Társalgó

bban a pillanatban, hogy kikeltem magamból, Mikah arcáról is kezdett lepattogni az álarca, amivel megnyerni akart magának, s ő is egyre dühösebbé vált, de én szinte meg sem hallottam a gúnytól csöpögő szavait. Egyszerűen annyira lekötöttek a saját érzéseim, a saját gondolataim, hogy még megijedni is elfelejtettem a boszorkánymestertől. Tudtam, hogy csak egyetlen apró mozdulatába kerülne, és az én életemnek rögtön vége is lenne, még csak megnyikkanni se tudnék, ő azonban nem tett semmi ilyet mindaz ellenére sem, hogy mennyire az idegeire mehettem a labilis érzelmi állapotommal.
De egyszerűen nem tehettem erről. Mindaz, amit kínált, olyannyira csábított, és csak egy szavamba került volna, hogy megkapjak mindent, amire eddig vágytam. Egyetlen egy szavacska volt, én mégis képtelen voltam megtenni ezt a lépést. Nem azért, mert féltem önző lenni, mert de, tudtam nagyon jól, hogy mennyire önző voltam már azzal, hogy inkább a halált választottam volna az élet helyett, hanem azért, mert tudtam, hogy nem ez a helyes döntés. Nem volt helyes a saját kicsinyes vágyaimat az árnyvadász léttel szembe helyezni. És igen, túl nagyok voltak az elvárások, amiket egyszerűen képtelen voltam teljesíteni, de a mondén élet is csak egy fajta búvóhely volt a számomra, ahová elmenekülni akartam attól élettől, amit nem tudtam úgy folytatni, ahogy anyáék akarták. De erős akartam lenni, igazi árnyvadász, aki másokat megment, és soha, de soha nem helyezi a saját érdekeit mások jóléte elé.
És itt volt még ez a démon is, aki kiszemelt magának aznap. Pont az előbb mondta Mikah, hogy vissza fog jönni értem, ebben a tudatban pedig mégis mennyire kellett volna hálátlannak és önzőnek lennem ahhoz, hogy csak figyelmen kívül hagyjam, hány életet sodornék veszélybe ezáltal? Nem, ezt senkiképp nem akartam, és nem tudtam megtenni. Ezt az ügyet nekem kellett lezárnom, csakis nekem, és nem akartam segítséget kérni hozzá. Mert talán a felszínen úgy tűnhetett, hogy a démon halálát kívántam, de ez nem volt igaz – én egyszerűen csak azt akartam, hogy hagyjon békén végre. Nem égtem a bosszúvágytól, csak azt akartam, hogy a fájdalom véget érjen. Ezért pedig bármit képes lettem volna megadni.
Hagytam, hogy Mikah a hátamat és hajamat simogassa nyugtatóan, nem löktem el magamtól, holott jelen pillanatban egy cseppet sem vágytam az érintésére, a közelségére, sőt, még a társaságára sem. De nem távolodtam el tőle, mert sokkal jobban lefoglalt az, hogy helyre rakjam valamelyest a saját széttört lelki világomat, és abbahagyjam végre a sírást. Mert már nagyon is jól tudtam, hogy mit akarok tenni, hogy mit kell tennem, mégsem tudtam abbahagyni a bőgést. Hogy miért sírtam? Őszintén szólva, fogalmam sem volt. Valószínűleg most tört ki belőlem az összes elnyomott keserűség, amit az elmúlt három évben tapasztaltam, s elnyomtam magamban.
Igyekeztem egyenletesen venni a levegőt, miközben azt hallgattam, amiket Mikah a fülembe duruzsolt. Rájöttem, persze, hogy rájöttem, hogy arra ment ki a játék, hogy belemenjek az ajánlatába, és ő teljesen megronthasson engem, mert hát... mi mást akart volna? Szándékosan ajánlotta fel mindazt, amire vágytam – nem kedvességből, vagy mert jót akart nekem, hanem azért, mert ő azt élvezte, ha megronthatta az embereket, ha bemocskolhatta a lelküket. Csak azért, mert ő nem lehetett olyan, mi. Mert ő már, ki tudja mikor, a velejéig megromlott.
Mindez ellenére is, igaz volt az, amit Mikah mondott. Tudtam nagyon jól, hogy csak anyáék miatt nem folytathatom az életet, ez nem volt elég ok a számomra, és hülyeség is lett volna. Elvégre, ők nem lesznek mindig mellettem, épp ezért magam miatt kellett akarnom a szánalmas létezésemet. A halálról ugyan nem mondtam még le - ennyi év után hogy is engedhettem volna el csak ilyen egyszerűen? -, de már megvolt az indokom azért, hogy végig menjek a gyógyuláshoz vezető rögös úton.
Amikor megjelent Mikah kezében zsebkendő és egy pohár boros kóla is, elhúzódtam tőle, és ugyan elvettem tőle ezeket, de nem vettem használatba. Nem volt már rájuk szükségem. A sírást sikerült úgy, ahogy abbahagynom. Ami annyit jelentett, hogy már nem zokogtam, de szipogtam még egy kicsit, de befejeztem az önsajnálatot. Itt volt az ideje annak, hogy megtegyem végre az első lépést afelé, hogy erőssé váljak. [i]És Mikah, nem, nem fogsz bűnbe csábítani, nem fogsz megtörni, és a saját, önző képmásodra formálni engem.[/i ]
- Köszönöm az ajánlatokat, tényleg, de nem vágyom a démon halálára, és kicsit sem érezném magam jobban attól, ha a saját kezeimben porladna hamuvá. Mint ahogy a mondén létre vonatkozó lehetőséget is visszautasítom – feleltem komolyan Mikah szemeibe nézve. A hangom még halk és gyenge volt, mutatva, hogy még nem hevertem ki a korábbi sírás rohamot, ugyanakkor magabiztosan csengett minden egyes szavam, amin még én is meglepődtem. Nem számítottam arra, hogy én bármikor is képes leszek erre, de most tényleg erősnek és határozottnak éreztem magam – olyannak, aki bármit képes lenne megtenni a célja elérése érdekében. – Azonban hajlandó vagyok a lelkem felét a gyógyulásomért megadni. De nem akarom, hogy hazudj, mint ahogy azt sem, hogy kiránts az árnyvadászok életéből. Legyen bármilyen sivár, szerencsétlen és teljesíthetetlen ez a számomra, de hinni szeretnék abban, hogy nem véletlenül ez az élet adatott meg nekem. Épp ezért folytatni akarom, gondoljon bárki bármit róla – fejeztem be a mondandómat, majd várakozóan pillantottam Mikahra.
Reméltem, hogy nem fogja megtagadni tőlem a kérésemet, hogy ha már sikerült eljutnom arra a pontra, hogy történjék bármi, de meg akarjak gyógyulni. Mert ezt akartam. Még nem tudtam, hogy mit akarok vagy mit fogok kezdeni az előttem álló éveimmel, de ennyire nem is akartam előre sietni az időben. Jelenleg egy dolog volt a számomra a napnál is világosabb: hogy ha az a démon visszatér, hogy learassa a munkája gyümölcsét, én nem megtört, szánalmas árnyvadászként akarok előtte állni, hanem egy olyan lányként, aki képes volt felülemelkedni mindazon, amit elkövetett ellenem.

Eljött az idő   927

sírás rázta vállaimat, éreztem, ahogy egy gombóc keletkezett a torkomban, de mindettől függetlenül nem szakítottam el a pillantásomat a boszorkánymesterről, hanem határozottan – már amennyire tőlem telt – néztem rá, tekintetemmel szinte követeltem a választ. De ő először nem mondott semmit, nem vágta rá kapásból azt a szót, amit mindennél jobban hallani akartam, és ez kezdett megtörni.
Ez a szenvedés... hát soha nem lesz vége?! Hát senki nem jött még rá, hogy valójában nem meghalni akarok, csak megszabadulni mindettől a fájdalomtól?! Mert igen, élni akartam, mindennél jobban, de a yin fen, ez a méreg nem adott számomra kiutat, én pedig csak még jobban összetörtem volna, ha azzal álltatom magam, hogy van számomra menekvés, miközben a napnál is világosabb volt, hogy nincs. Nem akartam hiú ábrándokat kergetni, helyette próbáltam elfogadni azt, hogy egy nagyon is közeli napon utolér a végzet, de hiába mondogattam magamnak ezt, az igazi érzéseim mit sem változtak. És most itt volt ez a boszorkánymester, és már én sem tudtam, hogy mit gondoljak, hogy miben higgyek...
Amikor Mikah kezét a vállaimra helyezte, és visszaültetett a kanapéra, hagytam, hogy így tegyen, sőt, még akkor sem löktem el magamtól, amikor az arcomról lefolyó könnyeket törölte le. Egy lényem hányni akart mindettől, mert ha csak az arcára néztem, lerítt róla, hogy nem kedvességből tette mindezt, én pedig nem voltam kíváncsi a képmutató tetteire, vagy a szavaira, amik mögött semmi érzelem nem lapult, semmi igazi együttérzés – amik olyan üresek voltak, mint az én szívem.
Aztán amikor hirtelen közölte velem, hogy megöl, ha azt akarom, még a sírást is abbahagytam és döbbentem pillantottam a férfira. Kinyitottam a számat, hogy feleljek neki erre valamit, de egyszerűen egy szó sem jött ki a torkomon. Döbbent voltam, felháborodott és... ijedt. Hogy miért? Mert tudtam, hogy ha erre rábólintanék, akkor Mikah egy másodpercnyi habozás nélkül eltörné a nyakamat, vagy kitépné a szívemet – vagy ki tudja, a boszorkánymesterek hogyan szeretnek árnyvadászokat ölni.
Persze mielőtt tényleg válaszolni tudtam volna neki valamit, ő felállt, és italozgatás közben egy másik lehetőséget bontakoztatott ki előttem. Olyan volt, mintha egy mézes madzagot húzott volna el előttem – mindent meg tudott volna adni nekem, mindent, amire eddigi életem során vágytam, de tudtam, hogy ez nem lenne ingyen, de mégis, egy részem, az önző felem hajlandó lett volna akár a lelkem egy darabját is odaadni a férfinak csak azért, hogy egy olyan életet élhessek, amit soha nem nekem szántak.
Szívem hevesebben vert a mellkasomban, és már majdnem ki is csúszott a számon az a bizonyos igen – mert bizony, el akartam fogadni az ajánlatát -, de aztán eszembe jutott valami, ami meggátolt abban, hogy belesétáljak Mikah csapdájába. Ez pedig nem volt más, mint amire nem sokkal ezelőtt ő maga világított rá – hogy a nagyobb démonok mindig learatják a munkájuk gyümölcsét; hogy vissza fog jönni értem, és elveszi az életemet, mikor már kellőképpen kiszórakozta magán a gyötrelmeimen.
Azonban ha én elfogadtam volna a mondén életet, nemhogy anyáékat ölte volna meg helyettem, de ugyanúgy utánam is jöhetett volna bármikor, engem pedig nem védtek volna meg a rúnáim, nem lett volna meg az erőm ahhoz, hogy az esetleges családomat megóvjam, és csak még nagyobb bajba kevertem volna mindenkit. Ezt pedig nem akartam... Nem akartam több szenvedést sem magamnak, sem a szeretteimnek. Ezért hát számomra mindenhogyan elképzelhetetlen volt mindaz, amit felajánlott nekem Mikah, s ahogy ez tudatosult bennem, csak még jobban zokogni kezdtem.
Egy olyan ördögi körforgásba keveredtem, amiből csak akkor tudtam volna kikeveredni, ha végre sikerült volna erőt vennem magamon, és ténylegesen a lábamra állni. Mert jelenleg nem csináltam semmi mást, csak menekültem és menekültem, mert egyszerűbb volt áldozatnak lenni, gyengének lenni, mint szembe nézni a valósággal, elfogadni és túllépni azon. De hiába kellett volna ezt tennem, én még nem voltam erre képes. Úgy éreztem, hogy egyszerűen nincs okom élni – árnyvadászként folytathattam volna a korábbi sivár életemet, tele teljesíthetetlen elvárásokkal, de mondénként pedig folyamatos veszélyben lettem volna, de nemcsak én, hanem a szintén ember szeretteim is, hisz az angyal vérem ugyanúgy megmaradt volna, a démonok pedig mit sem szerettek annál jobban...
- Az az opció, miért nem létezik, hogy csak azt mondod, nem tudsz rajtam segíteni, és annyiban hagyjuk ezt az egészet?! Ennyire szívtelen lennél? – tekintettem fel Mikahra továbbra is könnyes szemekkel, meg-megakadó beszéddel, de nem maradtam csendben, nem hunyászkodtam meg előtte. Mert már tudtam, hogy mit akarok, hogy mit kell tennem – egyetlen egy befejezetlen ügyem volt, és ez csak rám, és arra a démonra tartozott. – Hisz megmutattam az előbb neked az összes féltett titkomat, az összes elnyomott érzelmemet! És te is tudod, hogy ilyen egyszerűen nem lehet kilépni az árnyvadászok életéből, főleg nem egy olyan személynek, akit már ennyire bemocskolt egy másik démon! Te is ugyanezt akarod tenni! Olyan dolgot kínálsz nekem, mint a tiltott gyümölcs, melyből Ádám és Éva evett, s aminek hatására megtörtént a bűnbe esés. A rosszra akarsz csábítani, miközben úgy tünteted fel, mintha ennél kedvesebbet senki nem tudna tenni értem, mintha te lennél a jó fiú...
Nagyjából heves magyarázatom közepén felpattantam a kanapéról, és idegesen járkáltam fel-alá, miközben mindenfélét Mikah fejéhez vágtam, de aztán ahogy elmúlt a hirtelen támadt dühöm, ismét nem éreztem semmi mást, csak kétségbeesést és ürességet.
Tehetetlenül, tanácstalanul ültem végül vissza a korábbi helyemre, s újból rám tört a zokogás. Már nem is foglalkoztam azzal, hogy erősnek mutassam magam Mikah előtt, mint ahogy az sem érdekelt, mennyire tartott szánalmasnak, gyengének és a többi – mert igen, pontosan ez voltam én, és nem volt meg az erőm, az akaratom ahhoz, hogy megváltoztassam mindezt.

Nem kapsz el!  ▪▫ 898 ▪▫ ©

szintén szólva, nem számítottam arra, hogy Mikah tud még új információval szolgálni a számomra, de amikor levonta a saját következtetéseit, és közölte, hogy a nagyobb démonok mindig visszatérnek, hogy learassák munkájuk gyümölcsét, még a levegő is a tüdőmben rekedt. Kitágult szemekkel, döbbenten pillantottam fel a boszorkánymesterre, de ahogy észbe kaptam, rögtön újból le is sütöttem a szemeimet. Nem akartam, hogy bárki is lássa, mennyire mélyen érintett ez a dolog, de biztos voltam abban, hogy Mikah észrevette a szemem másfajta csillogását.
Ugyanis tényleg felzaklatott ez a hír. Igaz, hogy nem voltam oda a szüleimért, hogy jobban utálni se tudtam volna őket azért, amiért ilyen sok szenvedésen keresztül kellett mennem; amiért képtelenek voltak elfogadni, hogy nem akarok segítséget kapni, de ugyanakkor szerettem is őket. Hisz mégis csak a szüleim voltak! Mellettem voltak egész életem során, és segítettek mindig, még ha nem is feltétlen az irántam való szeretetük vezérelte őket. Nem akartam őket veszélybe sodorni, nem akartam, hogy még többet szenvedjenek azért, mert ilyen erőtlen és elátkozott lányuk volt – de ha az a démon nem talál meg engem, akkor anyut és aput fogja megölni, efelől kétségeim se voltak. Mégis mit kellene tennem?
Azóta a nap óta, hogy az a nagyobb démon elrabolt és megkínzott, a vágyam a halál után töretlen volt, egészen a mostani pillanatig. Elbizonytalanodtam abban, hogy az lenne-e a legjobb, ha csak hagynám, hogy sodródjak az árral. Hisz ha nem küzdök a yin fen, a sorsom ellen, akkor anyáék is meghalhatnak, azt pedig semmiképp sem akartam, így ha netán mégis fel tudnék épülni, talán harcba szállhatnék azzal a démonnál, és megmutathatnám neki, hogy árnyvadász vagyok...
Nem.
Botorság lett volna tőlem azt hinni, hogy képes lennék visszaküldeni a pokolba azt a démont – ehhez én túlságosan gyenge voltam, és ez egy olyan dolog volt, amin tényleg nem lehetett változtatni. Jobb, ha csak meghalok, és akkor legalább anyáéknak eggyel kevesebb púp lesz a hátukon. Ők pedig nagyon erős árnyvadászok voltak, tudtak magukra vigyázni. Én voltam az, aki mindig visszafogta őket.
Mikor anyáék elhagyták a szobát, Mikah is odalépett hozzám, és az engedélyem után kezét a homlokomra helyezte, én pedig megnyitottam a bensőmet előtte. Nem mondom, hogy fájdalommentes volt, sőt, kifejezetten kellemetlen volt, hogy éreztem, még valaki van a fejemben, aki azok a bizonyos emlékek után kutatott, de legyűrtem a késztetést, hogy ellökjem magamtól a férfi kezét. A következő pillanatban pedig azon kaptam magam, hogy ismét New York utcáit járom, zuhog az eső, és hirtelen megtöri az éj csendjét egy gyermek sírása...
A szívem összeszorult, megtelt fájdalommal és kínokkal, de tartottam magam, vasakarattal kényszerítettem magam, hogy kibírjam másodszor is mindazt, amiken akkor át kellett esnem. Ökölbe szorítottam az ujjaimat, körmeim pedig olyannyira a tenyerembe vájtak, hogy vér serkent ki – de nem törtem meg, végigcsináltam az egészet.
Amikor Mikah ellépett tőlem, megszűnt minden nyomás, ami rám nehezedett, és újra tudtam levegőt venni, ugyanakkor furcsa ürességet is éreztem a mellkasomban, mintha csak akkor lehetnék teljes, ha bensőmet szenvedés ostorozza.
Leszegtem a tekintetem, nem akart felnézni a férfira, nem akartam, hogy lássa, könnyek gyűltek a szemembe, amiket alig bírtam visszatartani attól, hogy legördüljenek az arcomon. Nem szerettem volna gyengének tűnni előtte, de olyan érzelmek dúltak lelkemben ismét, amiket egyszerűen képtelen voltam becsukni egy ajtó mögé és figyelmen kívül hagyni. Fájdalom, kétségbeesés, reménytelenség, tehetetlenség...
- Soha nem mondtam el nekik – rántottam egyet a vállamon nem törődőmül. – De biztosan tudják, mert nem titkoltam előttük, hogy mennyire szenvedek. Ők pedig tettek arról, hogy a rendszeres yin fen adagomat megkapjam, úgyhogy biztosan tudják – magyaráztam a boszorkánymesternek, miközben sikerült annyira összeszednem magam, hogy már képes legyek a szemeibe nézni. Igaz, csak bánatos, megtört mosolyra futotta, de minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy erősnek látsszak. Persze, nem sok sikerrel.
Kelletlenül bólintottam egy aprót a következő megnyilvánulására, elvégre, mi mást lehetett volna reagálni arra, ha közlik az emberrel, pár hónap múlva meghal? Első kézből tudtam, hogy így van, elvégre az én testemről volt szó, én éreztem, ahogy egyre jobban elhagy az erő az idő múlásával, nem volt szükségem arra, hogy ezt az orrom alá is dörgöljék. Egyáltalán, mit akart elérni mindezzel a boszorkánymester? Miért nem közölte csak egyszerűen, hogy nem tud segíteni, és menjek el?
Elképzelni sem tudtam, hogy miről akart még velem beszélni Mikah, de azért engedelmesen leültem a kanapéra, és kérdőn pillantottam rá. Aztán amikor következőleg megszólalt, és közölte, hogy létezik gyógymód a betegségemre, hogy meg tudná hosszabbítani az életemet, teljesen ledöbbentem. Hirtelen minden fájdalmam és elkeseredésem eltűnt, a szívem pedig öntudatlanul kezdett el hevesebben verni. Izgatott voltam, ami miatt rögtön el is szégyelltem magam.
Azt hangoztattam eddig végig, hogy nem akarok megmenekülni, most pedig, hogy felcsillant előttem a remény, mégis vágyni kezdtem rá. De hazugság volt, hogy csak most támadt fel bennem az élni akarás. Valójában már a kezdetektől fogva bennem volt, a szívem leges legmélyén mindig is arra vártam, hogy valaki megmentsen, hogy kiragadjon ebből a szenvedéssel teli pokolból, ahová azon az éjjelen kerültem. Élni akartam, tényleg élni akartam, de nem így. Nem akartam árnyvadász lenni, soha nem akartam harcolni, csak egy egyszerű, gondtalan életet szerettem volna. De nekem nem ez rendeltetett el, ezt kellene tényleg elfogadnom. Felesleges volt egy olyan élet után áhítoznom, amit soha nem kaphatok meg – mert a vér nem válik vízzé.
Az élni akarás helyét ismét átvette az elkeseredés és bánat, de ettől függetlenül engedelmesen felálltam, és megfogtam a boszorkánymester kezét, hogy megnézzem azt, amit mutatni akart nekem. Lehunytam szemeimet, és hagytam, hogy lejátszódjanak előttem azok a jelenetek, amiket Mikah láttatni akart velem.
Az első szerelem, házasság, gyermek – mindig is ezekre vágytam, semmi másra. Csak egy egyszerű mondén életet akartam. Valaki más életét... Nem csoda, hogy soha nem kaphatom meg mindezt.
Egy reszketeg sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy a képek eltűntével elléptem a férfitól. Valószínűleg csak segíteni akart nekem, meghozni a kedvem az élethez, de igazából csak még jobban elvette tőle. Hisz ezek olyan dolgok voltak, amikben nekem soha nem lehetett részem – lehetetlen, elérhetetlen dolgok után áhítozni pedig felesleges volt, ezt az egyet nagyon jól megtanultam az évek során.
- Mindig is csak ezekre vágytam – húztam bánatos mosolyra számat, miközben feltekintettem a boszorkánymesterre. – Egy egyszerű mondén életre, ahol nem kell a démonokkal foglalkoznom, ahol nem kell harcolnom, és tényleg az lehetek, aki vagyok. De mindez számomra olyan, mint egy tündérmese, mellyel csak álltatni tudom magam. Hisz soha nem lehetnek az enyémek, nem igaz? – kérdeztem tőle, miközben éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, de a mosoly továbbra is ott volt az arcomon. Igyekeztem könnyednek mutatni magam, mint akit nem visel meg mindennek a gondolata, de nem ment. Csak legyen már vége ennek! – Hisz én egy árnyvadász vagyok, ráadásul a Heartstring család tagja. Már így is elég szégyen vagyok a nevünkre nézve, hát még mekkora szégyen lennék, ha ténylegesen kilépnék ebből az életből? Anyáék egyébként sem engednék, előbb ölnének meg a saját két kezükkel, minthogy ez bekövetkezzen – magyaráztam tovább Mikahnak, de most már nem törtem magam azért, hogy visszatartsam könnyeim, hagytam, hogy azok szabad utat nyerjenek, és végigfolyhassanak az arcomon, majd a nyakamon keresztül eltűnjenek a ruhámban. De hiába a sírás, hiába az elkeseredés, nem maradtam csendben, mert nem akartam, hogy a férfi bármit is reagáljon mindarra, amit az előbb mondtam. Nem kértem a sajnálkozásából, se a részvétéből – már ha bármelyikkel is rendelkezett.
- Szóval, akkor mi a válasza? – tettem fel az utolsó, legfontosabb kérdésemet.

Ez nagyon szenvedős x'D  ▪▫ 1196 ▪▫ ©

e merészeljen gúnyolódni velünk! – csattant fel anyám, még a kanapéról is felpattant közben, s így szegezte villámló tekintetét az előttünk békésen üldögélő boszorkánymesterre. – Azt hiszi, hogy csak azért, mert London fő boszorkánymestere, még bármit megengedhet magának?! – oktatta ki anyám a férfit, s érezni lehetett a hangjából, hogy mérgében képes lett volna inkább faképnél hagyni Mikah Rutherfordot, és az egész tervet, amit apával kieszeltek.
Őszintén szólva, én örültem volna ennek, hisz ezután talán végre ők is belátták volna, hogy felesleges egy olyan gyógyír után kutatni, ami nem is létezett. Nem kívántam semmi mást, csakhogy hagyjanak békében, hadd élhessem le a hátralévő életemet, aztán pedig hadd mehessek el annak reményében, hogy a következő életem szerencsésebb lesz. De a szüleim között mindig is apa volt a nyugodtabb, megfontoltabb természetű, így természetesen ő most is közbelépett.
Nyugtatóan anya vállára a helyezte a kezét, majd egy figyelmeztető pillantással belé fojtott minden kitörni kívánkozó sérelmet. Pár másodpercig farkas szemet néztek egymással, de végül anya megadta magát, és visszaült a kanapéra. Természetesen bocsánatot nem kértek.
- A lányunk yin fen függő lett. Egy nagyobb démon elrabolta, és olyannyira megmérgezte, hogy ha abbahagyná a yin fen szedését, rögtön meghalna – mondta apám nyugodt, némileg megtört hangon, de azt már nem árulta el, hogy a drog szedésének is ugyanúgy a halálom lenne a következménye – hagyta, hogy erre a boszorkánymester magától jöjjön rá, mint ahogy arra is, hogy pontosan mit is kértek, kérünk tőle. – Fenntartásait természetesen megértjük, de ha csupán tesztelni kívánnánk Önt, gondolná, hogy a Klávé New Yorkból küldene árnyvadászokat erre a célra? Valószínűbbnek tartom, hogy helyieket bíznának meg ezzel a feladattal, ha nem rögtön Idrisből küldenének valakit – magyarázta tovább apa komoly hangon, egy pillanatra se fordítva el a tekintetét Mikah Ruherfordtól, hogy ezzel is mutassa neki, nem becsapni vagy csőbe húzni kívánjuk őt. – Visszatérve az előző kérdésére, nem, nincsen parabataia, de ha lenne is, az nem befolyásolná különösebben ezt a gondunkat, hacsak nem a lehetséges kezelés miatt kérdezte – fejezte be a mondandóját apa, majd ismét arra kezdett el várni, hogy a másik férfi mit fog mondani, vagy lépni.
Én természetesen mindeközben továbbra se néztem fel túl hosszú időre a boszorkánymesterre, néha-néha egy pillantást vetettem rá, de frusztrált voltam és feszélyezett, amiért néha megéreztem magamon a tekintetét, mintha belőlem akarta volna kiolvasni az igazságot. Aztán hogy mit sikerült, és mit nem sikerült megtudnia az én viselkedésemből, azt nem tudtam, de valamiért meggondolta magát, vagy legalábbis úgy döntött, megér egy próbát kideríteni az igazságot, ahelyett, hogy kapásból visszautasította volna a kérésünket. Bárcsak ne így tett volna!
Amikor Mikah Rutherford közölte, hogy magunkra kellene hagyniuk anyáéknak, tapintható volt a levegőben a vonakodásuk, de végül beleegyeztek ebbe, én pedig megtörtem. Egész eddig ugyanis reménykedtem abban, hogy meghiúsul miattuk ez az egész üzlet, de túlságosan kétségbeesettek voltak ahhoz, hogy pont most riadjanak vissza. Meg gondolom, nem igazán érdekelte őket, hogy mekkora fájdalommal fog nekem járni az, ha a boszorkánymester kutakodni kezd a fejemben – elvégre, mi mást szeretett volna?
Én azonban nem voltam hajlandó feladni azt a vágyamat, hogy meghaljak! Hisz még nem volt biztos, hogy Mikah Rutherford belemegy abba, hogy segítsen rajtam, mint ahogy az sem, hogy egyáltalán tud-e bármit is tenni értem. Hiába volt ő London fő boszorkánymestere, neki is megvoltak a határai. A mágiának is megvoltak a korlátai.
- Ashley vagyok, Ashley Suzanne Heartstring – válaszoltam meg a férfi kérdését, miközben felszegtem a pillantásomat. Hangom és tekintetem határozottsága még engem is meglepett, nem értettem, hogy honnan eredt ez a hirtelen jött magabiztosság, de jelen pillanatban egy kicsit sem bántam ezt. Nem akartam olyan gyengének tűnni Mikah előtt, mint amilyen valójában voltam, még ha ez nem is számított igazán sokat a mostani helyzetemben.
- Tegye, amit tennie kell – feleltem habozás nélkül, majd amikor a férfi kezeit a fejemre helyezte, én lehunytam a szemeimet, és hagytam, hogy minden elnyomott érzésem, titkos gondolatom a felszínre törjön. Azt akartam, hogy Mikah lássa és tudja, nem akarom, hogy segítsen rajtam, hogy nem akarok tovább élni. Kétségbeesetten reménykedtem abban, hogy ez elég legyen ahhoz, hogy elutasítsa a kérésünket, még ha, tegyük fel, tudott is volna tenni értem valamit. Kérlek, angyalok, adjátok, hogy igazam legyen! Hogy végre véget érhessen a szenvedésem!

Jöjjön, aminek jönnie kell 682

elesleges volt idejönnünk – egyre csak ez a gondolat visszhangzott a fejemben. Már amikor először meghallottam anyáék tervét, hogy Londonba akarnak jönni, felkeresni az ottani fő boszorkánymestert, akkor is tudtam, hogy mind hiába való az igyekezetük. Biztos voltam abban, hogy ha egy véletlen folytán Mikah Rutherford tudta is volna, hogyan segítsen rajtam, nem árulta volna el nekünk, vagy csak egy akkora összeg fejében, amit képtelenek lettünk volna megfizetni. Meg egyébként is, egy boszorkánymesternek, egy alviláginak nem kötelessége segítenie az árnyvadászoknak, pláne ha azok nem is Londonból származnak.
De nekik felesleges lett volna bármit is mondanom, mert elhatározták, hogy kerül, amibe kerül, de szereznek gyógyírt nekem, és helyreállítják a család becsületét, amin én csorbát ejtettem nemcsak azzal, hogy hagytam magam 15 éves létemre elraboltatni, hanem azzal is, hogy gyenge voltam. Nagyon gyenge. Ez pedig egy olyan szégyenfolt volt a család nevén, amit ők képtelenek voltak elviselni.
Ezért hát hagytam, hogy ismét magukkal vigyenek a boszorkánymesterhez, s ott álltam mögöttük végig, amíg arra vártunk, hogy valaki ajtót nyisson nekünk, bár igyekeztem minél jobban rejtve maradni. Csak el akartam tűnni – ez volt minden vágyam, és kicsit sem hiányzott, hogy megint végig kelljen esnem azon a procedúrán, ami a helyzetem ismertetését jelentette. Hiába tudtam, hogy soha nem fogom tudni elfelejteni annak a pár napnak az emlékét, de azért reménykedtem abban, hogy egyszer ez be fog következni. Ebben pedig nem igazán segített az, hogy minden szembejövő boszorkánymesternek el kellett mesélni a történetemet annak reményében, hogy ő majd tud gyógyírrel szolgálni. Aha, persze...
Hosszú percek teltek el a várakozással, de senki sem jelent meg. Már épp azon voltam, hogy azt tanácsoljam anyáéknak, menjünk inkább csak haza, hisz Mikah Rutherford minden bizonnyal nem volt otthon, amikor hirtelen kinyílt előttünk az ajtó. A boszorkánymester inasa volt – mint azt nem sokra rá meg is tudtuk egy igen kínos szituációt követően, amiért anyáék őt hitték a boszorkánymesternek.
Ő engedett és vezetett be minket a társalgóba, majd gyorsan elrendezett mindent a számunkra – felverte a kanapén a párnákat, zenét rakott be, és még sok mindent mást itt tett, csak hogy a hívatlan vendégek igényeit kielégítse, bár őszintén szólva, engem ez a figyelmesség csak még jobban feszélyezni kezdett. Mondhattam volna, hogy álszentnek tartottam ezt az egészet, hogy csak egy színjáték volt, hisz a napnál is világosabb volt, hogy nem voltunk szívesen látott személyek – az árnyvadászok soha nem voltak azok.  De az egész impozáns és elegáns házat látva, ami a múlt századokra emlékeztetett, jóval valószínűbbnek tartottam, hogy a boszorkánymester csupán szeretett jó házigazda lenni – vagy azzal kérkedni, hogy milyen dús gazdag.
Anyáék kényelmesen helyet foglaltak a kanapén, de a felkínált teából és süteményből nem vettek. Látszott rajtuk is, hogy mennyire feszültek – ha nem így lett volna, akkor nem ültek volna olyan nyíl egyenes háttal, mint ahogy. Arcukon barátságos mosoly virított, igyekeztek nyugodtságot erőltetni magukra, de engem nem vertek át – ők is épp annyira izgultak, mint én, ha nem jobban.
Én nem akartam a szüleim mellé leülni, nem akartam, hogy apa kedvesen megfogja a térdemet a mesélés közben, úgy téve, mintha tényleg törődött volna velem, ezért inkább megálltam a kanapé mögött, és onnan tekintgettem körbe a társalgóban.
Tagadhatatlan volt, mennyire gyönyörűen volt minden berendezve, az ember képes lett volna a száját tátva még vagy órákig csak bámulni, hisz nem volt túl giccses semmi, nem vitték túlzásba az építészek a díszítéseket, mint ahogy a berendezés kiválasztásnál sem arra mentek rá, hogy minél csicsásabb legyen az. Egyszerű, visszafogott, mégis elképesztő volt. De képtelen lettem volna itt élni.
Amikor hirtelen megjelent egy portál a szoba közepén, gyorsan elkaptam a tekintetem a drágakövekből kirakott csillárról, és inkább a megjelenő férfira szegeztem a pillantásom. Ha nem is használta volna az erejét ahhoz, hogy a szétszóródott papírokat helyrerakja, akkor is biztos lettem volna abban, hogy ő London fő boszorkánymestere. Tekintélyt parancsoló kisugárzása volt, és hiába játszotta meg a nyájas házigazdát, ahogy minden félét felkínált, gyanakodott ránk – amit teljességgel meg is értettem.
Anyáék is inkább elkerülték, hogy üres bájcsevejbe keveredjenek a férfival, ezért ugyan pár szóval udvariasan válaszoltak neki, reagálva mindarra, amit az előbb mondott, de nem vitték túlzásba a dolgot, és a hangjuk is arról árulkodott, hogy ehhez nincs kedvük, és inkább csak kezdjünk bele abba, amiért jöttünk.
A felkínált italt is elutasították, majd csendben megvárták, amíg a férfi kitöltött magának valamit, és helyet foglalt velük szemben. Én közben többször magamon éreztem a boszorkánymester fürkésző pillantását, amitől még a szőr is felállt a hátamon, ezért inkább leszegtem a pillantásomat, és a kanapé támláját kezdtem el tanulmányozni, miközben idegesen kapargatni kezdtem a bőrt az ujjamon.
- A segítségéért jöttünk – kezdett bele anyám nyugodt hangon. – A lányunk beteg, és New Yorkban azt mondták nekünk, hogy Ön tudna segíteni rajta. Nem számít, hogy mennyit kér érte, ha tud tenni érte valamit, akkor kérem, ne habozzon! Mindent megadnánk érte – magyarázta anya, némi kétségbeesést csempészve a hangjába, szerintem csak a hatás kedvéért. Nem hittem volna, hogy az aggodalma valós lett volna. Ehhez túl jól megismertem már az elmúlt három évben.
Ezután szinte vártam már, hogy felcsendüljön apa hangja is, ahogy előadja annak az estének, és az azt követő napoknak a történéseit, ám mindketten csendben maradtak, s kíváncsian néztek a boszorkánymesterre, hogy egyelőre ennyihez mit szól. Én csak egy pillanatra mertem feltekinteni, de ahogy találkozott a tekintetem a férfiéval, rögtön újra inkább a kanapét mustráltam.

Elnézést a hosszas megvárakoztatásért T-T ▪▫ 867 ▪▫ ©