Tamara Wright

Az éjszaka hideg, sűrű és sötét. Nincs élet a hold alatt, csupán egy apróbb faházban égnek a gyertyák, megvilágítva a deres ablaküveget. Odabentről hangos sikolyok szűrődnek ki a szabad levegőre, s keverednek a széllel. Legalább tízen állnak a tisztaszobában, és figyelik az ágyat, amiben egy fiatal és csodaszép leány vajúdik. Két kezével szorítja az ágyneműt, előtte térdel az anyja, hogy világra segítse a gyermeket. A nő már az időt sem érzékeli, csak a mérhetetlen fájdalom, és a vágy, hogy legyen végre vége, lebeg a szeme előtt.  Még egy utolsó sikoly, egy hangos, vérfagyasztó, a gyermekek kibújnak, s az asszony pihegve bukik vissza az ágyra, izzadtan, remegő végtagokkal. Kislány. Méghozzá kettő, akik megszólalásig hasonlítanak. A nő húga sírva emeli fel a gyermekeket, s nyújtja oda nővérének, aki csupán az egyiket veszi el. Fájó szívvel ugyan, de meghozta a végső döntést, miszerint egyik leányát húgának, Ambrosie-nak ajándékozza.
- Vidd őt, legyen tiéd, neveld fel tisztességesen, szeretetben.
- Nem tehetem, te hoztad világra – Ambrosie kikerekedett szemekkel bámul a kisleányra, aki édesdeden alszik a karjában.
- Neked nem lehet gyermeked húgom, nekem lett kettő is, pedig csupán egyre számítottam. Az egyiket az Úr is neked szánta, legyen hát tied. Neveld fel sajátodként.
- Akkor, legyen a neve Tamara. Tamara Wright.


Tarthatatlan az állapot, amit most érez. Alig múlt tizenhét, és még mindig hajadon. Édesanyját pár hónapja vitte el a torokgyík, nem tudott rajta segíteni se orvos, se Isten. Azóta egyedül van, bár a nagynénje, az édesanyja nővére heti egyszer meglátogatja és pogácsát meg mindenféle finomságot visz neki.
Tammi az egyik széken ül, és unottan piszkálja a kihalóban lévő tüzet a kőkandallóban. Nincs rajta más, csupán a hálóingje, barna haja kibontva, egyenesen omlik le egészen a háta közepééig. Még csak tizenhét éves, mégis egészen nőiesek a vonásai, mintha soha nem is lett volna gyermek. Éjszaka van, s vörös hold ragyog fent a fekete égbolton. Ilyenkor sosem tud aludni. Vad dübörgés rázza meg a házat, valaki az ajtón kopog, sőt üti. Tammi felsikolt, de azért az ajtóhoz rohan.
- Kérem, engedjen be! Segítség – könyörgő, de elhaló hang szűrődik be az ajtón, Tammi kinyitja azt, s szemben találja magát egy férfival, aki a hóban térdel. Selyemnadrágja átázott, bőrből készült ingjén átütött a vér. A lány felsikolt ismét, aggódva vonszolja be a házba a férfit a karjánál fogva.
- Mi történt magával? – kérdezi a lány, miközben segít a férfinak felmászni az ágyra.
- Meglőttek. Vadászok – a zöld íriszek egy pillanatra összekapcsolódnak a lány barnáival és Tamminak megremeg a lába. Nem akar elszakadni a pillantástól, de tudja, hogyha nem siet, talán többé nem nézhet ezekbe a szemekbe. Egy mozdulattal fűzi ki a bőr inget, s húzza szét az anyagot a szikár felsőtesten. A golyó a férfi oldalába fúródott.
- Mit tegyek? – kérdi tanácstalanul.
- Ki… ki kell szedni a golyót… kérem – a sebesült már csak nyöszörögni tud, látszik rajta, hogy mindjárt elájul ott, a helyszínen.
- Ez most nagyon fog fájni – mondja a lány, és ujjal nyúl bele a sebbe, hogy kijjebb piszkálja belőle a golyót. A férfi felordít fájdalmában, bal szeméből kibuggyan egy könnycsepp – kész is – mondja Tammi mikor a golyó kigördül a sebből – ez, fa? - kérdezi, de a férfi már nincs eszméleténél. A lány gézt hoz és kötszert, ellátja a sebet, s még egyszer utoljára rápillant, a férfira mielőtt magára hagyná.
Másnap reggel korán ébred, már várja, hogy újra találkozzon tegnap esti látogatójával és megtudakolhassa a nevét, de mire átér a másik szobába a férfinek csupán hűlt helyét találja. Az ágyon egy cetlit hagytak melyre az van írva; Örökre az adósa maradok.


Hónapok teltek el azóta, hogy Tammi találkozott az igéző szemű férfival. Azóta sem látta, még futólag sem a városban. Nem is hallott felőle, s mégis csak rá tudott gondolni nap, mint nap. Az esték rohamosan váltották a nappalokat s alig volt már két hónap a születésnapjáig. Az első születésnapig, amit az anyja nélkül kell eltöltenie. Ismét a szobában ül, ahogy az óta minden este, hátha visszatér hozzá az idegen, aki annyira elbűvölte. A tüzet piszkálja és figyeli a sarokban éppen hálót szövő pókokat, amikor valaki dörömböl az ajtaján. Izgalommal és reménnyel telve nyitja ki az ajtót, s csak akkor eszmél rá, hogy nem az Idegen jött el hozzá ismét, amikor valaki megragadja a karját és kirántja a házból. Vasvillák csilingelnek körülötte, s a fáklyák fénye kivilágítja a szemét.
- Boszorkány! Ez a nő boszorkány! Láttam, ahogy egy férfi halálos sebbel bemegy hozzá, s mikor kijött teljesen jól volt, mintha kutya baja sem lett volna!
- Nem! Ne! Nem vagyok boszorkány! – sikoltja a lány, de a férfikezek erősen fogják, s a csőcselék mögött már a háza is eltűnt. Egy hatalmas fához hurcolják, csúnya, sértő szavakat vágnak a fejéhez, valaki még egy követ is hozzávág.
- Lógjon a banya! Lógjon a banya! – skandálják, miközben egy rönkre állítják. Tammi vergődve próbál szabadulni a szorításból, de nem sikerül neki. Nem tud menekülni. A fejét a hurokba tuszkolják, ráhúzzák a kötelet a nyakára és kirúgják alóla a rönköt. Fuldoklik. Érzi, ahogyan a gégéjét összezúzza a vastag hajókötél. A világ elhomályosul körülötte, majd teljesen eltűnik. Súlytalan lebeg az örökkévalóságban.
Arra ébred, hogy valami keserű, vasas íz tör be a szájába. A zöld szempár figyeli, s miután megbizonyosodik arról, hogy eleget ivott, nemes egyszerűséggel kitöri a nyakát.