Jasmine Harrise

Milyen vagyok én? Igazából semmilyen. És mégis mindig másmilyen. Eredeti, lemásolhatatlan. A nevem Jasmine, jól jegyezd meg! Nem fogom többé elmondani.
Kicsit nagy a szám, és?! Kicsit nagyobbat ütök, mint kellene...probléma? Figyelj már...ha elveszed a nyalókám, szétrúgom a homokvárad, ennyire egyszerű.
Jobban jársz, ha nem kötekedsz velem. Nem vagyok jó partner ebben.
Sőt...ne is udvarolj! Gyűlölöm a virágokat, a romantikát, az egész pink hülyeséget! Hahó! Ez a való világ! A jelenben pedig vér van és harc. Nyomorult démonok!
Mi? Hogy szerinted ez álca lenne? Mert megölték a szüleim a démonok? Csak egy fal, hogy többé senkit ne szeressek meg?
Te most tényleg ennyire hülye vagy? Gyere csak ide! ...


-Miért mindig ilyen szépfiút küldenek a városba? Hm? Nem lehetne, hogy egyszer egy igazi harcost helyeznek át? Mondjuk egy izomkolosszust? Vagy mondjuk legyen már legalább 190 cm! – előítéletes lennék? Nem hiszem. Vagy esetleg mások ezt gondolják rólam? Nem érdekel. A saját véleményüket tartsák meg maguknak, vagy kénytelen leszek letörölni a vigyort a képükről. Szemetek. Nekem olyan emberekre van szükségem, akik tudom, hogy fedeznek. Akikért az életemet adnám és ők is fordítva.
Állok és tétován bámulom Frederic-et. Nem válaszol. Ismer. Jobban talán, mint bárki a világon. Látja rajtam, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet. Mondjuk mikor nem? Előbb ütök, mint kérdezek. Általában. Jó indok kell hozzá, hogy türelmesen végig hallgassak valakit. A baromságait és a sületlenségeit.
-Mondjál már valamit, kérlek! – füstölgök, ahogy leülök a székre. Széttárt karokkal várom a válaszát, dühösen és ingerülten. Elegem van! Harcosok kellenek ide, nem helyes, cuki fiúk!
- Jas...nagyon jó harcos! Bízzál meg benne végre! Sokat kell még tanulnod ebből a szempontból! – hangja korhol, leigáz, tehetetlen dühvel figyelem és megadóan sóhajtok fel.
-Nekem? Ki kéne érdemelni talán! Tettekből áll az élet, nem szép bájolgásból! Nem abból, hogy elvarázsolódjak a szép mosolyuktól! Majd bízok, ha esetleg bevédik egyszer a seggem! – fakadok ki. Nem tudom, honnan bennem az ellenszenv a vadász iránt, de legszívesebben felképelném őt. Jó harcos igen...és? Őszintén, ki nem sz*rja le? Nekem társra lenne szükségem...Elegem van abból, hogy egyedül küldjem vissza a pokolba a démonokat.
- Menj inkább higgadj le. Nem a dühödre van szükségünk, hanem a fegyelmedre! A düh elvakít, a mostani időkben pedig tisztánlátásra van szükség! – sóhajt fel, én pedig egy másodperc alatt termek az ajtónál, hogy feltépjem azt és eltűnjek a szobából.

Puffanás. Egy-kettő-három.
Összeszorított fogakkal ütöm a bokszzsákot. Öklömet felsérti a kemény anyag. Nem érdekel.
Pengém mellettem hever a földön. Most nincs rá szükségem. Csak a gondolataim és én vagyok. Egymással birkózunk. És az ütéseim. A kemény csattanások. Vér és veríték.
Mindig is jó harcos akartam lenni. Olyan, akinél ha eljön a végső ütés, nem bán meg semmit. Aki az utolsó lélegzetvételével, még száz démont küld pokolba.
Bíznom kellene? Tényleg? Ekkora balf*szokat! Még én lennék féltékeny? Irigy?
Ütés...
Ütés...
Ütés...
Mi van ha tényleg Így van? Senkit nem érdekel! Engem sem! Nem azért vagyok itt, hogy ilyen dolgokkal törődjek!
Ütés...
Ütés...
Ütés...
A büdös életbe! Tényleg féltékeny lennék rá?
Pengém másodpercek alatt a kezemben, egyenes karral, egyetlen mozdulat, a mögöttem lévő bábunak a feje a földön.
Én is a padlón, arcom véres kezemben. Lihegek.
Bizalom?
Lehet tényleg nem ártana...