Nashwa Marri

100+ ~ Boszrokánymester ~ Neelam Gill

Az aprócska baba szinte ki sem látszott a nagy pólyából. Szemecskéje már-már lecsukódott, de kezét még hajthatatlanul nyújtogatta az arcom felé. Megszorította a kisujjamat, nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Gyönyörű újszülött volt, pirospozsgás orcájú, hajas baba.
Hiába nem én hordoztam kilenc hónapon át - nem is tudtam volna -, még is, már most úgy szerettem. Az apám mondogatta régen, hogy túl gyorsan szeretek bele az emberekbe. Sokáig tagadtam, de mióta magamhoz vettem az első gyerkőcöt, tudtam, hogy igaza van. Azt hiszem jobban ismert, mint amit magamnak beismertem volna. Főleg, akkor, mikor még élt. Tudom, ez egy klisé. Apró csókokkal hintettem be a picúr homlokát.
— Hoztam tápszert — szólalt meg Rosemary, miközben felém tartotta a cumisüveget.
— Köszönöm — mosolyodtam el, miközben elvettem az üveget. A biztonság kedvéért a kezemre csöppentettem egy keveset, nem tehetek róla, túlaggódok mindent. Rose tetetett rosszallással megcsóválta a fejét, majd szőke hajzuhatagát a vállamra fektette. Kezével megcirógatta a pici fejét.
— Na, és, van már neve a kis jövevénynek? — pillantott fel rám, kérdő tekintettel. Hirtelen hatott a felismerés, hogy erre még egyáltalán nem is gondoltam. Már órák óta nálunk van a kisfiú, mégsem jutott eszünkbe semmi. Arra fogtam a dolgot, hogy, olyan szinten váratlanul ért minket a csecsemő érkezése, hogy szerencse, hogy tápszer volt itthon. Általában beletelik néhány hétbe, mire a gyerkőcök hozzánk kerülnek, most azonban a születése után néhány órával már itt volt a kicsi.
Mielőtt bármit is kinyöghettem volna, Rosemary már folytatta is.
— Nekem van. — Az arcán hatalmas mosoly terült szét, miközben az újszülöttre nézett. — Hawk — nézett rám.
— Ez egy gyönyörű név — értettem egyet Rose-zal.
Hawkra pillantottam, ő halkan szuszogott a karomban, már elaludt. Nem tudnám megmondani miért, de elkezdtem könnyezni. Nem akartam, úgy éreztem, hogy elrontom a pillanatot, a túl érzékenységemmel. Féltem megmozdulni, egy kis rezgéssel is felébreszthetem Hawkot. Annyira jól esett kimondani a nevét, mintha egy lehelet gördült volna ki a nyelvemen.
— Jaj, ne sírj! — Rosie a saját könnyeit törölgette, egy a farmerzsebéből előhúzott koszos zsebkendővel. Majd a kezei közé fogta az arcom, ajkai óvatosan az enyémhez értek, kérően puhatolóztak. Azonban éles sírás hasított a levegőbe, én pedig mosolyogva húzódtam el a feleségemtől. Kérdően pillantott rám, a kezét nyújtva, én pedig vigyázva a karjaiba tettem a kisfiunkat. Rose felállt, dúdolgatva ringatta Hawkot, aki lassan elcsöndesedett.
Összekucorodtam a kanapén, borzalmasan fáradt voltam. Arra ébredtem, hogy valaki rám terített egy hercegnős pokrócot.