Shayne Craymore

Hideg van, nem érzek semmit csak a hideget. A puha, deres havat a hátam alatt. Sírok, könnyeim áztatják a hófehér talajt, duzzadt cseppek hagynak nyomot, a fejem vörös, ordítok. Ekkor minden felmelegszik és megnyugszom. Meleg kezek szorongatnak, beszél hozzám a tulaja a kezeknek. Gügyög nekem, majd betakargat és betesz egy kocsiba. Fogalmam sincs mi történik körülöttem, félek, nem látom anyut, nem látom aput. Semmi ismerős, végül pedig egyre csak idegenebb környezet.
A gyerekek hangoskodnak, játszanak, nevetgélnek. A sarokból nézem a történéseket, összekucorodok és a falnak dőlök. Egy kislány jön oda hozzám, látszólag beszélni szeretne. Én senkivel nem beszélek, csakis az anyukánkkal, senkinek nem nyílok meg, mindenkitől félek, félek ha megszólalok elítélnek. Anyu közeledik, felvesz és magával visz. A távolból látom a többiek megvető pillantásait, de egy lány, az a kislány szomorúan pillant felém.
Már 16 éves vagyok, még mindig képtelen vagyok megnyílni másoknak. A fájdalom az ami betölti a lelkemet és ez elől nincs menekvés. Az a lány már 18 éves, úgy tűnik magamra hagy, elmegy és világot lát. De anyu szerint visszajön értem. Értem..? Miért pont értem? Mi olyan különleges bennem, hogy pont értem? Csecsemő korom óta itt vagyok, de egyszer sem beszéltünk, csak beszélt hozzám, megölelt, de én mindvégig rideg voltam vele szemben..mindenkivel szemben.
Tényleg visszajött, mesélt nekem az édesanyjáról, a vérszerintiről, majd elmondta a történetünket. Igen, testvérek vagyunk, mindvégig azt sem tudtam hova tartozom és mégis végig itt volt velem a nővérem. Féltestvérek vagyunk csupán, de úgy érzem, ha hamarabb megtudom máshogy viselkedtem volna vele. Az anyukánk egy, de az apukám azaz ember akivel anyu megcsalta a tesóm apját. Ebből jöttem én, a gyümölcs ami/aki bűnös, akit senki nem akart és nem várt, csak jött. És ennek köszönhetően egy hideg, téli napon ki is lettem dobva ahogy vagyok. A testvéremmel szinte egyszerre kerültünk ugyan abba az intézetbe, Őt kitették, mert nem volt jó a családi körülményük, engem azért mert nem kellettem. Ez a tudat bizony sok mindent megváltoztat, közölük engemet is. Mondhatni bekattantam, nem érdekelt senki és semmi. A testvéremnek egy nap nekimentem, megkínoztam, megvágtam, majd magára hagytam, nem érdekelt, hogy elvérzik-e vagy sem, az a gondolat, miszerint neki szebb életet szántak féltékennyé tett, elvakított. Innentől fogva az életemet a gyilkosságok és a végtelen kínzás töltötte ki. 22 éves voltam mikor olyannal kezdtem ki, akivel nem kellett volna. Odáig csupán nőket bántalmaztam, de akkoriban valami arra vezetett, hogy vessek meg mindenkit, ne csak a női nemet. Ekkor is egy vámpírral kerültem össze, meg akartam kínozni, majd megölni, vágytam rá, hogy láthassam szenvedni, de begyógyultak sebei, elsőre nem értettem. Amíg meg nem harapott. Megharapott, megitatta velem a vérét, majd kitörte a nyakamat. Mikor felébredtem szomjas voltam, de nem üdítőre szomjaztam, fájtak a fogaim. Vámpírrá változtatott az a szemétláda. Mondhatom a vámpírlét csak fokozta a gyilkolási ingert bennem. Megöltem.
Nem sokkal a halálom után felkeresett a nővérem, már menyasszony volt ekkor, beszélt hozzám, megölelt. Úgy mint régen, az intézetben. Megakartam ölni, de nem voltam képes rá. Velem maradt egy darabig, míg kezdtem magamhoz térni. Mindent megbántam, éreztem az emberek fájdalmát akiket megkínoztam. Jó útra térített, de ellöktem magamtól. Immáron 4éve bujkálok. Senki sem tud a létezésemről, vagy arról, miszerint élek. De nem mintha ha akarnám akkor tudnának rólam. Csakis napnyugta után mozdulhatok ki, különben porrá égek. Porból lettünk, porrá leszünk.