Sanela

26. ~ Angel. ~ Eiza Gonzalez.

Isten megteremtette az angyalokat, hogy fényt hozzanak a földre, hogy az ártatlanok védelmezőjévé váljanak, s hogy hirdessék az ő dicső akaratát. De egy nap a fényes csillogás eltűnt, az ártatlanok bűnbe estek, s a dicső akarat tova tűnt. Nem volt már kit szolgálni, mert nem akarta, hogy szolgálják őt. Egyszerűen csak visszavonult, elbújt, és minket magunkra hagyott, mintha sohasem jelentettünk volna semmit sem neki. Holott háború közelgett vészjóslóan villantva meg magát, és emberek milliói borultak térdre imádkozás gyanánt. De a háború könnyedén létrejöhetett, és az emberek imái porba hullhattak, mert a Fennhatóság elvonult, és vissza sem nézett az alkotására. Angyalok éghettek el semmivé foszolva, és emberek úszkálhattak a vízen, mintsem csontdarabok. Minden repedezett volt, törött, és szilánkos.. A léptek fájóan szurkáltak, s a szívünk lassacskán kihunyt. Társainkat vesztettük el - testvéreinket -, kik vállvetve védték a jogtalan bitorlót, és annak egész művét, mellyel ő saját maga, nos már oly' régóta nem törődött. S hogy valaha szeretet-e minket? Csak halvány derengése egykori kérdéseink egyikének..

Lucifer... Úton-útfélen hallani e nevet, mintsem megváltást ígérő jelenséget, de hát számunkra vajon megváltás-e a megbukás? S ha megbuknánk mégis mivel lenne jobb nekünk? Elmondhatnánk, hogy hófehér szárnyak helyett feketével élünk, s hogy szabadon tevékenykedhetünk szabályok nélkül? Holott köztudott, hogy ott is szabályok béklyóznak, s kötnek meg. A felsőbb hercegek követelőek, és még feljebb, nos Lucifer kegyeit kiérdemelni sem könnyebb. Tehát választhatunk a szüntelen megbukás, és az örökös jóság pártján. Mond csak, te melyiket választanád?

Az óramutató lassan vánszorog odébb, mégis idegtépő hallani a folyamatos kattogását, amelyet a szoba egyik falán felakasztva invitál. Egy pillanatra lezárom a szemeimet, és mélyen szívom magamba a levegőt, hogy a nyugalom teljes mintapéldájaként húzzam ki az előttem heverő démonból a tőrt, s miután ezt megtettem, nos nemcsak, hogy darabokra foszlik, de tán kedve sem lesz visszatérni. A fekete vér szinte beborítja az ágyat, a testemet, és természetesen a fehérneműmet is, ami immáron démonvértől izzóvá válik. Ajkaim rideg mosolyra görbülnek, ahogy finoman csúszom le végezettül az ágyról. Egy angyal, aki megjátssza, hogy ribanc, csak hogy démonokat öljön.. Egy angyal, aki vétkezhetne, de mégsem vétkezik.. Isten talán megvet ezért, vagy értékeli, hogy elpusztítom ezen kis dögöket? Vajon megbukok egyszer a tetteim kapcsán, avagy mindörökké angyal maradok, ki néha démoni álarcot ölt? Vicces, hogy egyes helyzetek eddig vezetnek, míg mások másként értelmezhetőek.
Végül lazán veszem magamra a hosszú szárú kabátot, amely teljesen eltakar mindent, amit el kell. S a rideg mosoly végül angyalivá válik, a jellemem ismételten egy kedves teremtést tükröz, és immáron nyoma sincs mindannak a valakinek, aki még nem régiben voltam. Varázslat, vagy megtévesztés, netán egyszerre mindkettő?
Gyere, újabb démonkám, derítsd csak ki!