Connor Meyers

Ki az az idióta, aki pénteken, az eredeti órák után, még plusz nyelvórát akar tartani összesen 3 embernek? Még szép, hogy az én kedves, aranyos, és céltudatos latin tanárom, az, aki van ekkora seggfej. Bevallom nem lenne semmi bajom ezzel, ha nem olyan nap lenne ma, amilyen. Sosem szeretem ezeket a napokat, és ha valaki nem tudná miről van szó, nem, nem menstruálok, de valami ahhoz hasonló nálam egy ilyen nap. A hangulatom hol baromi jó, hol pedig a béka formás feneke alatt van, de az biztos, hogy egyetlen rossz szóra képes vagyok ugrani, pedig tudom jól, hogy ezt máskor nem venném magamra. Ez reggel, még nem ilyen drasztikus, még mondhatni a kora délután is elmegy, de amikor a nap már lemenőben van, és kezdi felütni fejét az éjszaka, akkor kezdődnek a gondok.
Az egyetem épületéből kilépve megcsap a hűvös levegő, ami azonnal lehűti a tüdőmben lévőt, majd kicserélődik, mikor kifújom azt ami bent volt. Jól esik a hideg, lehűti mindazt a tüzet, ami bennem most oly hevesen tombol, amire, ha nem figyelek teljesen eluralkodik rajtam, és az a baj, hogy félek nem tudom ma irányítani, nem volt túl jó napom. Az pedig rátett egy lapáttal, hogy pont ma kellet a tenyérbemászó pofájú tanárral bent maradnom, mert neki olyanja volt. Nem vagyok rossz latinból, sőt, szerintem egészen jó vagyok, de nem érdekelte, ha két-három ember miatt bent kell lennie neki, akkor mi is szívjunk vele, ne csak ő egyedül. Ezt a mentalitást utálom. Mi ez a logika, hogyha én szenvedek szenvedj te is, ne csak neme fájjon, hanem neked is, és ha én beledöglök, akkor te is. Jó, nem egy latin órába fogok belehalni, de maga a mentalitás nem tetszik, sőt, teljesen unszimpatikus a számomra.
Lelépek a lépcsőfokokról, számolom is magamba, egészen pontosan hat kis lépcsőt lépek le, a hetedik nagyobb, és arról majdnem le is esek, de a fejemet felkapom, épp időben, így lelépek a biztosnak nem mondható kavicsos talajra, majd tekintetem az égnek emelem. A hold már magason jár, szinte az ég tetején, ami nekem egy jel arra, hogy baj lesz, ha nem szedem össze magamat. A fejem jobbra és balra dől, mielőtt rá nem jövök, hogy már késő és az átváltozásom bekövetkezik, anélkül, hogy felkészülnék rá.
Hatalmas mancsaimat a kövekre helyezem, faromat megrázom mielőtt futásnak erednék, és úgy szedem a tappancsaim, mintha az életem múlna rajta, pedig tudom, hogy nem. A sötétben közlekedem csak, tudom, hogy nem szabad meglátnia senkinek sem engem, nem mintha mutogatni akartam hatalmas testemet, amit bunda fed, és már nem érzem a hideget. Az elején hűtött, majd már marta a bőrömet, minden fagyos fuvallat, de most már nem érzem, sőt, nem is zavar a huzat, amit futás közben csapok. Eleinte nem tudom merre visznek otromba mancsaim, míg egy illat be nem tölti az orromat. Ismerős, de nem tudom honnan, ösztönszerűen kezdem követni, mint egy megvadult vad úgy követem a szagot utcáról utcára, és laposkúszásban közlekedem, mint a vad, aki épp a prédája után lesekszik. Az agyam nem fogja fel, amit az ösztöneim tesznek, mert tényleg úgy indulok utána, és a testem annak is fogja fel.
Sötét sikátor helyezkedik el előttem mikor végre megállok, nem tudom ki van ott, nem látok be a végére, de megindulok, lassan emelem az egyik mancsom a másik után, füleim hátracsapva, hogy minden neszre azonnal fel tudjak figyelni, szemem pedig a két fal között cikázik. De nem ott van, akit én keresek, előttem van, pont a sikátor legbelsőbb területén, én pedig nem megyek hozzá túl közel, van elég távolság közöttünk, az orrom pedig továbbra is az illata tölti be. Láttam már ezt a hajzuhatagot az egyetemen. Ismerem őt, az egyetemről, vajon onnantól kergettem idáig? Az ösztöneim azt súgják, hogy ugorjak rá, ijesszek rá, de az agyam valami mást súg, és csak állok vele szemben, farkasszemet nézve vele, és várom, hogy mit fog lépni.