❝ Reunion with my lovely brother, with 772 words and some wonderful music ❞
Lael neve régebben, mikor még nagyon apró voltam, nem jelentett mást, csak a furcsa, magába forduló fiút, aki velem egy házban lakott. A testvér szó értelmét nem fogtam fel akkoriban, de talán még most sem értem teljesen, hiszen sosem volt igazi testvérem. A kapcsolatunk, amely sosem alakult ki igazán, mindennek nevezhető, csak testvérinek nem. Két idegen ugyanazon tető alatt élt, ugyanazon ételt ette, ugyanazon vezetéknéven osztozkodott, de sosem ismerték egymást igazán. Nem tudok Laelről semmit. Ha most meghallom a nevét, undorral átitatott rémképek tömörülnek a gondolataimba, kiszorítva minden jót, rettegéssel töltve el. Beszámíthatatlan, és aki egyszer ölt, talán megteszi újra. Nem is értem, hogyan engedhették ki, ki hozta meg ezt a döntést. Nem hiszem, hogy valakinek, akinek ilyen szintű felelősség nyomja a vállát, megsajnált engem, egy pici árva leányt, ezért engedte szabadon az egyik őrült gyilkost, aki az ő keze alá tartozott. Vagy ha így történt, akkor elég idióta emberek rendelkeznek hatalommal manapság. Azonban talán hálásnak kéne lennem neki. Talán Lael engem nem bánt, talán, ha meghúzom magam, nem idegesítem fel, túlélem ezt a két évet. Mondjuk, a továbbiakra nincsen ötletem. Főiskolára akartam menni, anyuék biztosítottak arról, minden szükséges támogatást – anyagit és lelkit is megkapok tőlük. A sors nem így hozta. Munkát kell majd találnom, kibérelnem egy apró, lelakott, de olcsó kis lakást, és megmaradnom valahogy. Laelre nem számíthatok, akkor sem, ha biztonságban él. Nem lenne helyes, nem lenne jó. Kijelentésére, miszerint egy hónapja lakik itt, keserű íz gyűlik a számba. Egy hónap az semmire sem elég! Be sem lehet rendezkedni rendesen! Ki tudja, képes-e ellátni magát, befizetni a számlákat, főzni, takarítani? Persze, ezeket én is meg tudom csinálni, és szívesem meg is teszem, csak a tudat, hogy egy mentális beteg embert egyedül hagynak élni egy hónapon keresztül, megráz engem. Na, jó, igazából az, hogy nekem evvel a beteggel kell élnem. Mennyire, de mennyire utálom az életemet! Biztosan utál engem. Ő neki is egy púp vagyok a hátán, annyi minden ocsmány – de igaz! – dolgot vágtam a fejéhez élete során, sőt a legnehezebb időkben voltam vele a legszemetebb. Valószínű, ő másképp élte meg ezeket, mint én, ő arra számított támogatom majd, hogy ő az áldozat, nem az az ember, akit megölt. Én a hulla pártját fogtam. A helyében valószínűleg én is gyűlölném magam. Nekem kijutott minden, ami neki nem. Szerető szülők, barátok, valamennyire normális gyerekkor… Egymás életét nehezítettük meg. Szóval, ja, én nem örülnék magamnak a helyében. Bár nem hangzik úgy, mintha megnyomná azt a részt, hogy neki kell rám vigyáznia, nem dőlök be. Attól, mert nem emeli ki nevetségesen, még lehetek egy gond a számára. Egészen sajnálkozva mondja ezt, és őszintének is hangzik, de nem hihetek neki, legalábbis még nem. Nem mértem fel még az állapotát, akár éppen kést is szegezhet a hátamnak. Ettől a gondolattól kiráz a hideg, gyorsan megfordulok a biztonság kedvéért. A bátyámmal szemben állok. Oly sok éve nem néztem a szemébe úgy igazán, talán mert féltem, hogy felfedezem a tekintetén az őrültséget, mint egy látható stigmát, most meg egyenesen azt keresem. Őrült-e a pillantása? Nem tudom megállapítani, hiszen arra sem emlékszem, milyen volt a normális. Talán sosem volt normális. - Értem. – nyugtázom csendesen a válaszát. Láthatóan tartok tőle, egy hülye nem venné észre csak az egyértelmű jeleket. Félelem és keserűség sugárzik az egész lényemből, képtelen vagyok elrejteni az érzelmeimet, mindig is ilyen voltam. Most meg sem próbálom, nincs hozzá se lelkierőm. Se fizikai, ha már itt tartunk. Kimerültem. A depresszió rendesen leszívja az embert, ez biztos. De Laelnek fogalma sincs, mit érzek! Ha tudná, nem mondta volna azt, amit. Hirtelen nem is tudtam, mit reagáljak rá. Hogy képzeli? El tudtam volna képzelni, hogy elkezd rángatózni, rám csapja az ajtót, rohamot kap, nem szól egy szót sem, elkezd poharakat összetörni, magában beszél, ritmustalanul dúdolgat, de hogy ezt mondja nekem, nem hittem volna soha. Milyen jogon veszi a szájára a szüleinket! Nem bírtam tovább, kicsordult egy könny a bal szememből, majd a jobból, de megmakacsoltam magam, azonnal letöröltem őket, ökölbe szorítottam a kezem. Nem sírhatok előtte. Megfogadtam, hogy nem fogok, ezt pedig könnyűnek gondoltam, hiszen minden könnyemet elsírtam már, mármint úgy véltem. Pár pillanatig őt nézem, összeszedve a gondolataimat, aztán kieresztettem mindent. - Rád sosem voltak büszkék, sosem akartak azok lenni! Hogy képzeled, hogy ezt mondod nekem? Lael, ők nem akarták, hogy jó testvérek legyünk, ők egy jobb testvért akartak nekem! Jó, próbáljuk meg, de ne vedd a szádra őket, rendben? Ne gondold, hogy ismerted őket. Ne gondold, hogy tudod, mit akartak, jó? – a hangom végig remeg, el-elcsuklik, de a dühöm egy pillanat alatt lobbant lángra, így volt erőm kiadni magamból az egészet. Vad tekintettel néztem a bátyát, megijedtem, talán magamra haragítottam és nekem jön. Nem kellett volna üvöltöznöm vele!
Nem kéne túlizgulnom magamat, tudom. De olyan régen volt már, hogy kapcsolatba léptem valakivel. Csak a bolti árussal és az orvosommal kellett eddig minimális kommunikációt folytatnom, most pedig majd mindennap itt lesz velem a húgom. Aztán mellette hogyan fogok Nickkel beszélni? Na nem mintha annyira vágynék arra, hogy vele beszéljek, de ismerem már. Ha sokáig nem válaszolok neki valamire általában elkezd üvöltözni és tárgyakat összetörni. Azért csak lesz olyan kedves, hogy Kimmy mellett nem fog ilyeneket csinálni. Miről beszélek? Kinézem belőle, hogy direkt azt fogja tenni, amit én a legkevésbé szeretnék. De mielőtt még többet rágódhatnék azon, hogy hogyan fog Nick viselkedni a húgom közelében már hallom is a kopogást. Én pedig minden terv és bátorság nélkül indulok meg az ajtó felé. A képzelt férfi inkább hátramarad a nappaliban. Legalább nem követ mindig úgy, mint egy kutya a gazdáját. Amikor kinyitom az ajtót és elmondok egy halk köszönés félét cserébe szinte ugyanazt kapom. Látom az arcán, hogy az a mosoly egyáltalán nem szívből jön. Ismerem azt, ha valaki csak tetteti a mosolygást, hiszen én magam is sokat használom. Mondjuk nem is vártam valami másra, hiszen sosem volt olyan jó viszonyunk egymással, mint ahogyan kellett volna lennie. Épp ezért nem várom el tőle, hogy a nyakamba boruljon és akár kisírja magát a vállamon a szüleink elvesztése miatt. Egy átlagos családban így kéne lennie, de mi sohasem voltunk egy igazán átlagos testvérpár. Az egyik gurulós bőröndjét megragadva megy el mellettem a lakás belseje felé. Én magam addig idegesen a hajamba túrok és megfogom a többi koffert. Nem valami nehezek, tehát gondolom, hogy nem az összes holmiját pakolta bele a régi házból. A bejárati ajtót magam mögött becsukva egy kicsit megálltam az előszobában, hogy egy mély levegőt vegyek és aztán sóhajtsak egy nagyot. Gondolatban rögtön az ugrott fel bennem, hogy inkább visszamenekülnék az elmegyógyintézetbe sem hogy szembe kelljen néznem azzal, hogy nevelő lett belőlem. Ezzel, hogy beengedtem a lakásba már nincs visszaút. Sajnos nem mondhatom azt, hogy "Bocsi, meggondoltam magamat. Menj árvaházba!" Még egy mély levegőt véve bemegyek a nappaliba, ahol a húgom és Nick tartózkodnak. A férfi a lehető legközelebb guggol Kimberly előtt és összevont szemöldökkel vizslatja a lányt, míg másik kézről ő maga a helyiséget szemléli. Halkan lerakom a két bőröndöt a földre, majd megállok a szoba közepén, pár lépésre tőlük. A felém intézett kérdésre én magam sem tudom a választ. Ki tudja már, mióta élek itt. A napok már régóta összefolytak a számomra. Nem tudom megkülönböztetni, hogy mikor van hétvége és mikor hétköznap. Munka hiányában és Nick mellett nem is csoda. Még mindig vannak olyan alkalmak, amikor a férfi átveszi felettem az irányítást és nekem fel sem tűnik, ha egy teljes hetet kihagyok az életemből. Végül gyorsan kigondolok valami dátumot vagy időhosszat nehogy azt higgye, hogy néma vagyok vagy csak nincs kedvem válaszolni neki: - Úgy egy hónapja. Nekem is kérdeznem kéne tőle valamit? Vagy csak várjam, hogy újra ő szólaljon meg? Nem szoktam hozzá a beszélgetésekhez. A dolgomat eddig megkönnyítette -és egyben megnehezítette- az, hogy Nick hallja a gondolataimat. Általában. Így nekem nem kellett eddig hangosan megszólalnom, legalábbis nem volt mindig kötelező. Már kezdek hozzászokni, hogy ha egyedül vagyok sem vagyok teljesen magányos. Még akkor is, ha a férfi csak a beteg elmém szüleménye. Gondolataimból éppen az emlegetett szamár húz ki: - Nem kedvelem, kölyök.-jelenti ki hirtelen, ahogyan feláll a húgom mellől és ledobja magát a kanapéra. Általában csak forgatnám a szememet az ilyen megjegyzésekre, de most itt van Kim is. Bár háttal áll nekünk, úgyhogy egy gyors szemöldökfelvonást még tudok küldeni a kitalált énemhez. Miért ne kedvelné? Mármint ha nagyon bele akarunk gondolni a dolgokba -amibe általában mindig megfájdul a fejem- akkor Ő én vagyok. Én pedig minden gyerekkori rossz szó ellenére is szeretem még valamennyire a húgomat. Tehát az orvosom szavaival élve: "Ő a tudatalattid. Olyan mint te, még ha nem is szeretnéd bevallani magadnak. Úgy érez, ahogyan te." Pokol az orvosba és abba amit mond. Én tudom, hogy mit érzek! - Én pedig tudom, hogy ÉN mit érzek. És azt kell, hogy mondjam nem kedvelem. Mennie kell...-köti az ebet a karóhoz. Erre a megjegyzésre már csak egy szemöldökfelvonást sem reagálok. Inkább arra próbálok figyelni, hogy mit is kérdezett tőlem az imént Kimberly. Remek, most vissza kell kérdeznem. Azt hiszi majd, hogy nem figyeltem rá. Ami igaz is, de nem én tehetek arról, hogy Nick megállás nélkül beszél. Na jó, nem kérdezem vissza amit kérdezett. Valamit a szüleinkről... Mit kérdezne egy átlagos ember ilyenkor a testvérétől, ha a szüleik elhunytak. Gondolom, hogy hiányoznak e. De azt már az elején is leszögeztem magamban, hogy mi nem vagyunk egy éppen átlagos testvérpár. Talán az lehetett a kérdés, hogy mióta tudok róla, hogy meghaltak? Maradok ennél aztán ha mégsem ez volt a kérdés akkor úgy is mindegy. Tudja már, hogy nem vagyok teljesen normális. Egy félreválaszolt kérdés már nem tenne semmi különbséget. - Még az... intézetben. Az orvosom mondta, hogy mi történt velük. Illetve, hogy nekem kell ezentúl kezdve vigyáznom rád.-a hangomban sajnálat hallatszik, amit tényleg érzek. Sajnálom a szüleinket, amiért ilyen fiatalon elhaláloztak. Sajnálom, hogy nem töltöttünk együtt olyan értékes időt, mint amilyet egy rendes családnak kellett volna. Illetve azt is sajnálom, hogy a húgomnak velem kell élnie addig, amíg nagykorúvá nem válik. Én sem vágytam arra, hogy együtt éljünk. Nem jó olyan emberrel lenni, aki minden egyes pillanatban rideg és utálattal teli tekintetet villant a másik felé... - Akkor tökéletesen érzed azt, amit én melletted, kölyök.-szólal meg a férfi rosszallóan a kanapéról csóválva a fejét, tekintetét le sem véve a húgomról. Visszatérve a saját gondolataimhoz: eddig viszont nem nézett rám úgy, mintha én lennék a világ legszörnyűbb embere. Ha nem ismerném a körülményeket talán még meg is hatódnék. De pár nap, netalántán pár óra és már biztos vagyok benne, hogy sikoltva menekülne el előlem. Na nem mintha annyira veszélyes ember lennék. ÉN nem is vagyok az. Nick nevében már nem beszélhetek, de amennyire lehetséges megpróbálok én uralkodni a testem felett. Más sem hiányozna nekem, mint egy havibajosan viselkedő gonosz alteregó. A frappáns sértésre a férfi mérgesen néz rám és hangosan elmond mindenféle szép dolognak, de én nem figyelek rá. Inkább a húgomat fürkészem. Akármennyire is nehéz lesz ez az együttélés, nem szeretném még jobban megnehezíteni. Vagyis neked, baromarc viselkedned kell!- ezt magamban Nicknek üzenem. Úgyis tudom, hogy hallja amit mondok. - Figyelj! Tudom, hogy eddig nem voltunk a legpéldásabb testvérek a világon,...de próbáljuk meg legalább. Hogy olyan büszkék legyenek ránk a szüleink, mint amennyire akartak lenni.--mondom a húgomnak lassan és kedves hangnemmel. Úristen ennyi szarságot még nem mondtam egész életemben. Mármint ha most rögtön nem vág hozzám egy párnát, vagy kezd el az öklével verni akkor biztos, hogy valami nagy probléma van. Valamennyire bele tudom képzelni magamat a helyére. Legszívesebben biztosan mindenki mást próbálnék meg hibáztatni. Minden bizonnyal pont Lael lenne a hibás. Ki más, ha nem az idegroncs a családból? Ha én nem lennék akkor biztosan azt hiszi, hogy jobb lett volna az eddigi élete a szüleinkkel. De a vicc az egészben, hogy még szerintem is így van ez.
❝ Reunion with my lovely brother, with 609 words and some wonderful music ❞
Annyi kérdés cikázik a fejemben jelenleg, hogy azt hiszem, mentem felrobbanok, mielőtt még viszont láthatnám a bátyám arcát. Például, mennyit változott az évek alatt? Megmaradt az arca ugyanolyannak, vagy a kórházban töltött idők megnyúzták a bőrét? Nem szeretném azt látni, hogy meggyötörték őt odabent. Jobb lenne, ha a rózsaszín szemüveg nem tűnne el a szemem elől és csak a piros bogyókat, megértő hangon susogó orvosokat, meg a hófehér falakat képzelném el továbbra is a neve hallatán, nem a szenvedő, lekötözött alakját. Nem akarom tudni, mit műveltek vele odabent. Elég sok véres, pszichiátrián játszódó horrort láttam, vannak ötleteim milyen válogatott kínzásokban lehetett része. Pedig mennyire szenvedni akartam látni! Nincs másik ember rajtam kívül, aki ennyire meg akarja őt büntetni mindenért, aki ekkora bűnbakot csinált volna belőle. Ám most, hogy szembe kell néznem vele, nem szeretnék egy megtört embert látni. Egy stabil felnőttre van szükségem, nem egy lelkileg sebzett fiatalra. Őszintén, hiányzik nekem az a különc fiú, akivel egymást kerülgettük a házban. Sokkal inkább őt látnám újra viszont, mint a mentális zavarokkal küzdő gyilkost. Nyugodtabb lennék, ha tudnám, csupán könyveket olvasgat a szobájában, nem pedig egy tömegmészárlást tervezget. Tudom, eltúlzom a dolgot, nem szabadna ilyen ökörségeket gondolnom, mégsem tudok semmi jóra asszociálni a testvéremmel kapcsolatban.
A valóság azért kicsivel másabb. Mikor kinyitja előttem az ajtót, szólásra akarom nyitni a szám, de csak egy halk köszönésre futja. – Szia, Lael! – igyekszem mosolyogni, kevesebb sikerrel. Az arcán meglátszanak az évek, de nem nevezném meggyötörtnek, legalábbis nem annyira, mint én azt vártam volna. Talán csak nem emlékszem rá, milyen volt régen, hiszen akkor sem néztem őt sokat, mikor otthon élt, aztán a kórházban sem látogattam meg soha. A látvány viszont nem ijeszt meg, ezt jó jelnek veszem. Sőt, jól esik ismerős arcot látni, kicsit megidézi aput, ő jobban hasonlít rá, mint én. Én anyu kicsi mása vagyok, ő apué, így osztotta ki a sors. Mit is csinálnak a jó testvérek ilyenkor, mikor évek után újra találkoznak? Sírva egymás nyakába ugranak? Jó, mondjuk mi távol állunk a jó testvérek fogalmától, így megbocsájtható talán, hogy kedves szavaira csak halványan bólintok, megragadom a hozzám legközelebb eső bőrönd fogantyúját, és behúzom magam mögött azt az új lakhelyemre. Meg sem állok a nappali közepéig, ahol lehorgonyzok és várom, mikor ér vissza a másik két csomagommal. Leplezetlenül körülnézek, bőszen forgatom a fejem és próbálok minden részletet magamba szívni. A lakás egészen… élhetőnek tűnik, állapítom meg magamban. Ezt sem így képzeltem el. Azt hittem kosz lesz, kupi, az egész jobban hasonlít majd egy putrira, mint lakásra. Őszinte meglepetéssel vizsgáltam a berendezést, a falakat, a bútorokat. Anyáék biztosan örültek volna neki, hogy Lael képes összeszedni magát, saját lakásban élni. Kicsit sajnálom, hogy sohasem láthatják már meggyógyulni a fiúkat. Habár a kapcsolatunk nem volt jó soha, anyáékkal sem jött ki Lael, a szüleink nem mondtak le arról, hogy egyszer egy tökéletes család leszünk. Néha eszükbe jutott Lael, megemlítették a nevét, és megérdemelték volna, hogy lássák, ahogyan kilábal a problémájából. Megérdemelték volna, hogy megéljék, ahogyan megöregszünk. Muszáj elterelnem a gondolataimat anyuékról. - Mióta élsz itt? – kérdezem, de nem is tudom, Lael itt van e szobában, a szavaimat nem célzom senkinek, pusztán csak elhagyják a számat, miközben nézelődöm. – Egészen jól néz ki. – dicsérem meg az új nappalit, amelyben tölteni fogom a délutánjaimat. Megbizonyosodom róla, hogy Lael hallótávolságban van már, mikor a következő kérdésemet felteszem. Nem bírom ki, kénytelen vagyok megtudnom, hogyan érez anyuékkal kapcsolatban. Legalább ő is annyira el van keseredve, mint én? – Mikor tudtad meg, hogy… anyuék elmentek? – fogalmazok óvatosan, nem tudom még kimondani, hogy meghaltak. Ha elhangozna a szó, túlságosan valóságossá válna, és el kellene fogadnom a tényt, egyedül maradtam. Senkiben sem bízhatok már igazán, csak önmagamban. Ennél ijesztőbb dolog nincs e kerek világon.
Nem tudom, hogy a sors csak viccnek szánta e, hogy nekem kell nevelnem valakit. Az általános dolgok megvannak a jó léthez: tető a fejünk felett, élelem a hűtőben, minden számla kifizetve, illetve a környék sem egy bűnözőkkel teli sötét utca. Ellenben nem sok tapasztalatom van a gyerekekkel. Én magam nem számítottam rendes gyereknek, ezért onnan semmikép sem meríthetek ihletet. A többi gyerek meg vagy nem állt szóba velem, vagy csak bántani tudtak. Az sem áll szándékomban, hogy így viselkedjek a húgommal. Más nem maradt hát hátra, mint a jó öreg ösztönök. Kimmy tizenhat éves, így szerencsére van annyi segítségem, hogy nem kell mindenért majd felügyelnem. Gondolom erre a korra már ő is valamennyire önállósodott. Furcsa lesz. Furcsán érzem magamat a helyzettől, de azt csak nem hagyhattam, hogy az utolsó rokonom valami intézetbe kerüljön, ahol ki tudja mi történt volna vele. Nem sok okom van rá, hogy szeressem, de ő mégis csak a húgom. Talán legbelül az a vágyam, hogy legyen valakim, aki engem is viszont szeret. Talán ezért érzem annyira a kötelességemnek, hogy vigyázzak a húgomra. De az évek alatt lemondtam erről a vágyról. Nem volt szerencsém rendesen megismerni. Nem tudom mit szeret, azt sem tudom egyáltalán, hogy van e valami allergiája. A végén még megetetem valamivel, amire allergiás aztán rám fogják, hogy meg akartam ölni. Nem! Ilyenre még csak gondolni sem szabad. Majd megkérdezem tőle. Ő biztosan tudja, hogy mit szabad ennie és mit nem. Nem gondoltam volna, hogy valaha is azon fogok aggódni, hogy mire allergiás Kimberly. Anyáék nekem sosem említették. Vagy ha igen, akkor már nem emlékszem rá. Biztos nem tartottam olyan fontos információnak, hogy nekem kéne az ilyen dolgokra felügyelni. Pedig mostantól ez lesz. Figyelnem kell majd a jegyeit, hogy hogyan teljesít az iskolában. Úristen, ugye szülőire nem kell mennem?! Hirtelen elfog a pánik, ahogyan a kanapémon ülök. Én erre nem állok készen, alig kellett eddig magam miatt aggódni. Mondjuk őszintén a saját létem nem is érdekelt annyira sohasem. Felőlem napokig is éhezhettem. Most meg minden felelősség rám borult. Azt sem tudom, hogy egy tinédzser lánnyal hogyan kell bánni. Gondolom nem szabad a nyakára szállnom, majd csak elárulja, ha egyszer valami baja van. - Az lesz vicces, amikor majd neked kell megvenned a tamponokat, kölyök.-nevet fel Nick mellőlem. Szemeim tágra nyílnak és úgy tűnik, mintha az agyam működése egy pillanatra leállt volna. Nem, nem fogok belekezdeni egy ilyen társalgásba. Inkább nem akarok ilyenekre gondolni. Nem. Nem és nem. Hadd aggódjak jelenleg inkább máson, mert Az a dolog az előbb nagyon kiakasztott. Mondjuk félhetnék inkább attól, hogy mi lesz, ha nem tetszik neki majd itt. Akkor talán el is szökne? Amennyire nem kedvel kinézem belőle. De nem fogom bezárni a lakásba, szóval más nem meg kell, hogy bízzak majd benne. Na meg Nick miatt kéne aggódnom. Ahogyan megemlítem magamban a nevét kíváncsian felém fordítja a fejét. Rendesen kell majd szednem a gyógyszereimet, nem mintha olyan sokat segítenének, de nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy figyelmetlenül átengedjem a férfinak az irányítást. Már szinte vicces, hogy milyen természetességgel beszélek róla. Az életem mindennapi részévé vált. Főként az a tudat szokott megrémíteni, hogy egyek vagyunk. Ugyanis semmiben sem hasonlítunk egymásra. Ő idegesítő, én csendes. Ő bunkó és goromba, míg a másik kézről én szerintem egész kedves embernek számítok. Ő... - ...hihetetlenül jóképű, te kevésbé?-vág bele a szavamba, majd kinyújtja rám a nyelvét. Mielőtt bármit is visszavághatnék neki meghallom, hogy kopognak a bejárati ajtómon. Mindketten oda fordítjuk a tekintetünket. Egy pillanatig habozok és nem kelek fel a kanapéról, végül minden bátorságomat összeszedve felállok és elindulok az ajtó felé. Még csak azt sem terveztem, hogy mit fogok mondani neki. Szia húgi, mostantól velem fogsz élni, mert az ősök kipurcantak... Lehet, hogy inkább megvárom míg ő mondd valamit először. Aminek lehet az lesz a vége, hogy mindketten majd kínosan fogunk állni az ajtóban. Mielőtt még összekovácsolhatnék egy gyors tervet a fejemben már nyújtom is a kezemet a kilincsért és kinyitom az ajtót. És itt is áll előttem Kimmy. Nem volt olyan rég, talán pár éve, mióta utoljára láttuk egymást. Sokat nőtt, a haja is más lett, de minden egyéb ugyanolyan maradt. Az arca vonásai főként édesanyánkét tükrözte. Régebben is már így volt ez. Én amennyire észre vettem inkább az apánkra hasonlítok. - Helló húgi. Gyere csak be, a csomagjaidat majd behozom én.-mondom kedves hangon, ahogyan a bőröndökre pillantok. Arrébb állok az ajtóból, hogy betudjon mellettem jönni. Oké, eddig senki sem halt meg. Ez már egy jó jel...
❝ Reunion with my lovely brother, with 577 words and some wonderful music ❞
Itt állok Lael ajtaja előtt, és legszívesebben hátat fordítanék és szaladnék. Nem is beszéltem vele azóta, hogy kórházba került, anyuék haláláról sem értesítettem őt. Egyszerűen csak nem vettem tudomást róla. Könnyebb volt úgy élni az életem. Egy gonddal kevesebb. Lael csupán egy folt a múltamból, amit bármilyen módszerrel hajlandó lettem volna kitörölni. De most nincs más lehetőségem, mint vele élni. Ki tudja, milyen állapotban van, lehet nagyon beteg. Azt se tudom, ő ennek a hírnek mennyire örül. Sose voltam vele kedves, tény és való, mindig szemétmódon bántam vele. Mindenért őt okoltam, akár jogosan, akár nem, most pedig be kell sétálnom a barlangjába. Mi történik, ha erőszakos lesz velem? Akkor akár otthonba is mehettem volna, ahol gyengébb fizikumú lányok tépték volna ki az összes szál hajam, mégis kevesebbel megúsztam volna. Nem, ez hülyeség. Hiszen éltem már vele egy házban, soha nem volt erőszakos senkivel. Egyszer sem bántott engem, ami egyébként különös, mert tőlem csak rosszat kapott. A normális testvérek adok-kapokat játszik, itt meg kizárólag én adtam, nem is keveset. Meg amúgy is, kezelés alatt áll. Talán neki használnak a gyógyszerek, nem feleslegesen fecsérli az idejét a terapeuták és orvosok körében. Nem engednék ki, ha nem lenne jól, nem igaz? Majd nem szabad elfelejtenem ellenőrizni, rendesen szedi-e a gyógyszereit. Muszáj időben felíratni újat, ha elfogyna neki az adagja. Majd az orvosa számát megszerzi anya és… Anya. Nehéz elfogadnom, hogy már nincs többé. Mindent ő intézett eddig, most meg hirtelen az összes teendő súlya rám nehezedik. Érzem, lassan összeroppanok alatta. Szóval valahogy ki kell derítenem Lael orvosának a számát. Tudom, titoktartás, meg minden, azonban kell valaki, akit hívhatok, ha baj lenne. Kétségbeejtő egy olyan embertől függeni, aki nem rég még kórházban volt a mentális állapota miatt. Nem is tudom, mit kell tenni, ha valami probléma adódik, és elkezd a bátyám hallucinálni. Annyi kérdésem lenne a szüleimhez, de már csak az orvosa maradt nekem. Egyedül vele beszélhetem meg, hogy van a bátyám. Annyira abszurd, hogy érdekel a bátyám hogy léte. Valaki egy hónapja ezzel felkeresett volna, elhajtom. Kit érdekel, milyen állapotban van? Tönkretette az életem. Az egész család életét. Ma meg már ő az egész családom. Ideje lenne kopognom. Mély levegőt veszek, körbenézek, azon morfondírozom, milyen kevés cucc fért bele ebbe a három bőröndbe. Csomó mindent a régi házban hagytam, kizárólag a legszükségesebbeket hoztam most magammal. Tervezem, hogy visszatérek még elhozni néhány dolgot, nem tudom, mennyire van felszerelve Lael lakása. A sok emlék, a szüleim holmija azonban örökre abban a házban fog poshadni. Nincs szívem elmozdítani semmit, amit ők helyeztek el. Annak az idő végezetéig ott a helye. Emlékszem, anya mindig milyen kínosan ügyelt a rendre. Most már nincs miért aggódnia. Összeszedem magam végre, felemelem a karom és bekopogok. Az öklöm vörös lesz, ahol a fának ütöttem, nagyon érzékeny a bőröm. Az utóbbi időszak sem tett jót a szervezetemnek, alig eszek valamit, ki vagyok száradva, nem tudok aludni. Talpra kell állnom, mielőbb. Megeshet, hogy nem csupán magamról, de Laelről is gondoskodnom kell. Furcsa lesz, hogy magunknak főzök ebédet, mosok szennyest, takarítok, felügyelem a havi kiadásokat, nem pedig megcsinálják nekem. Hozzászoktam, hogy csak mosogatnom kell, meg kivinnem a szemetet, nem tudom Lael mennyire házias. Jóformán semmit nem tudok róla. Nem is tudom, mit mondjak neki, mikor kinyitja az ajtót. Szia, bátyus, hogy vagy?! Valószínűleg zavaromban ezt fogom kinyögni. Várom, hogy beengedjen az új otthonomba. Igazából izgatott és ideges vagyok egyidejűleg. Meg akarom ismerni őt, nem veszélyes-e, nem akar-e majd megölni álmomban. Leginkább mégiscsak félek. Félek tőle és ettől az új helyzettől egyaránt.
A család fogalma sok mindent jelent. Szeretetet, biztonságot, boldogságot és nyugalmat. Nos, nekem ezek közül kevés volt jelen az életemben kiskoromban. Lehet, hogy szerettek az elején, amikor még normálisnak számítottam. De a rossz jelek után már inkább csak a szánalmat, az aggódást és a csalódást láttam a szemükben. Persze én szerettem őket. Kisfiúként ki ne szeretné az anyját? Ki ne tisztelné az apját mindenek felett? Mindennél fontosabbak voltak nekem. Hiszen nem is volt kivel barátkoznom. Mindig különcnek neveztek, amiért a "mumustól" féltem az ágyam alatt. Anyáék persze mindig átjöttek esténként és ellenőrizték, hogy van e valami az ágyam alatt. Persze tudták, hogy úgysincs ott semmi, de így akartak megnyugtatni. Végül feladták a próbálkozást és úgy döntöttek, hogy gyerek pszichológushoz visznek. Az orvos azt mondta nincsen abban semmi szokatlan, ha a gyerek fél valamitől, ami nem valódi. Így nem kellett többször mennem. Talán ha akkor az az orvos észrevette volna, hogy nincs minden rendben velem nem öltem volna meg azt a szerencsétlen embert. Persze nem én öltem meg, hanem Nick... vagyis mégis csak én. A gyerekkorom tehát nem volt egyszerű. Főként miután megszületett a húgom. A szüleim már nem törődtek annyira a gyerekes félelmeimmel és a valóságos rémálmaimmal. A mindenük lett Kimmy. Én is imádtam őt. Még akkor, amikor nem tudott beszélni. Megígértem magamnak, hogy rendes bátyja leszek és segítek neki a bajban. Hogy veszek majd neki fagylaltot, amikor nyáron sétálgatnánk. Hogy megvigasztalnám ha valami bántaná. Megvédeném a többi gonosz gyerektől az óvodában... Persze mindez csak egy ígéret maradt, semmi több. Amint a húgom megtanult beszélni és már tudta, hogy milyen különc is a bátyja nem hagyott ki egyetlen olyan pillanatot sem, hogy ezt ki is mondja. Néha a szüleink előtt is, akik persze csak azt gondolták, hogy ez egy természetes testvéri civakodás. Éreztem, hogy gyűlöl, de én nem tudtam mást tenni csak szeretni. Mégis csak a testvérem. Bár ő ezt sohasem engedte nekem, így nem is alakult ki közöttünk igazi kapcsolat. De én nem akartam erőltetni. Most pedig itt állok a konyhámban, a mosogató felett, miközben arra várok, hogy együtt éljek Kimmy-vel. Az intézetben az orvosom közölte velem a hírt, hogy mi történt a szüleinkkel. Érdekes módon nem igazán éreztem semmit a sajnálaton kívül. Sajnáltam őket, de az évek alatt kialakult űr miatt nem voltam szomorú. Régebben a lelkemet is kisírtam volna, de most száraz maradt a szemem. Az pszichológus azt mondta, hogy átmeneti ideig kienged, mert szerinte gyógyuló szakaszban vagyok. Na meg persze a gyámhatóság azt mondta, hogy én lettem a felelős Kimberly-ért. Azt is mondták, hogy majd váratlan látogatások is lesznek a házamban, hogy ellenőrizzék minden rendben van e. Gondolom nem szívesen hagynak egy gyereket egyedül egy mániákus gyilkossal. Mindig ezt gondolják rólam, hogy nem vagyok százas és bármikor elkattanhat bennem valami. Ez nem így működik, sohasem működött így. Nick is csak akkor ölte meg azt a fazont, amikor az ránk támadott. Azon kívül nem volt agresszív. Idegesítő? Igen. Bunkó barom? Egyértelműen. De hogy erőszakos? Maximum csak velem szemben, de másokkal nem. - Köszönöm a szép kis szavakat, kölyök.-szólal meg Nick a konyhapult tetejéről, ahol törökülésben ül. Végül is egész jó helye lesz itt Kimmy-nek. Lesz egy külön szobája, ami rendesen be van bútorozva. Még egy tv-t is raktam be oda, hogy csak véletlenül se kelljen a fejemet bámulnia egész nap. Kényelmetlenül érzem magam, de biztos vagyok benne, hogy ő még rosszabbul érzi magát. Azzal az emberrel kell élnie akit mindig is gyűlölt. Micsoda tragédia... - Nyugi már, tök jól elleszünk mi hármasban. Egy naaagy boldog család. Csak meg ne fojtson álmodban. -nevet fel a férfi, akire egy szúrós pillantást vetek. - Ha bármi baromságot mersz csinálni, ameddig itt van a húgom, esküszöm, hogy....-kezdem el dühösen a mondandómat, de a szavamba vág. - Hogy mi? Megölsz?! Akkor mindketten meghalunk te idióta kölyök! Gonoszan vigyorog rám, mert tudja, hogy igaza van. Máshogy úgysem tudnám eltüntetni az életemből, csakis azzal, hogy én is meghalok. Beletörődve inkább elindulok a nappali felé és leülök a kanapéra. Vajon mikor érkezik meg a húgom? Először úgy volt, hogy én megyek érte, de sajnos nemrég szervizbe került az autóm. VALAKI úgy döntött, hogy az éjszaka közepén belevezeti az árokba, mert az olyan nagy móka.
Kezdőlap
Re: Kimmy && Lael ~ Reunion ↠ Kedd Dec. 27, 2016 2:04 am
•• 
•• 
