Bejárat és előtér

Mostanában az idegeim valahol még magasabban vannak még az ó mindenható felhők közötti hátsójánál is. Egy szóval; nagyon nem vagyok nyugodt. Bőségesen meg van rá az okom. Az egyik angyal elvett tőlem egy igen értékes tőrt, ami az ő kezében nem ér semmit sem. Maximum parizert szelhet vele, de talán még azt sem. A hallucinálásaimat és a hangokat a fejemben a legkevésbé sem tudom kezelni. Olykor megőrülök tőle vagy a környezetemben semmit sem hallok, csak is azokat a fránya hangokat. A tőr amolyan megváltás volt számomra... kivéreztettem magamat vele, hogy aztán elájuljak egy időre. Akkor pár napra abbamaradnak a zavaros hangok. Talán addig leszek tőle megőrülve, amíg nem fogok rájönni a hangok okára.
Szóval... azt hiszem, innentől ténylegesen tudni, hogy miért is vagyok jelenleg itt ennél a becses kis angyali ajtócskánál. Nem, nem azért, hogy bámuljam. Tény s való, hogy jelenleg azt teszem, de nem óhajtom egész nap ezt tenni. Nem érek rá.
Időközben megfeledkeztem a kezemben nyugvó szőrös babáról is. Sajnos nem mutatnék neki jó példát, így hát kénytelen vagyok valakinek odaajándékozni, hogy ne fagyjon meg kint. Ez persze nem jelenti azt, hogy bukott létemre én vagyok a világ legártatlanabb teremténye. Ó, korántsem! Előbb táncolok spongyabob mintás tangában egy kuka tetején, de nem... nem javulok meg soha!
Időközben arra lettem figyelmes, hogy végre nyílik az ajtó. Valami óriási nagy teher zúdult le fekete lelkem minden porcikájáról, hiszen abban a hitben voltam, hogy végre itt a kezemben a tőr. De nem, még egyelőre el kell szednem tőle. Az még hátra van.
Végtére is szembesülök egy igen gerjesztő látvánnyal. Majdhogynem meztelen, de még is eltakarja a fehérneműje és a köntöse a fontos dolgokat. De csak egy pillanatra futott végig agyamon a gondolat, és azonnal a tőrömre gondoltam, nem törődve a nő küllemével.
Dadogok vele együtt, miközben jelentésüket vesztett szavakat ejtek ki. Csak utánzom őt zavartan, aztán elmosolyodom szórakozottan. Attól függetlenül, hogy kemény görcsökkel vagyok körbebástyázva, teljes mértékben ura vagyok a helyzetnek.
Amikor elhallgat, megkönnyebbülten fújom ki magamból az oxigént, s bájosan elmosolyodom újra.
- Amikor az asszony hallgat, soha ne szakítsd félbe. - Mondok egy napi bölcseletet, majd minden nélkül könnyedén lépek be az ajtón. Ő maga is pontosan jól tudja, hogy miért jöttem. Na jó... nem akarok annyira elvetemült lenni, szóval lényegében nagyon minimálisan másrészt azért is jöttem, hogy csevegjek valakivel. Az Istenért sem vallanám be, hogy miatta. Soha.
- Van nálad valami, amire nekem elengedhetetlenül szükségem van. Adok neked két választást, Angyalom. - Fordulok felé végül egy vigyorral, miközben leteszem a macskát a kanapéra. - Ide adod a tőrt, vagy életed végéig elviselsz. Választhatsz, és mivel vagyok annyira alázatos, gondolkozási időt is hagyok neked. Úgyhogy... szívesen! - Kacsintok rá kéjesen, majd könnyedén foglalok helyet a macska mellett, miközben szőke hajamba túrok kimerülten.

Álmomban emberek között jártam. Nem volt a pillanatban sem szín, sem pedig érzelem. Még is mintha ismertem volna őket. Ezernyi utazó faj akadt köztük, kikről hosszú ciklusokon keresztül nem is hallottam. De őket  a szív-övtől az öregcsillagig - millió fényéven át mindenhol említették. Próbáltam  a felismerést terminusokra osztani, de aztán rá kellett ébrednem, hogy mindezt csak egy homályos álom volt. Csak egy álom.
Annak idején amikor elkezdtem gyermekded konfliktusokba kerülni, nem gondoltam volna, hogy ezzé fogok lenni. Persze egy fiatal fiúnak mi eszméje is van arról, hogy mi lesz belőle, ha nagy lesz? Mindenre számítottam, de arra nem, hogy egyszer eladom a lelkem puszta tartozásból, de nevezhetném hálából is. Kockáztatva az életemet ezzel, de talán mondhatnám úgy is, hogy halhatatlanná lettem. A halál csak egy minimális időfaktor, melyből hamar vissza lehet térni esetleg bosszút szőni. Egyelőre még nem volt benne részem.
Lassú léptekkel mértem be a magam előtti sétáló utat. Rengeteg ember kelt s járt körülöttem, talán hasonlíthatnám egy hangyákkal teli kupachoz is a jelenlegi helyzetet. Mind emberek, akik közül ki tudja, melyik lesz kiszanálva itt az élők sorából. Egy egyszerű, hétköznapi pillanat a jelenlegi, és most is azon kattog agyam rejtett félteke, hogy vajon ki lesz az a szerencsés, aki most meg fog halni.
Időközben aztán eszembe jutott, milyen is volt gyereknek lenni, amikor is persze emberként éltem a mindennapjaimat a pokolban. Néhányszor ki lettem hozva ide az emberek közé, olykor egyedül lettem hagyva kis időkre. Talán próbatételként? Mindenesetre én élveztem akkor is az egyedüllétet.
Egy nagy, félig elsüllyedt kövön ültem és a körül csobogott a patak vize. Néha megláttam benne egy-egy rákot vagy egy halat, de hagytam őket tovább menni. Valamiért a békákat fogtam ki mindig megnézni, de azok sem maradtak túl sokáig általam rabok. Megtapasztaltam akkor az időtlenséget, hogy apró dolgok foglalkozásával is mily hamar beesteledett. Persze az óta felnőttem mint ember, épp úgy mint testileg. Néha visszatérek arra a helyre, és nosztalgiából néhány fadarabból barkácsolok egy kicsi tutajt, és elengedem, hadd vigye tovább a víz sodrása. Nem tudom, miért teszem azt. Talán egy megemlékezés általam, hogy valaha voltam ember, nem utolsó sorban ártatlan.
De én választottam ezt az utat. Nem apám, és senki más nem kényszerített erre. Ő csak megmentette az életemet, és felnevelt. Szeretem őt.
Nem utolsó sorban a mai napomon akadt némi teendő, melyet jobb, ha véghez viszek. Néhány hete húztam ezt a dolgot, ugyanis érdekelt, hogyan fogom bírni a tőröm nélkül. Kizárásos alapon igazából sehogyan sem bírtam. Szinte végtelen az én fájdalomküszöböm, de nem tudom elviselni, hogy hangokat hallok. Mintha... más képzeletében élnék olykor.
Megtapasztaltam az időtlenséget újra. Egy ajtó előtt álltam, kezemben némi kedvességgel, amit valahonnét az utcáról szedtem fel időközben. S bár szívem nincs, még is érzem, milyen összefagyni, így ezt a kis fiatal macskát nem hagyhattam ott. Talán eszembe jutott róla a pillanat, amikor is az apám megtalált engem. Olyanná szeretnék válni, mint ő. Talán azért is tettem így.
Bekopogtattam az ajtón néhányszor, hogy kellően hallja az odaát lévő nő. Mivel okkal tértem be, persze elmenni nem fogok, ha netán nem nyitna ajtót. Én ráérek.