Forgatom ujjaim között az irónomat, átrajzolom az egyik rúnát a karomon. A lapockám ugyanis még mindig hasogat...mintha csak démon énje tényleg megégette volna. Az az erő, amit egy órával ezelőtt, annyira ki akartam tépni belőle... Figyelem minden mozdulatát és magam sem értem miért, elgondolkozok ajánlatán. Természetesen ebből, semmit nem mondok ki hangosan, még a végén máglyára vetném saját magam. Nekem nincsenek érzéseim. Nem vonzódok se férfiakhoz, se nőkhöz. Egyetlen dologhoz értek : rendet tartani a világban, megölni a démonokat és harcolni saját magammal. Nem fér bele az életembe, hogy összezavarjak mindent azzal, hogy vele töltöm az éjszakát. Vagy...mégis? Nem...lehetetlen! Nem tehetem meg! Nem Ő neki kell lennie az elsőnek. Hevesen rázom meg a fejem, majdnem felpofozom magam a saját gondolataim miatt. Inkább a fegyverekre koncentrálok... Arra, hogy milyen fenségesen csillog a pengén a halovány lámpafény. Hány démont testébe fúródott már bele, jó mélyen. Szinte már felsikkantok attól, amit a gondolataimmal tett a férfi. Határozottan szedem össze a holmimat és nem nézek rá. Nem tehetem, mert félő, itt maradnék nála, aminek súlyos következményei lennének. - Fogd már be...-szűröm fogaim között, ahogy háttal állok neki és a kezemmel az utolsó tőrhöz érek. A csípőmhöz rögzített tartóba csúsztatom, erősen megmarkolom. Legszívesebben folyamatosan csak ráznám a fejem, hogy miért jár ilyen mocskos dolgokon az agyam. - Ne...csak ne hívj! Inkább írj levelet...úgyse tudod a telefonszámom! - vigyorodok el kényszeredetten és most először nézek a szemébe. Megáll a világ. Elcsendesül minden. Ajkaim enyhén elnyílnak. Szinte érezhető a kettőnk között csordogáló forróság. Halk sóhajom betölti a teret. - Nem adom! Add át magad, ha akarod! - morgok felé és hátra sem nézve, belépek az örvénybe. Magába szippantja vékony alakomat és úgy tűnök el a pincéből, mintha sose jártam volna itt. - Bármit...semmit...mindent...-hallhatja, mielőtt végleg eltűnök. Már vár Oli...vár az ágyam...ja és a démonok! Majdnem elfelejtkeztem róluk.
Mit nekünk démonok és önbíráskodó árnyvadászok! Úgyis a nők visznek minket egyszer a sírba. Megvan bennük minden olyan tulajdonság és adottság, amelyekkel manipulálhatják a férfit, legyen az velejéig romlott vagy épp ártatlan bárány. Az biztos, hogy ha egyszer megszakad az életem téphetetlen fonala, az egy nő miatt lesz. Már csak az a kérdés, melyikük taszít majd örök kárhozatba, jelenleg ugyanis elég nagy a választék. Két ujjamat a felsőm nyakába akasztom, enyhén balra húzva lepillantok a jelre. Érdekes ábrát kaptam, elsőre nem tudnám hasonlítani semmihez, de majd este elmerülök a könyvgyűjteményemben és nyomozgatok kicsit, hátha valami érdekességre bukkanok vele kapcsolatban. Feltéve, hogy Jasmine nem talál számomra jobb programot... Az egész rajta áll, nem fogok könyörögni, és nem ajánlom fel még egyszer. Kíváncsivá tesz, vajon az ő jele az enyémet tükrözi-e, szeretném letépni róla a ruhát, hogy én magam fedezhessem fel. Érdeklődve várom a válaszát, hogy milyen utat választ kettőnknek. Egyetlen pillanat alatt újból a hatása alá kerülök, de már elég nagyfiú vagyok ahhoz, hogy képes legyek uralkodni magamon. Nem adom meg magam olyan könnyen. Kicsit csalódott szájízzel mosolyodom el, bánkódom az elmulasztott lehetőségek miatt, mégsem lep meg a döntése, mintha pont erre számítottam volna. - Soha, bármit, mindent... - ismétlem ravasz mosollyal. Tekintetem rabul ejti az övét néhány hosszú szívdobbanásra. - Túlságosan végleges szavak két ilyen szeszélyes léleknek. Hagyom, hadd menjen, hátrébb lépek és az eskünk lenyomatára pillantok a talajon. Szólnom kell a kölyöknek, hogy takarítsa fel, hiszen ki tudja, mikor érkezik újabb megrendelő egy újabb végzetes, "mindent, bármit, soha" kéréssel. Ki tudja, hány különböző szerzet vére ivódott már a pincém talajába, és mennyi fog még a jövőben. Csupán néhány pillanatra mélázom el, aztán átlépek a jel felett - nem szeretném, ha véres lenne a cipőm talpa, még a végén összepiszkítanám fent a szőnyeget -, és a falhoz lépek. Kimerített a szerződés megkötése. Bőven maradt annyi erőm, hogy hazaküldjem a lányt, de a fejem lüktetésén érzem, hogy a testem, az elmém pihenni vágyna, így hát össze kell szednem magam egy kissé, hogy erőt vegyek mérhetetlen nagy lustaságomon. Jas türelmetlen megjegyzése mosolyt csal az arcomra. Semmit sem változott, ami az én munkámat dicséri. - Óvatosan feszegesd a türelmemet, drágám, mert a végén még repülővel kell hazamenned... - Nyájas mosolyt villantok rá, mielőtt visszafordulnék a falhoz. Megfeszülnek az izmok a karomon, ahogy a mágiát a tenyerembe összpontosítom, majd összeérintve a két löketet megnyitom a portált a falon. Tenyeremből aranyló sugarak törnek elő, fenntartva az átjáró örvénylését. Hátrébb lépek, hogy a lány beléphessen, de nem töröm meg a varázslatot. - Nos, akkor majd hívlak - rákacsintok, mintha valami kínos randinak a végére értünk volna. Felesleges jobban búcsúzkodnom, hamarosan úgyis újból találkozunk majd. Jasmine-t ma éjjel nem fogják rémálmok gyötörni, végre nyugodtan alhat, azt azonban nem garantálhatom, hogy mézédes képzelgései közé nem szövi-e bele a tudatalattija az én arcomat is... Kiismerhetetlen dolog az elme, főleg ha megtépázzák azt. - Add át üdvözletem New Yorknak! Azért nem mulasztom el még egyszer jó alaposan végigmérni. Mélyen magamba szívom a látványt, hogy amint leszáll az éj, elcsendesedik a környék és teljesen magamra maradok, legyen mivel megtöltenem üres, sötét, kiszürkült álmaimat.
szép álmokat, kedvesem :3
Vendég
Vendég
Re: Borospince ↠ Pént. Márc. 17, 2017 8:03 am
Mikah Can you hear me? Can you hear me running?
Ajkaiba olyan mohón kapok bele, mintha az utolsó kapaszkodóm volna ebben, az átkozott világban. El kellene engedem, tudom, mégse teszem. Karjaim a hátára futnak, az izmokat simítják, a gerinc, édes vonalán időznek. Egyetlen másodpercre, mintha megadnám magam neki, legalábbis testem reakciója erről árulkodik. Nyers, heves, ösztönös. Csókunk megszakad, eltolom és hagyom, hogy a világ vissza zuhanjon rám. Kegyetlenül, őszintén, fájdalmat generálva. Egy ideig csak nézem, amint hátat fordít nekem, értem dühét, csak nem érdekel. Képtelen vagyok átérezni az érzelmeket, évek óta...kiölték már belőlem rég, az effajta gondolatokat. A szívem nem dobban vágytól. Csak a bosszú és a halál ringatja, lágy ritmusában. Felemelem kezem, bár ezt nem láthatja, hiszen háttal áll nekem. Meg szeretném érinteni. Át akarom adni magam neki, egy romlott, mocskos percre. Mégis, kezem újra ölembe zuhan, tudom, nem tehetem meg. Nem zavarhatom össze elmémet. Tisztánlátásra és tudatosságra van szükségem. Fegyelemre, erőre...és mindezt egy másodperc alatt vehetné el tőlem, ha engednék testem vágyainak. Elfordítom a fejemet. Pihegve, a fegyvereimet kezdem bámulni. Hallgatom, de csak akkor nézek újra rá, amikor már a pentagramma közepén áll. Félhetnék, mégsem teszem. Képes vagyok még rá egyáltalán? Vagy annyira elvette az eszemet a bosszúszomjam, hogy mindent kiölt belőlem? Csalogat és nem habozok leugrani az asztalról. Ruganyosan, határozottan mozdulnak izmaim a bőröm alatt, ahogy felé lépek. Ujjaim a felém nyújtott tőrre fonódnak, gondolkodási időt sem hagyok magamnak. Mélyen a szemébe nézek, túl a pupilláján és a retináján. A lelkét kapargatom pillantásommal. Akarom, hogy tudja, nem tud megrémiszteni. Soha... Farkasszemet nézek vele, ajkaim elnyílnak a fájdalomtól, ahogy a penge, mélyen a tenyerembe vág. Felnyitja a bőrömet és a sebből, másodpercek törtrésze alatt kezd szivárogni vérem. A földre bámulok, ökölbe szorítom megsebzett kezemet. A pentagramma vonalait eláztatja a vér. Az övé és az enyém. Részegítő táncukat járják egymással. Megragad és most először nem tiltakozok. Erősen szorítok rá kezére. Láthatatlan szerződés köt minket egymáshoz. Eltép mindent, ami a jelenhez köt, láncra ver, béklyói fojtogatnak. Kibontott hajamba a mágia szele belekap, bőrömön érzem az erejét. Fülemben az idegen szavak visszhangzanak. Szinte bódultan élem át az eseményeket. Halk nyögés szalad ki számon, érzem, lapockámnál friss jel rajzolódik fel. Szinte perverz módon élvezem a fájdalmát, még szemeimet is lehunyom egy percre. Csak akkor nyitom ki, mikor tudatosul bennem, hogy kezemet elengedi. - Vér a vérrel Mikah...vér a vérrel! - suttogom és kimerülten állok előtte. Már épp ellépnék mellőle, de megérzem a csuklómra fonódó, követelőző ujjakat. Ajkaimra mosoly csúszik. Szánalom tükröződik rajta. - Sietek, igen! - válaszom annyira egyszerű és tömör, hogy magam is meglepődök rajta. Figyelem és közelebb lépek hozzá. Túlságosan közel. Ajkaim, sosem létezett ígérettel súrolják száját, hogy rálehelhessem szavaimat. - Ez, soha többé nem fog megismétlődni! - tekintetemben tűz lobban, fájdalmat hozó, pusztító harag. Kitépem a kezem a kezéből. Eltelnek a másodpercek, mintha haboznék. Íriszeimet újra az övébe fúrom, hogy aztán lejjebb eresztve, elidőzzek ajkain és eszembe véssem, mennyire finomak voltak. Úgyse érzem többet. Nem engedhetem meg magamnak az ilyesfajta kísértést és jobb, ha ezt Ő is tudja. Nem érhet többé hozzám. - Most pedig Rutherford... - úgy ejtem ki a nevét, mint, mikor, órákkal ezelőtt, először léptem át, otthona kapuját. Oldalra döntöm a fejem, nagyot nyelek. - Ideje portált nyitnod, hogy haza mehessek! - szavaim idegesen koppannak előtte a földön. Mennem kell, még ha ezt nem is érti meg. Hátat fordítok neki, fegyvereimhez lépek. A tegezt a hátamra vetem, a tőröket ruhám alá rejtem. Gyors, határozott mozdulatokkal tüntetem el az arzenált, az asztalról. - Még mindig nem vagy kész? - szúrom oda neki hangosan és felé fordulok.
Szívesen megkérdezném tőle, hogy ha az én nyelvemet vágták fel, akkor az övével mi van, mitől ilyen mérhetetlenül pimasz és provokatív, de nem akarok lesüllyedni holmi óvodás évődés szintjére, ahol egymás haját cibálva, gyerekes sértésekkel ütlegeljük egymást. Szóval csak veszek egy mély levegőt, meg egy jó nagy adag türelmet, és szépen csukva tartom a számat. Egészen az árnyvadászos megjegyzéséig, mely először csak egy halk horkantást és széles, gúnyos mosolyt csal ki belőlem. - Legalábbis ti szeretitek ezt hinni. Még hogy ők, a világ tetején! Csak ostoba gyerekek, akiket a felnőttek hagynak a homokozóban játszani. Az is erről tanúskodik, hogy erre még rá sem jöttek. Azt hiszik, övék a világ, pedig pont a világ az, amely megtűri őket. Az alvilágnak semmi szüksége az árnyvadászokra, nekik van szükségük ránk, mindegy, mennyire kétségbeesetten állítják pont az ellenkezőjét. Őszintén meglepődöm, mikor a nyelvét az ujjamon érzem, aztán hangosan szisszenve elrántom a kezem az ajkától. Sejthettem volna, hogy egy pillanatra sem tűri, ha valaki átveszi az irányítást, de azt reméltem, kevésbé harcias. Úgy tűnik, mindenáron el akarja érni, hogy emlékezzek rá. Ha így folytatja, az egész lénye és kisugárzása pillanatok alatt a tudatom legmélyére ássa majd magát, hogy álmatlan éjszakáimon visszatérjen kísérteni engem. - Szóval ilyen, amikor visszafogod magad? - érdeklődöm tettetett nyugalommal, ujjamat sebtében a nadrágomba törölve. Nem szoktam hozzá ehhez a bánásmódhoz, a legtöbb nő, akivel találkozom, hamar elolvad a karjaim közt, s még ha büszkék is, inkább tartják a távolságot, mintsem megpróbáljanak térdre kényszeríteni. Ahogy Jasmine odaránt magához, egy pillanatra eszembe jut, hogy ennek a lánynak talán még én is megadnám magam, talán hagynám, hogy a szenvedély térdre kényszerítsen előtte, ha tudnám, hogy utána felejthetetlen éjszakán osztoznánk egymással. - Oh, angyalom, bárcsak lenne valami ezen a világon, ami ennyire egyszerű... - feleletem halk sóhaj csupán, tele lemondással. Mit meg nem adnék érte, ha a dolgok néha ennyire egyszerűen működnének: igen vagy nem, jobbra vagy balra, fekete vagy fehér. Kinek kellenek a középutak és az árnyalatok? Behunyom a szemem, ahogy ajka az enyémhez ér. Színek robbannak a szemhéjam mögött, forróság csap végig rajtam, néhány szívdobbanás alatt felhevít. Durván, vággyal telve viszonzom a csókját, csípőnk összefeszül, kezem a combját markolja, majd egészen a fenekéig kalandozik, mielőtt azonban kedvemre tovább ismerkedhetnék, mielőtt nyelvem rendesen megízlelhetné az övét, eltaszít magától. Feltüzelt és égve hagyott, mint egy felkapcsolva felejtett lámpa az üres lakásban; egyszerre dühít és tetszik ez a játék. - Por és árnyak vagyunk - ismétlem kábán, dörmögve. Ajkam még zsibbadt a csóktól, a vállamon játszó ujjai nehezen segítenek enyhíteni az űrt, amit a közelsége hagyott maga után. Eltolom a kezét és kényszeredetten hátat fordítok, pillanatnyi lehetőséget hagyva magamnak, hogy összeszedjem a gondolataimat. Ezer örömmel hagyom magam manipulálni, elcsábítani, leverni - az üzlet után. - Különleges szerződést fogunk kötni a vérünkkel. Az életünkkel fizetünk, ha megszegjük azt. Magyarázat közben nekilátok előkészíteni a szertartást. Gyertyákat helyezek el egy körben, krétával egyszerű pentagrammát karcolok a talajba, ősi jelekkel, melyek hasonlóak kissé a rúnákhoz, mégis teljesen mások, egy sokkal régebbi, sokkal sötétebb kor nyelvét hivatottak képviselni. Amint ezzel megvagyok, jöhet a vér. Kihúzom az asztalból a belé állított tőrt, letörlöm a pengéjét, aztán mély, hosszú vágást ejtek a tenyeremen, amit az ábra közepe fölé tartva a jelre csöpögtetek. A pengénél fogva, a markolattal intem oda magamhoz a lányt, és felé kínálom a tőrt. - Csak óvatosan - villantok rá egy elbűvölő mosolyt, és az öklömet összezárva várom, hogy ugyanúgy járjon el, mint én. Megadom neki azt az időt, ami csak kell, de ha az ő vére is a padlóra került, kiveszem a kezéből a kést, és sérült tenyeremmel megragadom az övét, szorosan, hogy esélye sem legyen elengedni, ha esetleg eszébe jutna. Latinul kezdem el mormogni az igézetet, amiből fogalmam sincs, mennyit ért, de nem is igazán foglalkozom vele. Behunyt szemmel adom át magam a varázslatnak, és érzem, ahogy szavaim közben feltámad körülöttünk a huzat, meglobogtatva a gyertyák és mécsesek lángját. A pentagramma kusza vonalai fényesen felizzanak alattunk és körülöttünk. Érzem, ahogy a mágia jelet éget a bőrömbe, az egyezség jelét, kissé balra, a kulcscsontom felett, Jasmine pedig ugyanezt érezheti a lapockáján. Nem sokkal fájdalmasabb, mint egy rúna felrajzolása. Amint az utolsó szó is elhagyta a számat, a huzat eláll, a fények kialszanak, én pedig elengedem végre a nephilim kezét és rávillantom laza mosolyomat. - Az egyezség megköttetett. Vér a vérrel, s halállal lakoljon, ki megszegi. A csuklója után kapok, gyengéden, mégis határozottan húzom közelebb magamhoz, átlépve a vérünk felett, átlépve minden formalitáson, bizalmaskodó, édes hangot ütve. - Sietsz vissza New Yorkba? Egyszerű, ártatlan kérdés más szájából. Az én számból felhívás keringőre, az előbb általa megkezdett dolgok folytatása, kéj és gyönyör ígérete, egy önfeledt éjszakáé és a felejtésé, melyet elhoz majd a reggel.
Undorítóan rideg ez a hely. Főleg, hogy Ő is itt van mellettem. A lámpák gyér fénye, roppant mód idegesít. Őrült módjára követem mozdulatait, hallgatom szavait és azon kapom magam, hogy gondolataim egészen máshol járnak. Vágyom az érintését, hogy aztán eltörhessem a kezét. Az ajkait akarom érezni, hogy kitépjek egy darabot belőlük…meg akarom sebezni! Meg akarom fosztani az önelégültségétől, a hazug, bódító szavaitól…Bár lenne rá mód, hogy megtegyem! Az angyalra…imádkozhatnék, de tudom, most nem segít rajtam, fohászaim egyike sem. - Valóban? Hogy felvágták a nyelved boszorkánymester! Talán azt szeretnéd, hogy kitépjem a helyéről? – sziszegem felé fenyegetésemet. Kihúzom a tőrt az asztalból, majd újra belevágom. Valahogy mégis csak le kell vezetnem a feszültségemet. Mikor újra rá emelem tekintetemet, nyugodtabban, mégis sokkal veszélyesebben tekintek rá, mint eddig. - Nem…nincs így! Csak egyszerű boszorkánymesterek vagytok, a világot mi, árnyvadászok tartjuk a kezünkben! – vicsorgok felé, élvezem, hogy szavaim újra és újra megállásra késztetik. Hiszen pont ez a célom! Elvenni a maradék eszét is…a lelkén akarok táncolni! Be fog hódolni, tudom..előbb vagy utóbb, de megteszi. Mint, mindenki…eddig! - Szóval képtelen vagy, igazi kéréseket teljesíteni! Igaz? – torkomat marja a gyűlölet, ami felé árad. Az egész lénye iránt. Megfogalmazhatatlan düh kerít hatalmába. Nem akarom legyőzni az érzést, inkább átadom magam neki, hadd járja át, minden egyes porcikámat. Ujjai ajkaimat érintik és hirtelen, felrobban a világ. Elsöpörnek a vágyak, az érzések, testem, elmém nélkül reagál mozdulatára. Elhallgatok, de szám, csábító csókot nyom ujjbegyére. Ajkaim enyhén elnyílnak, nyelvem puhán érinti bőrét. Fogaim másodpercek alatt zárulnak össze rajta, ijesztő bilincsként, egészen addig, amíg meg nem érzem a kisercenő vérét. - Ha még egyszer megérintesz, nem fogom visszafogni magam! – suttogom baljóslatúan, nyelvemmel lenyalom ajkaimról a vérét. Elégedetten sóhajtok fel. Tényleg bántani akarom? Mindennél jobban…hogy megtanulja, Jasmine Harrise-sel nem lehet szórakozni! Örökre jegyezze meg a nevemet, égjen bele elméjébe! Még, hogy felejthető vagyok… - Sejtettem, hogy nem fogsz olcsón dolgozni, miért is tennéd? Én is megkérem mindennek az árát! Bármit megteszek, Rutherford, hogy elkapjam a rohadékokat! – nézek mélyen a szemébe és ujjaim a pólójának a nyakába akaszkodnak, hogy közelebb rántsam magamhoz. Érzem a szívének dobbanásait…felveszi ütemét az enyém is. - Nem érdekelnek a magyarázataid, csak a válasz : igen, vagy nem! Ennyire egyszerű édesem! – oldalra billentem fejemet és habozok. Túl sokat gondolkozok. Ha nem enyhített még ujjaim szorításán, még közelebb vonom magamhoz és ezzel egyidejűleg ajkaimhoz is. Nyersen, mohón, követelve csókolok beléjük, egy édes pillanatra megadva magamat annak, amit azóta akarok, hogy megláttam. Csípőmet neki préselem, lábaimmal átfonom a derekát és nem engedem, hogy ellépjen tőlem…igen, azt hiszem, ez kimeríti a testi erőszak fogalmát, de nem hat meg. Az ajkainak íze, annál inkább! A csontjaink érintkezése…maga az eksztázis! - Túlságosan el vagy szállva, még mindig…de tudod mit?! Legyen! Négy kívánságodat teljesítem, boszorkánymester! – húzódok el tőle és taszítom el magamtól. Nem vágyok többre! Nem bonyolítom a saját életem! Ez csak egy kósza, meg nem történt perc volt. - Nem félem a halált, Rutherford! Már nem…túl vagyok rajta, réges régen! Egyetlen kívánságom van, mielőtt elragadna a halál angyala : Minél több démont vigyek magammal! Pulvis et umbra sumus…-szaladnak végig ujjaim a karján. Vállát cirógatom. – Alábecsülsz… Nézem és nem tudom eldönteni, hogy mit is látok valójában. Egy grotesz kifordítását a világnak. Egy olyan tükörképet, amire nincs magyarázat. Az árnyvilág tökéletes mintáját! Szinte hallom, ahogy a démonvér lüktet az ereiben és…őszintén? Mindennél jobban felcsigáz vadsága, ellenállása, akarata! Őrült egy körforgás lesz ez, érzem…mennyire sérülünk meg benne? Az életemet azért nem adom egy kalandért… Gyerünk édesem! Készítsd a papírokat! Ha kell a véremmel írom alá neked…de, ha nem teljesíted, amit elvárok tőled, megöllek! Kíméletlenül, dacosan! Elhitetem majd veled, hogy nem vagy több, egy nyomorult alviláginál! Beinvitálsz hát az életedbe?
A legjobb védekezés a támadás; sablonos, ezerszer elkoptatott életbölcsesség, adott esetben azonban tényleg beválik, ha ügyesen forgatjuk a szavakat, mint egy jól kiélezett tőrt, aztán csak döfünk, bele a másik büszkeségének közepébe. - Ha Herondale vagy Lightwood, persze. De mit tudna nekem nyújtani egy Harrise? - lesajnáló mosollyal igyekeztem a sárba tiporni. Tudtam, hogy nem fogja engedni, pont ezért próbálkoztam olyan keményen. Éreztetni akartam vele, hogy még ha nagynak is hiszi magát, a neve csak egy pont lesz egy listán, több ezer másikkal együtt, és nem valószínű, hogy valaha bekerülne a történelemkönyvekbe. Még ha évszázadokon át is őrzik majd az emlékét az utódai, akkor sem valószínű, hogy éltében képes lesz akkora hírnévre szert tenni, ami felkelthetné a figyelmemet. - Miért, talán nem így van? - kérdem nevetve. Hiszen miénk a világ, mi uraljuk a városokat, a mi szavunkra ugrik az egész alvilág, és ugrik most ő is, mert én vagyok az egyetlen, aki még segíthet rajta. Megrándul egy ideg a szemem alatt, ahogy hátrafeszíti a csuklómat, de az arcomról nem kopik el a mosoly, ugyanolyan szélesen és idegesítően virít rajta tovább. Szikrázó szeméről az ajkára siklik a tekintetem, s már épp rászánnám magam, hogy megízleljem, amikor elenged és hátrébb lép. Átdörgölöm a csuklómat, érdeklődőn figyelve minden egyes mozdulatát. Lustán megkerülöm az asztalt, hogy újabb italt keressek, a szavai azonban megállásra késztetnek, azzal a lendülettel sarkon is pördülök, kétkedő pillantásokkal méregetve. - Egy démont megölni nagy dolog. Két démont megölni vakmerő kihívás. A pokol egyik hercegét megölni? - keresem a megfelelő szót, amellyel leírhatom a helyzetet. Azt már régen megtanultam, hogy nem létezik lehetetlen, de attól még... - Elég bonyolult. - fejeztem be végül. Hirtelen elbizonytalanodtam, kell-e nekem ez a megbízás. Démont idézni? Ezer örömmel. Ujjat húzni az alvilággal? Miért ne! Belekötni egy pokol hercegébe? Hááát... Csípőmet az asztal szélének támasztva, magam előtt összefont karokkal mérlegeltem a lehetőségeimet. Jas elszántnak tűnt, és tudtam, ha tőlem sem kapja meg, amit akar, más forrást keres majd. Talán egymaga vág neki az alvilágnak, és valószínűleg egyetlen hét alatt jegyet szerez a Pokolba a forrófejűségével. Minden veszélye ellenére még hasznomra is fordíthattam az üzletet. Ha sikerülne megidéznem egy pokol herceget, talán találnék valami módot, hogy anyámmal is kapcsolatba lépjek. A hosszúra nyúlt csendet egy hümmentéssel töröm végül meg. - A fizetséget mindig később szabom meg, attól függően, hogyan halad a munka. De amit te kérsz, az bizony nem lesz olcsó... Az emléktörlés? Az semmi, egyetlen tincs a hajából, és készen is vagyunk. Két démon felkeresése és elpusztítása? Ennek már pofátlanul megkérhettem az árát, és azt is eldöntöttem, hogy csak az előleget akarom készpénzben kérni. A főfogásért sokkal többre vágyom. Rezzenéstelenül hallgatom a gúnyos, provokatív kérdéseket, melyekkel eláraszt. Szívem szerint nemet mondanék, csak hogy lássam, hogyan törik meg, és hogy bebizonyíthassam, szavai leperegnek rólam. De talán sokkal jobban fogunk szórakozni mindketten, ha igent mondok, ha lehetetlen árat szabok, melyet úgyis megfizet, aztán learatom a büszkesége gyümölcsét. Mert már pontosan tudom, mit akarok: azt a hatalmas, fényes páncélba bújtatott, törhetetlen büszkeségét, a lábaim előtt akarom látni, a megalázottság, a szégyen porában vergődve. Darabokra akarom törni, hogy aztán kedvem szerint forraszthassam össze a lelke szilánkjait, és olyan embert kapjak, melyet én magam teremtettem. Határozott léptekkel indulok meg felé, nem rohanom le, inkább egy macska kecses fürgeségével settenkedek hozzá, lépésről lépésre csökkentve a távot. Megállok előtte, mutatóujjam egyszerű természetességgel talál rá az ajkára. Elegánsan odaillesztem, remélve, ezzel belé fojthatom a szót. - Látom, imádod a kérdéseket, de a válasz is érdekel, vagy még folytatnád? Miért nem írod össze és küldöd el inkább levélben? Majd írásban megválaszolom őket. Addig tartom az ujjam az ajkán, amíg azt nem látom, hogy hajlandó végre csendben maradni. Ez esetben visszahúzom a kezem és az övtartó lyukak egyikébe akasztom, érdeklődőn fürkészve a lány még mit sem sejtő vonásait. Alig várom, hogy lássam behódolni. - Vállalom. Felkutatom neked a démont és elvezetlek a pokol hercegéhez, aki megölte a szüleidet. Már csak az a kérdés, te mennyit vagy hajlandó feláldozni - óvatosan hátrébb léptem, mintha attól félnék, hogy bármelyik pillanatban kitörhet. Igazából tényleg fenn állt a veszélye. Úgy éreztem magam, mintha egy aktív vulkánnal beszélgetnék. - Elvállalom a megbízást, a drága idődért cserébe. Legyen mondjuk... két démon, kétszer kettő az négy - színpadiasan, túlzó gesztikulálással vezettem fel az ajánlatomat. - A jövőben, akár holnap, akár húsz év múlva, négy alkalommal, négy szívesség erejéig a rendelkezésemre kell állnod. Feltétlen hűséggel, odaadással bármit meg kell tenned, amit kérek tőled. Akár azt, hogy ölj meg nekem valakit, akár azt, hogy áruld el a népedet, akár azt, hogy lejts meztelenül esőtáncot... Bármit is kérjek tőled, azt teljesítened kell, különben a szerződés, melyet kötni fogunk, megöl. Ennek értelmében természetesen nekem is teljesítenem kell a megbízásodat. Kicsit még csiszolatlan ajánlatnak hangzik, de majd finomítok rajta a szerződés kidolgozása közben. A lényeg nagyjából úgyis ennyi, és kíváncsi voltam, megér-e számára annyit a bosszú, hogy ezért többször is alkalmi szolgámmá váljon.
- Egy boszorkánymestert mindig kéjes élvezettel tölt el, ha adósa marad egy nephilim…-húzom átkozottul pimasz mosolyra ajkaimat és várom a reakcióját. Egyszerűen imádom, ha valakiből kihozom a valódi énjét. Nem kellenek a játszmák! Csak a csupasz valóság. Az igaz gondolatok, a bántó realitás! – Vagy tévednék, drága Mikah? – feszítem a húrt, amíg csak tudom. Várom, hogy elpattanjon, felrobbanjon körülöttünk a világ. Látszik arcomon, hogy gondolkozni kezdek szavain. A Klávé szereti mindenen rajta tartani a szemét és beleszólni a dolgokba. Ám még ők se tudják megakadályozni mindig, hogy olyan dolgok történjenek, amik veszélybe sodorhatják katonáikat. Épp ettől olyan rohadt izgalmas ez az egész. A veszélytől, a félelemtől, ami kettőnkből árad. Megfoghatatlanul, akaratosan. Felém lép és fejemet dacosan szegem fel, pillantásom dühösen méregeti. Nem hátrálok, nincs miért. Nem félek tőle. Rég nem érzek ilyen múlandó érzéseket…túlságosan régóta. Pontosabban, mióta elveszítettem a szüleimet. Testem a testének feszül, gyűlölöm érte, amiért jól esik közelsége. Beleharapok alsó ajkamba, mielőtt megszólalnék. - Tényleg? Mindig túl sokat kértek…azt hiszitek tiétek a világ, mindent és mindenkit irányíthattok…-köpöm elé a szavakat, miközben gyors mozdulattal kapom el kézfejét, hogy megcsavarjam, csontjai hozzápréselődjenek ínszalagjaihoz. – Ha még egyszer hozzám érsz, egyesével töröm el a csontjaidat! – nézek mélyen a szemébe, hogy lássa, komolyan beszélek. Ajkaim közel kerülnek hozzá, ahogy a szavak kicsúsznak rajta. Egy másodpercig oldalra döntött fejjel figyelem puha száját, végül úgy döntök, hogy elengedem a kezét. Hátra lépek kettőt, felülök az asztalra, megfogom a tőrt, ami az előbb a kezében volt. Játékosan forgatom meg ujjaim között, tekintetem még mindig állja pillantását. - Annyit sikerült már kiderítenem évek alatt, hogy egy pokol herceg kutyája volt! – elevenítem fel az információkat, amiket szüleim halála óta sikerült összekaparnom. Hirtelen olyan üresnek érzem magam, miközben emlékeim között kutakodok. – Egy nyomorult herceg bérence…mind a kettőnek a halálát akarom! – vigyorodok el gonoszul. Tudom, mit gondol : lehetetlen… Az asztal lapjába állítom a tőrt. Tekintetem elkalandozik rajta. Milyen jól mutatna benne az egyik íj…talán az letörné a szarvát! Csak sóhajom árulkodik gondolataimról. - Megidézed, vigyázol arra, hogy a Klávé sose szerezzen tudomást arról, hogy egyezség született közöttünk, utána pedig, ha megöltem a démont, segítesz felkutatni a herceget is…válaszokat akarok ugyanis! – hanyagul intek felé, hogy jöjjön közelebb. – Mit kérnél ezért, boszorkánymester? – villannak rá szemeim. Egy ideig csak nézem, nem beszélek már. Kezeimmel az asztal szélét markolom, mintha ugrásra készülnék. Akár egy éhes ragadozó, aki áldozatát lesi. Mennyi van vissza a támadásig? Pár másodperc csupán? - Vállalod? Bár…megértem ha nem. Általában csak a szátok nagy, a bátorságotokat valahol elhagytátok félúton…- gúnyolódok ismételten. Hogy miért? Mert egyszerűen jól esik. Nincs rá semmi különösebb magyarázat. Csak a lelkem vad, tántoríthatatlan tombolása. Mint egy hurrikán…csak pusztítást hagyok magam után, a következményekkel sosem törődve. Akarom, hogy lássa, nem félek tőle. Nem félem az erejét, a tekintetét, a fekete lelkét. Bár testemben nincs démonvér, szavaim mégis ördögiek. Pengeként szántanak végig a lelkeken. - Te is gyáva vagy, Rutherford? – folytatom, addig ütöm a vasat, amíg meleg. Azt akarom, hogy felrobbanjon, hogy levesse végre álcáját. Kiforgatom a világot magából és vele kezdem. Újra és újra, amíg meg nem adja magát nekem, mint mindenki eddig. Nem hagyom szóhoz jutni. - Bizonyítsd be nekem, hogy nem vagytok mihasznák, néha tudtok komolyabb kérésekkel is foglalkozni! – nem mozdulok az asztalról, nem lépek felé és nem is hátrálok. Ujjaim a borosüvegre fonódnak, nagyot kortyolok belőle. Egy csepp kiszökik ajkaim közül, határozott mozdulattal törlöm le. Csend…a közelgő vihar, pusztító némasága. Félelmetes csendessége, ami még nem sejteti, hogy mekkora lesz a kár. Csak a fájdalmat szórja el a levegőben…mint aprócska hópelyheket, amik úgy olvadnak el, mintha sose léteztek volna.
Figyelem gondterhelt vonásait, melyeket lassan elsimít a megnyugvás. Figyelem, hogyan ébredezik, figyelem kezét a kezemen. Figyelem, hogyan tér vissza a tűz a tekintetébe, aztán ajkamon megjelenik a jól ismert, kaján mosoly, és elhúzódom tőle. Kimerültem, szabályosan leszívott az, hogy a lány fejében turkáltam. Az az érzelmi vihar, ami benne dúlt, átsöpört rajtam is, és ez úgy lefárasztott, mintha két napon át csak dolgoztam volna. A szemem alá sötét karikákat festett a kimerültség, de máris jobban éreztem magam, amint legurítottam két kortyot a borból. Csak előbb még észrevétlenül lenyisszantottam egy tincset a lány hajából fizetség gyanánt, és a markomba rejtve felegyenesedtem mellőle. Jobb, mint a "bármit". Meglehet, hogy egy kicsit túl messzire mentem, és elintézhettem volna finomabban is a kérését. De élveztem nézni a szenvedését, ahogy reszket a fájdalomtól és ráeszmél, hogy teljesen egyedül dacol a világgal. Tudtam, hogy rendben lesz, ennyitől nem törik szilánkokra az elméje, épp ezért élveztem a tehetetlen vergődését, a kiszolgáltatottságát. Lehet, hogy egy kicsit szadista vagyok. - Hogyne, világos, mint a Nap - széles mosolyra húzom az ajkam, üdvözlőn megemelve felé a poharamat, aztán úgy hajtom fel a bort, mintha közönséges whisky lenne. Szomjazom az alkohol zsibbasztó cirógatása után, mely ellazítja megmerevedett idegeimet. Még élénken él bennem a kép, hogyan tépte ki a démon egyetlen mozdulattal Jasmine apjának szívét a mellkasából. Filmként peregnek le előttem a jelenetek, míg a lányt figyelem, aki ebből már semmire sem emlékszik, és aki már soha nem is fog. - Nem kellett volna egészen New Yorkból elfáradnod idáig. Biztosan elkevertem valamerre az értesítést, máskülönben már beugrottam volna én magam hozzátok. Legközelebb nagyobb rendet tartok a postaládámban. Negédes, behízelgő szavakkal etettem, s már felkészültem rá, hogy hamarosan elválnak útjaink, amikor érdekes fejleménnyel állt elő. A szemöldököm a magasba szaladt, arcomra kiült a meglepettség. - Miért gondolod, hogy szükségem lenne egy árnyvadász hálájára? Nem hiszem, hogy bármi ígéreteset tudnál számomra nyújtani. Felesleges lett volna tagadnom, mennyire élveztem, hogy megint ugyanazokat a köröket futjuk. Kíváncsi voltam, ezúttal is olyan hevesen, büszkén reagál-e, vagy kellően összezavartam az elméjét ahhoz, hogy újból meglepjen. - Most szívességet kérsz? Mert nem hiszem, hogy lenne kedvem segíteni, ha ilyen modortalanul állsz hozzám. Démonokat idézni macerás és fárasztó, ráadásul a Klávé sem szereti - színlelt sértettséggel veszem kézbe az asztalra kitett fegyverek egyikét. Az ujjaim közt forgatom a tőrt, szemügyre véve a belevésett jeleket és rúnákat. Néhányat felismerek közülük, de a többsége fogalmam sincs, mit jelent. Szórakozottan játszadozom a fegyverrel, aztán a hangját hallva ráemelem a tekintetem. Arra késztet, hogy letegyek minden mást a kezemből és elfogadjam a kihívást. Mély szemkontaktust tartva lépek oda hozzá, egészen közel ahhoz, hogy a testünk összeérjen. Halálosan nyugodtan, pofátlan vakmerőséggel simítok a füle mögé egy kósza, barna tincset, végigszántva tenyeremmel azt a részt, ahonnét levágtam egy kis darabot a hajából, és magamban jót vigyorgok azon, vajon észreveszi-e valaha és mit fog szólni, ha igen. - Persze van az az ár, amiért hajlandó vagyok megerőltetni magam. De biztos vagyok benne, hogy tudod te ezt szebben is kérni... - ha még nem vágta le csuklóból a kezem, menekülőre fogva visszahúzom, végigcirógatva puha nyakát, állát az ujjbegyeimmel. - Meséld el, mi történt, és meglátjuk, mit tehetek. Talán csak egy egyszerű démon volt, és már régen elpusztult. - teszem még hozzá, és leengedem magam mellé a kezem. Nem lépek tőle hátrébb és a szemkontaktust is ugyanúgy tartom azt várva, hogy úgyis ő hátrál meg előbb. - Hadd kérdezzem meg: mihez kezdenél a démonnal, ha megtalálom? Ha meg is kell idéznem, azért felárat számolok fel, de ha a megidézés mellé meg is kéne ölnöm, az már egy teljes csomagnak számít, és ebben a hónapban épp akciós. No de természetesen az sem baj, ha te akarod megölni, választhatsz a különböző csomagok közül. Az A-ban benne van a megidézés és az elpusztítás a lakásomon, teljes diszkréció, a B megidézés bármilyen helyen, ilyenkor nagyobb az esély a lebukásra... Hogy én mennyire imádok mások idegein játszani! Különösen az árnyvadászokén, különösen ezen az árnyvadászén, aki pont olyan, mint egy időzített bomba...
Arcom a hasfalát fedő puha anyagba furakszik, könnyeim eláztatják. Fájdalommal telve vonaglok meg a széken. Lehull rólam minden álca, amit az évek alatt felépítettem. Az erőm a porban, előttem. A lelkem a lábai alatt. Hol van az igazi énem? Merre repítette a boszorkánymester? Vagy…ez volnék én?! Lehetetlen! Soha! A kín lassan ér el. Óvatosan lopódzik be testembe, körül fonja az összes idegszálamat, majd egy erőteljes rántással felébreszti az agyam fájdalomközpontját. Ajkaim artikulálatlan, néma sikolyra nyílnak, zihálásom betölti a pince, félelmetes terét. Elég! Gyenge, akarattól megfosztott bábuként dőlök testének. A falak leomlanak elmémben. Mint egy kártyavár, de nincs már nálam az oszlopot tartó, utolsó lap. A démon alakja, túlságosan valósan jár körbe. Érintése belém vésődik. Reszketek. A lábaimon érzem a testéből csöpögő nyálkát. Elrántom fejem. Felordítok. Kétségbeesetten, őrülten, a saját emlékeim rabjává válva. Orromból vékony csíkban kezd csordogálni a vérem. Remegek, mintha csak jégpáncélon hasalnék. Nincs múlt, se jelen, a jövő pedig nem is létezik ebben a pillanatban. Csak az üres feketeség, ahol az árnyékok, pengeéles karmaikkal feltépik tudatom maradékát, hattyúnyakamon az éltető, lüktető érre vetik magukat. Sikítok. Érzem a démon bűzös leheletét. Valahol túl a szivárványhártyán, retinámba égeti magát szüleim tekintete. Kinyújtom a kezem feléjük. A hangok az őrület határára szorítanak…csak egy ugrás volna! Istenem…zuhanok a mélybe. A vér mindent ellep. A sikolyuk fojtogat. Ordítok. Minden idegszálam megfeszül, a kín elpusztít. Megsemmisít, elmém nem bírja tovább a megpróbáltatást. Szétkaszabolt lelkem segítségért kiált! Rángatózni kezdek a boszorkánymester kezei között. A testem is feladja a küzdelmet. Szívem a torkomban dobog. Ernyedten dőlök hátra a széken, orromból már ömlik a vér. Lefolyik arcomon, egészen a nyakam vonaláig, ijesztő, groteszk festménnyé varázsolva. Már nincs semmi elmémben. Csak a rémisztő, hideg, üresség. Mintha sose tudnék már felébredni. Eggyé válok az űrrel, ami védelmezően öleli körbe, szétzilált lelkemet. Fejem oldalra billen, nem mozdulok. Remegésem alább hagy, kezeim ernyedten lógnak mellettem. Kiszolgáltatottan, mindentől megfosztva heverek a férfi előtt. Nem észlelem kezének melegségét, nem reagálok arra, mikor megérint. Elvesztem a saját, alaktalan ürességemben. Mint egy álom, megnyugtató, vékony lepelként hull rám ereje. Lassan kezdenek rendeződni a múltam darabjai, egy kockává állva össze. Álmodok. Arcomat simogatják, átölelnek, mesélnek a démonokról, harcolni tanítanak…a hiányuk fájdalmas, de már csak egy seb, amiből öröké szivárogni fog a genny. Érzem kezét arcomon. Lebegek a valóság és tudatom fogsága között. Szempilláim megremegnek, de szemeim nem nyílnak ki. Fejemet gyengén mozdítom meg, belesóhajtok a tenyerébe. Hová tűnt a nő, aki eltörte a whisky-s üveget? Hosszú percek telnek el mozdulatlanságomban. Szemeim kábultan kémlelik a borospince falát. Kezem, öntudatlanul csúszik kezére, mint kapaszkodóra. Ám, tisztul tudatom és látásom, így hamar rá kell jönnöm arra, hogy olyan szituációban vagyok, amit mindig is el akartam kerülni. Nem szorulok segítségre. Mintha csak égetne, úgy rántom el ujjaimat a kézfejéről. Tekintetét keresem, elhessegetem az illúzióm játékait. - Mi a…? – azon töprengek, hogy vajon elaludtam-e, vagy elkábított…talán meg is..riadtan nézek lábaimra, nem, a nadrág rajtam van. Akkor minden rendben van. Felsóhajtok. Fáradtan túrok bele sötét hajtincseimbe, túlságosan gyors mozdulattal próbálok felállni a székből. - Megint csak az időmet fecséreltem Rutherford..mint általában mindig, egy alvilágival…-sziszegem és nem értem, miért jönnek ennyire nehezen a szavak. A fejem fáj, majd szétszakad. A halántékomat kezdem el dörzsölni. – Megértetted a klávé üzenetét? – kérdezem és hirtelen jobbnak látom, nem megkérdezni, valóban elbóbiskoltam-e a székében…az elmúlt hetek után, nem csodálkoznék rajta. - Hé, mondd csak! Képes vagy utánanézni démonoknak? Vagy ez már túl nagy kérés egy londoni boszorkánymestertől? – mi a franctól szédülök ennyire? Tekintetem a poharakra ugrik az asztalon…áh, a whisky. Lehet túl sokat ittam. Mindent megmagyarázna. –Mit szólnál, ha adósoddá válna egy árnyvadász? – kimerült, pimasz mosoly rajzolódik ki ajkaimon. A sors mindig megismétli önmagát. Ha tetszik valakinek ez, ha nem. Őrült körforgásban vagyunk. Olyan utak keresztezik egymást, amik néha külön válnak, de van rá esély, hogy a maguk módján, örökre összeláncolódjanak. Az én útjaim pedig…nos…kifürkészhetetlenek. - Ne bámulj már rám, mint egy idióta…egyszerű kérdést tettem fel neked! – engedem el az asztalt, amiben eddig támaszkodtam. Felé lépek egyet, tekintetemben ismét ott ég a tűz. A harc heve. Az elvesztett emlékek adta erő. Figyelem és nem szólok. Valamiért azt érzem, most jött el az ideje, hogy megtaláljam a démont, aki megölte a szüleimet. Talán Ő segíthet benne…talán…ha van elég varázsereje hozzá.
Árnyvadászok. Mily' dicső, büszke név! A fényben járnak, a sötétséget üldözik. Hogy fenntartsák a békét, káoszt szülnek. Méregbe mártott szavakkal manipulálnak. Parancsaikat segélykiáltásba rejtik, segélykiáltásuk parancs - elővesznek, ha szükségük van rád, aztán pedig elvárják, hogy szűnj meg létezni. Jobbnak hiszik magukat mindenkinél. Bármerre lépnek, bármennyi életet is mentenek meg, az legalább annyi halállal jár - az egyensúly, az egyensúly a mindenük. Az apám miattuk halt meg. Járulékos veszteség a világnak, mondják ők; a világ nekem. Már-már sajnálkozva figyelem ezt az önhitt lányt, aki olyan fiatal még, olyan veszélyesen büszke! Az ilyenek mindig gyorsan halnak. Ők a legelsők. Dehogy vagy te különlegesebb, üzeni a tekintetem, aztán le kell sütnöm, ahogy egy új gondolat szikrázik fel bennem. Talán egy egészen kicsit. - Annyira azért nem lehengerlő a látvány - jegyzem meg csípősen. Jasmine gyönyörű, ezt kár lenne tagadni, de elegendő mezítelen testet láttam az elmúlt három évszázadban ahhoz, hogy el tudjam helyezni a ruha alatt sejtett látványt a skálán. Az élmezőnyben járt, de nem az a fajta szépség, akire ránéznék és megvakulok; persze nem is így értette. Csak a szemem forgattam a pökhendiségen, az arrogancián, mely újra és újra azt táplálta belé, hogy erősebb nálam. Hogy az én otthonomban is ő van nyeregben. Hát nem érezte a béklyókat, amikor átlépett a portálon? Nem hallotta kattanni a zárat a ketrecén, nem kezdte el fojtogatni a nyakörv? Vakmerőség vagy ostobaság hajtotta-e, egyelőre nem tudtam eldönteni. Percekkel később keserűen konstatáltam: egen, ostobaság. Még mindig nem értette. Bármit. A lelkét, kárhozataláig a szolgálatomba? A testét? Az élettartama felét? A szabadságát? Bármit kérhettem volna, olyasmit is, amit nem érnek meg az emlékei. Mi értelme felszabadítanom a tudatát, ha utána megfosztom tőle? Te ostoba, ostoba lány... - Drágám, tényleg nem vetted még észre, hogy egyedül azért van még nálad a szeráfod, mert én megengedtem? - düh villant a szememben, mélyről jövő, szikrázó, füstölgő düh, de nem tettem semmi olyat, amivel fenyegethetném. Egyetlen csuklómozdulat, egyetlen igézet kellett volna csak hozzá, hogy a borospincémben raboskodjon ősidőkig. Vagy talán én is csak pökhendi voltam? Én is csak képzeltem a feljebbvalóságom? Szinte már megkönnyebbülök, amint elhallgat, és magamban elhatározom, hogy a lehető legfájdalmasabb úton intézem az emléktörlést. Hadd tanuljon egy kis leckét, hadd lássam a kiszolgáltatottságát, hadd tiporjak még egy kicsit a büszkeségén! Az emlékek magukba szippantanak, részese vagyok annak az éjszakának, érzem a hideg, nedves falat, a fémes ízt a számban, a húsból kiszakadó zsigereket, a belsőségek mocskos bűzét. A lány érzelmei erősek, koncentrálnom kell, hogy elkülönüljek tőlük, hogy meghúzzam a határvonalat és elhatároljam, mettől kezdődök én, mettől ő. Mintha portálból érkeznénk, a semmiből zuhanunk vissza a mindenbe, a múltból a jelenbe, emlékből a valóságba. Nedves az arcom, dühösen törlöm le Jasmine könnyeit. A fájdalom, a harag, a kétségbeesés, a rémület, a tehetetlenség, a bosszúvágy és a veszteség mind hozzá tartoznak; határozottan félresöpröm őket, óvatosan tapogatózom a saját érzéseim után: undor és elégedetlenség. Lepillantok a barna loboncra, mely egészen mélyre fúrta magát a felsőmben. Érzem, hogy ellenáll, ami újult erővel tölt el. Széles, kaján vigyorral az arcomon csapnak fel ujjaim közül a kék lángok, majd ismét körbeölelik, és az álom újra magába rántja, démoni erőm kíméletlenül tör át az elméje védfalain, lecsupaszítja, kiszolgáltatja nekem minden egyes emlékét. Újra át kell élnie a démon közelségét, a szülei halálát, újra össze kell kapcsolódnia a tekintetüknek, aztán mielőtt még a jótékony köd magába fogadná, mintha visszajátszás gombot nyomnék le. Egy kattanással az elejéről indul a kép, és újra, és újra, és újra, legalább százszor, mint egy véget nem érő rémálom. Valójában azonban csak percek telnek el. Sebészi pontossággal metszem el az emlék elméjéhez kötődő szálait, gondosan kivágom az oda nem illő részeket. Semmihez sem tudom hasonlítani a fájdalmat, mintha szikével szabdalnám, mintha az agyából vágnék ki őrjítő lassúsággal apró kis szeleteket, újra és újra belemártva a pengét, egyre mélyebbre az idegekben. Sosem tapasztaltam az emléktörléssel járó fájdalmat, de láttam már elhibázott végkifejleteket, hogy tudjam, nem lehet kellemes a folyamat. Az emlékei belém áramlanak, halvány lenyomatot hagynak a tudatomban, mielőtt materializálódnának előttem. Fénylő kis gömbjeiket egy speciális ékszerdobozba zárom be, elégedetten szemügyre veszem a munkámat, majd egy csettintéssel biztos helyre tüntetem a dobozt. Később gondom lesz rájuk, most ideje befejeznem, amit elkezdtem. Leguggolok a lányhoz, kinek szabdalt elméje mint valami csonk, s ő ott vergődik az ürességben, a semmiben, megtépázott emlékei közt, melynek semmi értelme. Két tenyerem közé fogom az arcát, magamhoz húzom, homlokát az enyémnek döntöm. Lassan, türelmesen varrom el az utolsó szálakat: különválik a szüleitől, a démon a falhoz keni, ő pedig eszméletét veszti. Mire legközelebb magához tér, már az Intézet gyengélkedőjén fekszik, ahol közlik vele a szomorú hírt. S hogy valami hiányozna, arra semmi sem utal, talán csak egy gyenge, idővel tovább halványodó érzés, mint amikor a telefonja nélkül indul el az ember otthonról: mintha elfelejtett volna valamit... - Ki ölte meg a szüleimet? Melyik démon volt az? Bármit megteszek, hogy megtaláljam és elpusztítsam egyszer - suttogom az ajkaira a szavakat, melyek ébredés után kitöltik majd a gondolatait, hüvelykujjammal gyengéden cirógatva a halántékánál egy fürtöt. Szó sem lesz emléktörlésről vagy felejtésről. Jövetelének egyetlen célja, hogy a Klávé szolgálatában eljárva üzenetet továbbítson.
Kitartóan figyelem minden mozdulatát, hiszen csak így van lehetőségem arra, hogy közbe tudjak avatkozni, ha bármi olyan történne, ami nincs ínyemre. Ujjaim egy másodpercre a szeráfpenge nyelére szorulnak, ahogy ajkaim elnyílnak meglepettségemtől. Miután sikerül rendeznem arcvonásaimat, újra ráfüggesztem tekintetemet. Azt a harctól fűtött, veszélyes pillantást, amiben benne ég a pusztító tűz. -A fajtámra? Mondja ezt egy alvilági…-préselem ki magamból haragosan a szavakat, nem törődve azoknak a gúnyos mivoltával. – Mit érdekel engem az a tizenkét árnyvadász? Én, én vagyok…különlegesebb bármelyiknél! –erőszakosan nézek rá újra, eltökélten, ahogy a lelkéből akarok kitépni egy darabot. Eltörik a whisky-s üveg, ajkaimra pimasz mosoly húzódik. Oh, hát felsértette? Elégedetten dőlök hátra, ahogy művemet figyelem. Csak egy csepp vér, de elárulja. Sebezhető alvilági. Mint mindegyik! Nem gyűlölöm őket, csupán a nephilimeket jobban tisztelem…a magam, hazug perspektívájából. Tekintete éget. Ahelyett, hogy hátrálni kezdenék, elfutva előle, csak előre dőlök az asztalon, hogy minél közelebbről érezhessem megváltozott energiáját. Csak nem? Sikerül tán előcsalogatnom démon felét? Ez igazán izgalmasnak ígérkezik. Elvonja egy másodpercre a figyelmemet, mikor becsukja a szemét, de hamar rájövök, hogy fókuszálnom kell, mert nem jutok ki élve, ha hagyom, hogy bűvkörébe vonjon. Ez az egy pillanat elég, hogy kezem a kezébe kerüljön. -Ha nem szeretnél megvakulni, vedd le a tekinteted a melleimről! – fújtatok dühösen. Most kellene felállnom és itt hagynom. Visszamenni New Yorkba és keresni egy ottani boszorkánymestert, akinek nem csak a szája nagy! Mintha csak álomból ébrednék, riadtan nézek tenyeremre. Észre se vettem, hogy felszántotta bőrömet az üveg. A fájdalmat eddig hógömben rejtegette agyam, ami most összetört. Felszisszenve rántom el kezem tőle, érintése éget. -Majd elmúlik! – förmedek rá, irónom már a kezemben, alkaromon átrajzolom a gyógyító rúnát. Csak a véres lenyomat emlékeztet a sérülésre, ami mind a kettőnk tenyerén elmázolódott. Mint egy ócska vérszerződés, ami összeköti lelkünket. A hideg is kiráz a gondolattól. - Nos, azt hiszem, nem értesz! Nekem ez mindennél fontosabb! – állok fel, lépek el mellőle, a bőréből áradó energia fojtogat, ám mielőtt ezt megtenném, a borosüvegre csúsznak ujjaim. Nagyot kortyolok belőle. Azt kívánom, hogy semmire ne emlékezzek ebből a napból. Főleg, a kaján vigyorára ne! – Ha én azt mondom, bármit, az azt is jelenti! Ne akard megváltoztatni a mondandómat!– csattanok keményen fel. Ne akarjon megvédeni! Ne akarjon jót nekem és ne próbáljon terelgetni az utamon. Nagylány vagyok már…őrült, de nagylány! -Mert különben? Nem félek tőled!– suttogom felé veszélyesen a szavakat. – Egyelőre nálam a szeráfpenge, drága boszorkánymester! – szűröm a fogaim között a mondatot. Fenyegettem volna? Meglehet. Soha semmilyen helyzetet nem hagyok ki, ha mások életére töréséről van szó. Lehunyom a szemeimet egy áldott másodpercre. Mire kinyitom, már előttem áll, ajkaim fintorra húzódnak, miközben leülök. Szempilláim alól nézek fel rá. Már épp válaszolnék a pofátlanság netovábbjára, de képtelen vagyok rá. A sötétség már úton van… Ajkaim elnyílnak, eltűnik testemből a tűz, a hév. Csak az a törékeny kislány vagyok, aki hat évvel ezelőtt. Elmém nem adja könnyen magát. Mintha csak ezer falat kellene lerombolni, mire a lelkem feltárja magát. Lassan juthat előre, évek védelmével kell megküzdenie. Ám, ha túljut az akadályokon, megláthatja a titkaimat, a félelmeimet, a nőt, aki valaha lehettem volna. Nem akarom! Nem… Felsikoltok… Mezítelen talpaim alatt halkan dobban a parketta. A tegezre szorulnak ujjaim, hogy kivéve belőle a nyilat, lőni tudjak. Eltévesztem. Mocskos, véres pofája, lüktető ezer sebből vérző, gennyedző teste, az enyémnek feszül. Fejem a falnak csapódik. Érzem a lábaimon a nyálkás érintését, ami egyre feljebb kúszik. Rúgásom még nem elég erős. Szeráfpengém a földön hever. Ordítok. Zavarodott elmémbe beszűrődik szüleim hangja. Magamra hagyott. Játszadozik. Sikolyok. Félelmetes, szörnyű hangok. Csontok roppanása, bőr sercenése. A vér meleg, émelyítő szaga. Még rám néznek, mielőtt a mellkasukat átlyukasztaná a démon éles karma. Utolsót dobban a szívük a tenyerében. A zsigerek kötélként lógnak az ujjai között. Sokkot kapok. Szédülök. Kiáltok, de már senki nem hallja. Tántorogva állok fel, magamhoz veszem a földről a szeráfpengét, felé indulok. Egyetlen mozdulattal tépi el erőmet, hogy újra a falhoz csapja vékony testemet. Vérem lassan kezd el folyni…ahogy a könnyeim is, mielőtt elveszteném az eszméletemet. Fejem a hasfalához préselem, könnyek záporoznak szememből. Fájdalmasan nyöszörgök, tudatom próbálja blokkolni az emlékképeket. El akarja zárni előle, megvédve elmémet a teljes összeomlástól. Felhúzódnak a falak, nem engedhetem be…hiába az erőfeszítésem, pillanatok alatt omlanak le újra a blokkok. Harcolnék ereje ellen? Lehet...de lelkemnek csak az unalomig elcsépelt mantrák maradnak. Nem lesz semmi baj…
Dacos, büszke tekintete egészen a vesémig hatol, és egy pillanatra átalakul körülöttünk a borospince, mindent ellep a pókháló, a por, eltűnnek a modern berendezések, a falióra ütemes kattogásának tompa visszhangja. Egy pillanatra visszamegyek a múltba, a 19. század őrült forgatagába, ahol Charlotte Branwell ugyanilyen szigorú, gyanakvó pillantással méregetett fél szemmel, míg állát magasra szegve fogadott apámmal üzletelt. Igaz, ő nem csípőtájon stírölt, és a Harrise családnak legjobb tudomásom szerint semmi köze a Fairchild vérvonalhoz, a barna hullámokban leomló haj és a finom, nemes vonások mégis összezavarták az érzékeimet egy pillanatra. A látomás amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elillan, és újból a 21. századi borospincében vagyunk, a falióra ütemes kattogásával a háttérben. - Jellemző a fajtádra, hogy nagyra tartjátok magatokat. De mégis mi hasznom lenne egy árnyvadászból? És miből gondolod, hogy nem tartozik nekem már egy tucat? - öntudatlanul is gonosz, széles mosolyra görbült a szám, ahogy eszembe jutott a fent raboskodó vendégem, és a hálószobában dédelgetett fizetségem. Ó, leköteleztem én már egy életre az árnyvadászokat, angyalom... Érdeklődve figyeltem az asztalra kihányt fegyverarzenált. Némi undorral és kétkedéssel az arcomon, a pohárral a kezemben félretoltam egy kést magam elől, hogy kényelmesen hozzáférhessek a whisky-s üveghez - férnék, legalábbis, ha nem kapta volna el a kezem elől, hogy egyetlen mozdulattal széttörje az asztalon. A szanaszét reppenő üvegszilánkok záporában egy fényes csík felsérti a szemem alatt a bőrt, halovány, percek alatt gyógyuló sebet ejtve rajta. Csak egyetlen árva vércsepp vöröslik, melyet ujjbegyemre kenve szemügyre veszek, mielőtt a lányra emelném a pillantásom. Elégedetten, sejtelmesen vibráló tekintetem egy kiéhezett puma vérszomjas éhségével falja Jasmine-t. Tetszik nekem a lány, tetszik az a tűz és az a szabadságvágy, ami benne ég. Milyen szívesen betörném... - Nem, abszolút semmi baj velük, távolról is tökéletesek - elismerő és enyhén pimasz pillantásom a dekoltázsán időzik, mielőtt újra szemmagasságba térne. - Elnézést kérek, ha a viccem kicsit félresikerült. Távol álljék tőlem, hogy csorbát ejtsek egy magabiztos, fiatal lány becsületén. - tettem még hozzá, majd egyetlen csuklómozdulattal eltűntettem a szilánkokat a földről és az asztalról, felszárítottam a kiömlött italt és újat varázsoltam a helyére. Ezúttal bort, édes, félszáraz bort, majd ugyanazzal a mozdulattal Jasmine felé nyújtottam a kezem. - Nem sérültél meg? Szerettem volna szemügyre venni, felsebzették-e esetleg a szilánkok a bőrét, nem esett-e baja annak a finom, de kegyetlennek tűnő kéznek. Persze azt sem vettem zokon, ha ezt ő nem hagyta. - Nyuszkó, soha, soha, de soha az életben ne mondd azt, hogy bármit olyasvalakinek, akinek démoni vér is csörgedezik az ereiben... - figyelmeztettem negédesen, de minden önerőmre szükségem volt, hogy figyelmen kívül hagyjam a bőröm alatt kaparászó, éhes szörnyeteget. Összeszorítottam a szemem, míg át nem vettem felette teljes mértékben az irányítást, mert attól féltem, az íriszem újra sárgába fordul át, a pupillám felveszi a lelkemben tátongó sötétség színét, és a végén még ezt a lányt is bezárom az otthonom falai közé, hogy a lelkén lakmározva pusztulásba és kétségbeesésbe taszítsam. - Soha senkinek ne ígérj bármit. Mindig legyen egy határ, amit nem vagy hajlandó átlépni. Amint azt éreztem, hogy újból a magam ura vagyok, és már nem kellett attól félnem, hogy leteperem és a hálószobámba ráncigálom, akár azért, hogy ördögi szövetséget kötve vele elvegyem a lelkét, akár azért, hogy valami mást vegyek el tőle, végre felpillantottam rá. Kihasználhattam volna, lehettem volna az, akiktől meg akartam óvni a figyelmeztetésemmel, akik a bármit tényleg úgy értelmezik, hogy bármit. Talán a nosztalgia miatt, de Jasmine-t meg akartam kímélni. Egy sima emlékmanipuláció mégsem ér annyit, mint a yin fen. - És ha már jótékonykodó kedvemben vagyok, még egy jó tanács: ne provokálj - figyelmeztetőn megemeltem a mutatóujjamat, majd felkeltem a helyemről, és a padot megkerülve odaléptem hozzá. Ha még nem ült le, akkor erélyesen a fenekére parancsoltam, ha meg már ült, megálltam előtte. Akaratlanul is kaján vigyorra görbült a szám a magasságkülönbségünk miatt, de erőt vettem magamon végül és mindkét kezem a fejére helyeztem. - A fizetségre később visszatérünk. Látni akarom, mi történt aznap, utána pedig kiválogatom az adott részleteket és elveszem őket. Szeretnél pár pikáns fotót kettőnkről a helyükre? - lepillantottam rá, majd választ nem várva, vigyorogva behunytam a szemem. - Jól van, essünk neki. Készülj fel, édesem! Most újraéljük a legborzasztóbb rémálmod. Mielőtt lehetőséget adhattam volna neki, hogy közbeszóljon, kék lángok lövelltek ki a tenyeremből. Körbeölelték a lány fejét, meglibbentve néhány barna fürtöt, aztán mély örvény szippantotta magába a lelkét és az elméjét, parancsolón, ellentmondást nem tűrve, egészen addig a véres éjszakáig... Behunytam a szemem és átadtam magam az emlékeinek.
Vagy nagyon bátor vagyok, vagy nagyon hülye. Lehet, hogy az utóbbira kellene szavaznom. Állok ott és a tekintetét keresem. Mintha csak farkasszemet néznék vele. Mélyen fúrom pillantásomat az övébe, még pislogni is elfelejtek. Közelebb lépek hozzá, kezemet csípőmre helyezem. Tekintetem alaposan végigjárja. Talán még tetszene is a látvány, valamikor, egy másik életben. Elidőzök az arcán, majd minden fesztelenség nélkül a csípőjénél. Oldalra döntött fejjel figyelem és épp azon morfondírozok, hogy vajon mit rejthet a nadrág, amikor hangja megtöri a cseppet sem rózsaszín álomképeket. - Valóban? Nos, akkor küldj vissza Rutherford…ha ennyire ostoba vagy, hogy kihagyd a lehetőséget…- még közelebb lépek, ajkaimon ördögi mosoly játszik. Az se érdekel, hogy jelenleg épp sértegetem.– Egy árnyvadász, aki az adósod marad… - tárom szét a karjaimat, szinte összeérünk, amikor a pohárral felém lép. Némi gondolkodási időt hagyok magamnak azzal, hogy csak figyelem a pohár tartalmát. Első szabály…soha semmit ne fogadj el idegentől, az életedbe kerülhet…ajkaimhoz emelem, a whisky szinte már fájdalmasan karistolja végig torkomat, aprót köhintek tőle, szemeimbe könny szalad. Nos, mi is a második szabály? Ne menj egyedül, vadidegen boszorkánymesterekhez, őrültséget kérve tőlük…ha már lúd, legyen kövér. Nem is rám vallana, ha nem így tennék. Felhajtom a maradék italt. Nagyot nyelek és leülök vele szembe. Fegyvereimet az asztalra dobom, kivéve a szeráfpengét. Azt, a csípőmnél hagyom. Semmi nőiesség nincs a mozdulatban. - Ennyire sekélyesnek néznél? Komolyan?! Szerinted engem mennyire érdekelnek a férfiak és a plasztika?– könyökömet az asztalra lapjához nyomom, arcomat kézfejemen pihentetem. A következő kérdésénél ujjaim az üvegpohárba marnak. Mérhetetlen gyűlölettel emelem rá a tekintetemet és maró gúnnyal, szinte elé köpöm a szavakat. – Nem volt még panasz a melleimre…- csapom az asztalhoz az üveget. A szilánkok, százfelé repülnek. Legyőzöm a késztetést, hogy felálljak, hiszen nem ezért jöttem. Nem verhetek meg csak úgy, egy boszorkánymestert! Kezem ökölbe szorul. Fékeznem kellene önmagam, de nehezen megy. - Felejteni szeretnék! – bukik ki belőlem végre, látogatásom oka. Kezemmel a szilánkok között dobolok. Azt hiszem, kezdek ideges lenni. Mi a francot keresek én itt pontosan? Senkinek nem szóltam, hogy eljövök. – Van egy emlékem, amit ha eltüntetsz az agyamból, bármit megteszek neked! Bármit… – suttogom. Hátra dőlök a széken, már nem nézek rá. Valahogy az a pók a falon, sokkal érdekesebbnek tűnik. Nézd már, megmozdult! Milyen szőrös! - A szüleimet démonok ölték meg. Végignéztem. Nem akarom elfelejteni, magát a tényt, de azt a pillanatot igen, amikor kitépte a szívüket. – az a pók milyen csodálatos! Hány lába is van? Egy…kettő…- Képes vagy rá? Vagy inkább csak a whisky öntésére használod az erődet? Van benned ennyi potenciál?– nyalom meg kiszáradt ajkaimat, ahogy visszatér arcomra az érzelemmentesség. Nos, azt hiszem, életem egyik legnagyobb ökörségét művelem. Ám a rémképek miatt, már nem tudom megkülönböztetni a jót és a rosszat egymástól, nincs fekete és fehér az életemben. Csak ez az átkozott, állandó szürkeség…üresség és a rémálmok ijesztő birodalma éjszakánként. Nem kérek már az árnyak öleléséből! Ők az egyedüliek, akiknek nem tudok behúzni... Vigyázz! Cinkelt lapokkal játszó árnyvadász vagyok…
Hihetetlen, milyen népszerű lettem a New York-i árnyvadászok körében. Módfelett bosszantó tud lenni, ha az embert már két kontinensről piszkálják az angyalvérűek, ugyanakkor különös elégtétellel töltött el a tudat, hogy inkább hozzám fordulnak, mintsem a saját környezetükben élő és mozgó boszorkánymesterekhez. Ennek persze mindig van egy ki nem mondott miértje, amit nem csak nekem, hanem sokszor maguknak is félnek bevallani: egy sötét titok, a szégyen, hogy kiderül, vagy New York alvilágának begyöpösödött világnézete, mely alkalmatlan a komolyabb problémák kezelésére. Londonban mi mindig mertünk nagyot álmodni, mindig megkockáztattuk azt, amit mások nem mertek. Mi értelme az örökkévalóságnak, ha nem derítjük ki, meddig mehetünk el? Az én célom pedig a Pokol volt, ha már a Mennyek kapuján úgysem engednek be. Isteneket döntögetni bárhol lehet... Pfejj, ezt ki ne mondd hangosan! Kényelmesen elnyúltam a hűs padon, a pince sötétjében, és hallgattam a csendet. Szebb volt bármely szimfóniánál, hatásosabb a rock üvöltő basszusánál. Gyorsabban gyógyította a megtépázott lelket, mint a cellux a széttépett papírt. Csak üldögéltem egy pohár vörösborral a kezemben, és behunyt szemmel élveztem a békét. Hiába enyém az örökkévalóság a születésem percétől kezdve, a béke túl nagy áldás a hozzám hasonlók számára. Épp oly' ritka, akár a megnyugvás. Csak perceim maradtak hátra a portál megnyitásáig. Az árnyvadász levelét azon nyomban elégettem, amint az utolsó sor végére értem, de minden egyes sora élénken élt az emlékezetemben. Pontosan tudtam, mikor és hol kell portált nyitnom, hogy a vendégem lehessen. Találkánk helyszínének a borospincét választottam, a fentebbi szintek új lakóm miatt kissé problémásak lettek volna, ráadásul innét csak egy szobára van a saját, házi kis kínzókamrám. Ha az árnyvadász kisasszony rosszalkodna, egy csettintés és itt az ostorom. Most azonban másért csettintettem, az előtérben álló, vaskos falióra ugyanis elütötte a megbeszélt időpontot. Erős, méltóságteljes kongása itt lent csak tompa neszként hatott, mégis tudtam, mit kell tennem - és természetesen piszok jó voltam benne, mert a következő pillanatban megjelent előttem Jasmine Harrise, személyesen. - Akik eddig szívességet kértek tőlem, még sosem panaszkodtak - jegyzem meg gúnyosan, üdvözlés helyett inkább viszonozva az élcelődő megjegyzést. - De ha nem tetszik, visszarepíthetlek New Yorkba, angyalom - teszem még hozzá, megvillantva felé sármosnak szánt mosolyomat. Egyetlen csettintéssel whisky-vé varázsolom az asztalon árválkodó bort, megduplázva a poharak számát, és ujjnyi vastag csíkot töltök a skót italból. Elegánsan felpattanok a padról a két pohárral a kezemben, és az egyiket a lány kezébe nyomom, koccintok, és már fel is hajtom az üdvözlő italt. Nincs ahhoz fogható érzés, amikor az édes szesz végigmarja az ember torkát és felpörgeti az agytekervényeket. Mint aki jól végezte a dolgát, leteszem a kiürült poharat az asztalra és visszahuppanok az előmelegített helyemre, egyetlen legyintéssel kínálva hellyel a túloldalon a vendégemet. Akad még ital, ha kérne, de egyelőre mással nem készültem, az asztalon csak néhány papír hever. - Szóval, miben állhatok a kisasszony szolgálatára? A levélből nem sikerült semmi konkrétumot kihámoznom. Hűtlen ex-szerető megleckéztetése? Szerelmi bájital? Arcplasztika? - hanyag oldalpillantással végigmérem nyaktól lefelé. - Mellnagyobbítás? Remélem, nem veszi zokon; az igazság olykor fájdalmas. De ha velem akar üzletelni, jobb, ha ezt mielőbb megtanulja elviselni. Nem kenyerem a köntörfalazás, ha helyette meg is sérthetem a másik felet. Az sokkal jobb buli.
Vér…vér mindenütt. Sikolyok. Reszketek. Nem érem el őket. A démon a szívükbe mar. Vér…sikolyok. Őrület. Sötétség. Kacagás. Könnyek. Fullasztó sírás. Emlékek.
Kínokkal telve fekszek a sötét szobában, az ágyamban. Legszívesebben a fejemre húznám a takarómat és remegve kérlelném az égieket, hogy legyen végre vége a rémálmoknak…de azt hiszem, ez nem lenne túl árnyvadászhoz illő dolog. Hajnal van. Talán négy óra lehet. Rá se merek nézni már az órára, felesleges, csak idegesíteném magamat. Fáradt mozdulattal túrok bele a hajamba, majd magamhoz ölelem a plüss vérfarkasomat, Olit. Azt hiszem, mindenkinek kell valami puha és szőrös, amihez esténként oda bújhat…nos, nálam ez kimerül egy élettelen állatformában, ami mégis sokat jelent…de, nézzük a jó oldalát, legalább nem beszél vissza. Mostanában ez az egyetlen öröm, ami ér. Egy szótlan plüss…hogy mennyire szánalmas is vagyok valójában! Nagyot sóhajtva kelek ki az ágyból, a fürdő felé véve az irányt. A tükörképem démonként nevet rajtam. Vajon mi lenne, ha ezer darabra törném? Enyhülne a dühöm? Sose lehet tudni, lehet, ki kellene próbálnom. Mielőtt öklöm elérné az üveget, megállok a mozdulatban. Elegen gyűlölnek már így is…önmagamnak fordítsak hátat? Örökre elvesznék. Reszketve hajolok a mosdókagyló fölé, hogy lemossam könnyeimet a hideg vízzel. Érzem, kezdek visszatérni a valóság talajára, elmém hagyja elszállni a rémképeket és ebben a pillanatban döbbenek rá, milyen nap is van ma. Elmosolyodok. Hát vége lesz! Egy időre…újra! Sietve nézek mégis rá az órára. Tévedtem. Hat óra…már csak keveset kell várnom, hogy találkozzak Mikah Rutherforddal. Egy héttel ezelőtt egyeztettem vele időpontot a kora reggeli órákra. Bár lehet nem megfelelő mindenkinek a hét óra, túl korai, túlzottan nem érdekel…nem hiányzik, hogy valaki megneszelje az Intézetből, hogy mire készülök. Na, meg az állkapocstörések se, ha eljárna az illető szája. Fél órával később, már a fekete bőrkabátomban ülök az ágyon, a szeráfpengémet és a tőröket igazgatva a ruhám alatt. Mégse mehetek fegyver nélkül! Bár utána néztem a boszorkánymesternek, ha úgy alakulna a helyzet, meg kell tudnom védenem magamat. Mennyivel egyszerűbb lett volna valakit a közelből választanom, aki képes arra, hogy kitörölje az emlékeimet. De a felhozatal nem kecsegtetett semmi jóval. Nariel Cross-ra soha nem bíznám magam, nem biztos, hogy élve kijutnék tőle…Magnus Bane pedig, nos…túlságosan elfoglalt mostanában egy nephilim problémáihoz. Így, nagy szomorúságomra, maradt London és Mr. Rutherford. Őszintén? Fogalmam sincs, hogy mire vállalkozom. Félek? Baromira. De meg kell tennem, hogy a kötelezettségeimben ne hátráltassanak az emlékeim. Eljött az én időm. Diadalittasan állok fel az ágyról, a legkevésbé sem természetes mosolyommal az arcomon. A portál megnyílt…be merjek lépni rajta? Összeszedve minden bátorságomat, búcsúzóul ránézek Olira és belekeveredek a förgetegbe. Hányingerrel és vegyes érzelmekkel tűnök fel a boszorkánymester pincéjében…legalábbis első körben ezt hiszem, mielőtt meglátnám a borosüvegeket és a halovány, abszolút semmi jóval nem kecsegtető világítást. Rendezem arcvonásaimat, hogy szembe nézhessek vele. - Nocsak…milyen romantikus találkahely! Ennél eredetibbet rég láttam…-húzom el a számat, amikor tekintetem találkozik az övével. – Ja…nem. Láttam már jobbat! – nevetem el halkan magam. Hát így állunk…az elmémet egy idegen kezébe adom, hogy örökre adósa maradjak? Tényleg ennyire bolond vagyok? A válasz egyszerű : igen…
Kezdőlap
Re: Borospince ↠ Hétf. Márc. 20, 2017 1:16 pm
■ ■
