Érzem ahogy a fájdalom a csontomig hatol, érett felnőtt módjára csúsztam meg a lépcsőn egyenest a tarkómon landolva. A lépcsőfok szegélye mélyen vágódott bele a bőrömre mire én csupán összeráncoltam a homlokomat és felállva keltem utamra, mintha mi sem történt volna. Nagyon is fáj, egész nap hasogatott és el sem takartam igazán a hatalmas horzsolásnak kinéző valamit. Valójában belevágott a húsomba is, nem véletlen, hogy a csontomig érzem a fájdalmat amit okozott. De a kórházban mindenkinek annyi nyűgje, baja van, hogy senki le nem szarja a tarkómat. A nap végére pedig lassacskán már tényleg csak egy horzsolás maradt. Nem is volt időm foglalkozni vele, az egész nap tiszta stresszes volt és fárasztó. Haza fele menet mélyeket sóhajtottam majd belépve a ház ajtaján, pont az egyik sóhaj közepette hallottam egy nagy csattanást majd Aaron hangját amint szitkozódik. Na megint mi van? Fordul meg fejemben a kérdés és még hozzá teszek egy utolsó sóhajt. Ezúttal úgy megyek a lépcsőn, hogy a korlátot fogom, kellemetlen lenne még egy sebet beszereznem. Ráadásul Aaron a legfelső emeleten van, addig pedig rengeteg lépcsőfok található. Nagy nehezen felérve dobtam le az előszoba kis asztalára a kulcsomat, majd mellé még a dzsekimet is levágtam ahogy van. Morcos arckifejezéssel lépek be végül az edzőterem ajtaján mikor látom, hogy Aaron éppen a falat "szépíti". - Mit gondolsz, azt ki fogja megcsinálni? - Szólalok meg gúnyosan míg bevágom magam mögött az ajtót és Aaron mellé lépek. - Mi történt, hogy a fal látta a kárát? - Igaz, hogy sok esetben dühös vagyok Aaron-re, de nem tudnék igazán haragudni rá, mégis csak a falkám egy fontos tagja, emellett pedig a legjobb barátom is vagy mi a szösz. Persze, hogy a hangomban rejtőzködik a gondoskodás, úgy tekintek rá mint egy testvérre, nem is, több mint egy testvér. Az edzőterem tele van súlyzókkal és két három futópad és bokszzsák is megtalálható, kísértés a léleknek ha a düh levezetéséről van szó. Belép az ember s érzi, hogy túlteng benne az adrenalin. Bizonyára Aaron is így volt vele mikor a bokszzsákot földre küldte és még a falnak is adott egy jobb horgost. Sajnos azt majd tényleg ki kell javítani s gyanítom nem fogok szakembert hívni. Tekintve, hogy nem tudnék megfelelő magyarázatot találni a történtekre, nem tudnám megmagyarázni miért van behorpadva a fal. Nyugtalanít Aaron viselkedése, ugyanis az utóbbi időben keveset volt itt, most pedig ez. Tisztáznunk kéne mi a helyzet, mint falkavezér jogom van tudni mi van és felelősséggel is tartozom a falkámnak. Ugyanakkor tudom, Aaron szereti a saját útját járni és napokra eltűnni. Nos.. Olykor én is szeretek elmenekülni akár a problémák elől. Akárcsak a mindennapi dolgaim elől. De tudom azt, hogy vannak akik számítanak rám és emiatt mindig haza jövök.
Fanyar mosolyba fut fel a szájszélem, arcizmaim mintha sikoltva tiltakoznának a művelet ellen. Pillantásom fixen rögzül a bokszzsák vonalaira, és egy pillanatig elhitetem magammal, hogy mindenek felett csakis én létezem. Izomtrikó és bokszer a felszerelésem, a zsák amit a püfölésemmel ítélek, már alig tartja bármi is. És kezdem elveszíteni a türelmemet, ami még emberi lehet. Egy pillanatig tart csupán, de elhitetem magammal, aztán az érzés úgy illan tovább, mint egy mézédes állom. Volt. Nincs és nem is lesz több. Hablaty, rizsa, még több hablaty, még több rizsa. Minden szarnak lehet adni még pofonokat, a tár kifogyhatatlan. Tudom, mégis újra meg újra ráébredek a legkülönfélébb módokon és helyzetekben, de a korábbi dacolásokkal és sértett duzzogásokkal ellentétben most csak némi beletörődés van. Elbasztam. Süt az egészből, olyan nagyon, hogy ha akarnám se tudnám figyelmen kívül hagyni. Elbasztam, mint talán még soha semmit - legalábbis nem ennyire. A zsák megadja magát végül, a falnak csapódik és talajt fog. Rettentő fura, bár kurvára rühellem, de jelenleg tényleg nem vagyok olyan helyzetben, hogy a legkisebb dolog miatt is "ugassak". Bírjam ki, viseljem el, ezt könnyű mondani, én is folyamatosan szajkózom magamnak, és az igazat megvallva... ha ahhoz elég faszagyerek voltam, hogy idáig jussak, akkor most ne parázzak, ne adjam fel. Olyan nagy bölcs tanácsaim vannak, nagyon remélem, hogy ezúttal végre meg is tudom fogadni őket. Beharaptam azt a csajt, nem tudtam mit teszek, elvakított a dühöm és többet táplált a lelkembe… megtörtént, még ha nem is akartam. Ezt a feszültséget meg nem is lehet tompítani… Ez a harag, segít. Segít, hogy a fejem kitisztuljon, hogy ne veszítsem el korábbi önszántságom, máskülönben már rákjárásban farolnék ki a jelenetből, hogy aztán például szülőhazámig meg se álljak. - Az istenit. - morranok dühödten, miközben az áldozati bárányhoz lépek és a falba vágom ökölbe szorított kezem. Nem vagyok türelmes fajta, és a mai nap, az rosszabb. Mindennél, sokkal, sokkal rosszabb. Hogy miért? Ezer okot tudnék felsorolni. Állkapcsom megfeszül, ökölbe szoruló szabad kezem pedig nem sok jónak az előfutára lehet.