából akkor az azt jelenti, hogy apám végleg eltávozott. Öleltem őt, mert nem akartam elveszíteni, ahogyan éppen apámat is elvesztettem abban a pillanatban. A retteget jelent pedig megérkezett és anyám kilépett a szobából még egyszer és utoljára.
***
Öt évvel később. Boldogan mentem el Roly házához, hogy elújságoljam neki a hírt. Az érettségi után végre megkaptam a várva várt levelet. Édesanyám hallhatta először, amikor felolvastam neki a papíroson álltakat. De Rolynak is el kellett mondanom, hiszen már mióta vártam erre a pillanatra. Minden hírt és titkot megosztottam vele, így ezt sem hagyhattam ki. A nagy kúria elé érve elgondolkodtam. Talán itt lenne az ideje, hogy elmondjam neki az igazat. Minden egyes kis titkot, rosszaságot megosztottam vele eddigi életemben, kivétel ezt. Hogyan is mondhattam volna el, hiszen nem olyan egyszerű szerelmet vallani valakinek. A legjobb barátom, így a félelem, hogy elutasít és nem lesz olyan szoros a kapcsolatunk mint előtte nem bírt rávenni, hogy elmondjam neki. De talán most megteszem így, az egyetem közeledtével. Amint meglátom vörös fürtjeit és mosolygó arcát az éppen nyitódó ajtó mögött széles mosollyal az arcomon emelem fel a levelet, amiben az áll, hogy felvettek az orvosi egyetemre.