Lakás-stay with me

Késő este van. A kezemben egy újságot szorongatok, ahogy a nappali közepén, apróra összehúzom magam a fotelban. Egészen picinek tűnök a tágas falak között, egyedül, magányosan…
„Nagy erőkkel keresi a rendőrség a 19 éves lányt…”
Eltelt két hét, mióta megharaptak. Én pedig tehetetlenül vágtam bele új életembe, nem törődve azzal, hogy a mondén világ, attól még létezik. A múltam nem áshatom el, a barátaimat, a szüleimet, az emlékeimet.
Nagyot nyelek, ahogy átölelem magam a halovány lámpafénynél. Mia…istenem, Mia! Mindig számíthattam rá és hagyom, hogy azt higgye, meghaltam, mint, ahogy mindenki más hiheti. Hogy állhattam volna eléjük? Mit mondtam volna? S ha megtámadom őket? Ha a haláluk az én lelkemen száradna?
Kétségbeesetten törlök le egy könnycseppet arcomról, kezemben az újság összegyűrődik, a sarokba dobom.
El kell mennem innen, legalább a mai estére. Tudnom kell, hogy mi történik velük, mi történik Mia-val.
Gyors mozdulattal állok fel, Nariel nincs a lakásban, igazság szerint fogalmam sincs, hogy mikor ér vissza. Azt érzem, hogy megfulladok. Túl sok a teher, Atlasszá válok és félő, hogy nem bírják el a vállaim az új életemet.
Belebújok cipőmbe, kabátomat felveszem, de az ajtónál megtorpanok. Biztos, hogy ezt akarom tenni? Hátat fordítani, még ha csak kevés időre is teszem? Megrázom fejem…indulnom kell!
Csukódik mögöttem az ajtó, a kora tavaszi szél a hajamba kap. Nem menthet meg mindig Nariel…egyszerűen lehetetlen!
Az utcákon pár ember sétál csak. Egy vagyok közülük. Újra halandónak érzem magam, mondénnak. Elgondolkozom azon, mennyire hiányzik valójában a múltam. Nariel az őrangyalom, de a fájdalmat nem tudja tompítani, amit érzek. Talán így a helyes. Annak kell lennie.
Körülbelül egy órát sétálok utcáról utcára, amíg el nem érek az emlékeim kapujához. Mia lakása. Felsóhajtok. Csak álldogálok és figyelem a kísértet ablakokat. Odabent lámpák égnek. Megremegek. Nem állok készen a találkozásra…vagy mégis?
Félve, meggondolatlanul kopogok a bejárati ajtón, várva rá. Ajkaimon félszeg mosoly, ami azt üzeni, nincs semmi baj, itt vagyok. Átölelem magam, a fejemet kissé oldalra döntve figyelem a kilincset. Hallom, hogy közeleg.
- Mia!- elfojtok minden kétségbeesést és fájdalmat. Csak Ő van és én…mondénként.