| Sophie Davenport ↠ Hétf. Dec. 26, 2016 10:11 pm |
321 év ~ Tündér ~ Natalie Portman
Az öröklét nélkül mit sem ér az élet. Felesleges, befejeződik, elvágják a közepén és huss! Minden erőfeszítésnek hiábavaló lesz, nyomtalanul eltűnik. Ilyen egy halandó élet. Felesleges, zavaró tényező. Lehunyom a szemem egy pillanatra, és lepereg egy emberöltő, egy egész generáció elbúcsúzik a földi élettől. A Mennyben csak gyűlnek a lelkek, mintha egy nagy vízgyűjtő lenne özönvíz idején, lassan kicsordul majd, és akkor elszabadul a pokol. Furcsa egy szófordulat ebben a kontextusban. A lényegen viszont nem változtat. Az emberek silány teremtések, hamar tönkremennek, berozsdásodnak. Az angyalok és a démonok, na, ők igazán jól sikerültek. Nem csoda, hogy a tündérek, akik az ő gyermekeik, ilyen tökéletesre sikeredtek. Nem, ez most nem nárciszizmus, nagyképűség, nem is vicc, hanem az én véleményem. A tündérek szépek, ravaszak, sosem hazudnak, ám sikerül mindig nyerniük, mindig a jó oldalon állniuk. Valami, ami másoknak sosem sikerült. Alvilági kosznépnek, a vámpíroknak, a boszorkánymestereknek, hosszú életük van, de nem értékesek. A boszorkánymesterek, például, meg sem érdemlik, hogy sose érje őket utol a végzet. Egy halandónak a gyermeke, végtérre is, nem élhetne örökké. Meg egyébként is, felettébb kiállhatatlanok, főleg az a… Hagyjuk is, most nem akarom felidegesíteni magam rajta. Mindkét szülőm tündér volt. Ritkaság az ilyen, de megtörténik. Van néhány féltestvérem, félig ember, félig tündérek, de velük nem állok szóba. Nem igazi tündérek, ergo nincs semmi keresnivalójuk az életemben. Jobb szeretek a saját fajtám között tartózkodni, nem pedig a halandók között. Bár New Yorkban nincs sok választásom, néha ki kell lépnem a mocskos utcára, embereket felkeresnem, megtudnom, mire vágynak, majd megadni nekik. Nézni, ahogyan kettétépi őket az öröm, mert megvalósult szívük legféltettebb álma, meg a mély fájdalom, az ár miatt, amit fizettek. A legszebb látvány az, ami ilyenkor elém tárul. Imádom nézni a halandók keserű boldogságát, a kétségeket, a bizonytalanságot. Ez az én mozim, ha úgy tetszik. Szeretem a végkifejletet, az odavezető utat azonban… Rühellem. A sok fárasztás, a sok győzködés… Kiidegelnek az emberek.
New York mocskos utcáira mégis néha ki kell lépnem, hogy összefussak ezekkel a mit sem sejtő áldozatokkal. Néha boszorkánymesterekkel, sőt, árnyvadászokkal is összehoz a sors, de mindebből én kerülök ki győztesen. Sosem mulasztom el a hasznot. Mindig én nyerek, ezt jobb, ha megjegyzi mindenki, aki velem kezd. Akár egy „jónak”, akár egy „rossznak” számító személlyel sodor össze a szél, én akkor is jól járok. Egyébként is, mi az, hogy jó meg rossz? Ez mind csak utólag derül ki. Addig egyik oldal van, meg másik, esetleg harmadik, negyedik. Az lesz a jó, amelyik nyer, és nem fordítva, hogy mindig a jó nyer. Nyilván az a jó, ami nyer, hiszen ha rossz lenne, nem nyerhetne. Követsz még? Remélem, érted.
Felállok a kis asztaltól, ahol eddig ültem, egy aprócska kávézóban. A halandó, akivel megbeszéltem a találkát, végül nem jött el, pedig még vártam is rá egy órát, jócskán túllépve ezzel azt a limitet, amit meghatároztam magamnak. Nem várok senkire öt percnél többet. Nem volt kedvem kilépni a hidegbe, szóval maradtam még, nem is kicsit, de úgy látszik, az ajánlatom mégsem volt elég kecsegtető ezen ember számára, így ideje búcsúznom. Kifizetem a kávét, lopni nem szeretek, magamra veszem a kabátom, majd elhagyom a kis üzletet. Már nem is igazán érdekel, nyélbe ütök-e üzleteket, habár még mindig ugyanaz a kétségbeesett, zavarodott arckifejezés a legkedvencebb dolgom a világon. Elkezdtek untatni a halandók. Eddig is csak zavartak, de legalább jót mulattam rajtuk, most meg egyre inkább arra vágyom, hogy valaki, akinek több ideje van egy embernél, szórakoztasson egy kicsit. Egy ici-picit.
|
|