Minden perccel egyre hülyébbnek érzem magam, hogy emiatt rángattam ide Dylant. Mi jogon tartom fel őt az ilyen hülyeségekkel? A saját bátyámat nem akarom leterhelni, mert annyi minden dolga van, és bizony mostanában mintha eltávolodtunk volna egymástól, szóval valaki másnak az idejét rabolom a hülyeségeimmel helyette. Próbáltam kiírni magamból, próbáltam elnyomni ezt az egészet, de képtelen vagyok rá. A legrosszabb az egészben, hogy ezekben a hülye tinédzserlányos hisztikben a többi lány szokott még részt venni, együtt szokták megbeszélni, kicsoda kinek miért tetszik, kicsoda ki szerint és miért egy oltári nagy seggfej, és kinek kicsodával kellene összejönnie. Körbeülnek mindenféle csillogós kártyákat, ingákat, és jósolnak egymásnak, horoszkópot olvasgatnak, és megnézik, a szerelmük csillagjegye vajon kompatibilis-e az övékkel. Egy idő után aztán megunják a témát, mikor már minden megbeszélhetőt megbeszéltek, többször is, míg egyszerűen nem marad más téma, és leakadnak róla. Na, nekem ez marad ki. Nincs kivel megbeszélnem a dolgot, és lassan felemészt, akármennyire is buta az egész. Ilyen tinilánynak lenni - az eszeddel tudod, hogy az egész egy nonszensz hülyeség, de a hormonjaidon képtelen van uralkodni. - A legtöbbel valóban. - nevetek én is. Nagyon nincs energiám és időm fiúzni, így nem sejthetem, milyenek a fiúk ha randizni visznek, egyáltalán mások-e, és úgy az egész rémes randi horror sztorik kimaradtak az életemből. Nem is nagyon szoktak foglalkoztatni azok, amelyeket a tesi öltözőben mesélnek a többiek egymásnak. Általában elvagyok a következő óra tankönyvi anyagával a sarokban. Hogy tetszik-e nekem Robert? Magam sem tudom. Nyilván nem közömbös, mert képes volt így felidegesíteni engem, de azt sem mondanám, hogy totálisan bele vagyok habarodva, mert nem, idegesít, és egyszerűen egy parazitának tartom, aki belemászott az életembe... Nagyon valószínű, hogy utálom. Teljesen össze vagyok zavarodva. Soha nem kellett szembenéznem ilyen érzelmekkel, és ezt az egészet ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor az ember valami lesújtóval szembesül, és képtelen rájönni, mit is kéne tennie. Így vagyok ezzel én is, nem tudom, mitévő legyek. - Őszintén? Fogalmam sincs. Jól néz ki, az biztos, de... De minden más tulajdonsága a velejéig romlott. - dramatizálok kicsit. Nála nagyobb szenyát az iskolában nem találni, kicsit olyan, mint a gonosz kemény srác azokban a tipikus tinifilmekben, épphogy nem lopja el a kisebbek ebédpénzét. - Csak... Nem is tudom. Mindenki a barátnője akar lenni. Az eszem azt súgja meneküljek, de annyira... Vonzó. Nem tudom mitől, de az. - Hogy féltékennyé? Őőő, nem hiszem. - vágom rá azonnal. Nem akarok semmilyen kis piti játékba belekeveredni, meg amúgyis mivel tudnám féltékennyé tenni őt? Nincs senkim, aki... Óóó... A gondolatra is kiráz a hideg, hogy Dylan és én... Persze, Dylan remekül néz ki, csak hát olyan nekem, mint egy bátyó. Sosem tekintettem rá úgy... Nem egy pasira van szükségem, azt hiszem. Valakire, aki megért. Ezt pedig sokkal nehezebb találni, mint egy kanos tizennyolc évest. - Nem tudom mit mondhatnék róla. Minden sportos srác a haverja, és a legcsinosabb lányok legyeskednek körülötte. Aki kicsit sem olyan mint ő, azt kíméletlenül megalázza, és elég bunkó a tanárokkal is. Szemetel, és a büfé személyzetével is pofátlan. - sóhajtok. Lehet, hogy furcsán veszi ki magát, hogy ilyenek tűnnek fel nekem, de ezek olyan apró dolgok amire érdemes minden embernél figyelni. Megmutatja az igazi karakterét annak a bizonyos személynek. - Emellett pofátlanul okos és művelt. Nem érdekli a tananyag, a suli, a házifeladatok, de nagyon logikusan gondolkodik, és rengeteg olyan könyvet ismer, amit mi, többiek nem. Az irodalom tanár utálja is rendesen őt, mert zavarja az órát, de közben meg mindenről képes egy épkézláb értékelést írni. - folytatom, de észbe kapok és elhalkulok. Kissé elszaladt velem a ló, egészen belejöttem a dologba, gondolom. Az ölemben pihenő kezemre pillantok. - Egy tipikus idióta, nemde? - nevetek kissé keserűen.
code by Silver Lungs
Vendég
Vendég
Re: Padok ↠ Csüt. Nov. 30, 2017 9:11 pm
Kimberly & Dylan
szívügyek, megoldjuk
Könnyebb volna ha oda tudnék állni mindenkihez és elmondhatnám nekik, hogy kivel mi a problémám és mi az amit nem mondhatok el nekik. Csak ugye jobb szeretek elhallgatni előlük mindent, mert hallgatni ugyebár arany. Addig se kell hazugságokon agyalnom, mert minden bizonnyal az sülne ki minden egyes szavamból. Ezért is egy részem örült annak amikor megláttam Kim üzenetét. Lefoglal. Biztos, hogy nem gondolok a saját problémáimra, ha az övét hallgatom. Ilyenkor csak arra gondolok, hogy a húgom esetleg ugyanezekkel fog küszködni vagy már most azzal küszköd és nem mondja el nekem, hanem valaki mással beszéli meg. Mert simán megteheti. Elvégre mi nagyobb fiútestvérek, ritkán értjük meg a saját húgunkat, bezzeg másét! Annál inkább. Mivel az illető nem lakik velünk, nincs a közelünkben mindig kíváncsi csodálattal hallgatjuk őket végig azt remélve, hogy talán… talán tudunk segíteni. De néha akármennyire is próbálunk tenni valamit, néha nem tudunk a meghallgatáson kívül semmit sem. Ám ha esetleg valakit meg kell leckéztetni, el kell egy kicsit agyabugyálni, akkor bizonyára nem félnék használni a két öklömet sem, ha annyira súlyos lenne mit tudom én Kim esete is. Őszintén szólva nem tudom mire gondoljak. Persze szeretek vele is beszélgetni, mert nem az a tipikus ostoba liba aki el van szállva és úgy hiszi a világnak a lábai elé kell térdepelnie, hevernie. Hanem az a nyugodt, talpraesett. Olyan akivel biztosan tudok beszélgetni, mert nem árad belőle a büszkeség. Látszik rajta, hogy nem tucat személy. Kíváncsian pillantok felé. Mert érdekel az amit mond, én meg majd aszerint próbálok valami választ adni neki. – Érthető. A fiúkkal mindig csak a baj van. – nevetem el magam egy kicsit. De hamar elkomolyodom, nem akarom megbántani Kim-et. – Tetszik neked ez a Robert? – vonom fel kíváncsian a szemöldökömet, mert ha így áll a dolog akkor máshogyan kell állnom nekem is az egészhez. Mit tudom én, rábeszélni vagy lebeszélni őt arról, hogy miként érezzen a fiú iránt. Mert ahogy például ő elmondja, nagyon úgy tűnik a srác nem éppen a rendes és nyugodt fajtából való. Hanem a szüntelen buzgó és minden nőt megdönteni vágyó. Bár tévedhetek. Ám ha Kim azt mondja, hogy a jó kinézetén kívül semmi jót nem tud mondani róla, akkor az tényleg úgy van. – Féltékennyé akarod tenni ezt a Robert-et? – hülye kérdés, tudom. Jobb feltevés azonban nem jutott az eszembe. De simán el tudom képzelni azt is, hogy segítek neki. Csak elég furán jönne ki a helyzet ha a végén még meg is kéne csókolnom őt. Mert igazából semmi bajom sincs Kim-el csak nem barátnőként tekintek rá, hanem fogadott húgként a sajátom mellé. Szóval ez tényleg bonyolult. Meg szerintem a srác se tudhatja, hogy mit akar. Ám, hogy ilyen következtetésekre jussak, szerintem még többet kellene tudnom. – Mesélj még róla!
Kimberly Storm
Mondén
18
Kor :
♓ New York
Tartózkodási hely :
2017. Apr. 30.
Csatlakozás ideje :
Re: Padok ↠ Pént. Aug. 18, 2017 4:23 pm
Dylan ∞ Kimmy
My heart has problems
-Szia! - köszönök én is Dylannek miután puszival üdvözöltük egymást. Jó újra látni őt. Sok korombeli lány teljesen odáig és vissza lenne, ha megtudnák, ilyen jóban vagyok egy idősebb sráccal. Nekik ez az apuci mánia a mindenük, és a végzős fiúk helyett is inkább az egyetemisták közül válogatnak. Mintha azok a srácok nem kislányként tekintenének rájuk. Na igen, ezért nem tudják, hogy Dylan a barátom. Nyilván mindenki azt gondolná, szerelmes vagyok belé, pedig ha tudnák, mennyire szükségem van a pótbratyóra... Ez az egész Robert dolog is idegesít, még egy probléma a nyakamba, aminek semmi értelme. Kinek van ideje szerelmesnek lenni, mikor a pénzt hajkurássza az ember egész nap, hogy ne vegyék el a tetőt a feje fölül? Hát, nekem bizony nincs! Főleg nem egy srácba, aki idősebb nálam sokkal, amúgy is van barátnője, ha jól tudom, ráadásul túlontúl emlékeztet a bátyámra. Talán Robert is amiatt mozgatta meg a fantáziámat, mert hasonlít apámra. Ő is ekkora barom, agresszív, átnéz mindenkin, csak morog. Remek, most már apa komplexusom is van! Valami egyebet nem kaphatok? Esetleg szívrohamot? Kissé hülyén érzem magam, hogy emiatt rángattam ide Dylant. Biztosan neki is ezer mással kellene foglalkoznia, és azt sem tudom, hogyan álljak neki a mondandómnak, szóval csak a kezemet bámulom, ami az ölemben pihen. Istenem, komolyan ezt akarom vele megbeszélni? Mennyire fog idiótának nézni? Tudom, hogy van egy húga, biztos hozzászokott már a hasonló hisztikhez, de mi jogon tartom fel én őt ilyenekkel? Elvégre, én nem vagyok a vér szerinti rokona. Csak egy lány, akivel valami csoda folytán egészen közel kerültek egymáshoz, és egymás lelki szemetesládáivá avanzsáltak. Vagyis valójában ő lett az enyém. Mindig találok valami érdekfeszítő témát, amivel kapcsolatban panaszkodhatok neki, és bár eddig egy rossz szava nem volt ellene, biztosan nem élvezi ezeket a beszélgetéseket. El nem tudnám képzelni, mennyire unalmas lehetek a számára. Pont, mint a bátyám számára. Azonban ha már egyszer itt van, nem fogok kukán ülni egész végig. Nagy nehezen felemelem az állam és rásandítok oldalról. Nem tűnik haragosnak, ami jó jel. Talán nem éppen egy fontos találkát mondott le miattam, ha így lenne, azt igazán a szívemre venném. - Fiú ügy. - nyögöm ki végre, és kiengedem a levegőt, amit nem is vettem észre, hogy visszatartok. - De hülyeség az egész... - legyintek lemondóan. - Robert a neve. Egy idióta, csalja minden nőjét, és azon kívül, hogy jól néz ki, nagyon nem tudok róla pozitívat mondani. Észre se vesz. - bukik ki belőlem, majd leesik, hogy megint sikerült panaszkodnom, így visszahajtom a fejem.
code by Silver Lungs
Vendég
Vendég
Re: Padok ↠ Szer. Aug. 16, 2017 10:28 pm
Kimberly & Dylan
szívügyek, megoldjuk
Nem voltam szomorú. Sőt igazából megnyugodtam, hogy most már nincs mit eltitkolnom előtte. Mert bár zavart ez az egész helyzet, azt gondoltam így megvédhetem őt is, de rá kellett eszmélnem, hogy ez koránt sem helytálló. Lehet, hogy amit mi helyesnek gondolunk, azt más elítéli. Amin nem is csodálkozok, hiszen sokan vagyunk sok félék. Mindenkit más normák vezérelnek. Ezért se kellene az embereket csak úgy simán elítélnünk, mindenféle megismerés nélkül. Hiszen egy két információból még nem vonhatunk le következtetéseket. Ugyan kíváncsian fogadtam amikor az egyik ismerősöm… vagy inkább nevezzük barátnak, esetleg tiszteletbeli fogadott testvérnek, hiszen olyan, mintha a húgom lenne. Akár lehetne is az, simán, hiszen az enyémmel egyidős. Jó majdnem. A húgom ugyanis egy évvel kisebb nála, de az már nem olyan nagy különbség kettejük között. Tehát elhívott a parkba, beszélgetni. Jó persze ez nem olyan túlzottan meglepő. Mert kedves lány, akinek rengeteg problémája akadt, akárcsak olykor nekem. Ezért is tűnik az egész helyzet néha annyira hasonlónak. Persze lehet, hogy egyes helyzeteket nem tudok megérteni, vagy teljesen átérezni, mert velem esetleg nem történt meg és nem tudom milyen érzések keríthetik a hatalmába. De ha egy kicsit is beszél róla, akkor hiszem, hogy megkönnyebbül tőle. Végtére is ha beszélsz a problémáidról, akkor néha már az éppen eleget segít. Mert képes vagy megtenni az első lépést, a változás felé. Természetesen nehéz. Én se egyik napról a másikra közöltem Cissy-vel, hogy itt van Lola és fenyegetőzik. El se akartam neki mondani. Aztán meggyőzött. Ez lenne a legjobb, mindkettőnknek. Mert ha nem próbáljuk meg megoldani a kialakult helyzetet, akkor sose oldódna meg és akár valóban az életembe kerülne ez az egész. Amit meg nem szeretnék, hiszen szeretek élni és ragaszkodom is az életemhez. Elkészültem. Előtte azonban írtam egy gyors sms-t, hogy negyed óra és ott vagyok. Ne aggódjon, mert nem hagyom cserben és beszélhetünk. Ha ilyen könnyedén tudnám, mondhatni egy csettintésre megoldani a saját gondjaim, teljesen meg lennék élve. De nem vagyok Óz, a nagy varázsló. Csak egy sima new york-i srác. Megérkeztem a parkhoz, majd elindultam előre. Nem sokkal később Kim-et is megláttam, ahogy – szinte majdnem – kézzel-lábbal integet. Jó, mosolyog. Tehát már sikerült azzal feldobni a napját, hogy itt vagyok. Ez rendben van. Visszaintegetek. Nem tudom, igazából a szokás rabja vagyok. Alapjáraton már méterekről előre elkezdek én is integetni, amikor még hallótávolságon belül se vagyok az illetővel. Szóval meg se lepődök azon, hogy Kim is így tesz. Sőt igazából jó látni, hogy nem csak én vagyok ezzel így. Aztán végre elérek hozzá. Most már köszönhetek, mert hallani fogja. – Szia! – odahajolok az arcához is és üdvözlésképp megpuszilom. Majd leülök mellé, hogy ne állva kelljen hozzá beszélnem. – Na mesélj mi újság!? – vigyorodok el végül én is.
Kimberly Storm
Mondén
18
Kor :
♓ New York
Tartózkodási hely :
2017. Apr. 30.
Csatlakozás ideje :
Re: Padok ↠ Hétf. Aug. 14, 2017 12:55 am
Dylan ∞ Kimmy
My heart has problems
Mivel sokszor megesett már, hogy magamra maradtam egy csomó bajjal a nyakamon, hozzászoktam, hogy csakis magamra számíthatok. Persze, ott van a bátyám, meg régebben a nővérem is mellettem volt, de őket nem akarom terhelni a csekély kis hülyeségeimmel. Van nagyobb gondjuk is, mint az én idióta szerelmi életem. Biztos nem azzal akarja tölteni Zach, a bátyám a csöppnyi szabadidejét, hogy a Robertról tartott kiselőadásomat hallgatja meg. A többieknek a suliban nem nagyon beszélhetek róla. Robert is flúgosnak tart, mint mindenki, akik azzal csúfolódnak, hogy velem lenni rossz óment jelent. Nem csodálom, hogy ezt hiszik, hisz anyám öngyilkos lett, apám börtönbe került, a nővérem elszökött a bántalmazó palijával, azóta se nagyon tudunk róla semmit, a bátyám meg itt ragadt velem. Én persze könnyen megúsztam, élek még, és nagyon sok trauma sem ért, ők azonban... Szóval igen, néha tök elhiszem, hogy én vagyok a rossz ómen. Dylant azonban nem ezzel a baljós dologgal karom zaklatni. Kicsit olyan ő nekem, mint egy másik bátyám, akinek nem kell anyagilag támogatnia engem, akinek nem kell szülőt játszania felettem. Dylannel szabadabb a kapcsolatom ebből a szempontból. Egy parkban ücsörgök, és várom, hogy ideérjen a megbeszélt találkozónkra. Nagyon várom már, hogy mit fog mondani, mit tanácsol, mindig olyan hasznosakat tud mondani, főleg a szívügyekben. Nem tudom, mit fog hozzá szólni, hogy pont egy ilyen Robert féle srác jön be nekem, de remélem azért nem fog nagyon elítélni. Őt egyáltalán nem így képzelem a szerelmi életében. Biztosan kedves és hűséges, nem úgy, mint Robert, vagy az iskolatársaim legtöbbje. Általában nem turkálok a magánéletében, inkább más dolgokról szoktunk beszélgetni, szóval biztosat nem tudok róla mondani, de jónak és aranyosnak képzelem. Bezzeg Robert... Nos, ő másmilyen. Ő az a tipikus egoista, nagyszájú, kissé nyers, szókimondó fajta, aki az előző barátnőjével nem bánt valami jól, sőt meg is csalta párszor. Nem is értem mi vonz benne, jobb lenne elfelejtenem őt, csakhogy nem megy a dolog. Sóhajtok egyet, és meglátom a távolban a közeledő Dylant. Már messziről integetni kezdek, és egy hatalmas mosollyal az arcomon fogadom őt.
code by Silver Lungs
Admin
Vezetõség
mindenhol
Tartózkodási hely :
2016. May. 28.
Csatlakozás ideje :
Re: Padok ↠ Vas. Május 07, 2017 8:47 am
Lezárt játék
Vendég
Vendég
Re: Padok ↠ Szomb. Dec. 31, 2016 11:25 pm
Leila && Mr. Szőrdzs
Tudom én, hogy néha nem cselekedek racionálisan, na jó, szinte sohasem, de ez vagyok én, ez tesz engem mássá, egyedivé New York forgatagában. Örülök ha egy gyermek mosolyogva integet nekem mikor valami fura hóbort miatt kicsit viccesen nézek ki. Azt is szeretem hogy a zöldséges úr már messziről felismer és mosolygva köszönt. Ezek a dolgok nélkül nem lennék önmagam. Bele se akarok gondolni abba milyen szülőnek lenni, komoly üzletembernek, én ez vagyok, egy szeleburdi családsegítős ragtapacs. Észre se veszem mikor vagyok kicsit már sok másoknak, ez az egyik hátrányom, a levakarhatatlanságom, de ez tesz jó családsegítős, sose adom fel. Nem tudom miért akaszkodtam rá erre a férfira, a gyámoltalansága, a kinézete vagy szimplán épp nem akadt dolgom. De mostanra már talán megszállott is lettem, nem csak segíteni akarok neki hanem megismerni is. Most is csak dumálok céltalanul, rosszabb vagyok egy kakukkos óránál, le se tudok állni. Ezért se veszem észre hogy egy hónap elteltével hozzám szólt. Először is fel kel fognom, hogy valami baromságot mondhassak, ami igazán jellemez, sikerül is egy igazán nagy hülyeséget mondanom. -Oh, bocsánat, néha sikerül címeres ökörként viselkednem. - Mentegetőzöm, de szerencsére nevetésben tör ki és végül is a helyzet menthetővé válik. Még most is nehezrn fogom fel, hogy hozzám szólt én pedig egyszerűen szépen bemutatkoztam neki. Bocsi Mr. Szőrdzs, rosszabb vagyok egy tornádónál. -Hát igen...mármint igen. - Hebegek. Engem nehéz zavarba hozni, mert én hozok zavarba rendszerint mindenkit. Kiül az arcomra a vörös pír és színesebb vagyok, mint egy kaméleon. Természetesen nem volnék Norwick ha nem mondanék sületlenséget egy sületlenség után. Bandatag? Bandatag, jó teljesen nem úgy néz ki, de a neve olyan fura, akár lehet jól álcázott kokain báró is, a mai világban semmi sem lehetetlen. -Ez azért megnyugtat. - Nem akartam hangosan kimondani, de néha kicsúsznak dolgok. Bár azt hiszem, ha eddig megakart volna ölni megtette volna. Titkon kedvelem ezt a szófukar szőrdzsömet, és nem igazán ismerek félre embereket. Kell lennie benne jónak, mert nem fecsérelném mind délutánom itt vele ezen a bizonyos padon. -Nyugodtan kinevethet, őrültnek tarthat, de megláttam magát és úgy éreztem önnek szüksége van segítségre, még nem tudom mifélére, de nem hagyhattam elsétálni. - Valahogy a szófosásom kezd eltűnni és ez nem jó. Eddig könnyű volt beszélgetni, mert nem szólt semmit, de így most szorult helyzetbe kerültem.
nőre nézek, aki mellettem ül a padon és szokásához híven megállás nélkül csak csacsog. Halvány mosoly ül az arcomon, ahogyan hallgatom a történetét a kisgyerekről. Még a legapróbb emberi cselekedet is ámulattal tölt el néha. Ez a női példány pedig éppen elég szórakoztató. Legalábbis kizökkent a mindennapi melankóliából. Már jó egy hónapja ezt csinálja velem. Kihúz a szomorúságból, ami rám telepszik. Talán itt lenne az ideje, hogy újra megpróbáljak élni. Nem törődve azzal, hogy lassan minden meghal körülöttem. Ez a halandó talán képes is lenne rávenni, hogy ne csak üljek egész nap a parkban, majd visszamenjek az otthonnak nem nevezhető lakásomba. De ahhoz nekem is kéne tennem valamit, nincs igazam? Hiszen nem várhatom el tőle, hogy csak úgy mindenhova elvigyen. Na nem mintha eddig nem viselkedett volna úgy, ahogyan az átlagos emberek nem szoktak. Legalábbis a többség nem mászik idegenek nyakára, hogy csevegjenek velük. Ezért is szólalok meg, közbevágva a nő szavába. Először észre sem veszi, hogy hozzá beszéltem, csak folytatja a mondandóját. De végül némi idő múlva feltűnik neki és abbahagyja a mesélést, ahogyan felém tekint. A szemeibe nézek, majd halványan mosolygok. Azért szép, ahogyan a fiatalság kiül az emberek szemében. Szinte már gyönyörű hatást tud kelteni bennem és valamennyire eszembe juttatja Évát. A legtöbb nő szeme ugyanazt tükrözi, mint az első emberé: ártatlanságot. De persze eleget éltem már ahhoz, hogy tudjam egyáltalán nem ártatlanok. A férfiakkal egyetemben a nők is bűnösek. Már a kezdetek óta.
Arra, hogy nem vagyok hajléktalan egy elég sértésnek vehető választ kapok. "Annak nézett ki." Erre akaratlanul is elnevetem magamat. Ilyen jóízűen már rég nem nevettem. Volt annak már vagy húsz éve, ha nem több. - Ezt most bóknak szánta? Mert ha igen, nem sikerült valami jóra. - vigyorgok, mint a tejbe tök, ami biztosan szokatlan látvány lehet tőlem.- Szóval nagyon jóképű, mi? A kérdést is már csak azért teszem fel, hogy egy kicsit idegesítsem. Azt a vicces vörösödést akarom kiváltani, amit az emberek akkor vesznek fel az arcukra, ha valamiért kínos helyzetbe kerülnek. Bemutatkozásomra a kérdés szinte fáj a nem létező lelkemnek. Még hogy bandatag! Persze mit vártam, hogy tudja a nevem eredetét? Hogy egy angyal, egy bukott angyal neve ez? Na meg ha tudna is rólam biztosan nem gondolná, hogy én vagyok az személyesen. Elvégre vannak olyan sátánisták, akik a gyereküket Lucifernek nevezik el, amolyan tisztelgés jeleként. Ha ezzel jár a hírnév akkor köszönöm, inkább nem kérek belőle. Inkább nevezzenek akkor már bandatagnak, mintsem valami őrült rajongók rólam nevezzék el a korcsukat. - Nem, nem tartozom semmi furcsa csoportba.- nyugtatom meg, nehogy azt higgye mindjárt előveszek egy kést és szétvagdosom. A nevét meghallva egy halvány mosollyal reagálok. Nem nyújtom felé a kezemet, ahogyan az az emberek között szokás. A bemutatkozást amúgy sem egy hónap után szokták általában az emberek. A túlzott udvariasság eléggé érdekes és különös egy olyan személytől, aki szinte olyan, mint egy őrült. Azok után, hogy lelki nyugalommal zaklatott eddig és folyamatosan csak mondta és csak mondta, egy kicsit olyan, mintha megszeppent volna. Vagy lehet, hogy még csak utóhatással van rá, hogy egy hónap néma csend után megszólaltam. - Ha megkérdezhetem, akkor mondja már el, hogy miért is követ ide már egy teljes hónapja. Annyi ember közül miért döntött úgy, hogy pont nekem lenne szükségem bármiféle segítségre? Ez a kérdés már régóta a fejembe jár és nem tudok rá értelmes válaszokat találni. Talán a testvéreim is ott nevetnek fentről azon, hogy egy "védőangyalom" lett.
Milyen fura az élet, igazi sorsfintor, hogy a zaklatóktól igyekszem megvédeni a családokat és erre Én zaklatok egy férfit kerek perec már egy hónapja, sajnálnom kellene, de szerintem üdítő a társaságom a mélabús perceiben, különben már rég nem lenne itt, nem? Vagy valóban az első teóriám a helyes miszerint süket szegényke. Kár lenne, mert az egy hónap során körülbelül ezer hülyeséget hordtam össze, megéri végig hallgatni. Most is egy hurrikán erejével szelem át az utakat csak egy taxi és egy riksa akar elcsapni, még végig is fut a fejemben, mit keres egy riksa New York-ban? Vagy egy sokkal jobb, valószínűleg ez az egyetlen riksa a városban és ez is engem akar eltrafálni. Átszáguldok a virágokon, néhány macskaköves járdán és úgy toppanok le a padra, hogy csoda, hogy az egyben marad. na nem mintha a súlyom elefántnyi volna, de egy igazi slung és bizony bármi megtörténhet. A szokásos napi hülyeségem felszínre tör és persze a drámázás se maradhat ki, hiszen már egy hónapja majdnem ismerjük egymást, na jó, nem ismerjük egymást, tulajdonképpen fogalmam sincs kicsoda, rólam is annyit tudhat max, hogy egy idegesítő, sokat beszélő és egyáltalán nem komplett nő vagyok, tehát csak a pozitívumok. Miközben beszélek, beszélek és beszélek időt fordítok arra is, hogy tanulmányozzam a pasasom egyre növekedő szakállát, lehet következőleg borotvát hozzak bor helyett? Sokkal segítőkészebb volna, főleg, ha alkoholista, mert ha az, akkor csak alásegítek neki, bár nincs pia szaga, valamelyik nap megszimatoltam, de csak úgy, egész feltűnésmentesen, mint kiskutya a nagy csontot. Annyira belelendülök a dolgokba, hogy egy pillanatra észre se veszem, hogy a mellettem üldögélő hallgatóság megszólal,, késleltetve ugyan, de leblokkolok és pislogok rá. Eddig minden rendben volt, én beszéltem Ő hallgatott, olyan volt, mint otthon beszélni a Rododedron vagy Rodedoron, na mindegy ahhoz a díszgazhoz amit az undok volt pasimtól kaptam, na az épp ennyire bőbeszédű. -Öhm…bocsánat..annak nézett ki. – Csúszik ki a számon és rögtön úgy érzem jobb volna, ha mélyre süllyednék. – Mármint nem úgy értettem, Ön nagyon jóképű, egészen férfias megjelenésű, csak hát a szőr, mármint az se rossz, félre értés ne essék. – Inkább a végére már befogtam. Még néhány percig élvezem a nyugtató csendet, igyekszem összeszedni magam úgy istenigazából. De mikor a nevét mondja akaratlanul is felszalad a szemöldököm. -Maga bandatag? – Na megint előbb járt a szám, mint az agykerekem. De azért be kell látni, rém érdekes neve van, Gadreel, nekem ez olyan bandanév, jó nekem, ha itt vagyom vele? Bár eddig egy mukkja nem volt, ha tapétát akart volna belőlem csinálni rég megtehette volna. -Jaj, bocsánat, az Én nevem Leila . Micsoda modortalan vagyok, elnézését kérem. – Válogatom meg a szavaimat, de iszonyat hülyén hangzik a számból, Én inkább a durr bele bumm típus vagyok, mindent azonnal és rögtön aztán majd kisül belőle valami fergeteges.
Vendég
Vendég
Re: Padok ↠ Vas. Dec. 18, 2016 1:40 am
Leila & Gad
E
lgondolkodva figyelem az embereket. A sok és különböző embert. Egyszer mindannyian ugyanazok voltak. Ugyanabból az apából és anyából származtak. Most pedig hét milliárd él belőlük ezen a sárgolyón és nem érdekli a legtöbbet, hogy mi van a másikkal. Az emberek egyik rossz tulajdonsága. Ha valakinek segítségre van szüksége az utcán elsétálnak mellettük. A legszörnyűbb ebben az, hogy ránéznek a rászorulókra és lelkiismeret fordulás nélkül fordítanak nekik hátat. Micsoda gondolatok megint. Ahelyett, hogy mondjuk a szépet próbálnám meg látni a parkban sétálókban. A gyerekeket figyelem. Micsoda jó dolog lehet olyan fiatalnak lenni. Semmivel sem törődnek és a tudatlanságuk áldásnak számít ebben a világban. Élvezzék csak ameddig tudják. Próbálok valami boldogat találni, ami nem juttatja eszembe a melankolikus gondolatokat. Felnézek a felhők mögé elbújt Napra, ami olyan halványan látszódik csak, mintha a víz alól nézném. Még az időjárás sem olyan, amitől jobb kedvre derülhetnék. Bár lassanként már kezd előbújni a felhőfoszlányok mögül az egészséges és talán még vidámnak is nevezhető napfény. Egy időben, még a görögöknél az ókorban volt szerencsém egy kislányra vigyázni. Aphrodite-nak nevezték el a szülei, az istennő után, hogy szépséget és szerencsét hozzon a lánynak. Végül tényleg gyönyörű teremtés lett belőle, de tizenéves kora után már nem volt szerencsém találkozni vele. De egészen csecsemő korától kezdve figyelhettem, ahogyan cseperedik. Akkor még remekül szórakoztam az emberek között, és a kislány kivételes humorral rendelkezett. Persze mostanra már csak por és teljesen egyé vált a földdel. Ezért sem szeretek már annyira kapcsolatot kialakítani a halandókkal. Amint kedvesebbek lesznek a szívemnek és netán még azt is mondhatom, hogy megszeretem őket ők megöregednek és meghalnak. Nesze neked halhatatlanság.
A gondolatmenetemből a halandó nő zökkent ki, ahogyan ziláltan levágja magát mellém a padra. Magamban halványan elmosolyodok. Már úgy is kezdtem érezni, hogy túlságosan is nagy a csönd. A határtalan fecsegése általában fel szokott vidítani, vagy legalábbis nem szoktam addig sem elmerülni a mélabús gondolatokba. Már megint valami ételt hozott-gondolom, ahogyan a szemem sarkában látom, hogy lerak mellém egy zacskót. Remélem legalább nem fizet értük sokat, mert eddig egy étel se került a számba, főként azért, mert nincs szükségem rá. A kisgyerekről ledarált meséje alatt nem pillantok a nőre. Igazándiból eddig egyszer sem figyeltem meg annyira az arcát. Általában mindig magam elé nézek és a fákat vizslatom, ameddig hallgatni szoktam a mondént. Aztán a szokásos és átlagos történetei után áttér egy már sokkal érdekesebbre, ami az én figyelmemet is jobban felkelti, mint az előtte lévők. Egy erőszakos férj egy családsegítős nő ellen. Szép kis történet, mondhatom. Furcsa érzés kerít hatalmába. Ha ember lennék biztos ezt neveznék sajnálatnak, netán együttérzésnek, bár ki tudja nálam ezt hogyan is lehetne nevezni. Fejemet a nő felé fordítva figyelem meg először igazán az arcát. Az emberek között átlagos szépségnek mondható, bár én sosem figyeltem annyira, hogy milyen egy ember kívülről. Neeem, engem mindig is a lelkük érdekelt. Alátámasztva, hogy nem vagyok ember teljesen más témát hozok elő neki: - Csak gondoltam szólok, hogy nem vagyok hajléktalan és ételre sincs szükségem. De a gondolat kedves volt..- jelenik meg egy halvány félmosoly a szám sarkában. Ezelőtt még nem szóltam hozzá a nőhöz. Bár nem is olyan furcsa, hiszen egy vadidegen, aki igazándiból úgy döntött, hogy kiszemel magának valakit akit zaklathat. Bár engem már ez sem zavar. Nem vagyok válogatós az emberek kapcsán. - Gadreel vagyok.- mutatkozom be a valódi nevemmel. Felesleges lenne egy álnevet kitalálnom, amit körülbelül húsz év után egy újra kéne lecserélnem. - Illetve miután már ennyire megnyílt nekem és már jó egy hónapja találkozunk itt a parkban azt hiszem itt lenne az ideje, hogy bemutatkozzon. Ezt a lehető legkedvesebben mondom, hiszen tényleg érdekel, hogy mi a neve. Egye fene, hogy nem akarok kötődni senkihez sem.
Mióta is? Körülbelül már egy hónapja, hogy minden nap kimegyek és vagy adok neki valamit vagy egyszerűen kénytelen elviselni a locsogásomat, de szerintem igazán jó jel, hogy még nem változtatott parkot, vagy várost miattam. A kollégáim már csak legyintenek rá, ha meglátják, hogy délután egyet üt az óra és Én jó kislányhoz méltóan pattanok is fel és iszkiri a Parkba az Én mogorva emberemhez. Még mindig nem tudom, hogy kicsoda, hogy hogy hívják, valóban hajléktalan-e, de szerintem igen, olyan ápolatlan az arca, egy borotválkozás ráférne, tuti szúrnak már azok a felhőkarcoló méretű szőrök, magamban már úgy hívom Mr. Szőrdzs. Ezúttal csak egy gigamega óriás pizza szeletet tudok vinni becsomagolva, igazából ez lett volna az ebédem, de nem is vagyok annyira éhes sem. A Park ezúttal is nem okoz csalódást, káprázatos a maga nyugalmával és természetességével, a fák olyanok akár valami óriás monstrumok, szeretem ezt a helyet és az Én csodabogár Szördzsömet is. Átvágok a szokásos virágágyásokon, rohanok a padok között, kikerülök néhány idős párt és szinte percre pontosan landolok a pasas mellett a padon. A hajam csimbókokban lóg a szemembe úgy leizzadtam a rohanásban, de valahogy mindig attól tartok, ha kések akkor Ő már nem lesz itt. -Helóó! Szép idők van ma is ugye? Kicsit csípős a szél, de elviselhető. – Leteszem mellé a pizza szeletet és csak bambulok előre, nézem a galambot etető öreg bácsit, a szerelmes párok andalító sétáját és egy kislányt, ahogy megtépi a nála nagyobb srácot, valószínűleg a testvérét, ha nem, hát konkrétan kemény csajt választott magának. -Képzelje, ma bejött hozzánk egy anyuka a kisfiával, hát, ha látott már tündéri gyereket, na ez nem olyan volt, valami rémesen gonosz kis fejjel vizslatott minket, konkrétan a hideg rázott tőle, de hát mégse mondhattam azt húzzon a gyereke fejére zacskót. Na, valami számla ügyben jöttek segítséget kérni és amíg az anyuka telefonált rám lett bízva a kis démonka, nem kellett két perc nem volt semmi az íróasztalomon, elkezdett mindent és szépen körbe rakosgatta az irodában, kellett félóra mire összetakarítottam mindent, agyrém. – Darálom és darálom a szöveget, ahogyan szoktam Ő pedig épp olyan fapofával hallgatja végig, mint mindig, egyáltalán hall engem? Lehet néma-süket, vak? Áhh, nem hiszem, bár ez megmagyarázná a szőrös képét, nem találja a borotváját. Előjönnek belőlem a furábbnál furább sztorik, amik megestek velem az életem során, csak mondom és mondom, észre se veszem magam, hogy már a kórházas történetnél tartok. -Rendesen bevertem a fejem, elestem és még akkor is megrúgott, a dokik szerint csoda, hogy életben maradtam, szerintem is, de legalább az anya megszabadult a gyerekekkel az apától, kegyetlen fickó volt, még mindig remegek, ha rá gondolok. – Még igazából sose beszéltem erről senkinek sem, pszichomókushoz akartak küldeni, de abból nem ettek, nem vagyok Én bolond, feldolgoztam egyedül, de tény, jó volt elmesélni mindezt Szőrdzsnek, a legjobb hallgatóság.
Vendég
Vendég
Re: Padok ↠ Szomb. Dec. 17, 2016 1:54 pm
Leila & Gad
S
zokásommá vált, hogy minden reggel a parkba megyek, hogy élvezzem a kevés csendet a nagyvárosban. Azonban az utóbbi időben a park éppen ennek ellenkezőjévé változott át. A meglepetés hatalmas volt, amikor egyik reggel a szokásos csendes üldögélésemben egy fiatal nő lerakott mellém egy kosarat tele kajával és egy üveg bort. Aztán pedig egy szó nélkül ment tovább az útjára, mintha ez olyan átlagos dolog lenne az életben. Persze ismerős volt már nekem az ember. Többször is éreztem a pillantását a hátamon, de nem tartottam fontosnak. Még egy mondén, aki szereti megbámulni a másikat, gondoltam. De aztán többször is megismételte a műveletet, majdnem minden nap. Belül szinte meg is mosolyogtat a tudat, hogy azt képzeli rólam, hogy rászoruló vagyok. Pedig egy lakást is magaménak tudhatok, ahol -néha csak dísznek- a hűtőm tele van mindennel. Az étellel és itallal nem csináltam semmit, hiszen aligha van rá szükségem, így általában mindig egy hajléktalannak adtam tovább vagy pedig egyszerűen csak a kukában landolt. Aztán a nő egyre többet ott maradt velem minden nap, csak úgy a levegőbe csevegve mindenféle dolgokról. Én magam nem szóltam hozzá eddig egy szót sem, nem tartottam szükségesnek. Szinte egy évszázada annak, hogy utoljára bármilyen kapcsolatot is teremtettem egy emberrel. De mindig ugyanaz lett a vége és mindig ez is marad. Ők lassan meghalnak, én pedig élek tovább és végig kell néznem ahogyan végleg elmúlnak. A régi időkben többször avatkoztam bele az emberek dolgába, vegyültem el a nagyságok között. Egyik kedvenc korszakom a második világháború volt. Akkor a németek között harcoltam és tettem, amit a legtöbb ember tett. De mára már nem veszek részt a harcokban, hiszen mi értelme lenne? De az ilyen visszavonulási idejeim sem tartanak tovább egy-két száz évnél. Majd úgy is jön egy újabb háború, ami ismét fellendíti bennem a vágyat, hogy csatlakozzak a gyilkolászáshoz.
Az egyik padra leülve teszem ugyanazt, mint minden reggel. Élvezem a hideg levegőt a bőrömön és figyelem a járókelőket. A kisgyerekeket, ahogyan vidámon ugrálnak gumicsizmájukban a pocsolyákba. Az idős házaspárokat, ahogyan kart karba öltve lassan sétálnak a lehullott őszi levelek között. Egy idősödő férfit, aki a velem lévő szemközti padon ülve eteti a galambokat az aznapi száraz kenyérrel. Tekintetemet időzöm az embereken, hogy azt vegyem észre már én magam keresem a fiatal nőt, akihez már kezdek hozzászokni, hogy minden reggel csatlakozik hozzám az ücsörgésben. Talán még azt is mondhatom, hogy hiányzik a kapcsolatteremtés valakivel. De olyan hosszú ideig voltam már egyedül, hogy a magány érzete mindennapos barátommá vált. Lehet éppen ezért élvezem azt a pár órát, amit ezzel a halandóval szoktam tölteni.
apok óta nem hagy nyugodni, valami. Nem nevezném éppen megérzésnek, csupán egy amolyan rossz érzésnek. Nicholasnak pedig azért nem hoznám fel szívesen, mivel nem igazán szeret Kim anyukájáról beszélni. Amit valljuk be őszintén, senki nem csodál azok után ahogy Deznee viselkedett. Minden esetre nem ítélhetem el, nem mondhatok róla semmit, hiszen nem is ismerem. Csupán annyit tudok róla amit Nich elmondott, az pedig nem olyan sok. Éppen ezért is nem akarok beszélni erről a rossz érzésemről. Nem hiányzik nekünk egy fölösleges veszekedés. Úgyhogy inkább befogtam a számat és a tervezésre fordítottam minden figyelmemet, persze csak addig ameddig be nem futott Nich. Onnantól kezdve minden sokkal jobbnak tűnt. Abban a pillanatban minden hűvös és sötét gondolatom tovaszállt és már csak az Ő jelenlétére koncentráltam. - Na és mégis hová viszel? – néztem rá őszinte kíváncsisággal miközben belekaroltam a felém nyújtott karjába. Mielőtt kiléphettünk volna az ajtón még leemeltem a táskámat a pultról és már indultunk is az ez idáig ismeretlen úti célunk felé. Az ajtón kilépve a város ismerős, nyüzsgő lüktetése mosolyra késztetett. Annyi minden létezik a világunkban amiről fogalmunk sincs, és mi mégis képesek vagyunk olyan apróságokon kiakadni, mint például az, hogy az utcán szembejövő lányon ugyan olyan ruha van, mint rajtunk. Na és akkor mi a helyzet? Előfordul, de túl kell tennünk magunkat rajta. Akadnak olyanok akiknek ennél sokkal nagyobb problémákkal kell szembenézniük. De Ők ahelyett, hogy nyafognának és siránkoznának, kiállnak és harcolnak. Harcolnak azért amit szeretnek és azért amiben hisznek. Éppen ezért gondolom úgy, hogy ha valamikor is úgy alakulna a helyzet, úgy kívánná meg az élet, akkor én minden zokszó nélkül kiállnék a Nich iránt érzett szerelmem mellett és a Kimberly iránt érzett szeretetem mellett. - Tudod mire gondoltam? A következő szabadnapodon elmehetnénk együtt valahová. Csak mi hárman, Kim, te és én. Na mit gondolsz? – néztem rá kíváncsian, miközben szorosan hozzábújtam a karjához.
Örömmel tölt el, hogy szinte azonnal a karjaimba rohan, így meg is van a reggeli jó kedvem ami kelleni is fog a későbbiek folyamán. Hogy néznénk ki ha tiszta letargikus állapotban lennék az egész randinkon. Ezt nem is kívánom senkinek, hiszen egy kapcsolat lényege, hogy feldobjuk egymás kedvét. És ennél a pontnál eszembe jut az első kisebb vitánk Anna-val. Akkor voltam aztán letargikus hangulatban. Erre pedig csak rátett egy lapáttal az eső. Tisztán érzem a nagy kövér cseppeket a fejemen és a bőrömön, mintha dézsából öntötték volna úgy esett. A házban kaptunk össze és egész onnan az utcákon át a semmi közepéig mentem utána szakadó esőben, már mindketten eláztunk mikor végre megállt. Vannak időszakaim mikor annyi mindent mondanék de egy szó sem fér ki a torkomon. Na az is egy ilyen volt és mi szó se beszéd megcsókoltam. Egész szép hangulata lett az esőnek hála. És már nem is tudom hogyan, de kibékültünk. Nem, nem volt békülős szeretkezés ahogy az szokott lenni. Mi azért ennél átlagosabb párnak mondhatjuk magunkat. Máshogy oldottuk meg a problémát. Nyilván utána még sok mindenen keresztül mentünk s nem is egyszer összevesztünk. De valahogy a sors mindig úgy kívánta, ismét kössünk ki egymás mellett. De én ennek pont örülök, mivel nem volt mindig olyan szép az elválásunk és sokszor megviselt, egyszer talán jobban is mint Anna-t. Aztán most mégis itt vagyunk. Persze szívesen eltöltenék napokat vele kettesben, de ez túl nagy luxus volna a számomra. Ott van Kim akire ugyanúgy gondolnom kell mint a kapcsolatunkra Anna-val. Ha elhanyagolnám.. nos milyen apa lennék? Természetesen rossz apa, efelől semmi kétségem. Éppen ezért figyelek rá ugyanúgy mint Anna-ra, számomra Ők ketten a mindenek. Nem is csoda, szokás azt is mondani azt hiszem, hogy egy férfi életében 3 nő a legfontosabb. Az anyja, a párja és a kislánya. Az már pedig megint csak más, hogy édesanyámról nem tudok semmit mióta Kim megfogant. Ugyanis kidobtak apámmal a házból, ezért hát 18 éves koromban kénytelen voltam a saját lábamra állni, de nem bántam meg, mert emiatt nem ért anyagilag annyira sokként mikor Kimberly világra jött. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, fel voltam készülve rá.. mondhatni. - Ennek örülök, akkor menjünk. - Felé nyújtom a kezemet, akárcsak a régi időkben a férfiak a nők felé, hogy le segítség a lovaskocsiról, vagy mikor táncolni kérték fel őket.
z ébredező nap reggeli sugarai játékosan csillantak meg az éjjeliszekrényemen elhelyezett fényképkereten, amelyben egy közös kép díszelgett Kimberly-ről, Nich-ről és rólam. Igaz, hogy már egy órával ezelőtt felébredtem, de még mindig pizsamában sétálgattam a lakásban, próbálva életet lehelni magamba. A gőzölgő kávésbögrémből áradó friss kávé illata minden pillanattal jobban kezdett magamhoz téríteni. Így már arra is képesnek éreztem magam, hogy fellapozzam a határidőnaplómat és megnézzem milyen programok is várnak ma rám. Legnagyobb meglepetésemre azonban egy nagy piros vonal díszelgett keresztben a mai napomon. Apró betűkkel ráírva, hogy mára szabadnak kell lennem, mivel Nich kivételesen szabadnapos. Így együtt fogjuk tölteni az egész napot. Először kettesben majd később Kimberly is biztos csatlakozik hozzánk. Legalább is így gondolom, de az is lehet, hogy valamelyik barátnőjével fogja tölteni a délutánt. Engem minden esetre egyik változat sem zavar, hiszen imádom Őt. Éppen ezért nem szeretném, ha úgy érezné, hogy közé és az apukája közé akarok állni. Hiszen ez jócskán távol áll attól, amit igazán szeretnék. Ugyanis Ők ketten a legfontosabbak a számomra, még akkor is ha ezelőtt egy évvel még azt sem tudtam, hogy egyáltalán léteznek. Valószínűleg senki nem hinné el, hogy egy feltörekvő New York-i divattervezőnek, akinek a karrierjében eddig minden tökéletesen halad, az-az álma, hogy egy kislányát egyedül nevelő, McDonald’s-ban takarító férfi, legyen a jövője, akivel majd összeköthesse az életét. Még a szüleim is hitetlenkedve néztek rám, amikor elmeséltem nekik, hogy szerelmes vagyok, és sokkal boldogabb, mint azelőtt bármikor. De akkor is ez a helyzet, hiszen Nicholas Butler menthetetlenül elcsavarta a fejem. Eddig még azt hiszem soha nem voltam ennyire boldog és önfeledt, mint most. Ilyenkor pedig madarat lehetne velem fogatni. Ennek köszönhetően meg még inkább felfigyelek a részletekre és az apró rezdülésekre, amiket azután a munkámban is hasznosítani tudok. Éppen ezért indultam körülbelül húsz perccel és egy kiadós zuhany után lefelé az üzlethelységbe, a hónom alá csapott vázlatfüzetemmel. Ha már úgy sem terveztem más programot a Nicholassal töltött időn kívül, akkor legalább alkothatok egy-két ruhadarabot, ami része lehet az újabb kollekciómnak. Viszont olyankor amikor alkotási lázban égek, teljességgel megfeledkezem mindenről és mindenkiről. Úgy ahogyan most az időről. Éppen ezért lepődtem meg annyira, amikor a bejárati ajtó felett lévő kis csengettyűk hangos csilingeléssel jelezték egy a boltba belépő személy érkezését. - Jesszus, már ennyi az idő? – pillantottam rá megdöbbenve a falon díszelgő órára. Majd lepattanva a bárszék stílusú székemről pillanatok alatt Nich karjaiba vetettem magam. - Veled bármire, szépfiú! – mosolyogtam rá és egy picit lábujjhegyre emelkedve adtam egy lágy és szerelemmel teli csókot az ajkaira.
music:Clikk note:Remélem annyira nem szörnyű... words: 412
Egy különleges nap a különleges napok történelmében. Ma szabadnapos vagyok. Igen, ezt is megélte. Mivel Kim iskolában van nem kell aggódnom, hogy baja lesz, így jó magam és Anna kedvesem is kivehetünk egy kis szabit és elmehetünk valahova kettesben. Ugyan a helyen még nem gondolkoztam, de tudom kieszelünk valamit együtt. Talán egy jó reggeli és séta a parkban kézen fogva mint a normális párok, vagy esetleg valami extrém dolog később ebéddel. Minden csakis a fantáziánkra van bízva. Rendben, rendben... talán részben a pénztárcánkra is. De életemben talán először érzem mióta a saját lábamra álltam, hogy nem szűkölködök. Van elég pénzem, hogy együtt töltsek egy fél napot a szívem csücskével. Anna rendkívül jó ember és nagyon is különleges, így hát ez a minimum amit megérdemel. És még többet is. Egy ideje már sántikálok. Persze csak képletesen, pénzt gyűjtök, hogy a következő nyáron, nos kiruccanhassunk hárman. Csak mi hárman, mint egy igazi család. Az egyetlen tudat ami ezt rontja, hogy Deznee visszatért. Minden jól meg Anna-val és mostanában Kim sem annyira vágyik az anyjára és a tudat, hogy Deznee itt van és vissza szeretne lépni az életünkbe.. hazudnék ha azt mondanám nem aggaszt. De nem hagyom, hogy keresztbe húzza a számításomat. Persze nem vagyok naiv.. tudom, hogy mindig kell gondolnom a legrosszabb eshetőségre. De nem tudom mi lenne ez. 1) Deznee velünk jönne, vagy 2) szét szed minket Anna-val, vagy 3) talán miatta nem is tudunk majd elmenni. Egyik sem lenne a legjobb és próbálok egyik eshetőségre sem gondolni. De ez normális nem? Sajnos a normális fogalmát igencsak átértékeltem Deznee távozása és Kim születése óta. Hiszen mások szerint az sem normális, hogy egyedül nevelem, vagy a tudat sem, hogy ott van nekem Anna akit mindennél jobban szeretek. Igazából ugyanannyira imádom Kim-et is. Mindketten csodálatosak. De számomra mind ez mára már normális. Ha valaki azt mondaná az a normális ha ketten a feleségemmel neveljük, kínomban lehet a képébe is röhögnék. Nem, sosem volt feleségem. De szeretnék. Ami azt illeti az Anna-val töltött idő arra is jó volt számomra, hogy ezen tűnődjek. Életem legboldogabb napja lehetne ha Anna ujjára gyűrűt húzhatnék és még boldogabb ha az oltárnál állhatnék. De ismerem a múltját, tudom milyen ha elhagy valaki. Most pedig itt van Deznee aki próbára teheti a kapcsolatunkat és csak rajtunk áll, hogy reagálunk. Talán ha ezen túl vagyunk meg is kérem a kezét. Kitudja. Hiszen érzem, ez nem most lesz... Úgy bele merülök a gondolataimba, hogy észre sem veszem, hogy nagyon is sétáltam közben és kis híján megcsókoltam az aszfaltot. Rémült arckifejezéssel hátrálok az autó orrát érintve mire kiszáll belőle egy fiatal srác, talán ha 20 lehet. Intek neki bocsánatkérően és átkelek végül az úttest maradék részén. Nincs már messze a célom. Végtére is el is erek a már jól ismert bolthoz. Anna boltja. Belépve mihelyt megpillantom gyors léptekkel sétálok oda hozzá. - Készen állsz egy kis kiruccanásra? - Mivel igyekszem jó apa lenni de jó pasi is, így tényleg igyekszem úgy rendezni a dolgaimat, hogy Kim se érezze magát elhanyagolva.
Kezdőlap
Re: Padok ↠ Pént. Jún. 30, 2023 7:42 pm
♰ 
♰ 
× zene: 
