Azt hittem sohasem fogok olyasvalakivel találkozni, aki megérti a helyzetemet. Na, jó, túlzás volna azt mondani, hogy Matt teljes mértékben átérzi, amit én éreztem Austin után, de pontosan tudom, hogy mekkora galibában van. Kicsit úgy érzem, a sors szánta ezt nekem főpróbának. Önző dolog szerencsétlen Matt életveszélyes szituációját is úgy csűrnöm-csavarnom, hogy én lehessek a főszereplője, de rettegtem, hogy eljön az a nap, amikor megint utolérnek a testvéreim. El sem tudom mondani, hányszor riadtam fel hideg verejtékben úszva, mert azt álmodtam, eljöttek értem. A kis omladozó lyuk, amiben lakom, a sikolyaimtól terhes ezeken az éjjeleken. A szomszédok szerintem azt hiszik, prosti vagyok, akit néha az ügyfelek megkínoznak. Rendőrt még nem hívtak, legalább. Egy elhagyatott raktár fele sétáltam, kezemben egy zsírtól tocsogó papírszatyrot fogtam. Sokszor pillantottam magam mögé, hogy lássam, nem követnek-e. Most nem látogathatom meg csak úgy Mattet, minden egyes alkalommal bajba sodorhatom őt azzal, hogy eljövök hozzá. Pontosan tudom, milyen súlyos következményekkel járhat az, hogyha kilesnek vagy elkapnak engem. Talán én tudom egyedül a new yorki farkas közösségben pontosan, mit is kockáztatunk. Nem tudhatjuk, hogy az őt kergető farkasok sejtik-e, hogy ismerjük egymást. Azonban abban is biztos vagyok, hogy senki más nem volna olyan óvatos és elővigyázatos, mint én. Hiszen én már átestem ezen, a saját életemért bujkáltam meg menekültem mások elől. Ennek tudatában döntöttem el, hogy meglátogatom. Ugyanabból a menüből hoztam kettőt, nehogy bárki kiszagolja, hogy két különböző adag kaja van nálam. Nem kell tudnia senkinek, hogy nem egyedül tervezek vacsorázni. Matt egyik kedvencét hoztam, legalábbis azt hiszem, a kedvencét - láttam már őt ezt a menüt elpusztítani. Az az igazság, hogy nem ismerem őt annyira, mint szeretném. Azt érzem van köztünk ez a kimondatlan vonzalom - nem testi, inkább lelki dolog. Én tudom, hogy igazán csak ő érthet meg, ő pedig talán érzi, hogy van valami sokkal több amögött a lány mögött, akit játszok a mindennapokban. Lépteim halkan koppantak a betonon, az utca, amin a raktár felé tartottam, kihaltnak tűnt. Füleltem, a levegőt mélyen beszippantottam, hogy minden szagot megérezhessek, de úgy tűnt, nem követnek. Nagy kő esett le a szívemről, mikor eltűntem az egyik épület mögött, ráfordultam a sikátorra, aminek a végén egy koszos, rozzant ablakhoz értem, és még mindig nem észleltem nyomát másnak. Mattet sem éreztem - tudtam, hogy külső segítséggel rejtve van minden egyes nyom, ami a jelenlétére utalhatna. Óvatosan felfeszítettem az ablakot, és egy kecses mozdulattal a szűk résen átpréseltem magam. Földet érve a talpam kongott a visszhangos épület betonján, egy táncoló porfelhőt kavarva körülöttem. Nem láttam meg azonnal a férfit. Ez jó jel, gondoltam, és halkan elindultam a raktár egyik sarka felé. Egyetlen ablakból se látni oda közvetlen, logikus hát, hogy ott telepedhetett le. - Hoztam kaját. - szóltam bele a sötétségbe, ahol őt sejtettem. - Nyugi, nem követett senki. Úgy emlékszem, szereted ezt a hamburgert. Láttalak már, ahogy öt másodperc alatt szinte belélegzed az egészet. - mondtam mosolyogva. Tudom, mennyire magányos lehet. Egyedül maradt a félelmével ebben a dohos épületben. Muszáj volt eljönnöm hozzá. Kicsit olyan, mintha a jövőbeli magamat látogatnám meg. Csak remélni tudom, hogy fordított helyzetben ő is beállított volna a kedvenc tapas-tálammal.
Admin
Vezetõség
mindenhol
Tartózkodási hely :
2016. May. 28.
Csatlakozás ideje :
Re: Régi Raktár ↠ Pént. Jún. 30, 2023 8:07 pm
Lezárt játék
Vivian Avery Salomon
Klávé
44
Kor :
❀Idris/New York
Tartózkodási hely :
2017. May. 17.
Csatlakozás ideje :
Re: Régi Raktár ↠ Szomb. Dec. 16, 2017 7:49 am
Katherine & Vivian
risky business is risky
Bizalom. Régen bíztam bárkiben is. Minket úgy nevelnek, hogy csakis a saját fajtánkban bízzunk. Az Akadémián remekül működött a dolog, együtt edzettünk, együtt éltük a mindennapjainkat, az idrisi fiatalság egy lélekként mozgott rengeteg testben. Néha ma is azt kívánom, bárcsak újra tizenhat éves lehetnék, és az unokatestvéreimmel, barátaimmal edzhetnék. Katarzist éreztem, mikor pontosan tudtuk, szavak és pillantások nélkül, a másik mit fog tenni. Annyira ismertük egymást, hogy a másik gondolatainak kitalálása gyerekjáték volt. Sokan azt hihetik, talán ennél unalmasabb dolog nincs is, de az igazság az, hogy ezt átérezni kell, csupán akkor ismerjük fel ennek az erejét. Akkor még hittem abban, hogy egymásban bíznunk kell, kizárólag így élhetjük túl. Aztán megalakult a Kör. Egy szervezet, amely ketté választotta a fiatal árnyvadászokat, teljesen megosztotta a közösségünket. Nem tudtam, ki mellé álljak, miben higgyek, kiben bízzak többé. Mintha a sok év közös edzés, közös élmény, közös gondolatok egyik pillanatról a másikra szertefoszlottak volna. Az unokatestvéreim és a barátaim mind beálltak Morgenstern szolgálatába, és Jake, a megboldogult férjem volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy ennek rossz vége lesz. Ő ki akart maradni mindebből, és szerencsére sikerült azt is megakadályoznia, hogy a többiek magukkal rángassanak engem is. A lázadás, a háború borzalmas volt. Mind az öt unokatestvérem meghalt - volt, amelyik maga Morgenstern keze által, de a legfiatalabb öngyilkosság áldozata lett. Ezek után egyedül a férjemben bírtam megbízni. Nem is tudom, hogy hibáztatom-e őt a gyermekeink haláláért. Könnyű lenne, hiszen ő sincs már köztünk, de nem látom értelmét. Elvesztettem az utolsó embert, akiben bíztam, nem szeretném az emlékét is meggyalázni. Persze, ezek után esély sincs arra, hogy bízzak Wrightban. Nem bízni jöttem, hanem üzletet kötni, amelyhez elengedhetetlen a gyanakvás és az ármánykodás. - Ne aggódjon, meg sem fordult a fejemben, hogy bízzak magában. - mondom, és igyekszem szavaim élét elvenni. Nem lenne okos dolog kigúnyolni egy hatalmas erővel rendelkező vámpírt, de persze azt sem mutathatom a külvilágnak, hogy megszólalni is félek. A tündérek. Bestiák mind, és még Wright sem hajlandó velük foglalkozni. Egyrészt meglepő a dolog, de valahol megértem. Magam sem próbálnék a tündérekkel csesződni, akármennyire is fontos volna számomra. Persze, a vámpírok, boszorkánymesterek és démonok lefedése több, mint kiváló arány, de a tündérek aljasak és mellé még elég erősek is. Senki sem ismeri őket olyan jól, titokzatosak, és a királynőjük tesz róla, hogy ez így is maradjon. Mellé persze rengeteg erejük van, és egy háború állását képesek lennének megfordítani, ha elindítanának egy hadseregnyi lovagot. Majdnem kicsúszik a számon egy "nem elég", de megállítom magam. Miért ne volna elég? Egy csomó hatalmas alvilágit fed le ez a háromszög. Ez a megegyezés egy hatalmas előrelépést jelentene számomra. Hónapok óta ez az első dolog, ami előrelendítené a nyomozásom. Többet kaptam, mint amennyire számítottam, és végül is elértem, amiért jöttem - szereztem egy alvilági hírszerzőt. Veszek egy hatalmas levegőt. - Nekem ez is elég. - mondom kimérten. - Tudja, Wright, öröm magával üzletelni. - nyújtom ki a jobb kezem lassan és óvatosan.
Code by Silver Lungs
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: Régi Raktár ↠ Pént. Szept. 08, 2017 11:53 am
Gonosz mosollyal figyelem a nő arckifejezését, amikor reagál arra, hogy belemegyek a kis tervébe. Hihetetlen, mi? Össze fogok a jó oldallal.. Komolyan, még magamat is képes vagyok meglepni. - Most mondanám azt, hogy nem tudhatja, hogy igazat mondok-e, csupán bízni tud bennem, de… Én sem bízom magában, magának sem kell bennem. – vonok vállat nemes egyszerűséggel, majd sétálok pár lépést és felnézek az emeletre. Nincsen saját vámpír klánom, hadseregem sincs, mert sosem akartam, pedig alapvetően nagyon szeretek másokat irányítani, de hatalmas felelősséggel jár az, ha valakinek saját klánja van, főleg akkor, ha a klán tagjai vérrel táplálkoznak. Nem fogok senkiért sem felelősséget vállalni, ahogyan az sem érdekelne, hogy ki mit csinál. Most még is, amikor felnézek az emeletre, olyan érzés kerít hatalmába, mintha én lennék a vezérük. Tudom, hogy az épület tele van vámpírokkal és, hogy figyelnek minket. Érzem a jelenlétüket és hallom is őket. Tudom, hogy nem fognak addig lépni amíg nem történik olyan, vagy addig amíg nem utasítom őket arra, hogy csináljanak valamit. Úgy érzem, hogy akaratlanul is lett egy klánom. Nem tudom miért, lehet annak tudható be, hogy az egyik legidősebb vámpír vagyok a városban, sőt, talán még az országban is, fogalmam sincs. Vissza fordulok az irányába, amikor azt közli velem, hogy legyek ott az alvilágban lényegében mindenhol, és tudjak mindenről. Jó persze, nem azt jelenti, hogy nehezemre esne ezt teljesíteni, hiszen rendkívüli kíváncsisággal vagyok megáldva, szeretem mindenbe beleütni az orromat, persze csak addig amíg normál kereteken belül megtudom védeni magamat. Még a Klávé miatt sem kockáztatnám még jobban az életemet. - Ez az elképzelés mind szép és jó. – és itt jönne az a bizonyos DE rész. Jönne, és jön is. Mert minden tervben és megegyezésben van az a kisbetűs rész, amit jó alaposan átgondolni. - A vámpírokat tudom biztosítani, a démonokat és a boszorkánymestereket is, talán, de a tündérekre nem tudok figyelni, mint alvilágiakra. Nem vagyok hajlandó bemenni a világukba. A Királynőjüket még én sem bírom elviselni. – van olyan dolog is, amit még én sem akarok, mint például akár véletlenül is összefutni a Tündér Királynővel. Ő még nálam is manipulatívabb és gonoszabb. Habár nem tudnak hazudni, de rendkívül ügyesen tudják elcsavarni az igazságot.
A szavai annyira meglepnek, hogy pár pillanatra átveszi felettem az uralmat a meghökkenés. Ilyen egyszerűen belemenne, vagy ez csupán egy beteges trükk? Akármennyire is remélem, hogy az első opció az igaz, gyanakodnom kell, hiszen egy hiba az életembe kerülhet. Nem ugorhatok a nyakába örömömben, továbbra is óvatosnak kell lennem, mármint ahhoz képest óvatosnak, hogy idesétáltam erősítés nélkül egy ismert vámpírfészekbe. Miért ne fogadná el az ajánlatomat? Az életéről van szó, ahhoz pedig tapasztalataim alapján rohadtul ragaszkodik. Több, mint fél évezredet élt már, és még a nyakán van a feje, pedig nem arról híres, hogy csendben meghúzza magát, becsületes polgári életet él. A Klávé egyik legkeresettebb vámpírja mióta az eszemet tudom. Nehéz úgy gondolni rá, mint aki megélte a mondén történelem legtöményebb, legizgalmasabb évszázadait, hiszen fiatalabb testben él, mint jómagam vagyok. Még a gyermekem is lehetne akár, ha nagyon hamar kezdtem volna bele a családalapításba, így figyelmeztetnem kell magam folyamatosan, hogy hússzor többet élt, mint én, a saját élményeim, tapasztalataim semmit nem érnek vele szemben. Ha nekem rutinom van, neki veleszületett mozdulatai. Butaság volna egyből hinni minden szavának. - Remélem, nem hazudik. - nyugtázom mondandóját, de a kisujjamat sem mozdítom eközben. Még mindig a markában vagyok, nem vagyok hülye, hogy ellazuljak. A testem minden izma megfeszülve várja, mikor kell akcióba lépniük, hiszen mi okból építettem volna őket, ha nem harcra? Mint a türelmetlen munkakutyák, szinte tobzódnak, hogy mozgásra bírhassák a testem, és nehezebb egy helyben állnom, mint bármi mást művelnem. - Azt szeretném magától, hogy figyeljen az alvilágiak körében. Legyen ott a füle mindenhol - bár sejtem, ez a szituáció már fennáll - és ha arról szerez tudomást, hogy a Kör felkeres valamilyen vezetőt, kérem, szóljon. - tárgyilagosan, határozottan sorolom, mit kívánok tőle. Nem olyan nehéz a feladat ráeső része, semmi extrát nem kérek tőle tulajdonképpen, csak annyit, hogy meséljen nekem. Biztos vagyok benne, hogy egyébként is tud mindenről, valahogyan túlélt, és valahogyan képes volt elmenekülni a Klávé karmai közül. Nem hiába hozzá jöttem. Bízom a képességeiben; Benne már kevésbé, de nincs választásom. Vagy ő, vagy a tehetetlenség mardosó érzése. Ironikus, hogy mindkettő hasonló érzés, mármint a düh és a vámpírok fogának szúrása.
Code by Silver Lungs
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: Régi Raktár ↠ Kedd Aug. 08, 2017 9:49 pm
Nem vagyok hülye, tudom, hogy a Kör nem csak a saját vérét pusztítja, hanem leginkább az alvilági lényeket akarja megölni. Tudom, hogy elég komoly veszélyt jelent mindannyiunk számára, de azt is tudom, hogy Valentine jelen pillanatban az Intézetben van bezárva egy cellába, ezzel is nyerve nekünk, a többieknek egy kis időt, hogy kitaláljuk, hogyan állítsuk meg őt és a kis seregét. Eszem ágában sincs félvállról venni ezt az ügyet, hiszen 504 éve az életemnél fontosabb nincsen számomra, így hát természetes, hogy foglalkozom ezzel az üggyel. Pláne, mivel szeretem beleütni az orromat különböző dolgokba, témákba, így hát a Kör és az alvilágiak kiirtása sem maradhat ki a repertoáromból. Egyenlőre még nem tudom mihez kéne kezdenem, de nem fogom hagyni, hogy megöljön minket, főleg mivel annyi mindenen kellett keresztül mennem, annyi viszontagságokon, hogy nem létezik, hogy egy Morgesntern vessen a történetemnek véget. Ahogy ezek a dolgok eszembe jutnak, felötlik egy aprócska gondolat a fejemben. Mégpedig az, hogy most ebben az ügyben, kivételesen össze állhatnék a Klávéval, vagy legalábbis egy időre ezzel a nővel, amíg sikerül megoldani ezt az ügyet, utána pedig élhetném az életemet a már megszokott módon. Veszíteni nem veszíthetek vele semmit, maximum csak nyerhetek. Az életemet. Az életben maradást. - Tudja mit? Benne vagyok. – ejtem ki végül a szavakat a számon. Már előre tudom, hogy a vámpírok kérdőre fognak vonni, de ez az egyetlen helyes döntés, és ha valaki elég idős ahhoz, hogy harcoljon Valentine ellen akkor az én vagyok. Most nem az egoizmusról van szó, de kevés nálam idősebb vámpírt ismerek, a korral pedig jár a tapasztaltság és az erő is. Minél idősebb egy vámpír, annál több ereje van, annál erősebb, annál precízebb. - Most pedig térjünk rá, hogy pontosan mi is lenne a dolgom, mit akar mit csináljak? – azt viszont remélem tudja, hogy ettől még nem válok holmi pincsikutyává. Nem lesz minden úgy ahogyan azt ő diktálja. Szabad akaratom van.
A vámpírok piti kis harcai mindig a Klávé legfontosabb ügyei közt végzik. Nem csak a new yorki események, de még a legeldugottabb, Isten háta mögötti Alaszkának két vetélkedő vámpírjának a litániáját is meg kellett hallgatnunk, és véleményeznünk kellett. Wright meg aztán külön saját műsort is kaphatna nálunk! Igazi szappanopera, heti kétszer leadva, drága időnket ellopva. Habár semmire sem jutunk vele - a new yorki Intézet legkisebb gondja is nagyobb ő nála, a Klávé meg csak duzzog egy sort, mielőtt továbblépnénk. Mérhetetlenül frusztrálja őket, hogy egy egyszerű vámpír kifog rajtuk, egy egész faj képviseletén. Ha ez nem, hát mi mutatja meg a legjobban, hogy az egész szervezet rossz alapokon nyugszik? Nekem persze senki sem hisz. Mi értelme van kihallgatni két ezer éves vámpírt, akik egy régi tartozáson marakodnak, csak mert halálos fenyegetéseket küldenek egymásnak, vagy éppen mi értelme Wright után nyomozni, ha senki sem megy utána, hogy megölje? Ha én megtaláltam, ők miért nem? Mondjuk egy hatalmas csorda nephilim hírére nyilván messzire menekült volna a nő, egymagam könnyebben mozgok, és simábban is találtam rá. Azért egészen... érdekes, hogy mikor nem a Klávé nevében cselekszem, mennyivel gyorsabban és hatékonyabban működöm. Komoly félelmem az, hogy Wright rájön, a Klávé nem találhatta meg őt, és az ajánlatomat nem fogadja el. Ez rám nézve, természetesen, halált jelentene. - Miért is árulná el őket? - kérdem kissé összezavarva, kicsit kiestem a szerepemből. Nem hinném, hogy ne tudná, a Kör az Alvilágiakra is vadászik, nem csak a saját vérére. Ha nekem segít, magán segít, és arról a rengeteg sok vérszívóról, akikről most beszél. Nem figyeltem igazán, mikor a többiek Wright szociális hálóját térképezték fel, így nem vagyok tisztában avval, mégis hol áll a vámpírok között. Nem klán tag, de sok a kóbor, árva vámpír, akik összeverődve harcolnak, ha arra van szükségük. Bármikor távozhatnak, nem tartoznak felelősséggel a társaik iránt, nincsenek kötelességeik. Jönnek-mennek, ahogyan nekik tetszik, közben mégis családi védelmet élvezve. Ám én sosem kértem őket arra, hogy a saját fajtáját árulja el. Hiszen valóban egy azok közül, akik a többiek kiirtásán fáradozik? - A Kör az alvilágiak elpusztításán is munkálkodik többek között. Az a vámpír, és egyéb más alvilági, aki ennek a mocskos szervezetnek segít, az árulja el az Ön fajtáját. Azt hiszi, valami csoda folytán magát megkímélnék? - kérdeztem, de ahogyan kimondom a szavakat megijedem. Mi van, ha ő is a Kör segédei közé tartozik? Semmi nem utalt arra, és a Klávé naprakész a vámpír életéből, de sosem lehet tudni, főleg azt nem, mi történt a távozásom óta. E szövetsége rám nézve nem pusztán halált, de hosszú-hosszú kínvallatást jelentene, talán maga Morgenstern keze ltal. Arcomon nem mutatkozik meg a megrendülésem, de a szívem hevesebben ver, és az agytekervényeim nagyon dolgoznak. - Ha segít nekem, eggyel kevesebb ellenséggel kell megküzdenie. - csábítom. A Klávé nem a legfenyegetőbb veszély, amivel szembe kell néznie, de az életét mindenképpen megkönnyítené valamennyire. Annyira, hogy érdemes legyen igent mondania.
Code by Silver Lungs
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: Régi Raktár ↠ Szer. Júl. 19, 2017 9:02 pm
Fogalmam sincs, hogy mi járhatott a fejében akkor amikor úgy döntött, hogy ide merészkedik az éjszaka kellős közepén. Ide, a vámpírok területére. Szinte hallom a többi vámpír mozgolódását és morgását körülöttem, amit a nő nem feltétlenül vehet észre, vagy érzékelhet a háttérben folyó dolgokról bármit is, hiszen csak kifinomult érzékekkel lehet ezt hallani. Nem vagyok a vámpírok vezetője, saját klánom sincsen, hiszen itt New Yorkban Raphael az aki a legtöbb vámpír idejét beossza és akiknek parancsol, én viszont a vámpírom válása után független akartam maradni. Nem akartam sehova sem tartozni, így hát nem szálltam be a holmi kis klánjába, nem tartozok Raphaelnek, így hát magyarázattal sem tartozom se neki, se senkinek, hogy mit-miért teszek. Talán hasonlítok kicsit Camille-re. Őt sem érdeklik a szabályok, sosem érdekelték igazán, hiszen képes volt megszegni az Egyezményt azzal, hogy Simont, egy mondént vámpírrá változtatott. Camille ízig-vérig olyan, mint én, még is eddig valahogy mindig elkerültük egymást, sosem találkoztam vele. Ismerni is csak a pletykákból ismerem amik terjengenek róla. Bár jót mosolyogtam magamon amikor hallottam, hogy a kis Fray lány bemosott neki egyet. Azért annál a jelenetnél szívesen ott lettem volna, hogy megnézzem Camille arcát. Olyan nőnek gondolom aki nem bírja, ha valami nem úgy történik ahogyan azt ő szeretné, akkoriban pedig nagyon nem úgy folytak a dolgok a medrükben, mint ahogyan azt ő lépésről-lépésre eltervezte. Nem vette számításba, hogy ellene fognak szegülni. Ezért jobb egyedül lenni, mert így nincs senki aki ellened fordulhatna a saját csapatodból, a saját vámpír klánodból, így eggyel kevesebb veszéllyel kell foglalkoznom. Bár az is igaz, hogy kezdem úgy érezni, hogy az itteni vámpírokat tudom valamennyire irányítani, hiszen amíg én nem lépek addig tudom, hogy ők sem fognak támadni. Ennek a nőnek az élete az én kezemben van, és ha úgy tartja a kedvem, akkor egy pillanat alatt tudok vele végezni. Bár nem fogok, egyenlőre legalábbis nem veszem számításba, hogy milyen módon ölhetném meg, mivel rettentő mód kíváncsisággal vagyok megáldva. Oh, igen, a Klávé mostanában nagyon ráállt a Kör nevezetű csoportra. Félnek tőlük. A Klávé fél és ezt még egy vak ember is észre tudná venni, nemhogy Valentine. Ez hasonló, mint a horror filmekben azok a figurák akiktől az emberek félnek, mint például Freddy Krueger. A félelem táplálta, az embert félt tőle, emlékeztek rá, ő pedig egyre erősebb és erősebb lesz. Valentine-tól is félnek, és ettől lesz erősebb, hiszen egyre magabiztosabb lesz. - Tegyük fel, hogy segítek magának. De ezzel elárulnám a fajtámat, ha arról lenne szó. Még is mi vezetne egy vámpírt, hogy elárulja a többieket? – gondolkodó fejet vágok, miközben a nőre pillantok gonoszkás mosoly kíséretében. Oh, azt nem tudom elhinni, hogy a Klávé letenne a halálomról, ahhoz túl csökönyösek.
Az anyám kifejezetten rafkós nő volt. Mindig elérte amit akart, nem riadt vissza a hazugságoktól, a kis piti trükköktől sem. Gyermekkoromban csodáltam őt, hiszen bármit kigondolhatott, azt ő bármi áron megszerezte. Senki és semmi nem állhatott az útjába. Apa Ravaszkának hívta, persze kizárólag otthon. Nem volt sok barátja, főleg nem Idrisben, mindenkinek keresztbe tett egyszer-kétszer, hol így, hol úgy. Néha már csak kedvtelésből. Tinédzser fejjel kezdtem megvetni a módszereit. Átvágni, becsapni, kisemmizni másokat, csak hogy mi előbbre jussunk? Na, ne! Kezdtem a füllentései fátyola mögé látni, és egy megtört, szánni való nő fedte fel magát előttem. Most bármit megadnák, hogy ő legyek. Ez az eset nem csak rólam szól, hanem minden nephilimről. Minden mondénról, ha már itt tartunk! Nem szívesen köpök ki hazugságokat a fogaim között, nem az az ember vagyok, de hát nincs mit tennem. Már értem, milyen az, ha nincs az embernek választása. Az izmaim kőkeményen megfeszülnek, nem engednek fel, szinte az egész testem görcsben van. A gyerekem egyedül maradhat, ha ma éjjel a fogamat a raktár padlóján hagyom. Meg jó lenne, ha nem jutna vissza a Klávé fülébe jelenleg mit művelek. A legkisebb egérútnak is nagyon örülnék. Katherine nem mondhat erre nemet nekem, ebben bízom. Egy ok, amiért bízzon bennem? Hát, én is sok borsot törtem a Klávé orra alá. Persze, ezt nem mondhatom neki, hiszen akkor az ajánlatom semmisé válik, szóval kissé sarokba szorulok. Az agyam kerekei úgy pörögnek, hogy szinte füstölögnek, de az arcomon nyoma sincs a zavaromnak. - Azért bízzon meg a Klávéban, mert magánál nagyobb veszéllyel állunk szemben. - mondom végül. Lehet tömjénezni kéne őt ahelyett, hogy valamit fölé helyezek a fontossági sorrendben, de nem jut más az eszembe hirtelen. - Mint tudja, a Kör hatalmas fenyegetést jelent a számunkra. A segítségét kérnénk, hogy az Alvilági berkekben történő mozgásokról értesítsen engem.- Kihangsúlyozom, hogy engem, hátha ettől az embert és nem a Klávét látja magával szemben. Ugyanis a Klávé valóban nem áll mögöttem már. - Persze, ez azt jelenti, hogy ha mostantól valamennyire igyekszik viselkedni, megtarthatja a csinos kis fejét. - nézek rá kihívóan. Az amnesztia biztosan csábító a számára, de remélem elég erős benne a vágy iránta, hogy belemenjen a dologba. Ja, meg nem is kellene, hogy lebukjak előtte.
Code by Silver Lungs
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: Régi Raktár ↠ Kedd Jún. 20, 2017 12:42 pm
Tetőtől-talpig végig mérem a nőt és próbálom kitalálni, hogy mit kereshet itt éjjelek éjjelén. Okosnak tűnik és valamennyire még tapasztaltnak is, méghozzá a Klávé tagja, így hát azt is tudnia kéne, hogy milyen lények leselkednek azokra az emberekre akik az éjjel kellős közepén kimerészkednek a házukból. Nem nézem ki belőle, hogy annyi sütnivalója se lenne, hogy a saját halálába sétáljon, szóval már csak ezekkel a tényezőkkel is felkeltette az érdeklődésemet és elérte, hogy ne öljem meg most rögtön. Meg amúgy is, nem vagyok én olyan aki rögtön gyilkol. Oh, ugyan, én ki szoktam minden pillanatot élvezni. Megkínozni az áldozataimat, aztán vetek véget az életüknek amikor már elég jól kiszórakoztam magamat. Minek rontanám el a saját élvezetemet? - Hát akkor itt az ideje hallani azt a bizonyos jó okot. – mondom, majd elsétálok mellette, végig figyelve őt, majd neki dőlök a régi raktár falának, miközben jobb lábammal támasztom a falat, mellkasom előtt pedig összefonom a karjaimat. Minden mozdulatát figyelem, figyelem a légzését, az izmaim pedig készen állnak egy hirtelen támadásra. Amúgy is gyorsabb vagyok az embereknél, talán letudok vadászni egy árnyvadászt is, tekintve, hogy nem is vagyok igazán mai vámpír. Jó pár évszázadot megéltem már. - Elég sok borsot törtem már a Klávé orra alá, egy okot mondjon amiért bíznom kéne magában. – simán eltudom képzelni azt is, hogy ez az egész „békével jöttem” duma szimplán csak valami csapba féleség és amikor nem figyelek akkor fognak lecsapni rám. Csak egy gond van rájuk nézve: mindig figyelek, és nem is vagyok egyedül. Nem tudom, hogy a nő tudja-e vagy észrevette-e, de nem egyedüli vámpír vagyok ebben a raktárban. Több vérszívó is van itt, jelen pillanatban is, akik figyelnek minket. A további mondataira nem felelek egy szót sem, mert felesleges pocsékolni itt a szavakat, inkább kíváncsian fürkészem az arcát, az egész lényét és próbálok a sorok közé látni. Látszik is rajtam szerintem, hogy forognak az agykerekeim, hiszen mint mondtam, sok mindent megéltem már és nem tudom olyan könnyedén elhinni azt, hogy itt van valaki a Klávétól aki nem a halálomat akarja jelen pillanatban elintézni. A Klávé nem elkapni akar, már nem ott tartunk, oh, azon már túl léptek, most már a halálomat akarják.
Ahogyan a vámpír a hátam mögé kerül, megfeszülnek az izmaim. Az ösztöneim át akarják venni felettem az uralmat, a jól betanult mozdulatok ki akarnak törni a börtönből, amelybe én zártam őket. Most nem harcolni jöttem, nem verekedni, nem ölni, elsősorban. A célom az információ szerzés békés módszerekkel. Nyugalom Vivian! Lassan vedd a levegőt! Ne kapd elő a szeráfpengédet! Nem kell megfordulnod. Nem kell meglendítened a karod. Nem kell hátra felé rúgnod. Nem fog bántani. Nem fogod bántani. - Nem gondolja, hogy jó okom volt rá? - kérdezem kissé szenvtelen hanggal. Nem akarom, hogy a hangszálaim vagy ajkaim remegése eláruljon engem. Magabiztos vagyok, és annak is hangzom. A legrosszabb dolog, amit tehetek, hogy engedem, látszódjanak rajtam a kétségeim, az aggályaim. Minden rendben van. Én csakis győztesen kerülhetek ki ebből. Vagy legalábbis illik ezt gondolni, talán nem árulom el magam. Minden az előadásmódon múlik, én pedig eléggé régen játszottam ezt a fajta játékot. - Mielőtt kicsinálna, meghallgathatna. Remélem tisztában van vele, hogy nem a Klávét képviselem jelenleg. Tudja, hogy akkor nem ilyen békésen intéznénk ezt el. - Nem mozdulok meg. Nem akarok semmi fenyegetésnek vélhetőt tenni, így meglapulok. Remélem, elég kíváncsi lesz ahhoz, hogy az után marcangolja szét a torkom, miután elmeséltem neki az ötletem. Mindketten profitálnánk, leginkább én. Erről, mondjuk, nem kell tudnia. Félek, hogy nem tudom majd megtéveszteni őt, és az végzetes lenne a számomra. Nem szabad itt halnom, hiszen a lányom vár rám - bár neki lehet, hogy jobb, ha egyedül marad és felnő. Fel kell készülnie mindenre. - Van egy ajánlatom a számára. És teljes biztonsággal állítom, hogy ezt maga is meg akarja hallgatni. - jelentem ki magabiztosan. - Persze, csak akkor beszélgethetünk, ha egymással szemben állunk, és nem készülünk semmi aljassággal. Én meg az aljasság? Rossz vicc. Na, de, Wright? Van elég okom arra, hogy tartsak a piti kis trükkjeitől. A Klávénak nem sikerült őt megfognia, de mint tudjuk, nem éppen a leghatékonyabb szervezet. Nem származik belőle előnyöm, ha megölöm, így felhasználom őt a jó érdekében - ennyi nekünk, nephilimeknek is jár.
Code by Silver Lungs
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: Régi Raktár ↠ Vas. Jún. 04, 2017 4:55 pm
A vámpírok az éjszaka ragadozói, ha lemegy a nap és a várost ellepi az éjszaka sötét leple, akkor bújunk elő mi. Úgy ismerjük a várost az éjszaka akár csak a tenyerünket. Én legalábbis. Az évszázadok alatt sikerült a legtöbb helyet tökéletesen kiismernem. Bárhova is sodort az élet, bárhova is kellett elmennem, hogy ne buktassam le magamat; mindig sikerült kialakítanom jó pár búvóhelyet, ha a szükség úgy hozza. Minden országban, városban vannak ismeretségeim, és ha el is megyek egy új helyre, akkor már az első időszakban csinálok magamnak egy mentsvárat. Közel 500 év alatt nem kevés ember vált az ellenségemmé. Alvilágiak részben, persze a Klávé is a fejemet akarja, viszont már jó ideje nem tudnak elkapni. Miért? Azért, mert egy túlélő vagyok. Azért, mert hiába is szeretem oly annyira a férfiak társaságát, de még ők sem tudják teljes mértékben elterelni a figyelmemet, hiszen a túlélés mindennél fontosabb. Nem lehet ezt a tényezőt elhanyagolni, hiszen ha valakinek annyi ellensége van, mint amennyit nekem sikerült össze hoznom, akkor nem gond, ha az ember kicsit paranoiás. Alig vártam már, hogy lemenjen a nap és kimozdulhassak a rejtekhelyemről. Nem mondom, néha eszembe jut az, hogy milyen lenne emberként élni. Milyen jó lehetne sétálni a napfényben, érezni ahogy a pórusaid beszívják a napfényt. Milyen lehet nappal élni, kimenni a tengerpartra és napozni, hallgatni a tenger lágy morajlását… Ez mind-mind olyan dolog amiért szívesen elcserélném a vámpírságot. Ezekért szívesen lennék újra ember. Amikor elszórakoztattam jócskán magamat a közeli belvárosban, akkor elindulok vissza felé oda a helyre ahova már kevesebb ember jár, a külváros felé. A cipőm sarka élesen kopog az aszfaltozott járdán, viszont ahogy a megszokott régi raktár felé veszem az irányt, furcsa illat csap meg. Nephilim. Még is mi a fenét kereshet itt egy árnyvadász, ilyenkor? Talán megunta az életét? Vámpír gyorsaságomat kihasználva termek a 2.emeleten, ahonnan jól kivehető a nő alakja. Ahogyan jobban szemügyre veszem őt, rádöbbenek, hogy én már pedig ismerem őt. Még régebben láttam, a Klávé tagja. - Elég felelőtlen az éjszaka közepén a vámpírok terepére merészkedni, nem gondolja? – mondom gunyorosan, majd egy szempillantás mögött a háta mögött termek. Oh, nem ölöm meg őt rögtön, hiszen abban mi lenne az élvezet? Másrészről pedig azért fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy a Klávé mit akarhat tőlem? A halálomon kívül, persze.
Talán ez az egyik legkockázatosabb döntésem. Nem is igazán gondoltam át, mennyi minden csúszhat félre, kezdve azzal, hogy Wright nem fogadja el az ajánlatomat, egészen addig, hogyha meglát azonnal meg is öl, mielőtt még előadhatnám a tervemet neki. Nem hiszem, hogy rettegne a Körtől, a legkisebb problémája is nagyobb náluk, hiszen ő egy igazi bujdosó túlélő – legalábbis a Klávé elől sikerrel elrejtőzött. Nagy erőfeszítésekbe, és még nagyobb szívességek árán leltem csak a nyomára, megeshet, mindhiába. Nem kezdhetek ennek az egésznek teljesen egyedül. Fejjel a falnak típus vagyok, ám ez még nekem is sok. Az elhatározásom több mint vakmerő volt, miszerint magam eredek a Kör után, hogy bármilyen nyomravezető kis bizonyítékot összekapargassak New York zsúfolt utcáin. Négy éve már, hogy nem végeztem terepen munkát, ami meg is látszik a mozdulataimon, a lépéseimen, szóval rám fér az erősítés. Az alvilágiak érdeke is, hogy Morgenstern befejezze a működését, és valahol a túlvilágon égjen a pokol tüzén, így nem rossz ötlet, hogy velük dolgozzak együtt. Persze, meg kell válogatnom, kinek fordíthatok hátat a harc közben, mivel, ahogyan a mondénok közt is, köztük is vannak szemetek, csalók. Azonban ennyi kockázatot vállalnom kell, a feladatom annyi, hogy igyekszem kiszűrni, kinek mi a valódi célja. Egyébként nem gondoltam volna, hogy egy vámpírhoz fogok fordulni segítségért. Nem, nincs bajom az alvilágiakkal, amíg nem gyilkolnak embereket vagy nephilimeket, csupán az éjszaka gyermekei távol álltak az én napsütéses életemhez. Az életmódjuk többnyire az önpusztításban csúcsosodik ki, hiszen elég nehéz lehet rendes életet élni anélkül, hogy érintkeznének a napfénnyel. Általában beleesnek az egyetlen élhető út legnagyobb gödrébe – csalók, hazudozók, hatalommániásak lesznek. Főleg Wright, akinél nem elég pusztán vigyázni, hanem B, C, D, és még egy E tervet is készíteni, mert egy számító, manipulatív nő. A Klávé nem egyszerűen csak be akarja börtönözni, már a halálát kívánják. Ezt szeretném kihasználni. Mivel magam is a Klávé célkeresztjében vagyok, a rebellis tag, nem tudok neki teljes védelmet ígérni, de hazudni lehet, nem? Ő nem sejti, hogy lehetséges, a Klávé száműzni fog majd, ha visszatérek Idrisbe. Addig is adhatok neki néhány tényleg hasznos tippet, hogyan kerülje ki a nephilimek radarját, amik valóban eredményre vezetnek, bár nincsen ilyen tanácsokra szüksége. Én tényleg nem akarom őt átverni, nem szokásom hazudni, de most minden eszközt be kell vetnem, hogy a magam oldalára állítsam. Ez nem csak rólam szól, élet-halál kérdés ugyan, de nem csak az enyém, az egész világé. Elképzelhetetlen, Valentine mit kezdene a kehellyel. Elgondolkodtam azon is, hogy egy falka vérfarkashoz megyek támogatásért, de ők többnyire nem akarnak belefolyni ebbe a háborúba. Ők túl akarnak élni, menekülni, és egyelőre nem látják, hogy ez elkerülhetetlen lesz számukra. Ráadásul a Klávé és a Kör is könnyen rájöhet, mi folyik itt, Wright viszont ügyesen rejti el a nyomait.
Lehet, éppen megöletem magam most. Wright a koszos kis életéért cserébe összeállna még a Körrel is, velem jópofizna egy sort, a Klávé védelmét is vigyorogva fogadná el, aztán kiszolgáltatna a Körnek, és voilá, felkoncolva találnám magam. Nem tudom, a Kör meddig menne el Wrighttal, de biztos, hogy nem hagynák életben, és ezt remélem ő is tudja.
Ahogyan a régi raktárépület felé sietek, ahol meglelem a vámpírt, kétségek gyötörnek. Tudom, hogy nem fordulhatok most már vissza, de a lábaim minduntalan a másik irányba szeretnének vinni. Tudom, hogy szükségem van rá, az erejére, még akkor is, ha veszélyes. Égető szükségem van valakire, aki láthatatlanul tudja mozgatni az alvilágiak szálait, valaki, aki képes lesz asszisztálni nekem. Az ajtóhoz érve félhangosan megszólalok, tudom, hogy hallja, hiszen vámpír, remek érzékei vannak, biztosan már ki is szúrt, és csak arra vár, hogy megtámadhasson. - Katherine Wright, beszélnünk kell. Nem harcolni jöttem!
Code by Silver Lungs
Vendég
Vendég
Re: Régi Raktár ↠ Pént. Május 12, 2017 2:31 pm
Lezárt játék
Vendég
Vendég
Re: Régi Raktár ↠ Pént. Május 12, 2017 2:05 pm
Daimon & Blaire
Blaimon
Sötét jelleme egyre inkább megrémít és hiába próbálok arra koncentrálni, hogy blöfföl, felül kerekedik rajtam a félelem, hogy nem viccel. Valóban megakar ölni és oka van annak, hogy az az épület összeomlott. Emlékszem, hogy bent harcoltam a démonnal és észlelni sem tudtam, már omlott is a fejemre a mindenség, de mégis kikerültem és túléltem. Mert kihozott, de mégis biztos vagyok abban, miszerint ő okozta a ház összeomlását. Igen, egy roskadó házról van szó, pontosabban egy régi több emeletes gyógyszertárról ami réges-régen üresen áll. De semmi reccsenést nem hallottam, nem volt előjele annak, hogy most zutty meghalok. Ezért is vagyok hát annyira biztos benne, hogy ez az angyal(?) okozta; voltaképpen abban nem vagyok biztos, hogy ez egy angyal, mert hát mi van ha a démon játszik velem. Talán mindez meg sem történik, talán még az épületben vagyok és össze sem omlott. Meglepődik az ember mi mindenre képes egy démon, hogy túlélje. De sajnos ez most közel sem játék, ha ez nem a valóság épp ideje, hogy visszatérjek, mert a végén tényleg meghalok. Amennyiben viszont ez a jelen és a színtiszta valóság akkor már semmit sem értek. Nem tudom mi történik, mert egyszerre érzem, hogy ketté hasad a lelkem és elhagyja testemet és egyszerre érzem, hogy a szívem hevesebben ver. Nem tudom biztosra milyen érzés szerelmesnek lenni, de olvastam már ezt azt és biztosra mondhatom a heves szívverés is benne volt. Ettől függetlenül ez lehet az adrenalintól, heves szócsatát vívni, miközben a halállal dobálóznak, nem éppen megnyugtató helyzet és a vérnyomásom sincsen leesve ehhez semmi kétség nem fér. Valóban nem ismerem, nem tudok róla semmit, voltaképpen azt sem tudom kicsoda vagy micsoda. Az is lehet nem angyal, csak egy fenyegetőzős kis hülye gyerek, amit pedig az imént a szeráfpengémmel művelt csak közönséges varázslat. Nem akarok magamnak semmit sem bemagyarázni mert nem vagyok biztos semmiben, totálisan elbizonytalanít ennek a férfinek a jelenléte, nem érzem még a lábaimat sem a földön, pedig bizony ott vannak már egy ideje. Alattuk avar és frissen esővízzel áztatott talaj található. Bele is rúgok az avarba így tisztává válik egy ponton a talaj. Lenézek az avar felé, de szemeim megállapodnak a lábaimon, nem fordulok vissza, nem akarok a szemeibe nézni. - Nem sok lélek szorult beléd angyal léted ellenére. - Szemrehányóan rúgok még egyet az avarba és ökölbe szorítom kezeimet. Felbosszant a mondatával. Úgy beszél rólam, mint egy közönséges tárgyról akit el kell tüntetni. Nem vesz ember számba, csak a munkája egy része vagyok, egy a sok lélek közül akiknek fel kell menniük az úrhoz, és felelniük kell tetteikért Raziel előtt. Érzem kezeit a vállaimon, de fel sem fogom mit csinál, egy pillanatig úgy érzem lendül a kezem, de az erő kihagy belőle és lezuhan combom mellé vissza. Érzem a hideg falat a hátamon, érzem ahogy neki simulok és átjár hidege, majd minden dacolás ellenére fel kell néznem, megbabonáz a szempár, de mikor ismét „látok”, üresnek érzem magamat. Fogalmam sincs hogyan kerültem oda ahova, nem tudom miért vagyok egyedül és azt sem, hogy hol van a csapat akivel idejöttem. Egy jó tíz percig elmélázok, mialatt le is guggolok és arcomat tenyerembe hajtom. De az a tíz perc az örökkévalóságnak tűnik, miután felállok és elindulok. Szédültséget érzek és fejfájást és ha eddig nem értettem semmit, ezek után annyit sem fogok.
Köszönöm a játékot, angyalkám, várlak a következőben
Vendég
Vendég
Re: Régi Raktár ↠ Csüt. Ápr. 20, 2017 6:51 pm
Blaire & Daimon
Mi a Pokol?
Fogalma sincs, ki vagyok, nem tudja kivel áll szemben, a bátorsága elismerést igényel vagy hatalmas szánalmat, attól függ honnan nézzük. Mert néha a bátorság botorság, de egy árnyvadász nem arról ismert, hogy félelemmel van tele a szíve. Raziel gondoskodott róla, hogy a gyermekei bátrak, erősek, és mindennél elhivatottabbak legyenek, generációról, generációra. Csak nézem Őt és hol a vad düh tombol benne, hol a kétely, érzem minden csontomban ahogy váltakoznak az érzései, ez egyszerre érdekes és borzasztó is. Ha megöltem volna, úgy ahogy kellett volna, akkor erre sor sem kerül, nem lett volna ideje arra, hogy vakmerően nekem támadjon, egy léleknek el kell fogadnia a tovább szállást, mert ez a sorsuk, ezért hívnak engem a tudatok mélyén. De a tétovázásom valamit elindított, ami nem sokáig maradhat rejtve a testvéreim előtt, egy angyal nem hibázik, sohasem, mert az végzetes. Ha nem hal meg a lány, akkor felborul a világ rendje és ki tudja, mi következhet azután. -Közönséges tolvaj volnék? Nem hiszem, nem tudsz Te semmit árnyvadász, nem tudod ki vagyok, nem tudod mi vagyok, a sejtéseid talán karcolják az igazság fedelét, de közel sem alkotnak teljes képet. – Válaszolom higgadtan. Ahogy visszaszerzi az irónját elmosolyodom. Mindig is kíváncsi voltam miért kaptak ekkora hatalmat Razieltől, halandó lények és bár a démonokkal harcolnak évezredek óta, még mindig az alvilág van a győzelemhez közelebb. Olyan az árnyvadászok léte mintha be lennének szorulva egy vákuumba, se a vesztés, se a győzelem nem osztályrészük, állandóan a kötélen ingáznak és mindig a bizonytalanság jut nekik osztályrészül. -Mint az előbb is, megismétlem újra, nem tudod ki vagyok, Én pedig eddig a pillanatig szintén nem tudtam ki vagy, fogalmam sincs mit éltél át eddig és ha őszinte akarok lenni, nem is különösebben foglalkoztat. Az Én feladatom, hogy megöljelek, nem korábban, nem később, hanem most, az, hogy életben vagy egy furcsa véletlennek köszönhető. – tárom elé tényszerűen a helyzetet. Mert ez az igazság, nem tudtam megölni és még most sem vagyok képes rá, nem tudom mi ütött belém, de úgy érzem Raziel újabb kis hóbortjába ütköztem, szereti az efféle játékokat. Bár utoljára már nem is tudom hány évvel ezelőtt gördített akadályt elém, ideje lenne leszoknia a vizsgáztatásomról. A falhoz szorítom egy pillanat alatt és a szemeibe nézek, valami ott zakatol a fejemben, ködössé tesz mindent, de végül behatolok az elméjébe és bár sok mindent látok leperegni a fejemben, egy kislány a felavatása napján, egy kamasz lány, aki dacol a szüleivel…sok sok emlék. Aztán megtalálom a mai napot és a harcig mindent kitörölök a fejéből. Engem, a harcot, a démont, mindent. Eltűnök előle mire feleszmélne és minden ami eddig történt, olyan, mintha nem is létezett volna.
Feldühít a mindennél magasabb bátorsága és beképzeltsége, legszívesebben helyben felpofoznám, de az az igazság, hogy bennem közel sincs annyi bátorság mint benne, nem merném valóban megtenni, mert tudom, szempillantás alatt megölne, bár voltaképpen két oka is van, hogy ezt nem értem. Egy angyal miért ölne meg bárkit, pláne egy árnyvadászt? Raziel biztos nem parancsolta meg neki, hogy vegye el az életét a gyermekei egyikétől. Másrészt ha eddig nem ölt meg, miként tudna ezután? Talán mersze van, de még sem tette meg, és tulajdonképpen most sem tesz semmit, az egyetlen nagy cselekedete, hogy lenyúlta az irónomat míg eszméletlen voltam, szép kis tett, mit ne mondjak, egy közönséges tolvaj és megtenné ugyanezt. Egy utolsó aljadék és kívánom tiszta szívemből, hogy majd egy napon a lenti népet gyarapítsa, legyen Ő maga is bukott angyal és ne élvezhesse az Úr és Raziel szeretetét mert nem méltó rá, ahogy arra sem, hogy ily' könnyen ejtse ki száján annak nevét, kinek mi félünk szánkra venni nevét. Voltaképpen nem csak felképelném, úgy bánnék el vele, akár egy démonnal, mintha a munkám kívánná meg ezt, semmi bűntudatot nem éreznék, csak a puszta gyűlöletem lenne és én. Sosem voltam éppen vadásznak való, így nem aggódnék attól, hogy cselekedetemért elveszteném a rúnáimat, eleinte biztos nehezen élnék meg, de aztán minden sokkal jobb lenne talán, nem látnám ezt az undorító világot, nem látnám a jelenlegi gondokat, „vakon” élnék egy sötét világban. De nem bánnám, azt kell, hogy mondjam. - Nem mersz te semmit, semmi több nem rejlik benned, mint egy közönséges tolvajban - Felmordulok, mert már nem vagyok képes magamban tartani és nem foglalkozni azzal a tudattal, hogy úgy viselkedik velem, mintha egy darab valami lennék akivel kedvére játszadozhat vagy törölheti ki a seggét. Nem vagyok ilyen és nem is leszek, ha kell a végsőkig elmegyek és ha kell az utolsó csepp véremig küzdök az életemért és küzdök az emberekért, azért, hogy ilyen ne lehessen fent, a Mennyekben. Lendül a kezem és kikapom az irónom a keze fogságából, esélyt sem adok neki arra, hogy kicselezve hülyét csináljon belőlem, egy szabályos gyors mozdulat és ismét nálam a tárgy. Zsebre vágom, de ezúttal nem veszem le kezemet róla, óvom, mintha az életem múlana rajta. - Ha megóhajtanál ölni, meg annyiszor megölhettél volna. Miért nem akkor jöttél, mikor elfordultak a szüleim tőlem?! Szánalmas vagy! - Magam sem vagyok biztos benne mi váltja ki belőlem a haragot, de már megmondom őszintén: nem is érdekel. Dühös vagyok és tombolni szeretnék mert az imént egy épület zúdult majdnem a fejemre, aztán megmentett és arról hadovál nekem össze-vissza, hogy halottnak kéne lennem, és az az egyetlen vétke, hogy még élek. Na ne szórakozzon velem, nem kértem, hogy húzzon ki az utolsó pillanatban, nyugodt lelkiismerettel haltam volna meg.
Vendég
Vendég
Re: Régi Raktár ↠ Csüt. Márc. 30, 2017 7:37 pm
Blaire & Daimon
Mi a Pokol?
Teste az enyémnek ütődik, ahogy belém szalad, szinte passzol apróbb termete az én testemhez. Fél, sőt retteg, érzem, ahogy az adrenalin feltölti minden sejtjét, bennem is ott munkál a kapcsolat miatt. Itt van a lehetőség, hogy végezzek vele mégis, még most sem teszem, csak két karom között tartom és meredten bámulom nem evilági szépségét. -Nem tehetem. - Nem ereszthetem el, meg kell tennem, de nem értem miért nem tudom rávenni magam, hogy a lelkét, mely szabadságért kiált feloldozhassam és átvezethessem a túloldalra. Oh, Raziel, adj valami útmutatást, valami jelet melyből megérthetem mi történik! Fohászkodom, de az angyal hallgat, Olyan nagy a csend a mennyekben, mintha üres tér volna. Raziel újabb próba elé állít, bizton tudom, hogy erről lehet csupán szó, elém állította ezt a lányt, hogy megbizonyosodjon semmi sem képes megrendíteni és a munkámban rossz útra terelni. De miért ekkora a kísértés? -Vezekelni bűneimért? Egy bűnöm van, hogy még lélegzel, hogy még szíved ott ver a mellkasodban, ez az Én bűnöm, meg kell, hogy öljelek, mégsem tettem még meg, az időd pedig lejárt. – Mondom tényszerűen, semmi érzelem nincs a hangomban. A halálnak ne legyenek érzelmei, az csak a munka elvégzését gátolja. Őrangyalként elkövettem egy hibát, hogy közel engedtem a szívemhez egy halandót és a vesztesége valamit elvitt magamból, már nem vagyok teljes. -Nincs merszem? Annyira egyszerű volna megölni téged, mint rálépni egy falevélre ősszel. – Döntöm oldalra a fejem és borostyán zöld szemeimmel végig nézek rajta, nem evilági a szépsége. Eleresztem, kezeim többé nem szorítják, de nem veszem le róla a szemem, figyelem, esélye sincs megszökni, hiába munkál benne angyali vér, egy valódi angyallal szemben semmi esélye sincs. Gondolatai olyan erővel dobolnak a fejében, hogy néhány foszlányt hallok Én magam is, olyan ez mintha az Én gondolataim volnának, összezavar, de egyben valami lenyűgöző érzés. -Csak nem ezt keresed? – Mutatom fel az irónját. A kis tárgy szinte elvész hatalmas tenyeremben. Mennyi érdekes dolgot adott Razziel kis teremtményei birtokába. Hatalmas sereget állított fel, a démonok méltó ellenfelekre leltek az árnyvadászokban. Ám az ilyen fiatal egyedek képzetlenek, bármennyire is akarja elhitetni, hogy veszélyes, nem látom benne az ellenfelet. Odalépek elé és egyik ujjam végig simít az arcán, csak egy pillanatnyi gyengeség ez, de évszázadok munkáját rombolja le. Megrázom a fejem és hátrébb lépek párat, az irónt azonban magamnál tartom.
Szinte a sírógörcs kerülget mikor visszafordulva a mellkasával találom magam szemben, eddig is felvéltem fedezni, hogy magas, de ezúttal rémisztő a magassága is, az egész lényével együtt. Próbálok erős maradni és bátor; de mintha az erre feltett esélyekből táplálkozna s szívná el minden apró remény sugaramat ahhoz, hogy józanul gondolkodjak és ne engedjem közel magamhoz. Mert erről van itt szó, bátornak kell lennem és ez az angyal vagy akármi nem igen óhajt engem bátornak látni, sőt, még provokálja is a könnyeimet. Nem sírom el magam egy hamar, de a mai nap majdnem meghaltam, most pedig a fejemhez is vágja, hogy halottnak kéne lennem, a csapatom.. az utolsó ments vágy a csapatom, de nem tudom merre lehetnek, vagy hogy egyáltalán én merre vagyok; mégis hova futottam, azt sem tudom hol vagyok, az erdő közepén, a semmi közepén, pontosabban. Hiába szaladok, nem menekülhetek, mindenhol ott van én pedig nyilvánvalóan eltévedtem, nem csak az erdőben hanem a lelkem is csapdába került egy hosszú labirintus során. Már nem is érzem a belsőm a sajátoménak, mintha egy darabot szakítottak volna ki belőlem. - Eressz el! - Hangom elcsuklik, pedig egy igen egyszerű mondatot próbáltam kierőszakolni magamból; vélhetően kijelentésnek hallatszott, pedig felkiáltásnak szántam; jobban mondva egy parancsnak, egy olyan parancsnak amit folytathatnék, például: mert ha nem, meghalsz; bár ez elég abszurd lenne és nem tűnik olyannak, aki egykönnyen meghal, hiszen kioltotta a pengém fényét, mintha engem törölt volna el, az angyali mivoltomat, jelenleg nem is érzem magam többnek egy mondénnál. Csak egyszerű lány vagyok akit éppen készülnek megerőszakolni és csak remélni tudhatom, hogy a szó nem legszorosabb értelmében, mert valljuk be még nem állok készen elveszteni a szüzességemet, pláne nem egy vadidegennel. Nem tudom ki ez és még a nevén sem szólíthatom, azt sem árulta el. - Ha meg akarsz ölni tedd meg most és ne adj esélyt menekülnöm, vezekelj a bűneidért. - Hangom sokkal erőteljesebb és tisztább, meggyötört az imént a puszta gondolata is, de túlteng bennem az adrenalin és ez pont elég volt ahhoz, hogy visszanyerjem mivoltomat és szembe merjek szállni vele, nem érdekel milyen magas, arra is teszek magasról, hogy micsoda ő, vagy hogy hívják. Eresszen el, vagy öljön meg; ne húzza az időt. - Vagy tán' nincs merszed? - Mégis mit gondolok én? A saját vesztembe szaladok, oké, hogy szembeszállok vele, de nem kéne provokálni egy olyat, aki minden hussintás nélkül elvette tőlem azt amivel megvédhetem magam; még az irónomat is elejtettem valahol mert sehol sem találom, hiába kutatom a farzsebemben. Talán akkor esett ki mikor a karjai közt voltam eszméletlenül, vagy mikor elfutottam. Körbe nézek, nem tagadom, de sehol nem lelem az irónomat és aggódok, mi van ha bántani fog, ha nem öl meg csak megsebez, hogy magamra maradva haljak meg. Hiszen már az egyetlen tárgy sincs nálam ami ettől megmenthetne, egyszerűen elvesztem, nincs innen kiút.
Vendég
Vendég
Re: Régi Raktár ↠ Hétf. Márc. 27, 2017 6:36 pm
Blaire & Daimon
Mi a Pokol?
Még mindig tisztán emlékszem arra amikor őrangyallá váltam, hosszan tartó kiképzések voltak már mögöttem, tapasztalatlan, de annál lelkesebb angyal voltam. Akartam a feladatot, tenni akartam valami jót és emellett élvezni azt is, ami izgalom ezzel járt. A türelemre a mondénok azt mondják rózsát terem, az Én időm örök volt mégsem tudtam várni. Mikor megkaptam a feladatot voltam oly óvatlan, hogy közel kerültem a védencemhez. Eleinte csak figyeltem Őt, láttam Őt, úgy igazán, az értékeit, a csodákat, amit a lelke őrzött. Beleszerettem, a földi lét velejárója a mondén érzelmek megjelenése, fura érzés volt, új, ismeretlen, de annál izzítóbb, megfoghatatlanabb. Csak távolról csodálhattam, mert, ha megjelentem volna előtte megszegtem volna a szabályt és elvették volna tőlem, többé nem lehettem volna az őrangyala. Végig éltem minden csodát vele, azt is amikor szerelembe esett, fájt, azt hiszem ezt mondják féltékenységnek és szenvedésnek, de láttam, hogy boldog, hát boldog voltam Én is. Nem született gyermeke, mondénokra jellemző hosszú életet élt, ami abban a korban 70 év volt, szép volt, még akkor is csillogott a szeme mikor szépsége múlóban volt. szerettem, nagyon. És mi lett belőle? Ez vagyok Én, a halál, a könyörtelen, mindenki számára a véget jelentem és eddig mindent tettem, ahogy kell, erre jön ez az árnyvadász és összekuszál mindent. Ragyogó a szépsége, hevesen vérmérsékletű, szinte n magam érzem, hogy kész bármire, ha az igazát akarja védeni. De halottnak kellene lennie, mostanra már annak, nem szabadna többnek lennie egy testnél melyből távozott a lélek, ami eddig mozgató rúgója volt. A kérdése nem ér véletlenül. -Nem számít ki vagyok vagy hogy hívnak. – Félre billentem a fejem és átható zöld szemeimmel pillantok rá. Megcsillan a félelem a szemeiben és érzem a csontjaimban, hogy retteg. Tőlem. Helyes, ennek így kell lennie. -Halottnak kellene lenned. –Mondom tárgyilagosan és másodpercek alatt előtte termek, kardjának fénye kihuny, ahogy Én azt jónak látom, használhatatlan vacak az angyali energia nélkül. Persze, hogy elkacagom magam, méghozzá jól esően, mégis mit gondolt mikor ezzel akart meghátrálásra kényszeríteni? Hagyom, hogy elfusson, hagyom, hogy előnyt élvezzen még mielőtt minden erőfeszítés nélkül előtte nem termek pár méterrel és míg egyszer hátra pillant pont a mellkasomba szalad, meleg teste csak egy pillanatra ér a testemhez és áramütés cikázik végig a végtagjaimon, most rajtam a sor, hogy megdöbbenjek. -Hová, hová ilyen sietősen? – Kapom el a derekát és tartom satuban, hogy ne tudjon elfutni. Mindjárt megölöm, tényleg, mindjárt, csak még pár pillanat. Megölöm…megölöm..meg akarom csókolni. Bassza meg!
Mióta az árnyvadászok közé cseppentem minden egyes nap rettegek hogyan ér a halál. Minden álmom, hogy hősi halált haljak, de valahogy úgy érzem, ez nem fog bekövetkezni. Sosem volt velem könnyű, makacs voltam és merész, nem követtem a szabályokat amit csak tudtam megszegtem, ezért is lehetetlen, hogy kijárjon nekem a jó, árnyvadász létemre biztosan a Pokolra jutok. Akik Valentinet követik azok vajon hova jutnak? Mert ha Pokolra akkor nekem ott nagyon rossz sorom lesz. Nem vagyok jó kislány amilyennek szeretnének, csak egy átlagos árnyvadász vagyok csupa rossz tulajdonsággal. Mert jóval nem igen lettem megáldva, de mikor a rosszat osztották és legalább négyszer sorban álltam érte. Most pedig ez a fickó halálra rémít a puszta jelenlétével, fogalmam sincs ki lehet, de aki ilyen könnyedén veszi szájára Raziel nevét az biztosan nem csak elvétve ismeri, mi, kik nem láthatjuk csak ámuljuk és dicsőítjük, mert miatta lehetünk. A történeteitől zeng az akadémia és még Csontvárosban is szó esik nevéről. Nem egy egyszerű kis valaki akinek a nevét mindenki ismeri, ő olyan, akit mindenki elismer aki csak valaha hallott róla, nem egy természetes jelenség. Visszatérve az alakra.. van benne valami ami vonz és taszít egyszerre, míg jelenléte megrémít, valahogy kötődést érzek hozzá; talán mert az imént menthetett meg, vagy tudom is én. Az is lehet bár, hogy csupán zöld íriszei ragadták magukkal a szívemet s nem engedik szabadulni; csodaszép szemei vannak. Életem során talán másodszor látok ilyen szép szemeket, nem túl sok azt hiszem, tekintve hogy már betöltöttem a 18-at. - Ki vagy te? Hogy hívnak? - A két kérdés Niagara alapon tör fel belőlem, már rendkívül érdekel az utóbbi válasz, egy ilyen férfihez, egy ilyen termethez és kinézethez bizonyára szép név is társul, de ha bemutatkozik talán már nem fogok úgy rettegni tőle, elvégre is annyival is közelebb érezhetem magam hoz. Hirtelen halványulni kezd a penge, majd teljesen kialszik, felnézek s a nevetéstől hátrálni kezdek; hamar összekötöm a dolgokat, nem vagyok buta, bizonyára ő okozta a pengém kialvását, meg sem próbálom ezért ütögetni mint egy ócska vackot ami tönkremenő félben van, egyszerűen belátom, ez nem egy hétköznapi ember és Razielről is természetesen beszél, bizonyára egy csatlósa, angyala lehet. A szolgálatában áll bizonyosan. Nagyon is vannak oldalak és egyre jobban azt érzem, hogy ellenem van; már a nevére sem vagyok annyira kíváncsi, egyszerűen menekülhetnékem támad mikor ránézek, el akarok szaladni, futni amíg levegővel bírom, elmenekülni és ennek a helynek a közelébe sem jönni még egyszer. Nincs szükségem erre az érzésre, a félelemre, nekem bátornak kéne lennem és erősnek. Ehelyett úgy viselkedem mint egy halálra rémült kislányka, egy közönséges mondén. Ő pedig a nagy és gonosz pedofil bácsika aki megakar erőszakolni. Tipikusan filmbe illő jelenet; de én ebben a filmben nem óhajtok részt venni. Meg is fordulok s először csak lassan, majd egyre inkább szedve a lábaimat távolodok tőle, egyszer még visszapillantok, de többet nem.
Vendég
Vendég
Re: Régi Raktár ↠ Pént. Márc. 17, 2017 7:09 pm
Blaire & Daimon
Mi a Pokol?
Ha valaki a halálra gondol általában egy csuklyás alak jelenik meg a szeme előtt, egy kaszával, amivel emberek fejét tépi le, vagy szimplán sötétségként kezelik a halál gondolatát. Nem igazán mélyednek bele a dologba, nem ássák bele magukat, hogy megtudják az igazat, jobb képzelegni, mint tudni a rideg valóságot. Valaha Én is éreztem, volt bennem fájdalom, szeretet, törődés, de a halál engem is meglegyintett és elvette tőlem azt, akit valaha szerettem. Ő tiltott gyümölcs volt a számomra, sohasem szerethettem úgy, hogy fogalma lett volna róla. Távolból csodáltam és kísértem végig az életét az utolsó másodpercekig. Csodáltam és szerettem, nála nem létezett tökéletesebb halandó a Földön, de mindenkit utolér a vég egyszer. Sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon Raziel segíteni akart-e azzal, hogy Halállá tett vagy csupán megleckéztetni kívánt a kihágásom végett. Már nem fogom megtudni és talán jobb is így, ezredévek vannak mögöttem, melyből kijárt a szenvedés és a boldogság is. Mi maradt most? Hosszú évszázadok múltán üres héj lettem, egy lélegző, tettre kész üresség, melynek nincs múltja, jelene és jövője sem. Az árnyvadász kérdésére nem tudok hirtelen választ adni. Ismerem Razielt? Ismerem, de még sem, angyalok között is vannak titkok, mi lehet egy célt szolgálunk de más-más akaratból. -Mindenki ismeri Razielt. – Térek ki az egyenes válasz alól, de nem hazudok. Valóban mindenki ismeri, ki így, ki úgy, de hallotta már nevét és némely tette a mai napig fent maradt azok között, akik mélyen hisznek létezésében. A lány teste megfeszül, érzem, ahogy szívének dobbanásai félelemmel telnek meg, a lelke legmélyéig tart tőlem, ami pont így helyes, hisz ki vagyok Én, ha nem végzete? Elmerülök egy pillanatra gondolataiban és érzéseiben, kavarog benne sok minden, szinte vetekszik a félelem a bátorsággal, nem adja fel, soha nem adja fel. Egy fél mosolyra telik tőlem miután egy éles gondolat villan át a fejembe, előrántja a szeráfpengéjét és nekem szegezi. Zengő nevetésem visszhangzik az összedőlt épület falairól. Egy szeráfpenge nem képes megölni engem, tulajdonképpen sok minden kell ahhoz, hogy elpusztuljak, de hát a halál nem pusztul el, Ő az, aki pusztulást hoz. -Oldalak? Nincsenek oldalak, van a rossz és a jó, de az sem válik teljesen külön, minden rosszban van lehetőség a jóra és minden jóban ott van egy szelet a gonoszságból, amely kapzsiság, irigység formájában burjánzik ki és később elnyel mindent, hogy a sötétség martalékává tegye. – Bár hosszú ideje az emberek között járok, angyali mivoltom képtelen vagyok levetkőzni, szavaim nem lehetnek egyszerűek, gondolataim nem simák, akár a tó vize. Metaforák, hasonlatok, vizuális képek, az angyalok kommunikációja magasabb értelemmel bírnak, ezt egy földi halandó soha nem értheti meg. A szeráfpengére nézek, melynek fénye angyali fényből van, az ereje mind földöntúli, csak ránézek és kihuny belőle az erő, a fény tova száll, egy egyszerű pengévé válik ezáltal. Nézem az árnyvadász reakcióját, vajon erre mit lép? Tudom, hogy meg kellene ölnöm, most azonnal, de egyszerűen képtelennek érzem magam rá, mi olyan különleges benne, hogy képtelen vagyok végezni vele? A Halál sohasem hibázik, így vagy úgy, de elfog jönni a lány ideje és ha Én nem, hát Raziel megteszi helyettem, amit kell, nem akarok csalódást okozni testvéremnek.
Átjárja testemet a hideg aminek jelenlétét nem is tudom hova tenni. Most azonban nem reszketek vagy vacognak fogaim, nem érzek semmit csak a hűvöset, mintha a szívem mélyéről áradna kifele. Az imént még semmi bajom nem volt, harcoltam, aztán minden elsötétül, reszkettem most meg ez. Mégis mi a fészkes fene történik velem? Meghaltam volna? És csupán a lelkem ragadt a földön? Lassan kezdem elveszíteni a fonalat az értelmes gondolkodás és a bekattant gondolkozás között, nem látom már tisztán helyzetemet és megrémülök, mikor az utolsó meleget adó test eltávolodik. Érzem a hideg földet, érzem, hogy a lábaimon állok, minden erőmet összeszedem hát, hogy megtartsam magamat, de mihelyt elengednek a kezek, térdre rogyok, mintha csupán imádkozni vagy könyörögni térnék. Kinyitom szemeimet, a vakító fény tova illant s egyenesen egy férfi ágyéka integet szemeim felé amitől el is pirulok és gyorsan összekapva magamat felállok. Hajamat megigazítom és egyenest a zöld íriszeibe pillantok. Nagyon helyes, meg kell hagyni, de az imént történt dolog csak pillanatnyi gyengeség volt, nem vagyok már kislány, hogy minden pasi nemi szerve után epekedjek. De hol is jár a fejem, teljesen elkalandozott a tárgytól. - Öhm, Te ismered Razielt? - Tátott szájjal figyelem a vonásait, még csak észre sem veszem, hogy letegezem annak ellenére, hogy halvány lila gőzöm sincs, hogy ki a fene az aki előttem áll. Teste izmos, szemei gyönyörűek, tipikus ideál pasi, de ezen kívül semmit sem tudok róla. Talán rosszul kezdtem neki az ismerkedésünknek, nem az a kérdés, hogy ismeri-e az árnyvadászok megteremtőjét, hanem az, hogy ki is ő valójában. Ő volt az aki kimentett? Ő volt aki majd’ megvakított? De ha igen, akkor bizonyára egy angyallal van dolgom, ez igen különös, mi árnyvadászok életünk során talán egyszer látunk angyalt, nem gondoltam volna, hogy számomra ez az egy alkalom pont most fog eljönni, pont most, mikor majdnem odavesztem egy küldetés folyamán. Tényleg, a csapatom..merre vannak? Szememmel kutatom az ismerős arcokat a srác mögül kibámulva de nem találok senkit, még az épületet sem vélem felfedezni. Ennyire messzire elhurcolt volna? Jó erőben lehet, az utóbbi időben sokat híztam. Bár ettől függetlenül nem vagyok egy testes alkat. Mikor nyugtázom magamban, hogy senki ismerős nincs itt akinek kiálthatnék ha ne adj angyal egy rossz sráccal keveredtem össze, a zsebembe nyúlok az irónomat kutatva, rövidesen meg is találom a szeráf pengém társaságával, ami pedig a kabátom belsejében elhelyezett tartóban pihent idáig. Szeráfpengém egyből világítani kezd és az ismeretlen felé tartom. - Nem tudom ki vagy, de úgy gondolom nem egy oldalon állunk - Fura ez az én számból, tekintve, hogy az imént mentette meg a bőrömet a biztos haláltól – már ha ő volt az. Véletlen sem kérdezném meg a nevét, minek is azt. Veszélyesnek tűnik, amúgy sem olyannak, aki egy könnyen elárulja a nevét. Nem is kell, veszély rám nézve és kész! Határozottan tartom a pengét a kezemben, de úgy érzem magam, mint akit szíven ütöttek. Mintha csak magamnak szegezném a pengét. Ez az érzés talán a legnyomasztóbb, nyomasztóbb mint a tudatlanság ami átjár, mert nem tudom ki mentett meg és hogy ki ez a srác előttem. Ráadásul nálam legalább hat évvel idősebb. Hozzá képest én magasságban is egy senki vagyok, nem hogy korban.
Vendég
Vendég
Re: Régi Raktár ↠ Szer. Márc. 15, 2017 6:46 pm
Blaire & Daimon
Mi a Pokol?
Amikor érzed a kötődést olyan, mintha a lelked valakihez tartozna, elemi erővel vonz hozzá, érzed a fájdalmát, erőfeszítését, még van, hogy a gondolatai is összekapcsolódnak veled, ez néha annyira erős, olyan érzés, mintha mindennél jobban ismernéd, azt, akinek készülsz elvenni az életét. Ezúttal olyan erős a kötődés, hogy beleszédülök. Érzem, sőt, mintha hallanám szívének minden egyes dobbanását, gondolatai sebesen száguldanak a fejemben, olyan mintha eggyé válnánk. Fájdalmas, pusztító így kötődni bárkihez is, hisz Ő számodra semmit sem jelent, mégis annyira összekötődtök, hogy az fájdalmat is okoz. Eleinte annyira mellbevágott ez az érzés, hogy hosszú időre mélypontra kerültem, nem akartam ölni, de meg kellet tennem, minden egyes újabb halott újabb darabot cipelt magával a lelkemből mindaddig, míg már nem éreztem semmit valahányszor valaki átlépett a fénybe. Most mégis valami más, csak belenézek a szemébe, megpillantom Őt és nem tudom végig nézni a halálát, nem tudom hagyni, hogy eltávozzon. Csak másodpercek kérdése volt, hogy kitudom-e menteni vagy meghal, pont úgy, ahogy terveztem, ahogy lennie kellene. Olyan könnyű a karomban tartani, le se akarom tenni Őt, de muszáj, törölnöm kell az emlékeit rólam, és erről az egészről. Látott, látott úgy, ahogyan halandó angyalt sosem láthat. Nem tudtam elfedni magam, álcázni, mert ha ezzel foglalkoztam volna, a lány már halott lenne. Leteszem a földre és hagyom, hogy emberi alakom magamra öltődjön. Félre billentett fejjel tanulmányozom a lányt és próbálom kitalálni miért nem hagytam meghalni. Szép, ez kétségtelen, mit hazudjak, gyönyörű lány, de ez nem ok arra, hogy meghiúsítsam a saját terveimet. Halottnak kell lennie, mostanra már lélegeznie se szabadna, a gerenda pont eltörte volna a gerincét ami szépen átszúrta volna a szívét és azonnal meghalt volna, pontosan átgondoltam, akkor mi volt a gond? Nem szólalok meg, csak nézem, zöld szemeim szinte izzanak, ahogy minden porcikáján végig tekintek. gyönyörű halandó, még Emmánál is szebb. Szívembe tompa sajgás költözik Emma emlékének hatására. Már régen volt, több mint kétszáz éve, mégis, a fájdalom sohasem fog megszűnni. Nem tudom mit mondhatnék neki, hogy „bocs, hogy megmentettelek, nem így terveztem” vagy, hogy „életben vagy, de bocsánat érte”. Törölnöm kellene az emlékeit, most, rögtön, de nem tudok moccanni. A kötődés ott van köztünk, láthatatlan, de piszok erős. A szíve hevesen ver, de nem a félelemtől, ez inkább az adrenalin, ami benne maradt. -Hibáztam. – Fel sem tűnik, hogy hangosan kimondtam, csak később mikor már képes vagyok újra gondolkodni. Viaskodom magammal, azzal, amit tettem, nem végeztem el a dolgom, ez pedig soha nem fordult elő velem. Számtalan gyermeket öltem már meg, csecsemőket, kisgyerekeket, öregeket, felnőtteket, sosem torpantam meg. Azt nem mondom, hogy nem éreztem olykor tipródást, de mindig megtettem, amit kellett, most pedig képtelen vagyok bántani ezt a lányt. -Raziel, ha ez egy újabb próba, akkor közlöm, kinőttem már a kisded játékaidból. – Dünnyögöm és beletúrok a hajamba. Raziel a Halállá válásom első pár száz évében próbák sorát állította elém, tudni akarta megfelelek-e a feladatra, amelyre kiválasztott. Sohasem beszéltem vele, a metaforák alapján próbált terelgetni, felsőbb hatalmi rébuszokban közölte akaratát. Én csupán itt a Földi élet során tanultam meg minden létező nyelven kommunikálni, nem mintha valaha lett volna esélyem kötődést kialakítani halandókkal.
A hétköznapjaim részévé vált irónom és a szeráfpengém mára már, persze az irónomat mindig magammal vittem mindenhová, néha még azt is képzeltem, hogy varázspálcám van, de a szeráfpengémet sosem vittem, csak mikor muszájból rám erőltették. Azonban most már kérni sem kell, s már kapom is fel és indulok. Nem tudtunk a küldetésről semmit sem igazából, csak hogy egy alakváltó démont kell megölnünk. Ezúttal engedély sem kell, ugyanis a Klávé maga kért meg engem és a csapatomat, hogy öljük meg, mielőtt komolyabb gondokat okozna. Jelenleg eltekintve néhány feltűnően gyanús mondén eltűnéstől, semmi komoly vétke nincs, ezen mondénok is idővel előkerültek, rossz állapotban, de előkerültek. A Klávé mégis úgy gondolta jobb ha eltesszük láb alól ezt a konok démont. A helyszínt csak említőlegesen kapjuk meg, az alapján találunk oda, egy lepukkant épülethez, látszólag bármelyik pillanatban összeomolhat. Miért mindig ilyen csodálatos helyet választanak maguknak a démonok? Nekik nincs agyuk? Mert lelkük nincs, rendben, na de agyuk sincs? Mindenesetre a csapatommal körül vizsgáljuk a helyet mielőtt bemennénk minden meghívás nélkül. A hely ugyan csak annyira lepusztult mint maga az épület, sehol egy árva lélek, körülötte pedig sűrűn fák helyezkednek el. Tipikus horror sztoriba illő, egyszer talán még filmet is forgattak itt. Önhitűen cselekszem, mert a helytől a hátam borsódzik, a többieket kint hagyva sietek be az épületbe, az ajtót úgy lököm be, mintha csupán egy párna volna, pontosan úgyis esik ki a helyéről egy az egyben. Csak legyek túl az egészen és már itt sem vagyok. A démont a plafonon pillantom meg, éppen támadni készül, sebesen kapom elő a szeráfpengémet, mire az egyből hátrál és leugrik velem szembe a padlóra. Reccsenést hallok, de túlságosan lefoglal a démon, hogy érdekeljen, de aztán mielőtt neki szaladnék, meghallom az ismerős hangot, felém kiált, mire én felé fordulok, különös érzés kerít magával, mintha néznének, de gondolkodni sincs időm, minden a másodperc tized része során történik, látom, hogy senki nem néz, hallom a szavakat, de nem tudom felfogni azokat, aztán minden elsötétül. Nem érzek semmit; valaki fog, hallom a hangokat, ahogy összeomlik az épület, ahogy a démon szenved benne, de nem érzem a kezeket amik vélhetően fognak, tartanak engem. Nehezen nyitom ki szemeimet, de továbbra is csak egy fuvallat érezteti velem, hogy nem állok a lábaimon. A barátaimat nem látom, hiába keresem, kapaszkodok, de magam sem tudom mibe. Talán csak képzelem az egészet, nem volna meglepő, hajlamos vagyok a bekattanásra. De aztán kitisztul a látásom, az erdő ismét magával ragad, elkezdek reszketni; sosem voltam bátor, ekkor pedig ismét anyám szavai vernek lyukat a fejemben. „...nőj már fel!” Nem szabadott volna bemennem egyedül, meg kellett volna várnom a többieket. Az imént nem volt időm gondolkozni, de most egyszerre száz meg száz dolog kavarog a fejemben, a világ is forog velem. Fogalmam sincs mit érzek, de mintha egy másik test lenne, azé aki tart, aki cipel. Már látom, látom őt, de olyan fényes, hogy majd’ megvakít, egy angyal lenne az? Az őrangyalom? Vagy Raziel az személyesen? Eljött értem, hogy megmentsen.
Kezdőlap
Re: Régi Raktár ↠ Vas. Júl. 16, 2023 6:53 pm
