Négy év, az négy év. Azt hinné az ember, az "árnyvadászkodás" olyan, mint a biciklizés, sosem felejted el. Azonban mikor valaki sok év kihagyás után újra kerékpárra ül, nem egyből több tíz méteres ugratással kezdi újra, nemde? Átfut a fejemen, hogy milyen hibákat követtem el, hogy elfelejtettem hangtalan rúnát magamra firkantani, nem kizárólagosan Emily-re koncentráltam, így lehet észrevett, túl közel mentem hozzá, nem figyeltem meg a mindennapi rutinját. Mind amatőr hiba, pont olyan, amit a 14 éves lányom követne el. Lehetséges, hogy túlvállaltam volna magam? Mit gondoltam, mint egy egyszemélyes hadsereg, majd magam irtom ki a Kört és vágom el Valentine torkát? Egyből ki is pusztítom az összes démont, kezdve Luciferrel, mi? Hülye voltam. Még azt sem döntöttem el, mit kezdek az információval, rohanok a Klávéhoz, akik engem száműznek, az információt meg elégetik? Úgyse kezdenek vele semmit. Amúgy is, valószínűleg már nem vagyok tagja a döntéshozóknak. Csupán a sajnálatuk miatt lehettem a tagja. Nem engedtek terepre, de én nem hagytam annyiban, hogy kis apró-cseprő dolgokkal szúrják ki a szemem. Nekem tennem kellett valamit, ha nem közvetlenül harc formájában, akkor a legfelsőbb döntésekbe akartam beleszólni. Azonban már nem fordulhatok a Klávé tagjaihoz. Máshoz meg nem tudok, senkiben sem bízhatok! Átadom az Alvilági vezetőknek, akik a saját irhájukat mentve ölnék meg a Kör tagokat? Nem biztos, hogy jó ötlet. Menjek Valentine lányához? Hiszen csak egy gyerek! Nem neki kéne ezt elintéznie. Még baja eshet, aztán… Azt sohasem bocsájtanám meg magamnak. Ezt az egész kirándulást nem gondoltam át igazán. Viszont most az életemmel játszom, úgyhogy be kell vetnem mindent, talán ez lesz az utolsó előadásom, muszáj tökéletesen alakítanom. Önelégült mosolyt varázsolok az arcomra, kihúzom magam, és lassan, de magabiztosan a nő látóterébe lépkedek. Bátorság rúna létezik, de önbizalom rúnáról még nem hallottam, hál’ Istennek, nincs szükségem rá. - Emily Mader. – mondom kimértem. – Enchanteé. – bólintok egy aprót. A szeráf pengém megnyugtatóan simul a hátamhoz. - Azt hiszem, mindketten tisztában vagyunk, miért hozott minket össze a sors, de ha szeretnéd, elárulhatom az én verziómat. – lépek néhányat jobbra, utálok egy helyben várni, de mindvégig Emily szemébe nézek. A sötét sikátor, a hideg levegő, az adrenalin lüktetése az ereimben, ismerősen bizsergette a testem. Hiányzott az érzés. Minden ódzkodásom ellenére, minden véres rémálom elrettentő ereje ellenére, én szeretek harcolni. Erre születtem, erre tanítottam a gyermekeimet is.
Code by Silver Lungs
Vendég
Vendég
Re: Sötét sikátor ↠ Pént. Május 26, 2017 1:04 pm
vivian & emily
A Klávé már jó ideje nem bízik meg bennem. Tudom, érzem. Sőt elég egyértelmű a kapott feladataim alapján. Egyre kisebb ügyeket bíznak rám, már-már nüansznyiakat. Semmitmondó, unalmas, kisujjból kirázós ügyeket. Ha a Körnél Valentine nem értékelne ennyire, már rég belehaltam volna az unalomba. Igen, Valentine legalább megbecsüli a munkámat, és tudja, hogy száz százalékosan végzem el. Egy Klávé tagot, valami Viviant kell megfigyelnem, és ha van rá mód, a magunk oldalára átállítanom. Bár nem túl konkrét az infó, de kiindulópontnak tökéletes, ráadásul igazi kihívás. Bárcsak minden Klávé tag belátná, hogy az alvilágiakkal való békés együttélés milyen pokoli jövőhöz vezet mindannyiunkat. Ki kell őket irtani, nincs mese...különben mind megszívjuk. Ha alaposan körülnézünk, már most láthatóak vészjósló jelek. Nyissák már ki a szemüket. Néha mondjuk belegondolok, hogy vajon akkor is utálnám-e az alvilágiakat, ha nem közülük végzett volna néhány vámpír a szüleimmel. De akárhogy elemzem, akkor is oda lyukadok ki, hogy pusztulniuk kell. Nem tesznek semmi jót a világon, ráadásul tapasztalataim szerint a többség még meg is ússza a tetteit. Olykor boszorkánymesterek segítségével, vagy a társaikéval, de volt rá példa, hogy a Klávé sem szabott ki méltó büntetést. Az eszem megáll. Egész nap Vivian nyomában vagyok. Így ránézésre ötletem sincs, mi lehet benne olyan nagy szám. Persze rólam sem valószínű, hogy az ugrik be elsőre az embereknek, hogy "jé, már több mint 200 démont küldött vissza a saját dimenziójába, szóval jár a taps". Basszus, kiszúrt. Ha nem ezt csinálnám évek óta, nem tűnt volna fel, így viszont teljesen egyértelmű. A nő egyáltalán nem rossz, viszonylag hamar észre is vett. Oké, stratégiaváltás. Talán így még jobb is lesz. Most le merem fogadni, hogy a végére akar járni, miért követem, szóval...hagyom, hogy ő jöjjön utánam. Egész nap a nyomomban van, én meg igyekszem a lehető legkevésbé feltűnően viselkedni. Miután a nap már nyugovóra tért, az utca forgalma pedig alábbhagyott, úgy gondolom, ideje a tettek mezejére lépni, kicsit felpörgetni az eseményeket. Gyorsan betérek egy sikátorba, jó pár métert megyek, mire meghallom a hátam mögül egy macska panaszos nyivákolását. Jesszus, visszavonom. Továbbra sem értem, mit akarhat tőle Valentine. Hasznavehetetlen szerencsétlennek könyvelem el máris. Hogy lehet valaki ekkora idióta. Mindegy, most már ideje tennem a hülyét, hiszen nem támadhatom le azonnal. - Hahó, van ott valaki? Bár ez csak költői kérdés, hiszen három utcával odébb is hallani lehetett ezt a fülsiketítő zajt. Bújjon elő! - Igen, könyörgöm, jöjjön végre elő, hogy nekikezdhessek a meggyőző erőm bevetésének. Valentine szerint sikerülhet áttéríteni a nőt - akármi is lehet ebből a hasznunk -. Viszont arról egy szót sem ejtett, mit tegyek, ha mégsem jön össze. Úgy tűnik, abban az esetben improvizálnom kell egy kiadósat.
A Klávé engedélye nélkül hagytam el Idrist, ráadásul azért, hogy New Yorkba repüljek és magam eredjek a Kör után. Nem valószínű, hogy már Klávé tagnak számítok, mire visszaérek, már ki is tagadnak, de nem érdekel, muszáj volt tennem valamit. Életem legnehezebb döntése volt hátrahagynom a lányomat, de nem tehettem mást, ide biztosan nem hozom. Idrisben legalább biztonságban van a démonok és a Kör elől. Még egyszer nem vagyok képes átélni azt, amit Haitin. Így is félek. Nem tudom, talán ha a Klávé rájön mit tettem, vele akarnak zsarolni majd, bár csak nem bántanák őt! Hiszen, ő is egy nephilim, ráadásul egy gyerek. Maximum bezárják egy cellába. Ha miattam kínoznák meg… Az az igazság, hogy a Klávé tehetetlen Valentine-nal szemben, de ha a saját emberükről van szó kegyetlenek. A saját kis szabályaikért mindent feláldoznának, a saját emberségüket is. Undorító népség. Sokat tépelődtem, mi legyen a lányommal. Végül aztán a saját társaim kezében hagytam, és ha erre gondolok, elfog a rettegés. Meghagytam az egyetlen embernek, akiben bízok, hogy figyeljen rá. Ráadásul Avery tudja, hogy senkiben sem bízhat, abban a bizonyos árnyvadászban sem, ismeri azt a búvóhelyet a házban, amit rajta kívül én és az anyám ismert. Ott tud bujkálni akár egy hétig is. Igyekszem azonban nem erre koncentrálni. Mióta itt vagyok a városban, - egy röpke hétről beszélünk! – több mindent tudtam meg, mint valaha a Klávé tagjaként. Jó, ez lehet egy erős túlzás, de úgy érzem, haladtam valamit. Mivel egyedül vagyok, kis léptékben kell gondolkoznom, és inkább nyomokat gyűjtenem, mint fejjel menni a falnak. Most is a lepukkant motel szobámban ülök, és a new yorki árnyvadászok névsorát böngészem. Klávé tagként sok információhoz jutottam hozzá, mint például különböző árnyvadászok tartózkodási helyéhez is. Az utcákat jártam, kerestem a nevekhez tartozó arcokat, mindezt úgy, hogy sima mondénnak higgyenek. El sem tudtam képzelni milyen nehéz elrejteni azt, hogy én látom a világ másik részét! Az ember oda akar tekinteni, ha lát egy nephilimet tele rúnákkal, látja, ahogy démonokat öl, látja az Intézetet teljes pompájában, márpedig egy mondén csak átveti a tekintetét ezeken. Nekem pedig mondénabbnak kellett tűnnöm, mint a mondénok. Mindezek ellenére sikerrel jártam. Egy nephilim nő gyanús lett a számomra. Nem lehetek benne biztos, hogy a Kör tagja, ezért ma követni fogom. Magamra kapom az Árnyvadász ruhám, fölé pedig egy vékony, szürke kabátot veszek, hogy hétköznapinak tűnjek valamennyire. Felidézem az arcát, a vonásait, a barna haját. Biztos vagyok benne, hogy fel fogom ismerni. A város utcái mindig tömve vannak, hömpölyög a tömeg, és elég kitartónak kell lennie valakinek, ha az áradattal szemben akar menni. Éjjel azonban elcsendesül valamennyire, könnyebb közlekedni. Összehúzom magamon a kabátot, bár hihetetlenül melegem van. Látom a nőt, megyek utána messziről. Mikor egy sikátorhoz érünk, én picit lemaradok és az első kukába dobom a kabátomat, innentől fogva csak akadályoz. Máris jobban érzem magam, az erőm teljében, hiszen az árnyvadász öltözetem van rajtam. Még látom őt, alakja nagyon picinek tűnik a távolból, de tudom, hogy erős harcos. Utána eredek halkan, szinte láthatatlanul, de nephilimként akármikor felfedezhet. Azt terveztem leütöm hátulról, kihallgatom egy eldugott, elhagyatott gyárépületben, majd kidobom valahol. Ez addig mind jól hangzott, míg a sikátorban rejtőző fekete macskafarkára nem lépek, mire az egy hangos nyervákolással köszöni ezt meg nekem. Biztos, hogy meghallja, én pedig lebukok. Reménykedem, hogy nem néz hátra, de a remény rég elhagyott engem, ahogyan az ösztöneim is. Lassan négy éve nem voltam terepen, talán nem így kellett volna kezdenem! Felelőtlen és meggondolatlan vagyok.
Code by Silver Lungs
Admin
Vezetõség
mindenhol
Tartózkodási hely :
2016. May. 28.
Csatlakozás ideje :
Re: Sötét sikátor ↠ Vas. Május 07, 2017 8:50 am
Lezárt játék
Vendég
Vendég
Re: Sötét sikátor ↠ Szer. Ápr. 19, 2017 11:58 am
to raphael ♥
Egy pillanat alatt töltött el a teljes kétségbeesés, a félelem, de ugyanakkor még ott tombolt bennem a megkönnyebbülés is. Abban a pillanatban, hogy a nyakamba mélyeszti a fogait, felsértve bőrömet végre megszűnik a fájdalmam. A vérem és a vámpírméreg könnyed táncot lejtenek egymással még csak az emlékét is eltüntetve a fájdalmamnak. De tudom jól, hogy ugyanakkor ez lesz az utolsó pillanat, amikor valamit érezni fogok. Mert nem lesz menekvés. Ha a fájdalmam meg is szűnik, akkor sem leszek képes arra, hogy visszavágják. Nincs bennem már annyi erő. A fájdalom mindent felemésztett bennem. De mielőtt még ez megtörténhetne, mint a szőke herceg fehér lovon bukkan fel Raphael, akinek a parancsára könnyű szerrel szívódnak fel a vámpírok, de én már nem bírom tartani magam és egyszerűen csak előre dőlök egyenesen a karjaiba. - Azt hittem, hogy utálsz engem. - Nem értem, hogy miért mentett meg. Elmehetett volna. Lehet, hogy később még bajt hozott volna a fejére a halálom, de mégis.. Nem volt kötelessége, hogy megvédjen. Közbe léphetett volna pont a halálom előtt. A fájdalom miatt már nem igazán tudok tisztán gondolkozni. Okokat sem akarok keresni. Mert egyszerűen kezdem azt érezni, hogy minden egyes porcikám ég. - Miért segítesz nekem? - Muszáj megkérdeznem. Kell legyen valami oka, valami hátsó szándék. Nem hiszem, hogy pont most szállta volna meg a szentlélek, hogy segíteni akarjon rajtam. Valamit akarnia kell. Más magyarázat nincs erre. Talán Aldertree-nél akarja, hogy szóljak néhány szót az érdekében? Az utóbbi időben eléggé rá volt kattanva Raphael-re, hogy valakit okolhasson mindazért, amit Camille követett el. Az egész testem kezdi megadni magát, már a fejemet sem tudom igazán tartani. Mindössze egy hajszál választ el attól, hogy elájuljak. Utána pedig már abban sem vagyok biztos, hogy valaha felébrednék. - Fáj.. Mindenhol.. - Immáron nem csak a kezem az, ami remeg, hanem az egész testem, mintha érezni a véget. Hogy már nem lesz többé folytatás. Azt hiszem most már tényleg mindegy, hogy megmentett vagy sem, mert ha a vámpírok nem is végeztek velem ez a fájdalom fog engem teljes mértékben felemészteni. - Szükségem van valamire.. Valamire, hogy elmulassza. - Ő segíthet rajtam.. Az már más kérdés, hogy akar-e egyáltalán. Hiszen, ha nem akar minek bukkant fel egyáltalán? Nélküle is talán pont ugyanott lennék, ahol most érzem magam. A halál torkában.
Vendég
Vendég
Re: Sötét sikátor ↠ Csüt. Márc. 16, 2017 10:38 pm
≫ to isabelle
Még csak egy hét sem telt el, hogy sikerült tisztára mosnom a New York-i vámpír klán nevét. Csak egyetlen hét, s máris okot adnak rá, hiba volt ekkora bizalmat adnom nekik az utóbbi időben. Camille szörnyű dolgokat művelt, és én fizettem az árát, pedig sem nekem, sem az éjszaka gyermekeinek nem volt közünk ahhoz a sok gyilkossághoz. Csak szó nélkül tűrtem, mert bíztam benne, hogy legalább nekik több eszük van, és nem mernek ellenszegülni sem nekem. Most mégis a sötétben megbújva kellett végig hallgatnom egy rövid párbeszédet, mi alapján gondolkozás nélkül szívták volna ki akár az utolsó csepp vért is az egyik árnyvadászból. Isabelle Lightwood. Egy ideig csak vártam. Reméltem, hogy képesek lesznek visszafogni magukat, főleg úgy, hogy még csak nem is önvédelemről van szó. Kissé dühösen ráncoltam a homlokom, mikor rájöttem, hogy ha nem avatkozom közbe, olyasmi fog történni, amit képtelen leszek kimagyarázni a Klávé előtt, s talán az Egyezménynek is annyi. Azt pedig nem hagyhatom, hogy a béke az alvilágiak és az árnyvadászok között az én lelkemen száradjon. Pillanatok alatt jelentem meg szinte a semmiből a szőkeség háta mögött, hogy még időben a vállára markolva visszahúzzam, így nem volt alkalma fogait az árnyvadász bőrébe mélyeszteni. Akkorra már kisimult vonásokkal figyeltem az előttem álló lányt, egy pillantást sem vetve a vámpírokra. - Engedjétek el az árnyvadászt. Megparancsolom – a szavakat a legnagyobb nyugodtsággal ejtettem ki ajkaimon, miközben a többiekre néztem, ezzel párhuzamban pedig megálltam a lány előtt. Két mondat elég volt hozzá, hogy a klán tagjai a másodperc tört része alatt fújjanak visszavonulót némán. Látszólag meg sem fordult a fejükben, hogy ellenszegüljenek nekem, amit persze jól is tettek. Így sem fogom ennyiben hagyni a dolgot, de egy minimális fokkal talán jobban jártak. Mikor láttam az utolsó vámpírt is eltűnni a közelből, s csak ketten maradtunk Isabelle-el, végre neki szenteltem minden figyelmem, de mielőtt bármit is mondhattam, vagy kérdezhettem volna, feltűnt, mennyire rossz állapotban van. Értetlenül kezdtem ráncolni a homlokom, bár azonnal rájöttem, mi miatt van mindez. Elég volt összeraknom a hallott beszélgetés foszlányt, valamint az elém táruló képet, mely azonnal az állapotáról árulkodott. Pillanatokon belül a karjaimban kötött ki, mikor már a lábai is feladták a küzdelmet, és képtelenek voltak megtartani a lány súlyát. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, nem hagyhatom ott. Egyik kezemmel átkaroltam a derekánál, hogy szorosan fogva megtartsam, miközben szabad kezemmel remegő kézfeje után kaptam, amit gyengéden megszorítottam, majd hüvelykujjammal végigsimítottam ujjain, a mozdulatot pedig követtem tekintetemmel, mielőtt ismét felnéztem volna rá. - Mióta csinálod ezt magaddal? – Kérdeztem egyszerűen, mert tudtam, hogy elég ennyi is ahhoz, hogy megértse, mit is akarok tudni. Abban azonban már nem voltam biztost, hogy választ is kapok, hiszen úgy tűnt, az ájulás szélén áll. Mielőtt teljesen elengedte volna magát, felkaptam a karjaimba, hogy a mögöttünk lévő autóroncs motorháztetejére fektessem, továbbra is óvatosan tartva a hátát. A sikátor egyik lámpája épp fölénk tornyosulva világított ránk gyér, sárgás fénnyel, mely pont elég volt ahhoz, hogy jobban lássam, mennyire komoly a helyzet. A lány kezének remegése akkorra már kiterjedt egész lényére. Reszketett a karjaim közt, és apró verejtékcseppek gyöngyöztek homlokán. Lázasan csillogó tekintetéből csak arra tudtam következtetni, hogy ez már az a szint, amivel talán nem fog tudni megbirkózni. Egyedül nem. - Fájdalmaid is vannak, igaz? – Kérdeztem végül, miközben tekintetem visszairányítottam az arcára, majd egyenesen a szemeibe néztem. – Mit gondoltál, mit csinál a yin fen? – Hangom nem gúnyos volt, inkább kissé aggódó. Nem ő az első, akit így kell látnom, és tisztában vagyok vele, milyen komoly függőséget tud ez okozni. Nem az én dolgom volt, de nem hagyhattam ezt. A lány íriszeiből azonban csak azt tudtam kiolvasni, hogy nem érdeklik a következmények, nem érdekli, milyen veszélyes úton jár. Szinte már vártam a kérdést, amire gondolkozás nélkül rá akartam vágni a nemet. Én ezt nem csinálom – pedig tudom, hogy ez nem az én dolgom. Nem kéne érdekelnie. Nem nekem kell segítenem. Csak ott kellett volna hagynom…
A kezem remegni kezd én pedig automatikusan nyúlok utána, mintha ezzel is leplezni akarnám, hogy bármi bajom lenne. De körbenézek egy árva lélek sincs az utcán, mégis úgy érzem lepleznem kell a fájdalmam. Úgy érzem belülről teljesen lángolok és, mintha minden forogna körülöttem. Gúnyt űz belőlem a fájdalom és Aldertree-nek is pont most kellett elmennie. Csak egy utolsó adag kellett volna a yin fen-ből, de mivel ki tudja, hogy mikor jön vissza a saját kezeimbe kellett vennem az irányítást. Nem fogom kibírni, amíg visszatér arra egy cseppnyi esélyt sem látok. Mert már most is alig bírom egymás után vonszolni a lábaimat, mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem. Megpróbáltam beszerezni egy dílertől a yin fen-t, de még, ha sikerült is volna meggyőznöm őt, akkor sem kaptam volna meg olyan hamar, mint amennyire szükségem lett volna rá. Pontosan ezért is igyekeztem a forráshoz. A hideg szellő, ami arcomat cirógatja kicsit frissítő hatással van rám és így egy kicsit összeszedettebben sétálok a sikátor belsejébe, ahol többnyire a vámpír szoktak megbújni az árnyékok között. Nem a bajt keresem. Egyszerűen csak szükségem van egy kis méregre. Ennyi az egész. Utána le tudok mondani róla, csak még egyszer utoljára. Erőt kell gyűjtenem, hogy azt mondhassam tényleg minden a legnagyobb rendben. Mert jelen pillanatban ezt nem mondhatom el magamról. Kezdem elveszíteni önmagam. Olyan, mintha őrületes láz gyötörne, amellyel még életemben nem találkoztam. Mindössze pár másodpercbe telik, hogy felbukkanjon az egyik vámpír. - Árnyvadász szag van.- Csendült fel a hang a hátam mögül én pedig abban a pillanatban sarkon fordultam, hogy szembenézhessek vele. - Nem kell aggódnod. Nem hivatalos ügyben jöttem. - Nem akarok bajt. Egyszerű alkut akarok, amely mindkettőnknek jól jöhet. Azt hiszem. - És milyen másféle ügyetek van még?- Mire észbe kaphatnék már egy csapat vámpír vesz engem körül és bármennyire is szeretném azt mondani, hogy ez koránt sem akkora kihívás.. Nem vagyok abban a formában. Még a legjobb formámban sem lenne olyan egyszerű felülkerekedni ezen a helyzeten, de a jelenlegi állapotomban esélytelen. - Elég ramatyul nézel ki. - Köszönöm, hogy rávilágítasz a nyilvánvalóra! - Csak szükségem van valamire. - Újra a kezemre simítom a másikat, amely rakoncátlanul remegni kezd. - Mire van szükséged árnyvadász? - Egyre fokozódik bennem a rossz érzés, ami szinte már lyukat éget a mellkasomba, de nincs elég erőm ahhoz, hogy elsétáljak. - Nem akarok senkit sem bántani. Csak egy kis.. méreg kellene. - Szükségem van rá. Anélkül nem tudom, hogyan leszek képes megélni a másnapot. Valószínűleg sehogy. - Valaki rossz kislány volt. Kifogytál yin fen-ből? Semmi baj megkaphatod a mérgünket. De jó sok vérre lesz szükségem. - Mielőtt bármit is tehetnék lefogják a karjaimat, hogy még véletlenül se tudjak visszavágni nekik. Jelen állapotomban a lefogás nélkül sem lenne túl sok esélyem. Nem bírnám sokáig. - Gyors vagy, de nem eléggé.- Felnevet, majd egyre közelebb jön hozzám és most már egyre inkább érzem a vesztemet. De, hisz így is elvesztem volna.. - Hagyjuk a mérget. - Tudom, hogy nem lábalhatok ki ebből már ilyen könnyedén mégis meg kell próbálnom. - Késő szépségem. - Vészesen közelít felém a szemfogaival együtt, amelyek szinte bármit megtennének azért, hogy húsomba vájhassák magukat.
Kezdőlap
Re: Sötét sikátor ↠ Pént. Jún. 30, 2023 7:51 pm
