the head of the new york vampire clan

Tökéletesen emlékszem az éjszaka sötétjére, mely beborította a Queens egyik távoli sarkában lévő eldugott kis temetőt, ahol megálltam a felszentelt föld előtt. Sötét épületek emelkedtek mellettünk, én pedig arra készültem, hogy megszegjem az ígéretem, miszerint csak átlépek a földre. Még csak tizenöt voltam, de már akkor is tudtam, mit akarok, s ettől senki sem tudott eltántorítani. Makacs voltam, erős és egy igazi vezéregyéniség.
Erős - pontosan ez az egy szó cikázott el-vissza elmém legmélyebb zugaiban, hogy erőt meríthessek egy látszólag talán öngyilkosságnak tűnő kísérletnek. De én anyám szemébe akartam nézni...
Úgy rohantam át a temetőn, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog, s nem eshetne semmi bajom. Sikítottam, üvöltöttem a fájdalomtól. Meghosszabbodott fogaim éles pengeként mélyedtek alsó ajkamba, ahogy vicsorogva felugrottam az egyik sírkő tetejére. A borzalmas érzést csak az enyhítette, hogy én hittem magamban Magnus helyett is, akire valószínűleg majdnem szívrohamot hoztam a kis magán akciómmal. Miután leugrottam, hogy pillanatok alatt ismét a boszorkánymester mellé kerülhessek biztonságba, már úgy éreztem, hogy legszívesebben lekaparnám magamról felhólyagosodott bőröm, de ehhez sem volt erőm.
Aztán újból megcsináltam ezt. Még tízszer.
Emlékszem a vér ízére a számban, amit aztán hagytam kicsordulni. Köhögtem és alig bírtam megállni a lábamon, de ez sem akadályozott meg az önsanyargatásban, hogy újra és újra elmotyogjam azt az egyetlen szót. D i o s .

Végig ez járt a fejemben, ahogy a vészesen felém közeledő UV sugarat figyeltem. Karjaim megfeszítettem és amennyire csak tudtam a szék támlájának préseltem magam hátra húzva a fejem, ahogy vicsorogva küzdöttem a sorsom ellen. Undorítónak tartottam, hogy olyasmi miatt vádoltak engem és a klánomat, amit el sem követtünk. Vajon mit szólna mindehhez a Klávé?
Fogaim összeszorítva próbáltam minimálisra csökkenteni a hangerőt, ahogy a a sugár elérte a kézfejem, mély sebet égetve a bőrömbe. A karfát markolásztam, miközben fújtattam és próbáltam elnyomni magamban a fájdalmat. Régen is képes voltam megküzdeni a fájdalommal, most is menni fog - legalábbis reméltem, hogy a lelki szemeim előtt éles képként kirajzolódó emlékfoszlányok segíteni fognak ebben.
- Hol van Camille? - A hangja idegesítő volt. Szinte kihallatszott belőle, mennyire élvezi ezt a játékot. Számomra azonban már kevésbé volt szórakoztató...
- Mondtam már, nem tudom! - Préseltem ki a választ fogaim közül, bár nem láttam magam előtt a reményt, hogy végre felfogja. Eddig sem sikerült neki - vagy egyszerűen nem is akarta. - Ezt nem ússza meg - tettem még hozzá kissé visszafogottabban, miközben a kék fényre vándorolt a tekintetem ismét. - Az Alvilágiak kínzásával megszegi az Egyezményt - jelentettem ki dühösen, ahogy felnéztem a férfira.
- Tisztában vagyunk a kínzásaink korlátozásaival. Ezt motivációnak hívjuk - úgy ejtette ki a szavakat a száján, mintha semmi rosszat nem tenne. Az a nyugodtság, és önteltség, mely hangjából sugárzott csak fokozta a frusztrációm.
Mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt, de már válaszolni sem volt időm. Az UV sugár haladt felfelé, s ahogy elérte az arcom, üvöltöttem.

Egy percig sem volt kérdés, melyik az egyetlen hely, ahova mehetek, hogy a húsomba maró fájdalom forrását el tudjam tüntetni, s ne szolgáljon egyértelmű jelként egyetlen sebhely sem, mely arcomon húzódott arra, hogy mit tettek velem. Nem akartam, hogy a vámpírklán így lásson.
A történtek ellenére gondolataim elkalandoztak egy teljesen más irányba. Úgy éreztem, a bódulat annyira elért, hogy attól féltem, összeesek, mielőtt elérek az ajtóhoz. Erős vagy Raphael! - ismételgettem magamban, ahogy New York fényei elől bujkálva haladtam az utcákon.

- Raphael, nem gondolod, hogy ennyi elég? - Hangja olyan volt, mintha a távolból próbált volna elérni. Mintha csak a víz alól beszélt volna. Nem volt tiszta, de én ezer közül is felismertem az ismerős szavakkal együtt. Emlékszem, mennyire dühösen néztem vissza rá, de ez talán nem volt meglepő.
- Nem - vágtam rá szinte gondolkozás nélkül.
- Egy örökkévalóság áll előtted, hogy megtanuld ezt is, és képes legyél uralkodni magadon. Neked... - tudtam, hogy sosem fogom megtudni, mit akart nekem mondani akkor, mivel próbált volna lebeszélni, de képtelen voltam tovább hallgatni. A makacsságom ismét győzött.
- De előttük nem! - Tört ki belőlem hirtelen. - D i o s , hát semmit sem értesz? Nem maradt semmim, csak a remény, hogy nem töröm össze anyám szívét! Meggyőzőnek kell lennem! Muszáj mindent tökéletesen csinálnom, méghozzá hamarosan, amíg még él benne a remény, hogy nem haltam meg! - Szinte csak visszhangként követték egymást szavaim a fejemben, ahogy visszaemlékeztem arra a beszélgetésre. Annyira elszánt voltam. Szinte bármire képes lettem volna, most pedig nem tudom, mi miatt kéne igyekeznem, hogy összeszedjem magam és elérjek a lakásához.
- Nagyon jó vagy - térített észhez ismét egy mondat, mely egyre tisztábban csengett elmémben. Nagyon jó vagy, jó vagy, jó vagy, jó vagy, jó vagy.
- Többé n i n c s lehetőségem jónak lenni - válaszoltam aztán acélos hangon. Mintha egy egyszemélyes háborút folytatnék saját magam ellen fejben. Fogalmam sem volt, melyik félnek kellene hinnem. Önmagamnak, vagy neki? - Ha jó lennék, azt tenném, amit anyám akarna, ha megtudná az igazságot. Kisétálnék a napra, és megölném magam. De önző, bűnös, szívtelen bestia vagyok és egyelőre nem szeretnék a pokol tüzében égni. - Bár fiatal voltam, pontosan jól tudtam, mit beszélek. De valóban nincs lehetőségem jónak lenni? Igaz, hogy az életem akkor széthullott körülöttem, de azóta sok minden változott. Talán pont most jött el annak az ideje, hogy magamnak bizonyítsak. Igenis jó vagyok és továbbra is kibírok mindent.

A kis arany kereszttel a nyakamban látogattam meg akkor anyámat, és most felemelt fejjel fogom elmondani, hogy a kínzás ellenére sem hagyom, hogy megfélemlítsenek, s fenyegessék a klánomat.
Megtalálom Camillet és tisztára mosom a New York-i vámpírklán nevét. Mert v a n lehetőségem jónak lenni.