Park-erdős terület

Az emberek általában nem viselik jól, ha megrengetik az elméjükben kialakított képet az őket körülvevő világról, az univerzumukról és az azt formáló erőkről. Más az, ha ők hisznek egy felsőbbrendű hatalomban vagy olyasmiben, amire a természetfeletti jelzőt használják és más az, ha szemtől szembe találkoznak vele, a megtestesülésével annak, amit addig jobbára elérhetetlen víziónak, rosszabb esetben buta mesének tartottak csupán. Nem jómagam vagyok az egyetlen angyal, aki a Földet járja, Gabriel fivérem például eónok óta előszeretettel jár le a halandók világába, amivel többi testvéremnek komoly fejfájást tud okozni. Mindig is bohókás jellem volt és minden angyalnál könnyebben kezeli a szabályokat. De én hiszek abban, hogy pontosan tudja, hol vannak a határok és azokat a vékony mezsgyéket sosem lépné túl cselekedeteivel. Jóllehet, nem ő az egyetlen, akit különcnek tartanak Odafenn. Jól tudom, hogy arkangyal létem ellenére engem is sok más angyal furcsán méreget, legtöbbjük azért, mert nem tudják hová tenni azt, ahogyan az embereket és az otthonukat szemlélem. Különösen Michael az, aki nem érti az irántuk érzett szimpátiámat, a rajongásomat. Az ő számára sosem szólt másról a létezése, minthogy elbukott testvéreinkkel és démonokkal hadakozzon, akárcsak Raphael, aki szintén igyekszik elvágni magát mindenféle lehetséges érzelmi kötődéstől. Most azonban, ahogy Ebony már biztonságban van és tekintetünk találkozik, már egyáltalán nem bánom, hogy én ennyire különbözök testvéreimtől. Ezért sem húzódok el, amikor a lány keze felemelkedik, hogy megbizonyosodjon arról, nem egy kósza álomkép vagyok, mely egyik pillanatról a másikra képes elillanni. Valójában képes lennék rá, hogy eltűnjek, ahogyan arra is, hogy elhitessem az elméjével, csupán álmodja ezt az egészet, azonban a történtek után nem kívánom magára hagyni. Fürkésző tekintetemmel érzékelem a megváltozó testtartását, a pillantásom nem szakad el íriszeitől, csak mosolyom szélesedése árulja el egyedül, hogy észrevettem a mozzanatot. De, mint mindenkinek, neki is joga van arra, hogy szabad akaratából döntse el, akarja-e cipelni eme tudás súlyát a vállain vagy sem. Eugene reakcióját látva elvettem emlékeit a démon támadásáról, mert nem akartam, hogy ilyen teherrel kelljen hazatérnie családjához és útban lévő unokájához. Ugyanezt ajánlom fel a velem szemben álló árnyvadásznak is, ám ő másképp dönt, én pedig tiszteletben tartom ezt a döntését. Sőt, nem sikerül elrejtenem arcomról a tényt, mennyire lelkesít a tudat, hogy nem óhajt megszabadulni az emléktől. Az emlékemtől. A legtöbb halandó ezt tette volna. Tekintete engem kutat, én pedig elkapom róla a pillantásomat, mert a gondolata annak, hogy nem akar elfelejteni és csillogó íriszei együttese elérik, hogy kiessek magabiztosságomból. Nem akarom, hogy lássa rajtam zavaromat, amit a csodáló pillantása okoz... jobban mondva, amit ő maga okoz.
- Ez esetben nem fogom elvenni tőled. Csak nem akarlak terhelni a létezésem gondolatával. - nyilván megvan neki is a maga élete és kétlem, hogy éppen olyasvalami hiányozna belőle, mint én vagy akár a létem puszta tudata. Ám határozottsága és tiltakozása meggyőz engem afelől, hogy őszintén nem akarja elfelejteni mindazt, ami ma itt történt. Az ez utáni pillanatot megragadom arra, hogy büntetlenül pihentethessem rajta a tekintetemet, magamban némán megjegyezve, mennyire elbűvölő a szépsége. A tekintete, a mosolya, az a varázslatos csillogás az íriszeiben. Azzal, hogy közelebb lép hozzám, csak tovább bontja magabiztosságom falát tégláról téglára, mert bár sok időt vagyok idelent, nem igen társalogtam még egyikükkel sem úgy, hogy felfedtem volna magam előtte. Így most kissé esetlenül próbálok alkalmazkodni a helyzethez. Saját zavaromat leplezvén inkább követem hajába simító ujjait, arcomra megértő, barátságos mosoly kerül, amint megértem mozdulatának mibenlétét.
- Nem képzelődsz, biztosíthatlak róla. - jegyzem meg, bár hangomban nincs semmiféle rosszallás vagy ellenérzés amiatt, amiért ezt feltételezi, sokkal inkább lágyan ejtem ki a szavakat, megértően. - Örülök, nem akarom, hogy kellemetlenül vagy feszélyezve érezd magad. Csak kezelj nyugodtan úgy, mint bárki mást! - teszem hozzá azt illetőleg, hogy a tegezéssel megkönnyítem neki a beszélgetést. Nem akarom, hogy úgy érezze, felette állok és végképp nem akarom ezt semmilyen formában sem éreztetni. Arról nem is beszélve, hogy én is sokkal kellemesebben érzem magam, ha, még ha rövid ideig is, de elvegyülhetek közöttük. Ezért nem szükséges velem másképp beszélnie, mint ahogyan azt bármely más embertársával tenné.
- Örömömre szolgált! A világét se hagytam volna, hogy azok az alvilágiak ártsanak neked. - pillantok rá őszintén, még ha ez a fajta őszinteség tán zavaró lehet a számára, az emberek számára, nem akarom elrejteni előle az igazságot. Különlegesnek tartom őt, tisztelem, amiért minden erejét a világát fenyegető negatív energiák elleni küzdelemre szenteli és éppen ezért, ha visszakerülnék az időben valami furcsa ok folytán, újra közbelépnék, hogy az életének ne vethessenek véget a démonok. Következő szavain aztán elmerengek. Nem tartanám magunkat "szuper menőnek", inkább csak a létünk céljának teszünk eleget azzal, hogy az ő világukat segítjük. Viszont tekintetem kérdővé válik, amint azt mondja, hogy csak "csörögjek rá". Ez mit jelenthet? Valamiféle hangszerrel kellene jeleznem neki? Be kell valljam, nem vagyok tudósa a mai szójárásoknak, ilyenkor kissé bánom is a régimódiságomat és azt, hogy korábbi korokkal sokkal inkább tisztában vagyok, mint ezzel az előrehaladott századéval. Meglehet, hogy ez egy varázslat, amit még nem ismerek. Mindenesetre észben tartom, később még talán jól jöhet a kifejezés. Mindazonáltal, a magyarázat nyomán, amit nem sokkal később hozzáfűz előbbi szavaihoz, máris elér a megvilágosodás.
- Ó, biztosan megtalálom a módját, hogy megtaláljalak.- felelem egy széles mosollyal az arcomon, de arcom újra vöröses árnyalatot ölt, mikor végiggondolom, hogy ez milyen furcsán is hangozhat. - Mármint.... nem mintha folyamatosan figyelnélek vagy ilyesmi, csak megvannak erre a módszereim. - teszem gyorsan hozzá, de úgy érzem, ezzel csak rontottam a helyzetemen, ezért tekintetem újra a park füvére vándorol. Eddig nagyon jó vagy ebben, Uriel! Ezen még Michael is biztosan nevet Odafenn. Pedig ő sosem nevet. Ezért inkább csak némán, hasonlóan feszengve várom válaszát arra, hogy elkísérhetem-e az otthonáig. Azt akarom, hogy egy démon se követhesse a továbbiakban, fontos a biztonsága.
- Szó sincs, tiszteletlenségről. Beülhetünk egy biztonságos helyre, bár... - itt zavartan végigsimítok tarkómon.
- Nem igazán ismerem az itteni helyeket. - vallom be. Az esetek többségében inkább távoli, láthatatlan megfigyelő vagyok, nem pedig az emberi élet élvezője. Figyelem, amint felveszi fegyvereit , majd sejtelmes mosollyal válaszolok felvetésére:
- Én a csodák miatt vagyok itt. Mondhatni, ez az én szakterületem. - pillantok végig rajta futólag, mintegy szavak nélkül üzenve, hogy az olyanok miatt, amilyen ő maga is. Éppen ezért számomra most az ő védelmezése élvez prioritást, ezért szeretném távol tartani őt a további harcoktól. Nem azért, mert nem hiszek a képességeiben, hanem azért, mert túl értékes és túl ragyogó csillag Ő ahhoz, hogy bármi baja essen ma este. Különösképp nem bocsátanám meg magamnak, ha a felelőtlenségem miatt történne ilyesmi. Éppen eléggé feltűnő a tekintetemben a rajongás az angyali kuncogását hallva. Hangja legalább oly' csilingelő, mint angyaltársaim éneke. Odalépek hozzá, miután felvette irónját és igyekszem visszanyerni magam fölött az uralmat, a magabiztosságot, az irányítást.
- Legszörnyűbb? Inkább a legszebb lenne, ha megengednéd, hogy elhívjalak valahová. Valamire. Velem. - a mondatban félúton mégis bizonytalanná válok, mert több filmben láttam, amint a férfi elhívja a nőt, de megtenni sose tettem. Taps-taps, Uriel, pont így kell visszanyerni az irányítást. A csodák helyett inkább mondhattam volna, hogy a bénázás a szakterületem, mert ezek után inkább az lesz a csoda, ha nem küld el.

Egyedül vagyok a rajongásommal, ezt már eónokkal ezelőtt beláttam. Amikor Lucifer alábukott és elutasította szeretetét az emberektől, Atyánk engem ruházott fel az ő feladataival azért, hogy legyen egy angyal, aki felügyeli a Univerzumának csodáit, amik a Fényt jelentik a világban. Tisztában vagyok vele, hogy sosem leszek olyan, mint Lucifer, már csak azért sem, mert első különbségünk akkor ütközött ki közöttünk, amikor Isten megteremtette a halandókat, akiket a bátyám nem tekintett méltónak arra, hogy az angyalok vagy akár az Úr törődését és figyelmét kiérdemeljék. Nem úgy, mint én. Amikor szárnyainkat szélesre kitárva együtt szeltük át a levegőt az ősóceán fölött, olyan kötődés alakult ki bennem eme bolygó és későbbi lakói iránt, amit nehéz lenne igazán szavakba önteni, legalábbis olyanokba, amik megfelelőképpen leírnák, mennyire lenyűgözőnek tartom őket. A velem szemben álló árnyvadász azt gondolja magáról, hogy ő nem hiányozna senkinek, pedig a távozásával igenis űrt hagyna magával ebben a világban. Mindazonáltal megértem, hogy sokkolóan hat számára a jelenlétem, éppen ezért türelmesen várok, az arcát fürkészem, s amikor megszólal, mikor ajkai szavakba öntik, hogy mi is vagyok, mosolyommal az arcomon lágyan bólintok, miközben gyógyító kezemet elhúzom. Szemeiről egy pillanatra elszakad a tekintetem, hogy letévedjen az oldalára és szemügyre vehessem a pontot, ahol megsérült, hogy megbizonyosodjak róla, sikerült teljes mértékben ellátnom a sérülését. Majd pillantásom a meginduló kezére vándorol karomat nem húzom el előle, hagyom, hogy ujjai leírják rajtam a kört, közben szemeim az arcát fürkészik. Figyelem eltátott ajkait és az engem kutató pillantását.
- Tudom, nehéz, hogy mindezt egyszerre rád zúdítottam, de a jelenlegi helyzetben gyorsan kellett cselekednem. - próbálom megmagyarázni, miért is volt elkerülhetetlen, hogy én legyek sokkjának okozója. Bármennyire is tartom bátor tettnek, hogy szembeszáll az alvilágiakkal, nem hagyhattam, hogy azok a démonok végezzenek vele. Még akkor sem, ha a Mennyben nem örülnének, ha tudnának a tettemről. Atyám viszont megbízik bennem, ezért kaptam én a föld elemet. A kötődésem miatt mindahhoz, amit ő alkotott. Most viszont bűntudattal fürkészem az előttem lévőt, nem akartam ennyire megijeszteni, tekintetemet minduntalan elkapom róla, mert nem érzem méltónak magam ahhoz, hogy hosszan tartsam rajta pillantásom azok után, hogy én okoztam nála ezt az állapotot. Éppen ezért torpanok meg, nem kívánok súlyosbítani a helyzeten, amit egyébként is én okoztam.
- Jól van. De ha szeretnéd, bármikor megszabadíthatlak tőle. - jelenik meg arcomon egy boldog mosoly. Valamiért derűvel önt el a tudat, hogy nem akar elfeledkezni a létezésemről, bár ez az érzés nyilván csak újabb rosszalló pillantást érdemelne Raphael és Michael fivéreimtől. Ők sosem foglalkoztak ilyesmivel, csak végtelen nyugalommal hajtották végre az Atyánk által rájuk bízott feladatot anélkül, hogy bárminemű kötődést alakítottak volna ki a mondénekkel vagy az árnyvadászokkal. Ők nagy valószínűséggel kérdés nélkül törölnék Ebony emlékeit, hogy semmit se hagyjanak feltűnésük után, én azonban nem teszek további lépéseket ezügyben. Tiszteletben tartom a szabad akaratot, amivel az Úr felruházta a halandókat, hogy meghozhassák önnön döntéseiket és a saját maguk módján vezessék életüket, ezért eszem ágában sincs ez ellen cselekedni. Mi több, éppen ezért tisztelem Lucifert is. A többiek csak a bukottat látják benne, de nekem mindig is a bátyám marad, még ha el is fordult tőlünk azzal, hogy ellent mondott Atyánknak. Ő a bizonyítéka annak, hogy a szabad akarat ajándéka mindegyikünkben ott rejtőzik, s én nem akarom ezt az ajándékot bárminemű formában megsérteni. Így mikor közelebb jön hozzám, mosolyom tovább szélesedik és megnyugszok, hogy nem hoztam rá a frászt teljesen. Mosolyommal hallgatom végig, amint zavarában magyarázkodni kezd, ezért szavaimmal igyekszem megnyugtatni:
- Nyugodtan tegezhetsz, a magázódás úgyis az uralkodók korára emlékeztet. - még a középkori királyokra emlékeztet és az nem volt egy szép időszak. Meg aztán, különben is, ezen formalitás véleményem szerint csak nagyobb űrt hagy az emberek között, azt pedig végképp nem kívánom, hogy felsőbbrendűként tekintsen rám.
- A legtöbben nem viselik jól, ha tudomást szereznek az olyan lényekről, mint mi. De ha ezt szeretnéd, nem fogom elvenni tőled.- küldök felé egy barátságos mosolyt, majd gyorsan hozzáteszem:
- Nem kell megköszönnöd. - nem hagytam volna, hogy azok a fenevadak elragadják, hiszen értékes és ragyogó csillaga a világnak.
- Nem kell érte tenned semmit. Elég öröm számomra az, hogy jól vagy. - viszonozom a szelíd mosolyát, hogy lássa, nem azért tettem, hogy bármit is kérjek cserébe. A biztonsága a legfontosabb, én pedig csak örülök, hogy megvédhettem ezt.
- Nem... általában az egyik fivérem intézi az ilyesmit... - a harc és a védelem elsősorban Michael feladata, mégsem tudtam megállni, hogy közbelépjek, ezért kérdése halvány pírt csal az arcomra. Jelen pillanatban olyan lehetek, mint az a halandó gyermek, aki attól tart, hogy sarokba fogják állítani a tettéért.
- Csak.... megéreztem a démonokat és nem akartam, hogy bajod essen. - fejezem be végül a mondatomat kissé esetlenül. Szép volt, Uriel, még jó, hogy az arkangyalokat a Menny legfélelmetesebb fegyvereinek mondják! Igen, most aztán nagyon félelmetes lehetek gyermeteg zavarommal és a már-már bűnbánó beismerésemmel. Arról nem is beszélve, hogy zavarom csak tovább nő attól, ahogy engem fürkész, bár ezt az érzést én magam sem tudom mire vélni. Alapvetően nem szokott feszélyezni a halandók jelenléte, de ez a csillogó tekintet furcsa hatással van rám, ezért megpróbálom megtörni a beállt csendet.
- Hazavihetlek. Mármint... az otthonodig... khm... azért, hogy biztosan ne árthasson neked több démon.- "Hazavihetlek"? Ha eddig nem gondolta, hogy bizarr vagyok, ezzel biztosan elintéztem! Még a pillantásomat is lekapom róla és helyette a földet kezdem szemlélni, mintha valami nagyon érdekeset fedeztem volna fel rajta... azt mindenesetre bebizonyítottam, hogy amennyire szeretek köztük járni, annyira le is tudom magam járatni.

Minden egyetlen pillanat csupán. Mintha az események összesűrűsödnének láthatatlan erők folytán, melyek az idő vonalán egymáshoz préselik őket kérlelhetetlen erővel. A mozdulatok, az élet mozzanatai pedig engedelmesen hajolnak meg e felsőbb akarat előtt. Minden rezdülés, minden pillanat mintha egyszerre létezne... Raphael bátyám rosszalló pillantása, a Mennyek kapujának megnyitása, a démonok érzékelése, az, ahogyan megérkezem. Minden gyors villanásnak tűnik emberi érzékelés számára, míg számomra események az idő vékony, sebezhető fonalával átszőtt láncolata. Erre hatok egy erős, még régen tanult varázslatommal, amikor látom, hogy a démonok el akarják vonni a lány lelkét a testéből. Meglehet, hogy Atyám engem nem harcos angyalnak teremtett és nem is leszek sosem olyan katona, mint amilyen Michael, s lehet, hogy az én feladatom a csodák megfigyelése, de a figyelem mellett a védelmet sem vagyok hajlandó megtagadni tőlük. Így történik hát, hogy akaratomon keresztül láthatatlan kezeimmel ragadom meg az idő vonalát és egymáshoz sűrítem a rajta nyugvó cselekményeket. Az emberi tudat számára ezáltal minden, mi ezután történik, túl gyors lesz ahhoz, hogy fel tudják dolgozni. Számukra egy pillanat lesz, egy tört másodperc. Számomra, nos... mondjuk úgy, hogy bár nem vagyok olyan, mint Michael, megtanultam, hogyan harcoljak könyörtelenül, gyorsan, tisztán, a lehető legkevesebb erőfeszítéssel. Igaz, ilyenkor kapóra jön a mágikus tudásom és hogy a varázslatokhoz használhatom azt a mennyei hatalmat, amivel Atyám felruházott. A harc végére a körülöttem lévő világ még ugyanazt a másodpercet éli meg, a felettünk elhaladó madár ugyanazon szárnycsapását végzi, a vízcsepp a virág leveléről még gördült le teljesen, hogy aztán a földre hulljon. Egyetlen pillanat és megannyi esemény. A varázslatnak mégis véget vetek, hogy a fényt megszüntetve az árnyvadász felé fordulhassak. Tudom jól, hogy még testvéreim között is vannak, akik furcsának tartanak a rajongásomért, ami a Földet és az embereket illeti, ahogyan azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy ha most bármelyikük is itt lenne, nem lenne elragadtatva attól, amit éppen teszek. Nem mintha nem tudnám, hogy mit teszek vagy ne lennék tudatában a célomnak idelent, de attól még nagy valószínűséggel nem rajonganának a tudatrét, hogy felfedtem magamat egy halandónak. De ők nem is tekintenek rájuk úgy, mint én. Olvastam egyszer róluk egy verset, mely teljes egészében megfogalmazza azt, milyen csodáknak is látom őket, az árnyvadászt, kinek közeléből elüldöztem a démonokat:
A tűz nyomán gyorsan elporladó alvilági lélekfalók tovatűnnek a lét eme síkjáról, nem hagyva maguk után mást, mint a sérülést a fiatal vadász oldalán és a sötét, rossz emléket elméjében. A lények eltűnésével a város parkon kívüli zaja újra beszűrődik, ahogyan az idő ismét megszokott ütemében telik és az összenyomott idő visszanyeri korábbi formáját, a mi valóságunkét, a mi jelenünkét. Bár, számomra az idő mindig is kissé másképp telt, mint számukra.
Megkönnyebbülök, hogy nem hátrál el tőlem félelmében. Sokszor hajlamos vagyok elfeledkezni arról, hogy nekik megvannak a maguk bizonyos protokolljai és hogy nyilván nem lehetek túl bizalomgerjesztő vadidegenként, aki máris ennyire közel merészkedik hozzá. De hagyja, hogy gyógyítsam és ez a kezdet már boldoggá tesz. Tekintetem találkozik az övével, s bár nem teszem szóvá, első gondolatom mégis az, hogy olyan, mintha a csillagos égre tekintenék fel. Magával ragadó, káprázatos.
- Varázslat. - válaszolom meg a kérdését azt illetően, hogyan is tettem, teszem mindezt, jóllehet jelen esetben az általam használt jóval túlmutat azon, amit a földi boszorkányok alkalmazni tudnak.A feleletem teljesen őszinte, mégis mosoly látszik az arcomon, amint az övét fürkészem. Erős az érzésem azzal kapcsolatban, hogy nem fogja elhinni vagy legalábbis nem fogja beérni ennyivel. De nincs is ezzel semmi baj. Felteszi a kérdést, hogy ki vagyok, jobban mondva, mi vagyok, amire mosolyom csak kiszélesedik. Rezdüléseiből érzem, hogy már ő maga is sejti a választ, csupán nem mer hangot adni neki. Lehetséges, hogy attól fél, szimplán eltűnnék, ha kimondaná vagy az ellenkezőjéről lenne szó és azért nem teszi, mert akkor túl valóságossá válna számára? Várok néhány pillanatot, időt adok neki, mielőtt magát a választ adnám meg.
- Uriel vagyok. Az Úr egyik angyala. - pillantásomat az övébe fúrom, hogy lássa, minden hozzá intézett szavam őszinte, mellettük pedig fenntartom barátságos mosolyomat, amivel a csillogó íriszek látványát csodálom. Csak akkor szakad el tőle tekintetem, mikor érzékelem keze megemelkedését. Mozdulatát kíváncsian, érdeklődve követem. Hagyom, hogy megérintsen, hogy lássa, nem illúzió vagyok, nem az elméje szüleménye.
- Abban nem hiszel, hogy létezhetek vagy abban, hogy segítettem? - teszem fel a kérdést, mintegy költőinek szánva, elvégre érzem, hogy nem az, ami vagyok, hanem az ittlétem, amit nehéz megemészteni. Miért ne mentettem volna meg? Furcsa kérdés. Hiszen, különleges és fontos, még ha ő nem is így vélekedik magáról.
- Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni! - kapom el róla bűnbánóan a tekintetem, mikor elhátrál.
- Ne aggódj, nem kell hordoznod ezt a terhet. - lépek oda hozzá, de meg is torpanok, eszembe jut, hogy nyilván nem azért távolodott el, mert annyira segít neki a közelség. El tudom tüntetni a fejéből az emlékemet vagy, ahogy Eugene esetében, álomképpé formálhatom. Nem kell ilyen információval együtt élnie.
Elfelejtheti mindazt, ami itt történt. Engem is.

*vers: Isten-Ember (Domonkos Jolán)

- Már megint hozzájuk készülsz? - hangzott a szemrehányó kérdés bátyámtól irányomba, amint elhagyni késuzültem a minket körülölelő határtalan fényt. Őszinte, boldog mosolyra húzódtak ajkaim, amint visszafordultam az angyal felé és a lehető legderűsebben válaszoltam:
- Atyánk csodáinak mindig kellenek az őrzők. - természetesen láttam, hogy Raphael fivérem nem különösebben örül a feleltemnek, de nem tehet ellene semmit. Az Úr rám bízta a feladatot, hogy világának rejtelmeit, csodáit és varázslatos elemeit értelmezzem, ezáltal elengedhetetlen, hogy annyi időt tölthessek a Földön, amennyi csak lehetséges ahhoz, hogy minden kérdésre megtalálhassam a választ. Hosszú ideje már annak, hogy ezt a szerepet töltöm be a Mennyben. Valósággal eónok teltek el azóta, hogy bátyám, Lucifer kiűzetett Isten országából, s a Fényhozó feladatkörét én kaptam meg. Nagy súly ez, elvégre mindig felnéztem idősebb fivéremre, csodáltam azt, amiket újra meg újra véghez vitt, ahogyan a világ Teremtését szemlélte és ahogyan fényével beragyogta nem csupán a Mennyet, de a Földet is. Jómagam kétlem, hogy valaha is képes volnék akár csak a nyomdokaiba lépni, mindazonáltal minden erőmmel azon vagyok, hogy Apám ne bánja meg döntését, mikor engem bízott meg a csodák figyelemmel kísérésével. Azonban míg Lucifer számára ez a csoda maga Isten teremtése volt még az emberiség előtt, engem sokkal inkább lenyűgöznek a Föld bolygó lakói, a mondének. Újabb és újabb elképesztő tettet visznek véghez, újabb és újabb szép elemmel tarkítják önnön életüket. A művészetek, az ételeik, a dallamaik, az, ahogyan egymással képesek törődni, a puszta tény, hogy még akkor is képesek tovább harcolni, mikor bensőjük minden rezdülésével azt közvetíti feléjük, hogy meg kell állniuk és fel kell adniuk... úgy hiszem, őszinte csodálójukká váltam az évmilliók során, s kétlem, hogy ez már megváltozna a létezésem alatt. Feladatköröm pedig tökéletes ürügyet szolgáltat arra, hogy a lehető legtöbb időmet csodálatom alanyaival tölthessem. Raphael szerint ez nem más, csakis a gyengeségem jele. Szerinte nem jó, sőt, egyenesen ártalmas a kötődésem és az, hogy mennyire törődöm a halandók jólétével.  Ám én sosem éreztem eképpen. Sokkal inkább hiszem azt, hogy a válaszok megleléséhez igenis szükséges eltérőnek lennünk attól, mint amit elvárnak tőlünk. Úgy vélem, a maga módján Lucifer is ebben hitt. Ő volt az első, aki képes volt arra, hogy eltérő szemlélettel rendelkezzen és egy teljesen új perspektívával tekintsen le az előtte leterülő világra, még ha én ezzel a szemlélettel nem is értek egyet. Úgy gondolta, az emberek elrontják a tökéletességet, a tiszta összképet, Isten kezének munkáját. Míg én magam úgy vélekedek, hogy Ők a korona a tökéletes művön. Egy különben is lehengerlő alkotás kifogástalanná tétele. Mint az utolsó ecsetvonások Zichy vagy Da Vinci alkotásain. Így lett a kép teljes egész.
A Mennyország kapuja megnyílik, s én alászállok. Hosszan suhanok végig az égbolton, melyen rajta hagyja nyomait a leszálló este, a lenyugvó nap idilli festőisége. Hangtalanul éri lábam talaját az emberek síkjának, érzékeim valósággal üvöltenek az alvilágiak jelenlétét jelezvén felém, én pedig időt nem fecsérelve suhanok tovább. Nem is telik bele oly' sok időbe, míg szemeim végre megpillantják azt, aki miatt most itt vagyok. Nagyon különleges léleknek tartom, s éppen ezért, már hosszabb ideje rajta tartom szemeimet, ami miatt persze gyógyításáról ismeretes testvérem megint csak nem örült. Pedig az Árnyvadászok nagyon is különlegesek, még akkor is, ha ezt nem kívánja belátni. Akit most a távolból figyelek, arra ez a jelző különösképpen igaz. Elveszettnek érzi magát, mi több, egyenesen feleslegesnek. A magány leplébe burkolózik, mert úgy érzi, úgy sem venné észre senki. Nem egyszer volt már, hogy azon kaptam magam, amint komolyan fontolóra veszem, hogy megjelenjek előtte és az ellenkezőjéről biztosítsam. Ő is olyan, mint egy a csillagok közül a sötétlő, éjszakai égbolton. Igazi seregnek tűnnek, mikor az ember rájuk pillant, de ha elég ideig fürkészi őket, ráébred, hogy minden csillag sajátságos fénnyel rendelkezik, amiből nincs még egy ugyanolyan az Univerzumban. Ilyen Ő is. Fényes, ragyogó csillag. Jóval ragyogóbb, mint azt gondolja. A világnak szüksége van erre a ragyogásra, s messze nincs itt az ideje annak, hogy eme fény kihunyjon. Ezért aztán csak még jobban megfeszülnek az arcizmaim, mikor egyre több démon veszi körbe. Gyorsan lendül, de érzem a lelkében rejlő kétséget. Ahogy érzik a fenevadak is. Akárcsak a vérszagot. Így még nagyobb sebességgel lendülnek ők is, nekem pedig már azelőtt ökölbe szorulnak kezeim, hogy kitárnám a szárnyaimat. A világban megfagy a pillanat. Az idő, anélkül, hogy résztvevői bármit érzékelnének belőle, lelassul, majd megdermed. Az egyik démon végzetes sújtást készül bevinni, mikor a közelükbe érek. Fénnyel töltöm meg magam körül a parkot, kéken izzó íriszeim hűvösen tekintenek bele a démonok feketéibe, melyek néma acsargásukkal válaszolnak. Nemsokára könyörtelenül, sorjában égeti elő őket a Mennyei Tűz. tesznek erőfeszítéseket a félreállításomra, de mind hiába való. Egyszerű suhintásokkal hárítom el őket és éreztetem valójukon földöntúli erőmet. Vérszomjas ragadozók ők, de engem Michael tanított és oldalán már Káin átka óta küzdök velük. Így végül megadják magukat a felsőbb hatalomnak és elégnek eme világból. Az idő kereke tovább lódul, immáron a fenyegető elemek nélkül. A Fény, mellyel beterítettem a démonokat, lassan megszűnik, helyében feltűnik fizikai formám, a vékony emberalak. Kék lélektükreimmel Ebonyra pillantok.
- Már nincs mitől félned! - szólok, majd pillantásom az oldalára téved, arra a pontra, ahol a fának ütközött.
- Megengeded? - kérdem, fejemmel a sérülésem felé bökve, de ezzel egyidőben már lépek is oda hozzá. Jóllehet, nem én vagyok az Isteni Gyógyító maga, de azért Raphaeltől is sikerült egyet s mást ellesnem. Így ha megengedi, kezemet a sérült felülethez emelem, ujjaim begyével éppen csak megérintem, majd a mágikus tudásomat felhasználom gyógyítására, fájdalmai megszüntetésére. Ha segítségemet nem utasította vissza, testét fény éri tenyeremből és fájdalma fokozatosan enyhülni kezd. A folyamat közben sérüléséről szemeibe pillantok. Érthető, ha tele van kérdésekkel és kételyekkel, barátságos mosolyommal, szavak nélkül igyekszem üzenni felé: nem kell visszafognia őket.