Laura Miltown

1997-ben láttam meg a napvilágot, és rengeteg fontos emberrel éltem együtt. De velem ellentétben ők viszonylag hamar odavesztek, bezzeg én megéltem mindent. De nem szaladok ennyire előre,  türelem. Hol is kezdjem; naiv kislányka voltam, mint sokan kicsinek.  De én valahogy nem nőttem ki s lettem jó kislány, mindig bajba keveredtem, persze nem volt aki kihúzzon a bajból. Magamnak kellett mindent megoldanom, de ennek ellenére azt mondom, hogy szeretetben nőttem fel. A szüleim ugyan nem voltak szigorúak s nem figyeltek annyit rám, de ez betudható volt a sok munkának; értem dolgoztak, a családért. Egy időben rendkívül szeretet hiányos voltam, ekkor ismertem meg egy fiatalembert; igazán jóvágású volt én pedig félénk. Bele habarodtam de ő talán nem szeretett viszont; volt benne valami különös, valami rémisztő. Nappal sosem láthattam, éjszaka pedig meg bujkáltunk. Akkoriban nem olvastam túl sokat, így nem voltam tisztában vele, mekkora szörnyeteggel állok szemben. Egyik éjjel azonban a saját káromon tanultam majdnem; illetve tanultam is, de nem lett bajom. Elcsábított, ami valljuk be, nagyon jól esett. Elvitt egy sötét helyre, az éjszaka teremtményei közé kívánt egészen elcsábítani, már majdnem megharapott, mikor feleszméltem mi történik és jól lefejeltem.
Nem mondtam? Erős fiatal hölgynek ígérkeztem, mindig is hajtott a szomjúság az erős emberek iránt, csak néztem a jóképű 4 és 6 kockásakat, bármint akinek kigyúrt volt a felsőteste. Tudtam, hogy ők erősek, nem szorulnak támaszra és segítségre sem igazán. Ilyen szerettem volna én is lenni így kondizni kezdtem és szép lassan ahogy teltek múltak az évek elkezdtem egyre jobban elviselni a fájdalmat és erősebbé váltam mind testileg és lelkileg is. Így mondhatom nem volt nagy kihívás lefejelnem valakit és hiába is vámpír, ahhoz elég volt, hogy megszédüljön és a jó állóképességemnek köszönhetően megszökjek. Sikerült is és azóta nem is láttam azt az alakot. De mély gyötrelem tört rám attól a perctől. Megbántam, hogy bele szerettem és egyúttal megbántam mindent amit addig elkövettem, amit csak meg lehetett bánni. Így a naiv kislányból egy olyan fiatal hölgy cseperedett, aki nem ismer félelmet és tanul a hibáiból. Vadász lettem, de nem olyan mint akikről lehet hallani, de nem látjuk őket, nem lettem árnyvadász, hiszen angyal vér nincs az ereimben. De először hobbiszerűen kezdtem el vadászni, először csak céltáblára lőttem, majd vadakra. De mára már vadászom a vérfarkasokat és a vámpírokat egyaránt. Azokat a lényeket üldözöm akik megkeserítik az emberi létet, akik sötétségbe vonulva várnak az éjre, majd lecsapnak áldozataikra. De ezt mai napig nem hivatásosan űzöm, de élvezetemet lelem benne, mikor egy ártatlan lányt mentek meg egy vámpír fogaitól. Egy olyan lányt, amilyen magam is voltam; hagytam a csábításnak, hogy uralja a testemet és majdnem hagytam, hogy megharapjon.
Mától csak egy lesz a mottóm: Vagyok, tehát gondolkodom, gondolkodom, tehát vagyok. És ebből kifolyólag igen; egyre több könyvet olvasok és szeretek is olvasni. Tudom, hogy nem kerülök más helyre, de a könyvek világában elveszve úgy érzem felhúzok magam köré egy idősíkot, ott megáll az idő és minden csodálatosabb. Mindent színesben látok, legfőképpen rózsaszínben. De mikor leteszem a könyvet, meglátom a szörnyű, szürke valóságot és az engem borító fekete göncöket amiket a rózsaszínekről cseréltem le az évek során. Nincs könnyű életem, de melyik tini is mondhatná el magáról, hogy neki bizony könnyű élete van. Minden zökkenőmentes és még a suliban is kitűnő. Szerintem egyik sem, aki mégis az biztosan vagy stréber vagy hívő ember.