➹ szószám:: 470 ➹ zene:: House of glass ➹ üzenet:: ha nem jó, dobálj meg!
Szürke fellegek bukkannak fel a horizonton, hogy hűsítő eső ígéretével válhassanak a mindeddig töretlen uralmának örvendő napfény riválisává. Lágy fuvallat suttogja el a közeledő változás hírét, úgy simítva végig a lombkoronákon, fűszálakon és a hétköznapi dolgaik következő célállomása felé igyekvő halandók körvonalain, ahogyan gondoskodó szülő tenné gyerekével, mikor nyugtató jelleggel azt hajtogatja, hogy minden rendben lesz. Megengedek magamnak egy pillanatot, hogy mélyen magamban szívhassam ezt az ígéretet, miközben a világ esszenciája kitölti minden érzékemet: az autók surrogásával keveredő kutyaugatás a távolban, egy büfékocsitól érkező illatfelhő, mi belekpaszkodott a langyos szellő szárnyaiba, egy apa és egy fiú képe, amint utóbbi éppen atyja kezét húzgálva igyekszik rábírni őt arra, hogy inkább az ellenkező irányba haladjanak... abból ítélve, amerre a fejét fordítja, minden bizonnyal a játszóteret szemelhette ki magának tökéletes lokációként. Figyelmem mégis pont oly futólag siklik végig ezeken a részleteken, mint amilyen röpke pillanatoknak a legutolsó látogatásom óta tovarepült esztendők érződnek létezésem homoktengerében. Helyettük tekintetem leköveti a nőalak mozgását, úgy kerülve lépteim során a mondéneket, mintha nem volnék több egy tovasuhanó, nesztelen árnynál, átutazóban lévő szellemnél, mely egyszerre képes tapasztalni mindent, mi a valóság eme síkját képezi, mégsem tartozik ide igazán. Ami rám igaz is. S ideálisabb körülmények között nem volna szükség a jelenlétemre, a beavatkozásomra. Akkor talán összegyűjthetném az apró szemcséket, hogy üveg mögé zárjam őket, s megfordítva a homokórát, időt nyerhessek a konfrontációig, de ha valaki szavakból kovácsolt pengeként nekem szegezné a kérdést, Gabriel miatt tenném-e ezt vagy sokkal inkább magam miatt, nem volnék rá képes azonnali, határozott válasszal szolgálni. És mostanra már nincs is jelentősége. A feladatom világos, más pedig nem számít. Sosem számított. Ennek köszönhetően tartok most a szőke célpont felé, végig fürkészve a környéket, kutatva a sötét energia után, mi az utóbbi időben felütötte fejét a közelében. Meglehet, hogy érezte is. Az eltéveszthetetlen, zsigeri sugallatot, hogy valaki követi. A borzongást, mintha folyamatosan megfigyelnék. Pedig mindig, mikor megfordult, tekintete csak az általa már jól ismert világgal találkozhatott. Vajon most is érzi? Láthatatlan, éteri ujjakként kúszik fel az érzés gerinén két lépés között? Megvan ennek a maga iróniája, több szempontból... Egyrészt nem tudhatja, hogy nem tőlem kell félnie. Másrészt, ahogy elhalad egy nagyobb, korosabb fa mellett, úgy érzem, mintha egy pillanatra az idő lencséjén keresztül pillantanék át egy múltbéli képre. De a lencse törött. A homok kifolyt fogvatartója ujjai közül. A fellegek megérkeztek. Én megérkeztem. A változás már megkezdődött. A távolság csökken, mindaddig, amíg... - Szörnyen sajnálom, nem figyeltem! - ha valamelyik testvérem látná most a szabadkozásomat, nagy valószínűséggel jót derülne azon, ahogy igyekszek a legtermészetesebben viselkedni egy eljátszott "baleset" után. Az apró ütközést egyből követi az érintésem, ujjaimat a vállára csúsztatva, hogy ne billentsem ki teljesen egyensúlyából, de eléggé elterelhessem figyelmét ahhoz, hogy gyorsan körbepillanthassak még egyszer. Noha valahol látótéren kívül bújkál, a pokolfajzat se járhat messze, de míg itt vagyok vele, nem merészel majd a közelébe jönni.
Eddig sem éreztem magam rettenthetetlennek, nem is lehetnék az, hiszen ez a vámpírság nem nekem termett. Nem vagyok jó benne, csak rosszkor voltam rossz helyen ennek pedig ez lett az eredménye. A vérivás az egyetlen amiből kiderül mi vagyok. Most pedig itt állok, a ruhám vértől csatakos, az elmém a gyilkolás miatt kavarog és a gyomromban sincs minden rendben. Hát így legyen büszke rám Roxi? Szánalmas. Ráadásul Clary mit szólna ehhez? A végén még valahol az árnyvadász világban kötnék ki egy csicsás kis ketrecben ahová a kontrollálatlan gyilkosokat teszik. Az ölelés meglep, de felettébb jól esik, hagyom, hogy addig tartson ez az érzés míg ő jónak tartja. Hiányzik Clary megnyugtató ölelése, ha kiborulok valami miatt. És persze a többiek is hiányoznak a maguk módján, még Jace is...pedig Ő aztán csak púp a hátamon a kedvességével. -Tudom...de ezek után? Képtelen lennék elmondani bármit is nekik. Bizonyára szanaszét aggódják miattam magukat. - húzom el a számat idegesen. A világ legnagyobb marhája vagyok és ez még egy szerény vélemény is magamról. Jobban tettem volna, ha nem menekülök el. De mindig rosszul döntök, erre valamiféle hajlamom van. Elmenekülni a problémák elől ha azok maguk alá akarnak temetni. Elvesztettem Roxit és ahelyett, hogy segítséget kértem volna elmenekültem, bujdostam és olyan dolgokat tettem amit józan ítélőképességgel sohasem tennék. -A város szívében, ha lehetek költői. - én is megeresztek felé egy mosolyt. Pont a legjobbkor jött, talán kellett valami lökés ami kiráz engem ebből a melankóliából még mielőtt véglegesen elsüllyedek és belefulladok a mélybe. Elindulunk, szerencsére félhomály uralkodik még így a kinézetem nem szúr szemet de azért leveszem a véres felsőmet, alatta a pólóm kevésbé szenvedett kárt. Visszanézek a sikátorban fekvő holttestre. -Vele mi lesz? Bár tudom a választ, semmi, nem tesznek vele semmit sem már. Valaki megtalálja, hívja a rendőrséget, elindul a nyomozás de aztán eltusolják a dolgokat, mivel természetfeletti a gyilkosság. -Fel kellene adnom magam. - sóhajtok és tudom ez lesz a helyes döntés a következményeket pedig megérdemlem. Az árnyvadászok nem szeretik az efféle tetteket. És teljesen érthető is, én magam is undorodom attól, amit tettem. Lehet, hogy a lány vámpír imádó volt, de volt élete, családja...ettől pedig elvettem Őt. -Hol siklottam ki ennyire? - teszem fel a költői kérdést de válaszra úgy igazán nem is számítok. Talán ott és akkor mikor Camille elraboltatott...ott kezdtek a dolgok csúnyán rossz irányba hajlani.
Az egész életemet feltettem a békességre, sosem óhajtottam igazán belefolyni semmibe sem. Talán a magam védelme miatt, talán csupán azért, mert attól féltem, ha én is beszállok valakinek komoly baja eshet. De mind hiába hiszen megtörtént a baj és sosem gondoltam, hogy majd a számomra legfontosabbat ragadja el ez a csorba világ, habár mindig tudtam, hogy nem szerencsés a fajok keresztezése. Amint egy vérfarkas nem jön ki jól egy vámpírral, úgy nem feltétlenül kéne a tündéreknek másokkal vegyülniük. Roxi elkövette azt a hibát, hogy beleesett egy egykori mondénba. A vámpírok és a vérfarkasok sosem érthetik meg igazán nekünk és a boszorkánymestereknek milyen az életünk. Hiszen ők mérgezés által váltak az alvilág részeseivé, míg mi beleszülettünk. Ezt pedig nem igen lehet eltörölni egy egyszerű szeretlek szócskával. Nem tehetünk mindent megtörténté. S valójában emiatt összeomolhattam volna már megannyiszor, de ehelyett kitartottam az igazam mellett és hátrahagytam a szülőhazámat, hogy Roxival lehessek. Sosem gondoltam bele, hogy igazán rá szorul majd a segítségemre, titkon reméltem, neki nem eshet baja. Megtöröm a távolságot és eltekintek a vér szagától ami beborítja a helyet és amint Simon egy sorozatgyilkosnak emlegeti magát átkarolom. Nem túl hosszan, nem is túl erősen, csak pihe könnyedséggel, majd eleresztve mélyen a szemeibe pillantok. Ő igazán különleges, ezt bizonyára maga is tudja. Nem minden vámpírnak jár a6z a kiváltság miszerint kiléphessen a sötétség fogságából a világosságba. Talán Őfelsége is ezért fordít újabban annyi figyelmet rá. Mert jól tudja mekkora hasznot hajthat belőle. Részemről ez elég elkeserítő, mert olykor úgy gondolom, jobb volna ha más javait vennénk figyelembe. De sajnos ez jutott a tündéreknek. Igaz de mégis tisztátalan beszéd, kapzsiság és manipuláció. Ezek vagyunk mi és ezt már Simon is biztosan tudja jól. - Nem kell semmi olyat mondanod amit nem akarsz, ezt senki sem akarná. Roxi viszont egészen biztos vagyok benne, hogy vágyna rá, hogy ne búj el a világ elől, a szeretteid elől. - Próbálom minél inkább nyugtatni, habár abban van valami amit mond. Mégis mit mondana nekik, hiszen látszik rajta, hogy nincs rendben semmi sem. A szerelem elvesztése talán még fájdalmasabb ha tudjuk, hogy a szeretett személy nem csak kilép az életünkből de meg is szűnik létezni. Emiatt pedig semmi féle előítéletet nem kelét bennem a viselkedése. Amint reagál az teljesen természetes az esetében, legszívesebben én magam is tombolnék. De a megfigyeléseim alapján Simon ennél több, Ő erősebb ennél. Hiszen már annyiszor túltette magát sötét dolgokon, ezúton is mennie kell neki. Csupán hiszek benne, hogy ez egyszerűbbé válik amennyiben megkapja tőlem a kezdőlökést. - Merre laksz? Elkísérlek nagyon szívesen. - Megengedek ezúttal magamnak egy halovány mosolyt, habár az mondatom végére lankad is. Nem szeretném véletlen sem hogy úgy érezze udvariatlan vagyok. Csak segíteni szeretnék.
➹ szószám:: 443 ➹ zene:: confident ➹ üzenet: Ki a depiből nagyfiú
Vendég
Vendég
Re: Sétány ↠ Pént. Márc. 16, 2018 8:10 am
Bonnie & Simon
Az elkeseredettség kivált belőlem minden rosszat, nem akartam a lánynak támadni, nem az ő hibája, leginkább az enyém, azt hittem olyan egyszerű lesz az egész, hogy mindenki örül majd egy vámpír és egy tündér kapcsolatának, aztán a hír eljutott Valentine-hoz, aki örömmel vetett véget az egésznek. Személyes bosszúnak érzem, mert Roxi halála nem lehet hiábavaló. Meg kell annak az alávalónak bűnhődnie érte, erről pedig magam kell, hogy kezeskedjek. Ha másért nem is, legalább ezért össze kell szednem, jól mondja ez az apró tündér. Fogalmam sincs miért esett meg rajtam a szíve, vagy miért akar felrázni a melankóliából, de sikerült neki, valamelyest sikerült. Van egy célom, ezt elakarom érni, de hogy utána mi lesz, azt nem tudhatom. Talán visszaköltözik belém valami élni akarás, talán nem. -Talán, még maga Roxi is óvatlan volt. - mondom amit éppen gondolok. Mert bármennyire is úgy érzem egyedül én vagyok okolható Roxi sem volt elég óvatos. Amiket mondok tudom ostobaság és nem rám vall mégis kimondom, mert ezt érzem. Látom rajta, hogy nem hiszi el, hogy ez komolyan én volnék, de nem is vagyok. Sose voltam negatív, mindig próbáltam előrébb lenni, túl lenni a bajokon, látni valami fényt az alagút végén, de most? Mihez kezdjek? A kivéreztetés önmagában nem okozná a halálomat, csak ha nem pótlom a vér hiányát, egyszer már sikerült majdnem elvéreznem, ha Jace nem ad a véréből már nem lennék. -Ohh. igaz, úgy nézek ki, mint egy sorozatgyilkos. - nézek végig magamon, és ha nem is sorozatgyilkos, de gyilkos vagyok...akkorát nem tévedtem a dologban. -Mennyire jó ötlet találkoznom velük? Nem akarok semmiről sem beszélni. - fintorodok el. Egyrészt túl hosszú lenne, másrészt túl fájdalmas. Nem akarok minden jót és rosszat felidézni, attól tartok az sok jóra nem vezetne. Egy vámpír legyen a fejében tiszta vagy különben gyilkolni kezd, mint a mellékelt ábra is mutatja
Elkeseredek, mikor nekem támad, mert részben igaza van, részben viszont nem. Tulajdonképpen rosszul vigyáztam Roxi-ra, de valahogy reméltem, hogy egy vámpír majd jobban vigyázhat rá, mint én. Féltem, hogy ha engem elkapnak, bármit ki tudnak szedni belőlem. Igaz az, hogy a tündérek remekül ferdítik el az igazságot, de ez nem az egyik pillanatról jön a másikra. Ezt ki kell tanulni, gyakorolni és erre nincs esély a Tündér Birodalomban, hiszen ott nem szorulunk rá. Ezért is ez sokkal jobban megy a királynőnknek, hiszen rengeteg tárgyalásban volt már része szerte az alvilág minden gyermekével. Viszont ha engem elkapnak és kifaggatnak, Roxinak nagyobb kára lehet belőle. Ezért távolságtartó voltam, ez volt annak is az oka, hogy sosem fedtem fel magamat előtte. Nem tudta, hogy követtem a mondénok világába, mert ennek így kellett lennie. Így viszont kemény árat fizetett Ő maga is és minden szerette vele együtt. Elvesztettük, ténylegesen elvesztettük és már nem jön vissza. Kár is másokat hibáztatni, hiszen mind hibásak vagyunk, nem vigyáztunk rá eléggé. - Nem, igazad van, mindannyiunk hibázott, kár is szépíteni a dolgot. - Jegyzem meg, bár abban nem vagyok biztos, hogy ezzel magamat szeretném nyugtatni vagy meggyőzni, vagy éppen Simon-t. Felsóhajtok, tanácstalan vagyok, de tudom, hogy segítenem kell neki. Ugyanakkor abban nem vagyok biztos hogyan is kezdjem el. - Ezt nem gondolhatod komolyan - De, nagyon is komolyan gondolta. Pontosabban nem Ő, a felettes énje. Hiszen ez nem lehet Ő, egyszerűen kifordult magából, maga sem tudhatja ki gondolja komolyan és mit. Vagy nem így lenne? Tudja mit beszél? – Felnevetek. Egyszerűen képtelen vagyok megállni, hiszen ez a helyzet egyre csak röhejesebb. Nem változtatna semmin? Nos, valamin biztos, hiszen ha legyengül rengeteg ellenséget szerezhet. Mindenki számára célponttá változik és hamar meg is hal..véglegesen, persze. – Nos akiknek számít most biztos halálra aggódjak magukat. Lefogadnám, hogy nem is mindük tudja, hogy mi valójában. Mert igen, aki tudja talán kevésbé aggódik. Nem annyira fél, mert tisztában van vele, hogy meg tudja magát védeni valamelyest. De jelen állapotában nem biztos, hogy jó lenne ha bárki is látná. Elsősorban ha nem is változtat, le kéne fürödnie, lemosnia a vért és a koszt. Az talán az elméjét is megtisztítaná valamelyest. - Meg kéne látogatnod Őket, biztos aggódnak. De ha engem kérdezel, nem ártana előtte egy zuhany. - Csöppet sem gonoszságból jegyzem meg és nem is arra célzok, hogy rég nem fürdött és büdös. Sokkal inkább arra, hogy mindene csupa vér, a hülye is látja, hogy valami nagyon nem okés. Aki pedig tudja, hogy vámpír, tudhatja ebből azt is, hogy bizony lelépett a helyes ösvényről és megszegte a törvényt, amit annyiszor emleget még a királynőnk is.
➹ szószám:: 431 ➹ zene:: havana ➹ üzenet: Ki a depiből nagyfiú
Vendég
Vendég
Re: Sétány ↠ Csüt. Dec. 28, 2017 1:08 pm
Bonnie & Simon
Vesztettem már el embereket, ott volt az apám, aztán Clary anyukája, mindkettő rendesen megviselt, tekintve, hogy Jocelyn olyan volt mint egy második anya az életemben, hiszen kisgyerek korom óta a fél életem Clary-éknél töltöttem. Most mégis, Roxi elvesztése sokkal intenzívebben érint és reménytelenebbnek érzem magam, mint bármikor máskor. Úgy érzem az alagút végén nincs fény, be van falazva a vége és kitörni rajta lehetetlen, bent pedig egyre fogy a levegő és a tüdőm ég a szívem pedig hevesen dobog az erőfeszítéstől.. Hirtelen mekkora költő leszek itt...de valóban hasonlóan érzek, minden elúszott és fogalmam sincs mit kezdjek magammal. Soha nem lett volna szabad közel engednem magamhoz, köztudott, hogy vonzom a bajt magamhoz, Claryvel egyetemben, minket mindig megtalál a baj, sosem véget érő tánc ez, amiben kifulladva esünk össze. -Akkor nem jól vigyáztál rá...- leszek hirtelen dühös, de aztán már meg is bánom hiszen nekem kellett volna vigyáznom rá, méghozzá úgy hogy ez ne következzen be...- Ne haragudj, sajnálom, ez nem a te hibád, kizárólag az enyém. Mintha kifordultam volna magamból, nem ismerek magamra, teljesen más ember lettem és ez megijeszt. Még akkor sem változtam meg mikor apa temetését intéztem, mert anya képtelen volt kikelni az ágyból és a gyászában fürdött. Akkor is képes voltam magam maradni. -Cél? Miért? Nem értem, talán jobb volna nekem is elsüllyednem, menni utána, már nem tudom igazán. - Dörzsölöm meg az arcom és meredek végül a semmibe. Clary, az anyám, már biztosan aggódnak miattam, hetek óta életjelet sem adtam magamról...szegény anyám, nem veszíthet el apám után engem is. -Kivéreztetni magam? Félek nálam az sokat nem változtatna a helyzeten – Picit elmosolyodom, de ahogy a mosoly megjelenik úgy távozik is azonnal. Az utolsó kérdésére nem tudom mit válaszolhatnék. Képes volnék rá? Megtudom tenni? Fogalmam sincs. De azt tudom, hogy önző voltam és szánalmas amiért hátrahagytam a családomat, a magam bánata miatt. Most ők ugyanazt érezhetik, mint én és ezt a bánatot én okoztam. -Muszáj képesnek lennem rá, ha más nem azért, hogy akiknek még számítok megnyugodjanak. - sóhajtok és felállok a fal mellől. - De előre szólok, nem lesz könnyű dolgod Melone, ebben biztos vagyok. - elmosolyodom picit és hagyom, hogy ez a mosoly az arcomon maradjon, mert ha újra akarom kezdeni, akkor azt úgy kell megtennem, hogy eredményes is legyen. Vagy a régi leszek vagy inkább ne legyek senki, fél munkáért nem éri meg küzdeni. Roxi is ezt akarná, hogy éljek, bár hogy hogyan fogom ezt véghez vinni nem tudom. -Hol kezdjük? - kérdezem kisebb elszántsággal, mint amekkorával szeretném.
Nem hazudok ha azt mondom, fogalmam sincs valójában min megy most keresztül. Igen, én is elvesztettem Roxit, amely pontos példáját kéne mutatnia annak, hogy tudom mit érezhet. Azonban az egész életem egy szoros küzdelem a halállal az életben. Amióta csak az eszemet tudom, körülöttem mindenki meghalt és habár ez egyáltalán nem jó, de mára már beletörődtem a sok veszteségbe. Ebbe születtem bele egy háború satnya közepébe és már nem tud úgy fájni mint régen. Szerettem Roxit, mindenkinél jobban, mert igaz, nem volt az édestestvérem, de én mindig is így tekintettem rá. Sőt, ennél Ő több volt, egy példakép és egy gondviselő. Nem tudta, hogy követtem, mégis mindig éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hogy valaki vigyáz rám, mert Ő ott volt. Azonban így utólag mégis úgy vagyok halálának hírével, hogy fáj ugyan, de már nem tud úgy meghatni, mint bárki mást. Simon valamikor halandó volt és ez a halandóság a mai napig benne van. Az érzései, a fájdalmai és a gondolkodása, mind-mind arra utal, hogy egykor élt, hús és vér lény volt, mielőtt a vámpírok hálójába nem pottyant volna. Ezért hát nincs hozzászokva a halálhoz és annak következményeihez. Márpedig lássuk be, elvesztette élete nőjét, az egyetlent, aki jóformán örömöt okozott neki. Ez nem könnyű és én maximálisan átérzem, mégsem olyan könnyű ugyan úgy éreznem. - Kezdetektől fogva tudtam rólatok, mikor Roxi átlépte a dimenzió kaput, vele jöttem, hogy vigyázzak rá. - Nincs szívem a szemébe mondani, hogy szokjon hozzá, hogy körülötte mindenki meghal, de így van. Ő egy vámpír és bárkibe is szeret bele, azt megbélyegzi és előbb-utóbb meghal. Akár legyen az halhatatlan vagy halandó lény. - Drága Simon, ez nekem nem kötelesség, egy cél, sokkal inkább. - Míg ezt mondom, körbe járom és megállok mögötte, kezeimet a vállaira helyezve. - Először is el kell érnünk, hogy legyen valami célod, valami ami itt tart. - Megköszörülöm a torkomat, majd folytatom - Aztán pedig.. Jobb lesz ha megszoksz, ugyanis a nyakadon fogok lógni, míg nem látom annak reményét, hogy nem bújsz el egy kis sarokba kivéreztetni magadat. - Félmosoly telepszik ajkaimra, majd ismét szembe kerülök vele és gondolkodóra fogom a figurát. - Mit gondolsz, képes leszel ezt végig csinálni? - Teszem fel utolsóképpen kérdésemet, hiszen a lényegre ez vezet. Ha nem hajlandó együtt dolgozni, nincs miről beszélnünk a továbbiakban. Mondandómba pedig igyekeztem a lehető legtöbb érzelmet vinni, hiszen ha úgy érzi nemtörődöm vagyok, akkor az egész bukta. Különben is ez sokkal több, mint csak nemtörődömség. Egyszerűen ha beleélném magam, én magam is darabjaimra törnék és nem is tudnék neki segíteni, illetve én magam is a gödör aljára sodródnék. Egyik kilátás sem tetszene, így muszáj közömbösnek maradnom némiképpen.
➹ szószám:: 435 ➹ zene:: havana ➹ üzenet: Ki a depiből nagyfiú
Vendég
Vendég
Re: Sétány ↠ Pént. Dec. 08, 2017 9:12 pm
Bonnie & Simon
Nem azt mondom, hogy nem akarok lépni, mert a megrekedésnél nincs is rosszabb állapot, de valahogy nem érzem sem helyesnek sem jónak. Ő ugyan nincs többé, de én itt maradtam és fogalmam sincs ezt hogyan tudnám kezelni. -Együtt? Nem tudom miért próbálkozol ennyire...csak nem Roxi kért meg rá? Nem kell ezt tenned, menj nyugodtan haza. - kicsit talán durván hangozhatott, soha az életben nem voltam ilyen és rosszul is esik, elönt a bűntudat. - Bocsánat, feszült vagyok. - sóhajtok. Nem igazi bocsánat kérés, de több, mint a semmi, több, mint ami az utóbbi két hétben kijött belőlem. -Mióta vámpír vagyok, nem is...mióta belekeveredtem az árnyék világ küzdelmébe sorra veszítem el a barátaimat, bajtársaimat...nem tudom mindezzel mégis meddig lehet megbirkózni. - Még én is érzem ahogy az elkeseredettségem új formát ölt és lesz belőle egy sötét verem, amibe beleestem, jó mélyen. Kérdezhetné nyugodtan bárki, hogy hol a régi Lewis, de még én magam sem találnám meg az a helyzet. -Úgy mondod mintha annyira ismernél engem. Mióta tudtál rólam...rólunk? - Kérdezem meg mert ez már furdalja az oldalamat. Roxinak titka volt előttem, az unokatestvére. Vajon voltak még féltve őrzött titkai? Már soha nem fogom megtudni. Még igazán együtt sem lehettünk és vége...annyira igazságtalanság. Biztos vagyok benne, hogy előző életemben szatír lehettem vagy maga a pokol ura amiért most rám jár a rúd és minden egyre csak rosszabb lesz. Vonzom én a bajt, ez a legnagyobb bajom, cuppan rám a sok gond, mint varacskosra a bélsár... -Kicsit úgy érzem neked ez már kötelesség, de nem kell megtenned, én felmentelek ez alól. - mondom sóhajtva és hagyom, hogy a hideg átjárja a testem, jég vagyok ebben a fagyos világban, minden ami meleg volt megszűnt létezni. -Hogy akarsz segíteni? - kérdezem végül megadva magam az önsajnálatnak.
➹ szószám:: 414 ➹ zene:: flesh ➹ üzenet:: Azért maradjak életben
Nem mondanám, hogy egészen továbbléptem immáron, de próbálom még a legrosszabból is kihozni a legjobbat. Mert tudom Roxi milyen volt, tudom, hogy nem akarná, hogy bárki is bánkódjon miatta. Azt szeretné, hogy boldogok legyenek azok akik neki bármikor egy kicsit is számítottak. Én pedig eszerint igyekszem továbbmenni és vissza sem nézni a vészjóslóan sötét múltba, ami tétován néz felém és szinte vonz magához. Ellenállok, mert ez a feladatom. Mert ellen akarok állni! - Lépjünk együtt tovább. - Mondom halkan, de tisztán, jól érthetően. Saját szavaim szinte zúgnak fülemben, ahogy a többes számot kiejtem. Valóban ezt szeretném, mert segíteni szeretnék. De nem tudom mi sül majd ki ebből és rettegek, hogy olyan valami, ami miatt nem tudnék többé senki szemébe nézni. Hiú ábrándokat nem szeretnék kelteni a fiúban, miszerint én lehetek a megváltása. Azonban szeretném ha együtt tennénk túl magunkat, mert együtt mindig könnyebb, mint egyedül. Nekem is, neki is. - Nem kell kitörölni, meg kell tanulni együtt élni a gondolatával. - Hangom gyengéd és gondoskodó, akárcsak a testbeszédem. Ugyanis észre sem vettem, de közben kitártam karjaimat, mint aki csak ölelésre invitálja partnerét. Viszont mikor erre feleszmélek, leengedem karjaimat magam mellé és ujjaimat behajtva a kabátujjam végét kezdem el gyűrögetni. Ujjaim közé fogva csúsztatom ide-oda, masszírozva azt. Egyfajta idegesség levezetése ez, semmi több. Ugyanis kezdem kissé kínosnak érezni a szituációt, hiszen az imént még egy faragatlan bunkóval volt dolgom, most azonban egy gyengéd férfivel kell szembenéznem. Egy olyan férfivel, aki csakúgy gyengéd volt Roxanne-val is. Ettől pedig szörnyen nagy bűntudat kezd el tátongani bennem, úgy érzem, elárultam Roxi-t. - Jól tudom milyen vagy. Pont ezért vagyok itt, mert azt szeretném ha olyan is lehetnél! - Határozottan utalok rá, hogy tudom, hogy nem szörnyeteg, tudom, hogy ez mindössze csak egy baklövés volt, amit kilehet javítani, amit ki fog javítani. Mert Ő már csak ilyen, kedves, őszinte és rendkívül lelkiismeretes. Mikor eltávolodik és közelítve a falhoz lerogy, némi ijedség teng bennem. Mert fogalmam sincs mit kéne tennem, megfigyeltem bár, de nem ismerhetem igazán. Nem tudhatom mi szedi ki a gödörből és mi az ami csak még jobban a martalékába taszítja. - Azért segítek, mert erre esküdtem fel. Mindvégig Roxi-val voltam, hogy ha egyszer már nem lesz, én vegyem át a szerepét és továbbjuttassalak. Mert ez a dolgom, ezt akarom csinálni. - Közlöm nyersen, de annál öntudatosabban. Szeretném lefektetni a lapjaimat, hogy tudja mivel van dolga. Nem szándékom átverni vagy kijátszani, azt szeretném ha úgy hagyná, hogy segítsek, hogy tudja a szándékaimat és nem valami hamis dolog miatt.
Szavai megdöbbentenek, unokatestvére? Roxinak volt unokatestvére...nem tudtam..már megbántam, hogy olyan szavakat vágtam hozzá...neki épp olyan fájdalmas lehetett a halála, mint nekem. Azonban, hogy tovább kell lépnem, ebben nem tudok hinni, ez nem ilyen egyszerű, az emléke fogva tart és húz vissza, de én nem is akarom elengedni... -Te lépj tovább ha tudsz, én nem tudok. - sóhajtom keservesen. Olyan rideg és hideg minden Roxi nélkül, mintha a föld csak akkor lett volna meleg és békés mikor ő még a részese volt. Beletúrok a hajamba, ami a szokottnál is kuszábban áll, fésűt utoljára már nem is tudom mikor látott...ruhám véres, a tekintetem élettelen...mi lett velem? -Legyen, rendben, igazad van, de elvesztettem a lányt, akit szerettem...ezt nem tudom kitörölni bármilyen szépségért sem. Őszinték a szavaim, nem bujkál bennem sem vidámság, sem a régi Lewishoz illő poén, egyszerűen komolyan a szavaim szárazak és őszinték. A pillanat töredéke alatt termek előtte és ujjammal fogom fel a lecsöppenni készülő könnycseppet. -Sajnálom, ha bántottalak...sajnálom, én nem ilyen vagyok. - fordítom el az arcom. Már nem tudom milyen vagyok, a gyász teljesen megváltoztatott és nem találok vissza a régi Simonhoz. Arrébb lépek és lerogyok az épületnek dőlve. Szemeim előtt lepereg a mosolya, a vidámsága, a halála... -Az utamra? Milyen utam van még nekem? Mind mellékvágányra futott...-eresztek meg egy mosolyt felé, de ez a mosoly szinte árnyéka az eredetinek. - Miért akarsz segíteni? Mond miért? - kérdezem és őszinteséget várok. Talán Roxi közös bennünk, de nem is ismerjük egymást. Eszembe jut Clary, és anya is....halálra aggódhatják magukat, eltűntem, minden ok és magyarázat nélkül, szörnyű vagyok.
➹ szószám:: 386 ➹ zene:: flesh ➹ üzenet:: Azért maradjak életben
Kérdése mély nyomot hagy bennem és ezernyi gondolatfoszlányt indít meg fejemben. Mit is jelent nekem mindez? Fájdalmat, megkönnyebbülést? Fogalmam sincs. Szerettem Roxi-t, de már évek óta nem volt az életem része. Elvette tőlem ez a világ, a sürgés forgás és a szerelem. Egyedül maradtam, magamra, hogy megoldjam mindazt, amit Roxi nem tudott. Ami rám maradt az nem más, csupán a sötétség fogsága, melyből kitörni vágytam. De nem ilyen áron, nem a halálával. - Roxanne az unokatestvérem volt.. Nem is, a testvérem! - Kijavítva magam érzem a múltidő súlyát szemeimen. Hirtelen nem tűnik már olyan könnyűnek könnyeim visszatartása. Érzem amint egy nagy, gondterhes könnycsepp gördül végig arcomon, magával vonzva az alapozót és a szemfestéket. Maga után sötét csíkot hagy arcomon, amint eltűnni látszik a semmibe. A földre meredek, mintha csak a cseppet kutatnám, majd felemelem fejemet és ismét Simon-ra nézek. - Nekem csakúgy hiányzik, mint neked. De tovább kell lépned. - Határozottságom nem inog meg még ezúttal sem. Bár gondolataimba beékelődött kérdése, nem homályosítja el gondolataimat. Tiszta fejjel tudok gondolkozni és nem feledem célomat. - Ennek a világnak meg van a maga szépsége, csak észre kell venni. A Tündér Udvarral sincsen ez másképpen. Egy magadfajtának az is csúf lehet. - Világaink különböznek ugyan, de minden csak nézőpont kérdése. Az a szép, amit szépnek látunk és az a rút, amelyet rútnak látunk. Szörnyek csak a fejünkben léteznek ha elhisszük. Mindenki más és más, senki sem szörnyeteg, míg nem kényszerítik rá. A kényszerítés pedig sokféle lehet, fizikai, szellemi és érzelmi is. De mindez csak szemfényvesztés, melyet az élet diktál. A mi döntésünk, hogy kijátszunk-e a kártyákat, vagy nem megyünk bele ebbe az ostoba játékba. De az élet mindenképpen ajándék, amit meg kell becsülni. - Segítség arra, hogy visszatalálj az utadra - Suttogok, szinte hallhatatlanul mondom és rakom egymás után a szavakat. Tudom mit érezhet, hogy is ne tudnám, egy éve – vagy több – tartom szemmel Őt és Roxi-t. Tudom milyen ha együtt vannak és tudom milyen ha egyedül. Ahogy immáron tudom milyen ha magányos és kiszolgáltatott. De mindez nem ok az egyezmény megszegésére és ezzel a háború elindítására. Addig kell leállnia, míg megteheti, míg a Klávé és a Kör sem szerez tudomást. Míg még kitud szállni és azt mondani, nem ölök többet. Mert keskeny a határ jó és rossz között és aki egyszer átlendül, az nem térhet vissza.
Ostorként csattannak rajtam szavai és érzem, ahogy nem dobogó szívem újabb sejtje hal el, igaza van, de pokolian fáj ez az igazság. Tudom, hogy Roxi mit szeretne, hogy próbáljak boldog lenni, próbáljak élni, ha ez nekem megadatott, csak az itt a bökkenő, hogy nélküle ez már annyira fél élet, hogy nem kívánom. Örökké bennem marad az emléke és az, hogy elvesztettem. Nem tudtam megvédeni, pedig meg kellett volna tennem, nem igazságos ez így. Talán ha soha nem szeretünk egymásba nem került volna a célpontok közé...de Ő vállalta és végül elvesztettem. -Nélküle? Milyen élet az, amiben Ő nem szerepel? - mondom dühösen. De minden mérgem inkább magamra irányul mint sem rá, igaza van. Roxi azt akarná, hogy küzdjek, hogy próbálkozzak, de képtelenség...egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy ezt hogy lehetne megtenni. A holttestre pillantok és elborzadok..öltem, nem akartam, fogalmam sincs mi ütött belém...ha ezt Roxi látná mélységesen csalódna bennem...Megöltem egy ártatlant, aki nem tehetett semmiről. Igaza van a lánynak...önző vagyok, csak magamra gondolok, senki másra...főleg nem Roxira. -Segítségre? Jó vicc...nem kell nekem segítség...ami kell többé nem létezik. - A szemeibe nézek és láng lobban a szemeimben. Elvesztettem mindent, amit fontosnak ítéltem, a tündérem volt a legfontosabb az életemben. Most elvesztettem, hát miért kellene küzdenem? Mi volna az újabb cél? Létezik olyan? -Roxi volt a fény a sötétségemben, nem hagyta, hogy eltévelyedjek, mindenki életét beragyogta csupán azzal, hogy közelében volt, most egy ilyen örökláng hunyt ki, talán neked ennyire nem számít? - vádaskodom. Tündér, tehát ismerte Roxit, tudta ki volt, tudta én ki vagyok, közel kellett állnia hozzá...hogy lehet ennyire közömbös? Nekem tombolni van kedvem, törni, zúzni,őrjöngeni, bár tudom ez sem hozza vissza Őt. -Nem kell, hogy az ellenségem légy, hanem légy az, aki segít. Nézz körbe, milyen ez a hely? Mit látsz? Ezért az öröklétért kell küzdeni? - sóhajtok és egyszerűen már nem is pillantok rá. Hetek óta tanácstalan vagyok és elveszett, nem találok vissza az útra, de nem is küzdök ezért annyira, bevallom...
➹ szószám:: 340 ➹ zene:: flesh ➹ üzenet:: Azért maradjak életben
Érzem amint a kezem és a szemeim egyszerre kezdenek égni. Nagy erővel bár, de visszatartom könnyeimet. - Önző vagy, hát tényleg csak magaddal foglalkozol? Roxi azt akarná, hogy élj, Ő mindig is ezt akarta! - Legszívesebben felpofoznám itt és most. Mindvégig feladatomnak éreztem, hogy megvédjem Roxi-t és közben észre sem akartam venni, hogy Ő éppen ugyanígy érez valaki iránt aki fontos neki. Valaki iránt, aki most szemben áll velem. Azt akarta végig, hogy éljen és képes volt ezért meg is halni. Nem hibáztatom a vámpírt, de nyilvánvalóan ez engem is megvisel, pláne mert ugyanezt éreztem. Most Ő meghalt és vele halt egy részem. Az a naiv kislány, aki elvesztette apját és a sarokban sírdogál. A kislány aki nevetett és élvezte az otthon melegét, aki megerősödött, majd legyengült. Aki képes volt követni Őt a semmibe. Mindez nincs, most már csak én vagyok és nekem nagyon nem tetszik, hogy Simon ennyire semmibe veszi Roxanne tiszteletét. - Ha most látna... Nézd mit tettél. - Tárom szét karomat és mutatok a test felé, majd a falra. - Nem tudod mit cselekszel és kétség sem fér hozzá, hogy segítségre szorulsz. - Közlöm vele az egyértelmű tényt és ellenkezést nem tűrve lépek közvetlen elé és megragadom gyógyuló karját. - Hát nem érted? Örökké élni fogsz és az örökké hosszú idő. Képes lennél mindezt eldobni, mert nem bírsz megbirkózni magaddal a tündéred nélkül?! - Dühös vagyok és csalódott, de hangomat nem emelem fel egy pillanatra sem. Ahogy tudom, a legjobb méreg a higgadtság és az én jelenlegi célom, hogy megtörjem és formáljam. Új reményt adjak neki az életre és az egyezmény oldalára állására is. Eleresztem a karját és hátrébb lépek, tisztes távolságba, kilépve ezáltal a magánszférájából. Kezemet ökölbe szorítottam ezidáig, minek nyoma marad és tenyerembe vésve találom körmeimet. Vérezni nem vérzik, de fáj. Ez a fájdalom segít megértenem miért jöttem most el, miért vagyok itt, ahol. Egy mély sóhajt elengedve végül leeresztem kezemet combom mellé és felnézek. - Ha megakarnálak ölni, nem kerültem volna eléd. De nem vagyok az ellenséged és nem szándékom a kivégzésed végrehajtása. -
Ahogy egymással szemben állunk, egy meleg tekintet egy rideggel szemben, mintha tűz és jég volnánk. Bennem mintha meghalt volna valami, tudom ahogy cselekszem nem helyes, hogy ezt Roxi halála előtt elképzelni se tudtam volna, de minden megváltozott. Mintha az időszámítás Roxi előtt és után létezne. Nem veszem fel a telefont hetek óta senkinek, nem hallottak felőlem, senki sem, sem anyám, sem a nővérem, de Clary sem, még Izzy is keresett, tudom, mert éreztem az illatát az "otthonomban". Nem találkozhatok velük, nem tudnám megmagyarázni mit miért tettem és miért tűntem el. Szavai egyenként döfnek tőrt a szívembe és szinte hátrahőkölök. Tudom, hogy én tehetek róla, hogy bekerült a célpontok közé, mert közöm volt az árnyvadászokhoz így aki hozzám közel állt épp olyan célkereszttel élt, mint bárki, aki ebben komolyan részt vesz. Sziszegek és valami földöntúli morgás tör fel a torkom mélyéről, dühös vagyok, de leginkább magamra. Roxi jelenlétét nem érzem magam mellett, és ez teljesen elveszi tőlem a stabil érzés, ingok csak, mintha kötélen egyensúlyoznék. Elvesztettem önmagam, valahogy vele távoztam, mikor láttam ahogy kihuny belőle az élet, megfogtam a kezét és vele mentem... -Segíteni?! Akkor hagyj békén...hagyj...békén...azt se tudom ki vagy...egyszerűen csak hagyj...nem akarlak bántani..- nyögöm és elfordulok, kezem ököllel csattan a téglafalban, ami egy nagy darabon leválik és törmelékként végzi a földön. Kezem azonnal gyógyulni kezd... -Ő miért nem gyógyult meg? Neki miért nem járt ki ez a kiváltság? Ő miért halt meg? - Fogalmam sincs a lánynak vagy magamnak teszem-e fel a kérdést. Könnyeim már régen elfogytak, a fájdalom azonban talán soha nem fog eltűnni, talán mindig magamban fogom hordozni...még csak elbúcsúzni sem tudtam tőle, elvették tőlem ezt az utolsó dolgot is. Gyönyörű léte csak egy pillanat alatt vált semmissé. -Segíteni akarsz? Küldj utána. - mondom komolyan és nézek a lányra. Gyáva vagyok, magam képtelen voltam megtenni, anyámra gondoltam, Claryre és a nővéremre...Izzyre, a többiekre és képtelen voltam, önzőnek éreztem magam. De ha ő megteszi akkor az más lesz.
➹ szószám:: 303 ➹ zene:: flesh ➹ üzenet:: Azért maradjak életben
Ahogy megállok, eluralkodik a csend körülöttünk, nem hallatszik többé cipőink koppanása, csupán lélegzetünk hangja az, mi betölti a köztünk álló teret. A falnak dőlve pedig egy test pihen, akár amit odaillesztettek. Felhúzom íveltre formált szemöldökömet mondatára. Persze nem kizárt cselekedete és nem szürreális amit mond, de nem félek. Rég legyőztem ezt a fajta félelmemet és a rajtam uralkodó fájdalom némi adrenalint is nyújt, ami miatt veszem a bátorságot, hogy visszaszóljak. - El tudnál viselni még egy tündér elmúlását? - Kérdezem, bár kérdésem sokkal barátságosabb hangnemben lett megfogalmazva, mint amit kifejezett voltaképpen. Tulajdonképpen éppen csak nem vádoltam meg Roxi halálával, ami belül sérülést okoz bennem, hiszen jól tudom, ez én magam vagyok. Az az énem, amit minden hozzám hasonló igyekszik elnyomni. Az igaz mondás és a rosszindulat. Mindkettő, melyet a démon felünktől öröklünk. Esetemben meg ugye örököltem. - Segíteni szeretnék, Simon! - Mondom ki nyilvánvalóan már ismert nevét. Kiejtésemen érezhető, hogy e nevet nem először veszem számra. Olyan egyszerűséggel ejtem ki, akár egy mindennap kimondott szót. Nem a törvény nevében jöttem és nem is az egyezményt védve, így egyszerűen nem veszek tudomást az élettelen lényen, mely le lett csapolva. Amint előrébb hajolok és lépek egyet, hajam aprót lobban, mint amit puszta kézzel mozgattak meg. A halványan égő közlámpa fényében megcsillan, majd ahogy helyére kerül eltűnni látszik a sötétben. Szemeim pedig nyugodtságról árulkodnak, akárcsak minden porcikám. Az egyetlen dolog ami felzaklat, hogy fogalmam sincs min járhat Simon feje és ahogy elnézem, nem is óhajtja tudtomra adni. A gondolatra pedig kezem ismét az övemre csúszik. Tudom, hogy ez az egyszerű rendőrségi fegyver mit sem ér az éjszaka gyermeke ellen, de arra pont elég, hogy lelassítsam ha kell, ez nekem pedig elég. Eszem ágában sincs megölni, de kell egy biztos pont az életembe, ami megvédhet a maga fajtától. Vagy éppen a másik oldalon uralkodó árnyvadász hatalom ellen.
Az éjszaka sötétségével öleli körbe a parkot, minden csendes, rideg és fájdalmasan üres. Lépteim zaja az egyetlen amit hallok és az emlékek ismét vasmarokkal ragadnak meg és rántanak magukkal. Ott voltunk, ketten, kéz a kézben, mellettünk a holdfényes égbolt, a csillagok. Mosolygott, sőt, nevetettem tisztán éreztem, hogy elrabolta a szívemet. ÉS most vége...Megígértük, hogy nem hagyjuk, hogy bármi is közénk álljon...És most minden hiábavaló volt, Ő örökre elment, itt hagyott és soha többé nem fogom újra látni, megérinteni, látni. A szívem amely már rég nem dobog most mintha sajogna. Lerogyok térdre, pont ott, ahol a kezdeteknél voltunk. Érzem ahogy bennem az üresség egyre csak terjed és helyét a sötétség tölti be. Szemeim könnybe lábadnak és megmarkolom előttem a földet és kapaszkodom, mintha kicsúszhatna alólam a talaj, könnyeim elerednek. Még mindig élénken él bennem az a pillanat mikor elvesztettem Őt, az akkor érzett fájdalom pokoli volt és azóta sem távozott. -Miért? Őszintén..miért? - suttogom majd felállok. A telefonom ismételten csörög, már napok óta, de senkire nem vagyok kíváncsi, senkit nem akarok látni. Megfogom a készüléket és darabjaira töröm a kezemben szorítva. Hátat fordítok a helynek és magam mögött hagyom az emlékeket, magamat és belesétálok az éjszakába, oda, ahová valóban tartozom, eddig csupán áltattam magam..
A vére még mindig az ajkaimról csorog, nem érzek semmi bűntudatot, nem érdekelt félelme, nem érdekelt a könyörgése, egyszerűen Ő maga nem érdekelt. Teste elernyedt és most a földön pihen. Én állok a sötét takarásában és várok, várom azt, aki bátorságot szedett és idejött a közelembe. Tekintetem jeges, nincs benne melegség sem a régi fény, élettelen.Ragadozóként tekintek a közelembe érkezőre. egy pillanatra azonban megtörök, annyira hasonlít Roxira... -Meg akarsz halni? Ne kövess...- sziszegem, mintha nem is az én hangom volna...ha most Roxi látna a szíve megszakadna..De nem tudok az lenni aki voltam, az a Simon vele halt... Ez a tündér régóta a nyomomban van, az illata mindig előbb leleplezi, mint gondolná. Szemfogaim rávillannak, rideg tekintetem szinte felnyársalja.
Azt hihetné bárki, hogy angyal nem fél, nem remél csupán hisz. De nem így van, emberi testünk valamelyest átformál bennünket, létünk más síkon folytatódik és ez mindent megváltoztat. Mióta idelent vagyok láttam már elmúlást melyet maga okoztam, láttam új élet sarjadását és nem egy érzelmi kitörést emberektől. Mindez egyben érdekes és fura, érzem a vágyódást ezek iránt, az emberi küllem hajtja eme gondolatokat és nehéz velük birokra kelni. -Igyekezni fogunk, hogy ne várj feleslegesen. Muszáj sóhajtanom egyet. A dolgok borzalmas alakulásában ez a találkozó az egyetlen fénysugár. Ha ez nem sikerül elfogom veszíteni Blaire-t és a hitemet is, ami egyszer már megingott. Erre nem vagyok büszke, de megtörtént, vétkeztem és feleltem érte. Ám ezúttal nem akarok hibát elkövetni, csupán azt, hogy ez a lány élhesse az életét, még ha ennek én nem is lehetek a részese. A törvényeink ősöregek már, de nem változtathatók, akárcsak az árnyvadászok törvényei, barbárak és régimódiak, a változás úgy látszik sem az angyaloknál, sem a gyermekeinknél nem fog megtörténni. Egész testemben érzem Gabriel érintését a vállamon, ez a kötődés mindent felül ír, semmi sem fogható hozzá. Elmosolyodom mikor megismétli szavaimat. Bármi is történjék, mi testvérek vagyunk. Ő elsétál én pedig az ellenkező irányba indulok. Látnom kell a lányt, lehet nem sokára már utoljára pillanthatom meg, érinthetem. Olyan ez mintha a lelkem szaggatnák darabjaira. Kínzó a gondolata annak, hogy elveszíthetem mikor még nem is az enyém, nem mintha valaha ez így alakulhatna. Még Gabriel után nézek egyszer de már elnyelte a tömeg.
Nem mondhatnám hogy főhajtást várok. Sosem várok el ilyesmit. Michael az kettőnk közül, aki ad ezekre a formaságokra. Igaz, megszokhattam volna ezt már az évezredek alatt. Végtére is én vagyok az angyalok vezetője ha úgy vesszük. Azonnali engedelmességet követelhetnék tőlük, ám valamiért sosem teszem. Jobb szeretek tanácsolni, vagy javasolni dolgokat. Maximum odáig terjed el a dolog részemről, hogy kérek. De azt is be kell látnom, ez is ritka. Sokkal szívesebben alkalmazom az első kettőt. Így valahogy sosincs rossz szájízem a dolog miatt. Mert végtére is mi a rang? Nem egy kiérdemelt dolog ha a születési alapon jön létre. Még akkor sem ha tudom jól, maximálisan hely tudok állni a feladatomban. Így hát csak egyetlen biccentéssel nyugtázom Daimon köszönetnyilvánítását. Végtére is nem ezért csinálom. Atyám látja lelkem, tényleg nem. Sokkalta fontosabb nekem az, hogy maradjon a számunk pedig ne csökkenjen. Egyetlen mondén sem ér ekkora áldozatot. Éva bizonyította ezt és kellő intő példa volt, de úgy tűnik, még mi angyalok is tudunk felejteni. Vagy csak... jó felejteni. -Bárcsak volna garancia arra, hogy a lány sértetlenül megússza ezt a találkozót. A kétségbeesett sóhajt és a társam aggodalmát maximálisan megértem. Nem tudom átérezni, mert sosem kerültem ilyen helyzetbe. Mindig is a kellően magányos típusnak számítottam. Igazából mindig egy púpként a hátamon éltem meg a társkeresési mizériát. Jobb szerettem mindig a munkába temetkezni, és a kapcsolatokat mint olyanokat ezen a földi síkon is ingoráltam. Persze ennek a testnek megvannak a hátulütői. Az érzelemmentes együttlét persze engedett és eddig maximálisan elégnek is bizonyult. Ám mindez nem jelenti azt, hogy nem tudom mi a kötődés. Hogy milyen ha nem hal bele a lelked abba, ha valaki a szemed láttára csorbul meg. Netalántán meghal. Nemcsak arról van szó hogy végignéztem több millió emberi sorsot, vagy hogy láttam a rettegés mindenféle és fajta formáját. A magam esetlen útján én is megtapasztaltam ezt az érzelemegyüttest, mégpedig elég csak Luciferre gondolnom. Ahogy ezüstkék íriszeim egy fagylaltozó gyereken időznek úgy szorul el a szívem egy kissé. Hisz ígérhetnék neki. Hazudhatnék. Na de az hova vezetne? Mit eredményezne? Semmi jót. Semmi hasznosat. Csak még több fájdalmat szülne saját testvéremnek. Így lehet kegyetlennek tűnik a dolog, de képtelen vagyok bármit is mondani. Rosszabb lenne, ha utána érezné magát átvertnek. A kínos csönd beáll közöttünk, és tudom hogy meg kellene törnöm, de nem megy. Mindössze a hajamba túrok félig idegesen félig beletörődőn a dolgokba. -Nos igen, tudom merre szálltál meg, két hét múlva pontosan ebben az időben ott leszünk. Megszállni? Ó hát ő még nem tudja hogy megvettem a penthouse-t? Sőt, az egész épületet is hozzá. Nem szeretem a tömegnyomort és amúgy is jobb ha van egy bázispontom. Mindegy, majd ráér megtudni máskor ezt az információt. Bólintok, mert így már elmúlik az a nyomasztó szótlanság kettőnk közt. Vagy, legalábbis erősen olybá tűnik. - Remek. Várni foglak titeket. Kíváncsi vagyok a lányra. Igazán. Vajon ki lehet arra érdemes, hogy ekkora áldozatkészséget vállaljon fel érte a testvérem? Furcsán meglep hogy mennyire is jó ötlet ez. Megismerni egy ilyen személyiséget. Valószínű páratlan lehet, ha ennyire hatással tudott rá lenni. És valahol nagyon is epedve várom a percet, hogy vajon rám milyen hatással lesz? - Minden hitem benned van Gabriel. Daimon szavai zökkentenek ki a gondolataim fogságából. Elmosolyodom a szavain. Régi, jól csengő szavak, s mennyire igazak. Ez a végszó, érzem. Felé lépek, kezem mozdul s a vállára helyezem. Finoman megszorítom miközben lehunyom a szemeim és bólintva válaszolok. - Az enyém pedig te benned testvérem! Amint elhagyják ajkaimat a szavak érzem a Nephilim vérem zsibongását. Ilyen ez, mikor mi angyalok találkozunk s érintkezünk. Újra és újra parabati-á válunk, elfogadjuk a másikat s vele együtt magunkat is. A pillanat tovatűnik, és ahogy elengedem újra átlagos mondének vagyunk, akik siernek a dolgukra. Mindent megbeszéltünk, mindent tudunk amit akartunk. Ajkaim szegletében egy félmosollyal búcsúzom tőle, ellépve lassan indulok meg a sétányon, Nem pillantok hátra, mert nincs szükségem rá. Nyugodt, lassú lépteimet a szél köszönti, a gyermekek kiabálása övezi és a tó vizének a partja kíséri.
Tisztában vagyok vele, hogy nem igazán adatott meg nekünk másik megoldás. Így is csoda, hogy egyáltalán van megoldás vagy valami hasonló. Lehet, hogy több száz év áll mögöttem, láttam dinasztiákat virágozni és csúnyán megbukni. Vallások épültek és hanyatlottak. Emberek születtek és haltak, az idő sohasem állt meg. Most azonban tehetetlen vagyok. Nem tudom csak úgy nézni ahogy körülöttem az idő teszi dolgát. Mert míg az idő számomra nem bír jelentőséggel, annak a lánynak minden perce számít. Ostobán viselkedem és már azonnal mentesítenem kellett volna magam a feladat alól mikor éreztem, hogy több rejlik ebben az egyetlen lélekben, mint bármelyik másikban. De nem tettem, és egyre csak belebonyolódtam, megízleltem mézédes ajkait és teljesen elvesztettem az irányítást magam és tetteim felett. Képzelem mit gondolnak testvéreim rólam, egyszer már hibáztam, másodjára nagyobb szégyen ez, mint hátat fordítani Atyánk szeretetének. -Igazad van testvérem, jelenleg ez csupán egy feltevés. - sóhajtok. De a hangulatom így is visszavándorolt a megszokott nyugalomba, amit egy angyal általában áraszt magából. Mi vagyunk a tisztaság, az a tisztaság amely képtelen bemocskolódni, míg Atyánk szolgálatában áll. Míg alá nem szállunk valamely küldetés érdekében nincsenek érzéseink, a racionális döntés dominál, legtöbb esetben, persze az arkangyalok mások, hatalmasabbak és ők másképp cselekednek. Azonban nekünk egyszerűbb angyaloknak az érzéseink el vannak zárva egy feneketlen mélységbe, hogy ne zavarjanak össze minket. De ez a mélység átitatódik fénnyel mikor alászállunk és az érzéseink megrohannak minket. ez egyszerre veszélyes és mámorító érzés. Azonban az eddigi hitet összezavarja annyira, hogy volt angyal, aki beleőrült, bár ez ritka eset. -Értettem testvérem. - hajtok fejet előtte. Tudtam, hogy vakmerő kérés lesz tőlem ez, de reménykedtem maradt ennyi időnk. Csak érezni akartam a közelemben. De két hét maradt ami a rendelkezésünkre áll. -Bárcsak volna garancia arra, hogy a lány sértetlenül megússza ezt a találkozót. - sóhajtok kétségbeesetten. Látom Gabriel-en, hogy Ő maga is bizonytalan. Miért minden ennyire bonyolult idelent? Miért? -Nos igen, tudom merre szálltál meg, két hét múlva pontosan ebben az időben ott leszünk. - nézek komolyan a szemeibe. Hálás vagyok, amiért segít, holott számára ez épp olyan kockázatos. Mindig is több volt benne az emberség, mint bármely más angyalban. -Minden hitem benned van Gabriel.
Valóban megtennéd? Ezzel nem kerülnél te magad is bajba? Nem sodornálak bajba testvérem, tehát ha ennek meg van az esélye, akkor valahogy keresek más megoldást. Más megoldást? Létezhet más megoldás? Ettől egyszerűbb vagy jobb? Nem hiszem. Kizártnak tartom, ha igazán őszinte akarok lenni. Ha engem meggyőz, ha sikerül nekik meggyőzni akkor én vagyok a legjobb adu ászuk. Atyánk kedvence vagyok, nekem ha nem is mindent de elég sokat elnéz. Hisz én vagyok a legkellemetlenebb poszton lássuk be. Nekem az egyik legerősebb a lelkem és a személyiségem. Néha azt hiszem fél, hogy Lucifert követném. De igazából ezek csak spekulációk, tekintve hogy senki nem tudja mit is akar ő igazán. Az meg hogy én és a baj… hát mondjuk úgy, hogy már megszoktam. Így csak elvigyorodom őszintén a szavakon. A testvérem aggódásán. Több ezer éve nem buktam le. Ez alatt lett volna számtalan alkalom, számtalan megingási lehetőség. Mégsem jutottam erre a sorsra. Kicsit lehetne nagyobb az öröme, ha már így a semmiből jött reménysugarat nyújtok neki és jobban is bízhatna bennem. Hisz tudom mit csinálok. Úgy általában… Mikor hálálkodni kezd felemelem a kezem megálljt parancsolóan. Mert erre abszolúte nincs szükségem. Pláne nem tőle. És nem itt. Nem most. - Majd akkor hálálkodj Atyánk szerelmére, ha túl vagyunk ezen! – Torkollom le kissé nyersen. De azért még mindig mosolygok. Mert érzem ahogy megenyhül benne a görcs. A feszültség, amely kiült rá. És immár felszabadultabb. Sosem szeretem ha valaki ideges a környezetemben és mi angyalok ritkán is vagyunk azok. Mégis az aurája változásával nekem is jobb lesz az általános közhangulatom. Kezd visszatérni belém is nemcsak az életkedv hanem a jól ismert humorosabb oldalam. Vagyis kezdene, egész addig, míg Daimon szavai arra nem késztetnek, hogy homlokomon újabb viharfelhők ne gyülekezzenek a ráncok jól ismert formájában. - Hónapok? Komolyan hónapokról beszélsz? – Ledöbbenek. Tisztán kiül az arcomra. Láthatja mert eszemben sincs véka alá rejtenem. Ó te balga angyal! Hónapok? Hát ez ugye csak valami rossz tréfa? - Daimon, nincsenek hónapok. Hetek vannak jó esetben. Szóval hozd azt a lány legkésőbb két héten belül a lakásomra ha jót akarsz magatoknak! – Pirítok oda, majd a hajamba túrok. Talán túl nyers voltam. Talán túl fásult vagyok. Addigra meg Cornelia is közelebb lesz a szüléshez. Minden esetre az az egyetlen biztos része a városnak, ahol meg tudjuk ezt a dolgot tárgyalni. Lia addig ellesz a babaruhák válogatásával vagy amivel akar. - Gondolom megvan a címem… - Pillantok testvéremre kissé megenyhülve. Remélem nem kell magyarázkodnom. Sem a rövid időfaktor miatt sem pedig az útbaigazítás miatt. Ha mégis, akkor a zakóm belső zsebéből elővarázsolok egy fél pillanat alatt egy névjegykártyát rajta a nevemmel, privát címemmel és telefonszámommal. Meg a jól ismert Évát idéző logóval a másik oldalán.
Tudom, hogy megkérdőjelezni Atyánk törvényeit maga az Istenkáromlás, de nem tudok nem hangot adni szavaimnak. Fájdalmat érzek és mélységes elkeseredést. Miért kell ennyire maradinak lennie mindennek? Ez a világ folyamatosan fejlődik? A mi törvényeink miért nem újulnak? Miért kell mindent ennyire szigorúan venni? -Értem. - suttogom és gondolataimba merülök. Valahol mélyen azt hiszem valóban értem, miért maradt minden a régiben. Mert ami idelent történik több szempontból is romlott. Az idő telik, a romlottság erősödik. Atyánk gyermekinek tekinti a halandókat, de mint minden gyermek Ők is vétkeztek és Atyánk mélyen csalódott bennük. A romlottság az angyalok körében is azután terjedt el, hogy kapcsolódtak a mondén világhoz. Azonban látni kellene a jót is, mert igen, akad jó is ezen a világon, az érzések azok jó dolgok, a szerelem, a boldogság, mind olyan dolgok, amik a hallhatatlanoknak nem adatik meg, mi egyenlők vagyunk az idővel. Érdeklődőn pillantok Gabriel-re, látom rajta, hogy több ez csupán, mint ahogyan előadja. A hangja csupa érzelem, melyben bosszúság és talán szeretet is vegyül. Megtudom érteni, az emberek gyarló teremtmények, azonban annyira képesek belopni magukat a szívünkbe, tapasztaltam, igaz, rendesen megfizettem érte. -Nem lényegtelen, talán nem tisztem ezt mondani, de vigyázz magadra testvérem, az emberek veszélyesek az érzéseinkre. - szinte suttogom, de őszintén mondom. Én megfizettem az érzéseimért. Nem én álltam a helyzet magaslatán, túlságosan eluralkodott bennem az ember, ami idelent hamar bekövetkezik. Egy formás női test, egy gyengéd pillantás és a rabjává vagyunk képesek válni. -Tisztában vagyok vele Gabriel, azonban muszáj, hogy valaki mellettem tanúskodjon, ezt megérted, nem? - mondom. Mindenre képes vagyok, hogy amit szeretnék azt elérjem. Az a lány nem érdemli, hogy meghaljon, egy boldog életet kellene leélnie. Utána várja a paradicsom, de mindaddig meg kellene találnia az élete célját, túl fiatal ahhoz, hogy meghaljon, nem tudnám elviselni, ha ez a kötődés megszakadna köztünk. Még, ha soha többé nem is láthatnám, érezhetném Őt, ez felérne egy megnyugvással. A halandóság ezzel jár, születnek, élnek majd meghalnak, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne boldog. Eleget szenvedett már, nem fogadták el annak, aki, és küzd még saját magával is. Lehet nem ismerem rég, de a személyisége egyedülálló. Senki sem érdemli az azonnali halált, de a lelkek sokszor meggondolják magukat, nem bírnak a fájdalommal, ami az életet jelenti és visszakívánkoznak, ekkor jövök és teszem a dolgom. De Blaire-rel erre képtelen voltam. Már azt hittem ennyi, hogy nincs mit tenni, pedig bármit megtennék ezért a lányért, ami őrültség, mivel egy halandó, egy porszem a gépezetben, de akkor is még a szárnyaimat is feláldoznám érte. Ekkor Gabriel megszólal és még a levegő is a tüdőmben reked. -Valóban megtennéd? Ezzel nem kerülnél te magad is bajba? Nem sodornálak bajba testvérem, tehát ha ennek meg van az esélye, akkor valahogy keresek más megoldást. - a vér kötelez, angyalok vagyunk, testvérek, egymásnak nem árthatunk, Atyánk csalódna bennünk, és mi már az idők kezdete óta ott vagyunk egymásnak, össze vagyunk kötve, a kötelék közöttünk erős és törhetetlen. Még azok a testvéreink is kötődnek hozzánk, akik lebuktak a hibáik miatt. -Ha mégsem sikerül, és netán elbukom és elvesztem a szárnyaimat, sosem fogom elfeledni, azt amit értem teszel, testvérem. - hajtok fejet előtte a legnagyobb tisztelettel, amit csak érezhetek iránta. -Adj nekem pár hónapot, és megteszek mindent, hogy a lányt színed elé hozhassam. Csak pár röpke hónapot kérek. - tudom, hogy a kérésem több szemtelenségnél, de ennyi idő kell, szükségem van rá, mert utána vagy halott lesz a lány, vagy csupán egy emlék a számomra. -Te értheted meg a legjobban, miért kérek időt. - utalok itt rejtve a lányra, aki a védence most.
A kérdés, ami kibukik hirtelen teljesen jogos és helyén való, ugyanakkor... nem illendő. Nem rá tartozó dolog. Igazából még magamat sem mondanám annak a személynek, akinek különösebben firtatnia kellene. Eleinte fellobban bennem a düh. Hogy képes kérdőre vonni? Épp ő? Pont engem? De aztán ez el is tűnik hirtelen. Mindössze a fejem rázom és elpillantok. - Nem tudom Daimon! Fogalmam sincs miért ellenzik. - tárom szét a karijaim megadóan. Vannak sejtéseim. Vannak elejtett félmondatok, amik mellett képtelen vagyok elmenni. Talán leginkább az a baj az egésszel, hogy Atyánk nem akarja hogy leragadjunk a mondén világban. Hiába ő teremtette az embert az egész mindenséget, mégis csak csalódnia kellett bennük. Éva elárulta és vele együtt Lucifer is. A büntetésük kegyes volt és jogos. Megfoszthatta volna a létezéstől de megkönyörült. Azt gondolva, ezzel is példát statuál. Sok angyal követte a bátyánkat ki ezért ki azért. Senkinek nem volt kegyelem, hisz Lucifer a legelső angyalok egyike sem menekülhetett. Botor ábránd bárkinek azt hinnie, hogy Atyánk épp vele lesz kegyelmes. Ezért nem is értem Daimont. Ezért is vonom felelősségre és ezért is akaszt meg Cornelia említése. Hosszasan hallgatok és a fák koronáját figyelem. A fényt, ami a levelek között játszik, a feltámadó szelet ami halkan susog hozzá. Kedves szimfóniát hoznak össze, idilli környezet lenne ha nem nyomasztanák a lelkem a terhek. - Igen, a védencem. - Hangom egyszerre lágy és mégis dacos. Sejtheti hogy többfajta érzelem köt hozzá. Elsősorban az iszonyatos bosszúság. Másrészt meg az a fajta szeretet, amit kevesek felé nyilvánítok ki. Pláne ember felé. - De lényegtelen. Miatta kell itt tartózkodnom. Pár napja már hivatalosan is. - Közlöm halálos nyugalmat erőltetve magamra. Igaz ebből sejtheti hogy már ezelőtt is itt voltam, csak nem minősítésben. Mindegy, immár hivatalos arkangyali szerepkört is alkalmazhatok ha a szükség úgy hozza. Igaz, sosem szerettem ezt. A szabadságolásom alatt is jobb szerettem dolgozni szép csendben, ám most... most még muszáj is. És a kényszer sosem szül jót. Semmilyen körülmények között. Még az angyalok esetében sem. Társam szavai egyáltalán nem lepnek meg. Vagyis egy kicsit azért igen. A feláldozás, mint tényező, nem újdonság. Ha kell mi életünket adjuk a védencünkért, ez teljességgel normális. Na de azért az hogy egy ismeretlenért így alkudozzon? Ez azért tényleg abszurd. - Ez nem az én hatásköröm, testvérem. Te is tudod nagyon jól, hogy nem engem kell meggyőznöd. Nem elsősorban engem. - Megdörzsölöm az arcom bosszúsan. Igazság szerint sajnálom őt. Sajnálom hogy ebbe a felemás szituációba sikerült jutnia. Nem szívesen nézném végig a szenvedését. Pláne nem olyasvalakiért aki esélyesen meg sem érdemli az ő remek személyiségét. Egy mondén lány él és meghal. Mennyit is? Nyolcvan max kilencven évet? Elfelejtik idővel. ha nem is a gyermekei vagy az unkái, de a többiek a sorban a vérrokonai már biztosan. Az ük-ük unokájának fogalma sem lesz róla, a kinézetéről, az érzéseiről a gondolkodásáról. Ezért mit érdemes feláldozni egy halhatatlan lelken? Igazán semmit sem. Mellette Daimon-nak meglenne az évszázados feladatköre. Hány lelket kísérhetne ezeddig a kapukig? Otthonunk kapujáig? Ezreket ha nem tízezreket. Igen, tudom hogy nem kellene a lovat adnom alá. Helytelen dolog és felelőtlen is. Ugyanannyira mint az ő hibája. Ám mégis elég vetnem rá egy sanda oldalpillantást. Dühösen szusszantok egyet és a kezem zsebre vágom. - Nézd, sajnálom az egészet. De ezt te magad okoztad. Maximum egyet tehetek. Hozd el hozzám a lányt. Ha tényleg olyan, amilyennek mondod, és hangsúlyozom... ha! Nos akkor... akkor talán meggyőzhetem Atyánkat arról amiről kértél. - Felé fordulok teljesen. Szemtől szemben. Elhúzom a szám és kőkeményen fúrom tekintetem az övébe. - De tudd, így biztosan nem találkozhatsz vele soha többet. Ha megneszeli vagy csak a kétely is felmerül hogy újra keresztezed az útját biztosan a szárnyadat szegi. - Én pedig ezt nem akarom. Mert nem éri meg holmi halandó fruska miatt elveszíteni még egy fivéremet. De ezt evidensen nem teszem hozzá már. Igaz Daimon elbukása nem fog különösebben fájdalmasan érinteni. Ő nem a parabatai-om mint Michael vagy Uriel... de ettől még kellemetlen lesz. És szomorú.
Hosszúra nyúlik közöttünk a csend, a dolgok érzem megváltoztak, ha nem volnék nagy bajban, akkor nem egyenesen Gabrielt küldték volna a hírrel. Az időre tett megjegyzésem figyelmen kívül hagyja, amit nem bánok, ezt épp úgy nem lehet érteni, mint elmagyarázni. Odafent az idő nem létezik, nem érzékeled, nem foglalkozol vele. Atyánk szeretet vesz körbe és abban nincs mulandó, az állandó. Az idő azonban folyton halad előre, idelent lehet ezt a legkönnyebben érezni. Fogalmam sincs mennyi ideje vagyok már a halandók között, de láttam gyermeket felnőni és meghalni. Ami itt egy emberöltő odafent talán egy perc sem, nem tudom, de odafent sosem éreztem semmit sem mulandónak, idelent azonban minden múlik. Tudom, hogy nem szabadna azt éreznem, amit érzek, de ez a test, ez vonzódik ahhoz a lányhoz és a lelkem, öreg már, de ettől még változhat..változhat minden, idelent semmi sem marad állandó, ez a normális. Tudom, hogy a testvéreim nem értik ezt meg, sokan egyszer sem szálltak még alá, hogy megtekintsék a halandók világát. Ők nem értik meg a változást, sem gondolkodásban, sem az érzésekben. Ők úgy gondolják csak egyvalakit szerethetünk minden rossztól mentesen, és az Atyánk. De én már megtapasztaltam, hogy korán sem így van. A szívünk többet képes befogadni, mint gondolnánk. Válasza nem ér meglepetésként, számítottam rá természetesen, de ettől még semmivel sem lett könnyebb elviselni. -Miért ellenzik annyira a változást? - bukik ki belőlem a kérdés, pedig magamban akartam tartani. Bárhogy is legyen, már feltettem. Ha csak arra gondolok, hogy Blaire élettelenül fekszik előttem..elkap a hányinger. Erre tudom képtelen lennék, de azt nem hagyhatom, hogy más tegye meg. Erre nem létezik megoldás. Sem ez, sem az nem megoldás. Azt szeretném, ha életben maradhatna, még úgy is, hogy nem lehet köztünk semmi sem. Ha távol is kell tartanom magam tőle, ám legyen, rosszabbat is túléltem már. De semmiképp nem akarom a halálát. -Cornélia... a védenced? - kérdezem, hangomban kíváncsiság bujkál. Bármennyire is fáj, amit mondott, örülök neki, hogy nem Ő fogja megtenni, talán nem tudnék megbocsátani neki, márpedig gyűlölettel a szívben megszűnsz angyallá válni. -Valóban, tisztában vagyok ezzel. A szabályok, amik annyira idősek már, mint a létezés... - talán van némi megrovó a hangomban. Nem tartom ezt úgymond helyesnek, valóban, akinek halnia kell, haljon, de nem hiszem, hogy ez alól nem lehetne kivételt tenni valahogyan... Ezt nem tudom megérteni és elfogadni sem akarom. Blaire...Ő nem azt érdemli, hogy meghaljon. Neki az jár, hogy éljen, hogy jusson jó is az életébe a sok rossz mellett. Megemeli a hangját, tekintélyétől összerezzenek egy pillanatra, de nem hagyom, hogy csupán ez megfélemlítsen. Elszánt tekintettel nézek rá. -Nem, sosem gondoltam, hogy bármi is lehetne közöttünk, ezt jó magam is tudom... de kész vagyok lemondani a lányról, ha ezzel Ő tovább élhet. - mondom ki a súlyos szavakat, bár fájdalmas minden egyes szó. Erre is kész lennék, még ha örök életem során is emlékezni fogok erre a fájdalomra.
Nem reagálok semmit az idő múlásának említésére. Tudjuk mindketten jól, Atyánk köreiben másképp megy az idő. Talán mert ott megszűnik az ilyesfajta realitás, vagy a belőle sugárzó jóság és békesség az, mely még az ilyen relatív közel sem egyszerű dolgokat is felül tudja írni. Bárhogy nézzük is, ott a percek nem többek min t itt napok hetek és hónapok forgataga. Az évek pedig itt évszázadok vagy épp ezredek. Ilyesformán az emberek jönnek és mennek. Számomra nem többek kellékeknél. Vagyis mindeddig nem voltak. Néha alkalmasint jó az emberi testben elszórakozni. Érthető. Én magam sem teszem ezt másképp. Ez is amolyan lázadás féle, mondhatjuk. Nem is vetem meg társaimat emiatt. Nem vagyok Michael, az értelemmentes felsőbbrendűségével és egoizmusával megáldva. Ó, nagyon nem! Hiába vagyunk egyívásúak, egyidősek, egy rangon hisz Lucifer után mi ketten vagyunk az elsők. Egyszerre teremtettünk és hát... mindegy. Tűz és víz. Komplementer. Mikor a szemmel tartasz részhez ér Daimon, ösztönösen elmosolyodom. Szemmel tartani... na igen. Végtére is részben ez is a feladatom. Nem a fő, de mégiscsak. Biccentek egyet. Még mindig jobb hogy engem kapott, mint Michaelt vagy bárki mást. Raziel nem ennyire elnéző, Michael pedig egyenesen kegyetlen tud lenni. Nekem is megvannak a korlátaim (hazudni senki kedvéért nem fogok, hisz annak idején még Luciferért sem tettem!) de ugyanakkor belém legalább empátia szorult. Hisz tudom mennyire könnyen elcsábul ez a test. Az emberi mivolt. Na de a lélek is? Ez meglepő... Még Daimon esetében is. Mondjuk jelenleg épp én beszélek, aki kerüli a védencét ahogy csak tudja. De hát Éva lánya... a vére erős. Túl erős. A fene eszi meg ezt a reinkarnációt. És túlzottan a gondolataimba mélyedek, míg testvérem győzködni próbál. Legalábbis eléggé úgy tűnik. Nem mintha én tehetnék az ügyben nagyon bármit. Hangja fátyol mögül szól, távolinak hat. Mindössze az utolsó szomorú szavak érintenek meg igazán. Talán a hangszíne vagy a tónusa. Szenved. Tisztán érzem. Mély levegőt veszek. Fél percig benn tartom, majd erőteljesen kifújom. Mit mondhatnék? Hazudni nem fogok, neki sem. Ugyanúgy ahogy érte sem. - Valószínűleg igen. Megteszi más. Előbb utóbb biztosan. - Elfordítom a tekintetem. Őszinte voltam, de ez kemény. Még nekem is. Pláne így, hogy tudom, mekkora lemondás ez. - Ne is kérdezd ki, mert nem tudom. Hála Atyánknak nem én. Nekem most Cornelia-ra kell koncentrálnom. - Négy hónapig biztosan rá kell minimum. Utána ki tudja? Addig viszont Daimonnek cselekednie kell. Hacsak tényleg meg nem teszi valaki helyette. - Sajnálom fivérem. Ismered a szabályokat. A kezem meg van kötve. - A tavat nézem. A vizet. Az elememet. Ami folyton változik mégis állandó. Átalakul több formába, több változatban képes létezni, de létezik. - Ahogyan a tiéd is. - Nem ostoba, tudja jól maga is. Ez amolyan ösztönző megerősítés, habár kétlem, hogy használna. - Megértem, hogy ez nehéz. De.. úgy sincs jövőtök. Angyal vagy Atyánk szerelmére, Daimon! Mit gondoltál, mi lesz? Mégis reméltél? - Hangom kissé erősebb. Talán túl keményen is csattan. Nem számon kérni akarom, inkább kifakadok. És nem is rá vagyok dühös. Ahogy elszakítom pillantásom a vízről rá, már tudom. Magamra. Mert kénytelen vagyok bevallani mélyen a lelkemben, hogy én ugyanebben az elcseszett helyzetben vagyok. Pontosan ugyanebbe a csapdába készülök beleesni, ha nem épp beleestem már. És ennek szárnyszegés lesz a vége... Meglehet mindkettőnk esetében.
Kezdőlap
Season of change ↠ Hétf. Júl. 03, 2023 8:35 pm
Az egész életemet feltettem a békességre, sosem óhajtottam igazán belefolyni semmibe sem. Talán a magam védelme miatt, talán csupán azért, mert attól féltem, ha én is beszállok valakinek komoly baja eshet. De mind hiába hiszen megtörtént a baj és sosem gondoltam, hogy majd a számomra legfontosabbat ragadja el ez a csorba világ, habár mindig tudtam, hogy nem szerencsés a fajok keresztezése. Amint egy vérfarkas nem jön ki jól egy vámpírral, úgy nem feltétlenül kéne a tündéreknek másokkal vegyülniük. Roxi elkövette azt a hibát, hogy beleesett egy egykori mondénba. A vámpírok és a vérfarkasok sosem érthetik meg igazán nekünk és a boszorkánymestereknek milyen az életünk. Hiszen ők mérgezés által váltak az alvilág részeseivé, míg mi beleszülettünk. Ezt pedig nem igen lehet eltörölni egy egyszerű szeretlek szócskával. Nem tehetünk mindent megtörténté. S valójában emiatt összeomolhattam volna már megannyiszor, de ehelyett kitartottam az igazam mellett és hátrahagytam a szülőhazámat, hogy Roxival lehessek. Sosem gondoltam bele, hogy igazán rá szorul majd a segítségemre, titkon reméltem, neki nem eshet baja.
Azért maradjak életben 
