Leila Norwick

22 ~ Mondén ~ Lauren Cohan

Vicik-vacak életem során rájöttem egy nagyon fontos dologra, leginkább magadban bízhatsz a többi nem számít. Untathatnék Én bárkit ezer meg ezer sorral arról, hogy milyen gyermekkorom volt és, hogy mennyire utáltam gyerek lenni, de nem akarok Én senkit untatni, meg amúgy is, éljünk a jelenben, a múlt az elmúlt, a levesbe vele!
Amióta konkrétan foglalkoztatni kezdett a szegény emberek sorsa, azoké, akik nem minden nap engedhetik meg maguknak azt a fényűzést, hogy gondtalanok legyenek, elhatároztam, hogy megpróbálok segíteni ott, ahol csak tudok, persze ez így egyszerűnek tűnik, de nem az, jaj, de még mennyire, hogy nem az.
A pályafutásom kezdetén annyi volt bennem a lelkesedés, mint láva a Vezúvban, kitörni akart belőlem és elkövettem egy nagy hibát, beleavatkoztam egy család életébe, ahol a nő erőszaknak volt kitéve, a vége az lett, hogy kórházba kerültem és hetekig az se volt biztos, hogy megmaradok. Naná, hogy visszavettem a lendületből, amint kiderült, hogy megmaradok és folytathatom a munkámat.
A későbbiekben nem történt semmi említésre méltó, de egyik nap, a munkahelyemről kifelé jövet megpillantottam egy férfit, elhanyagolt bozontos feje ellenére jóképűnek tűnt, előző életében tuti gróf volt, futott át az agyamon. Most viszont nem láttam mást csak egy melankólikus embert, aki nagyon a gondolataiba van merülve. Egy darabig követtem, lassan, feltűnésmentesen, csupán csak három gyerek, egy buszsofőr és egy rendőr nézett meg magának komolyan, tehát láthatatlan voltam a legnagyobb fokokig.
Napjában többször is a nyomában voltam, mindig a Parkban kötött ki és egyszer sem láttam vigyort a képén, lehet valaki ennyire búval b*szott? Próbáltam aktát találni róla, de nem volt, hát elhatároztam a tettek mezejére lépek és viszek neki valami ajándékot, olyan „örülök, hogy megismerhetem és igen, nem nézem hajléktalannak”. Az elképzelés jó volt, a megdöbbent arca még inkább, se szó, se beszéd odaadtam a kosár kaját meg egy üveg bort és leléptem, ezt pedig minden nap megismétlem, újra és újra. Egyre több időt maradok és össze-vissza csevegek neki, jó hallgatóság annyi szent, még egyszer sem mordult meg, kifejezetten tehetséges, vagy szimplán nem tud beszélni, kedvelem.
A kollégáim szerint ez már zaklatás és hagynom kellene a pasast, de hát valamiért vonz, hogy is magyarázhatnám meg. Szinte napi rutinommá vált, hogy megpillantom, lekövetem, odamegyek, dumcsizok a nagy semmivel aztán ott hagyom, hát kívánhat ember lánya ekkora izgalmakat? Nem.
Hogy a munkám, a személyiségem vagy csak a férfiból áradó fura közöny az, ami ennyire vonz felé, fogalmam sincs, azért remélem egyszer méltányol egy sziára maximum, nem kérek Én fél karokat és rózsacsokrot az öltözőmbe, ugyan már.