Annabelle Roberts

Alighanem mindenkinek az életében eljött már legalább egyszer az a nap amikor még ahhoz sincs kedvünk, hogy kidugjuk az orrunkat a takaró alól. Velem ez nem olyan sokkal az után történt meg, hogy az akkori vőlegényemről kiderült, hogy megcsalt. Természetesen mindent tagadott és bizonygatta, hogy semmi nem történt azzal a másik lánnyal. De a lelkem mélyén tudtam, hogy hazudik és ami a legjobban megrémisztett az volt, hogy nem is érdekelt. Vagyis ez így nem teljesen igaz. Hiszen érdekelt, hogy is ne érdekelt volna. Inkább úgy mondanám, hogy nem az rázott meg, hogy megcsalt, hanem az, hogy az egyik alkalmazottammal és az esküvőnk előtt egy héttel.
Mondanom sem kell, hogy szinte abban a pillanatban lemondtam az esküvőt és mind a kettejüket kiiktattam az életemből. A történtek viszont jócskán megviselték a lelkem és a karrieremet is. Ahogyan teltek a napok és a hetek, egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy semmi értelme nincs annak, hogy éljek, dolgozzak, vagy új kapcsolatokat alakítsak ki.
Az egyik ilyen végletekig elkeseredett napomon döntöttem el, hogy én, aki világ életében az egészséges ételek megszállottja voltam, beülök egy gyorsétterembe és addig tömöm magamba az egészségtelen kajákat ameddig ki nem pukkadok.
Sietős léptekkel indultam meg a házamtól nem olyan messze lévő McDonald’s-hoz. Itt sok mindenre számítottam, amikor átléptem a hely küszöbét, de arra semmiképpen nem, hogy egyenesen a karjaiba botlok valakinek akitől még ebben az elkeseredett pillanatomban is képes meglódulni a szívem.
Hosszas mentegetőzés és egy gyors bocsánatkérést követően szinte teljesen meg is feledkeztem arról miért is jöttem ide. Úgyhogy csak vettem egy kávét, egy csokis sütit és leültem az egyik üres asztalhoz, ahol elmerengve ittam meg az egészet kávémat és apránként falatoztam a sütimet. Mialatt időnként össze-össze mosolyogtunk az ismeretlen „megmentőmmel”.
Azóta már eltelt lassan egy év. Megtudtam, hogy Nicholas Butler-nek hívják és van egy tündéri kislánya, Kim. Akit az idő múlásával nagyon megszerettem, és akire szinte már sajátomként tekintek. Aztán figyelembe véve azt, hogy lassan már több időt töltök náluk, mint a saját házamban és azt is ahogyan az apukájával haladnak a dolgaink, kitudja. Még az is lehet, hogy hamarosan az a mamija lehetek. Még akkor is ha sokszor megkapom tőle, hogy én nem vagyok az anyja. Ami természetesen fáj, de tudom, hogy neki is, hiszen nem is emlékszik a biológiai anyukájára, aki szültése után nem olyan sokkal elhagyta. Ami sok mindent megmagyaráz vele kapcsolatban. Hiszen hiába, hogy az apukája szereti és mellette áll, egy anya mégis más.
Persze mindezek ellenére nincsenek hiú ábrándjaim, de azért úgy gondolom jobb ha az ember mindenre fel van készülve. Nem igaz? Arról nem is beszélve, hogy egyszer már túlestem egy eljegyzésen, aminek rossz vége lett. Nem szeretném ezt a sorozatot megismételni, mert azt már gyanítom nem élném túl, főleg, hogy most nem csak Nick-től kellene megválnom hanem Kim-től is. De szerencsémre Nick nem olyan, mint Josh volt. Ő egy egészen más személyiség. Egyszerre vicces és komoly, vad és gyengéd, érzéki és állatias. Mindent összevetve egy igazi férfi és egy szerető apa. Jó, tudom, hogy a szerelem öl, butít és nyomorba dönt, na meg rózsaszín ködbe burkol, amitől minden csodásnak és lerombolhatatlannak tűnik. De tudom és érzem, hogy velük képes lennék leélni az egész életemet, és még annál többet is.