Szétterül a mosoly arcomon, mikor azt feleli nem haragszik. Meglep a hirtelen váltás, de persze jólesően hat. Finoman megdöntöm a fejem és úgy pillantok el róla, körbe. Alaposnak kell lennem. És szemfülesnek. Az Intézetben látják merre bolyongok, így nem igazán van félnivalóm, hogy elveszhetek. És egyébként sincs bennem más, csak az akarás, hogy megóvjam a lányt és a pocakjában megbújó picit. Szemeim árulkodóak. Aggodalmas pillantásokkal illetem, hacsak tehetem. - Gyönyörű neved van... - talán túlságosan is meglepetten pillantok rá. Megdöbbent a szépsége, ritka név. Legalábbis nem igazán ismerek mást, akit így hívnának és tényleg jól esik hallani. Elcsodálkozó ábrázatom azonban leváltja a mosolygósabb oldalam, ami nem igazán fordul elő, így betudom annak, hogy most zavarban vagyok és ezzel leplezem! - Én Ebony vagyok. - bár nem kérdezte, lehet nem is érdekli, de illik elárulnom, ha már én faggatóztam. Tartok tőle, hogy túl tolakodónak gondol, de ez a dolgom. Ha kell, akkor tolakodva, de biztonságba tudjam őt, őket. Hamar eljutunk a lakásáig. Meglep, a hirtelensége. Ha ezt tudom, lehetséges, hogy nem erőszakoskodom ennyire, mert ilyen karcsú távolságban nem támadnák meg, ha pedig mégis, még lemaradva is elértem volna időben őket. Mindenesetre mosollyal az arcomon maradok le a bejárattól és tőle. Meglepetten pislogok a kérdését hallgatva, majd érzem, hogy vöröslik az arcom. Ez lenne a héten a második. Előbb Arthur, most pedig Cornelia. Kezdem úgy érezni magam, mint egy vendégszeretet élvezkedő vadász. - Nem akarnék alkalmatlankodni. - mosolyom szelídül, pillantásom bocsánatkérő - Talán pihenned kellene. - bökök állammal finoman a pocakja felé, arcomon hagyva legkedvesebb mosolyom. Ráadásul, nem is ismer. Én sem őt. Hiába a pár perces ismeretségünk, még nem érzem jogosnak, hogy bemenjek oda, amit otthonának nevez. Bájos, és azt hiszem az egyik legkedvesebb mondén, akihez szerencsém volt, de ez önmagában még kevés egy ilyen lépéshez. - Ha nem akarsz egyedül lenni, elücsörgök a ház előtt még egy darabig, tényleg. - bólintok, felvonva vállaim, közben elő-zsebeimbe csúsztatom kézfejeim és rugózok előtte.
Sosem gondoltam arra, hogy egyszer ilyen szinten benne leszek ebbe az árnyvilágos témában. Nem gondoltam volna azt, hogy egyszer, bármikor az életemben össze fogok jönni egy nálam jóval idősebb emberrel aki ráadásul a tanárom és még vérfarkas is, jah, és ha ez nem lenne elég akkor még gyerekem is lesz tőle. Hát igen, ezek mind-mind olyan dolgok amikről nem álmodozik egy lány, hogy mi lesz akkor amikor nagyobb lesz. Mindig is arról álmodtam, hogy majd találok valakit aki tiszta szívéből szeretni fog úgy ahogyan vagyok, az összes hibámmal együtt fog szeretni. Közhelyes, még is erre vágyik a legtöbb ember, így hát én is. Én is csak boldog szeretnék lenni. Még is saját magammal teszek rosszat, hiszen szakítottam a férfival akit szerettem. Eldobtam magamtól, mert úgy láttam jónak, hogy minél kevesebb természetfeletti, avagy árnyvilági lény van az életemben annál biztonságosabb nekem. Életemben először én is lehetek igazán önző és tudom, hogy jót teszek magammal. Magamat és a leendő babámat akarom védeni. Fogalmam sincs miért támadnak meg mindig, de nem ez volt az első eset amikor megtámadtak. Az elsőnél Michael mentett meg. Egy angyal. Egy olyan lény akiknek a létezésükben még inkább nem hittem, aki elérte, hogy megkérdőjelezzek mindent amiben eddig hittem. Viszont, ha van angyal, akkor van ördög is, nem? Létezik maga az ördög is. - Nem haragszom. – válaszolok kedves hangnemben. Szép lassan én is kezdek felengedni és beláttam, hogy nem vezethetem rajta le a feszültségemet, hiszen még is csak megmentette az életemet, és nem tehet semmiről sem amik velem történnek, akkor még is miért legyek vele olyan, amilyen eddig voltam? Végén még tényleg valami beképzelt libának tartana, én pedig nem szeretném, ha ilyen véleménye lenne rólam, mert egyáltalán nem vagyok ilyen, szóval itt az ideje, hogy elővegyem a rendes, igazi énemet. Azt, aki kedves másokkal. - Cornelia vagyok. – mutatkozok be végül. Hm, ez mondjuk nekem is eszembe juthatott volna, ha már itt társalgunk egy ideje, meg meg is mentette az életemet, legalább egymás nevét tudhatnánk. Miközben várok a válaszára, ami lehetőleg a neve lesz, elérünk nemsokára a házhoz, megállok a bejáratnál. - Van kedved amúgy bejönni? Vagy van már programod? – kérdezem tőle kedvesen.
Vendég
Vendég
Re: Főtér ↠ Hétf. Jún. 05, 2017 4:09 pm
cornelia&ebony
- save you -
Lehetséges, hogy nem én vagyok az Intézet legkiemelkedőbb vadásza, de az biztos, hogy a legkitartóbbak közé tartozom. A fájdalmam megerősített annyira, hogy tudjam nem adhatom fel. Ráadásul én vagyok az, aki minden apró fogódzkodót megtalál, csakhogy feljebb és még feljebb tornázhassa magát. Legutóbb a vámpírokkal meggyűlt a bajom, majd a farkasokkal is volt az az incidens. Nem akarom, hogy az a Drake legyek, aki többé nem használható, esetleg csak mint aktakukac, vagy technikai felelős. Ha híre megy, a Klávé bedug valamelyik alagsori irattárba, hogy a jelentéseket ellenőrizzem. Abba belepusztulnék! Ha már találkoztunk és megtudtam, hogy áldott állapotban van, a minimum tőlem, hogy hazakísérem. Főleg azok után, ami történt. Tekintve mennyi árnyvilági kapcsolata van, nem tartom teljesen kizártnak, hogy konkrétan őt nézte ki magának valaki. És persze, hogy nyugodtabb leszek, ha nem marad egyedül. A kérdésére elmosolyodom, majd megingatva a fejem mellé lépek. Talán bizonytalannak tűnök, de valójában egyáltalán nem vagyok az. - Nem szokásom. - kiszélesedik mosolyom, ahogy nézem őt, majd amint arra kér menjek, követem. Hol mellette, hol lemaradva picit, de próbálom tartani a tempót. Közben pedig folyamatosan pásztázom az épületeket, az árnyékokat, a tér további területeit, hogy ha kell, készen álljak a támadásra. - Sajnálom, ha erőszakosnak tűnök. - pillantok rá barátságosan egy mosoly kíséretében, majd felsóhajtok - De a cél szentesíti az eszközt. - próbálok mentegetőzni, de talán gyatrán teszem. Bárhogyan is, még tanulnom kell azt, hogyan kell viselkedni egy mondén társaságában. Nem sokszor van rá példa, hogy nekem kell megbirkóznom egymagamnak az ilyen ismeretlen és újszerű szituációkkal, de azért nem ejtettek fejre. Megbirkózom vele! - Megkérdezhetem a neved? - fejem kissé előre billen, ahogy vállam fölött rápillantok, majd a lábaim elé, az utat figyelem. Nem biztos, hogy megengedhetem magamnak ezt a kérdést, de ha már együtt megyünk, legalább tudjam, hogyan szólíthatom. Ha nem, akkor pedig egy próbát megért. Nem leplezem, hogy folyamatosan fürkészem a teret, elvégre a biztonsága még mindig az elsődleges.
Mostanában nem igazán tudom, hogy milyen lenne a helyes viselkedés másokkal, esetleges idegenekkel szemben. Amióta tisztábban látom az életemet és a világot amelyben eddig éltem, azóta nem tudom, hogy még is hogyan kéne egyes szituációkhoz állnom és hogyan kéne az idegenekkel viselkednem. Fogalmam sincs, hogy kiben bízhatok és kiben nem. Fogalmam sincs, hogy milyen embereket és kiket kéne igazán közel engednem magamhoz. Most már nem cselekedhetek felelőtlenül, nem csinálhatom azt amihez csak kedvem támad, hiszen immáron nem csak magamra kell vigyáznom és nem csak magamról kell gondoskodnom, hanem a leendő születendő gyerekemről is. A szüleim eléggé nehezen fogadták el azt a »remek« kis tényezőt, hogy terhes vagyok. Nem hazudok, nagyon sokszor fordul meg a fejemben még a mai napig is, hogy mi lett volna, ha elvetetem és sokkal jobban jártam volna, meg ilyesmi gondolatok, hiszen el sem mertem mondani a kezdetekben anyáméknak, hogy mi történt. Főleg úgy nem, hogy az illetékes férfi az egyetemi tanárom. Féltem. Egyszerűen rettegtem attól, hogy mit fognak szólni és attól, hogy a legrosszabb esetben kitagadnak a családból. Aztán amikor végre sikerült rávennem magamat, hogy elmondjam, anyám sírva fakadt, apa bevert egyet Ricknek, de szerintem mostanra már sikerült lenyugodniuk aminek én nagyon örülök, mert nem tudnék ezen végig menni úgy, hogy tudom, hogy ők megvetnek ezért a kis...ballépésemért? Nem tudom, hogy minek is nevezzem ezt pontosan, de nem is számít. A lényeg csupán csak annyi, hogy a családom mellettem áll és itt vannak nekem ebben a nehéz időszakban. Főleg úgy, hogy tudnak a Rickel való szakításomról. Lelkük mélyén szerintem még örülnek is ennek. Nagyon. Csak szimplán tapintatosak és ezt nem kötik az orromra, pedig jól tudom, hogy mi jár a fejükben. Oh, bár ne tudnám. Halványan elmosolyodok amikor a lány ismét próbálkozni kezd, hogy haza kísérjen. Nem könnyű az árnyvadászokkal az élet, az egyszer biztos. Egész életemben csak egy árnyvadászt ismertem, a legjobb barátomat. - akit a szemem láttára öltek meg – Nem sokat tudok a szokásaikról és a viselkedésükről még ennek ellenére sem, hiszen nem nagyon vagyok híve ennek a...természetfeletti világnak, amit ők csak úgynevezett árnyvilágként emlegetnek. Ki akarok ebből maradni. Ezért is szakítottam Rickel. - Nem adod fel igaz? – kérdezem tőle mosolyogva, és halkan felnevetek. - Gyere. – adom be végül a derekamat, majd elindulok ismét hazafelé, immáron a lánnyal mellettem.
Vendég
Vendég
Re: Főtér ↠ Szomb. Május 20, 2017 7:07 pm
cornelia&ebony
- save you -
Természetesen elfogadom az elutasítását, hiszen nem kényszeríthetem rá a védelmem. Elhiszem, hogy mindenre fel van készülve azok után, hogy fel is sorolta, mennyi mindenen ment keresztül, de ettől még én dönthetek másképpen. Mégis mi lennék, ha csak azért, mert tisztában van a helyzettel magára hagynám? Nem mondom, eléggé zavarba jövök tőle, hogy így reagál, hogy halkan kuncog rajtam, amiért nem teljesen jó szöveget mondok, de nincs forgatókönyv a zsebembe, hogyan kell reagálni ilyen helyzetben. Lesütöm pillantásom, de magam is elmosolyodom botlásomon. Ettől olyan ártatlannak tűnök és bizonyos értelemben az is vagyok... De ez egyáltalán nem tartozik ide. Úgy teszek, mint aki elfogadja a döntését, elvégre mást nem tehetek. Nem fogom a szeráfommal fenyegetni, hogy márpedig'. Nem. De ettől még a közelébe maradok, legalább addig, ameddig biztos távolságban nem tudom innen. Ki tudja, hogy a vámpírok nem-e voltak többen, nem-e lesznek többen. Elballagok, távolságba húzódom, amikor lépteim közben megüti figyelmem a hangja. Kérdőn fordulok felé, teljes törzsemmel, a fekete pulcsimba zsebébe vágott kezekkel. Szemöldökeim felugranak, nedvesítek ajkaimon, résnyire szűkülő szemekkel fürkészem, majd elmosolyodom. - Semmi baj. Tényleg. - csapom ki egyik kezem, majd közelebb mozdulok hozzá. Általában nem foglalkozom azzal, hogy mások érzéseit rendbe tegyem, de nem is vettem magamra az ellenséges hangnemét, sőt. Lágy mosollyal fürkészem, majd lepillantok, miközben újabb lépést téve hozzá enyhén felvonom a vállam. - Elhiszem, hogy megváltoztatott, bár nem vagyok a téma szakértője. - kiszélesedik görbéje ajkaimnak, majd fejem ingázva mellé lépek, bátorkodva, hogy talán, együtt elindulhatunk és mégiscsak hajlik rá, hogy elkísérhessem. - Veled mehetek? Mármint így is úgy is követtelek volna, de így nem érzem magam kukkolónak, ha tudsz róla. - fejem csóválva elpillantok, kissé zavarba jövök, ugyanis ennél bénább árnyvadász nem is lehetnék előtte, de az Angyalra, mit kéne csinálnom?! Kapucniban sompolyogni utána, hogy aztán a gyermek apja az ablakból meglátva jól tarkón csapjon?! Köszönöm, inkább nem. Inkább tudjon rólam. Inkább próbáljunk meg együtt eljutni valameddig. Aztán majd megnyugszom én is...
Nem nagyon szoktam nagydobra verni azt, hogy terhes vagyok, hiszen bárhogyan is nézzük, nem vagyok teljes mértékben büszke rá. Van még kb fél évem az utolsó egyetemi évemből és nem nagyon fogom tudni végig csinálni ezt így, terhesen. Eleve rosszul vagyok már most attól, hogy mindenki rólam fog beszélni. Nem az, hogy szégyenlem a babát, mert nem, csak… Csak… Áhh, nem tudom. Annyira nehéz ez az egész helyzet, az egész életemet nem így terveztem. Persze nem azt mondom, hogy nem akartam gyereket, mert akartam igen, de nem ilyen fiatalon, nem a tanáromtól, nem most, nem ilyen körülmények között. Még is megtörtént, még is itt állok úgy, hogy terhes vagyok, szakítottam a férfivel akit amúgy alapjáraton a mai napig nagyon szeretek, és fogalmam sincs, hogy mi lesz a közeljövőben. Hogyan fogok felnevelni egyedül majd egy gyereket, egyáltalán hogyan fogok majd boldogulni a továbbiakban abban a bizonyos nagybetűs életben. Tanácstalan vagyok a jövőmmel kapcsolatban. Nincs jövőképem se elképzelésem, örülök, ha túlélek épségben egy napot. Vagy ezt a 9 hónapot. A terhességből már most nagyon elegem van pedig még csak 3 röpke hónap telt el. Mi lesz akkor vajon a későbbiekben? Hah, előre félek… Akaratomon kívül is, de halkan elnevetem magam azon ahogy a lány megszólal. Hát… Nem ezt szokták mondani, de szerintem megteszi. Ahogy végig mérem a lányt próbálom beazonosítani a személyiségét, hogy vajon milyen lehet, de nincsen elképzelésem róla. Erősnek erős, hiszen árnyvadász és nemrégiben mentett meg egy adag vámpírtól, de ha az arcára nézek, bele a szemeibe, akkor… akkor tömérdek fájdalom fellelhető bennük. Mi történhetett vajon szegény lánnyal? Nem lehet sokkal fiatalabb nálam, sőt, még az is lehet, hogy egykorúak vagyunk. - Az előbb… én… tudod, a terhesség óta eléggé nem is tudom… Nem igazán vagyok önmagam. Nem ilyen vagyok. – mondom miközben halványan elmosolyodok. Tényleg nem szoktam ilyen lenni. Alapjáraton kedves vagyok másokkal, szegény lánnyal viszont nem éppen vagyok barátságos.
Vendég
Vendég
Re: Főtér ↠ Hétf. Május 01, 2017 8:51 pm
cornelia&ebony
- save you -
A Klávé óvása, tova intése a kisebb harcoktól irracionális, csupa olyasmi, ami ellen semmit sem tehetek, legyek bármilyen önjelölt hősködő hangulatomban, mégis, a szorongás a csontjaimba rágta magát, és úgy megtetszett neki a fészek, hogy nem is távozik onnan többé. Mostantól velem marad és menjek bárhová, már mindig Drake maradok. Az a Darke, amelyik elvesztette a testvérét. Hiába vagyok erősebb, hiába küzdök kiválóan és reagálok gyorsan a legveszedelmesebb csapda kellős közepén is, nem fog senki észrevenni. Nem fog senki mellém állni és megküzdeni értem. A Klávé lemondott rólam. A fivérem halálával valószínűleg felírtak a tartalék listára. Minden bizonnyal rendelkeznek eggyel. És az én nevem ott virít neon felirattal a papírlap morzsás bézs színén, méghozzá a legfelső sorok egyikében. Most, hogy belecsöppenek egy éles helyzetbe, félresöpröm aggályaim. Megpróbálok azzal foglalkozni, ami számít. A lány és az állapota. A mentális ... túlságosan stabil egy mondénhoz képest, így inkább a fizikuma aggaszt. Mikor azt feleli jól van, elmosolyodva halványan bólintok felé. Újabb megjegyzésére azonban letűnik bazsalygásom és összeszaladó szemöldökeim alól fürkészem. Nem igazán értem meg, hogy mire céloz. Eltelik legalább egy perc, mikor végül leesik, hogy gyermeket vár. Akkor ajkaim elnyílnak, arcjátékom megvilágosodottságom tükrözi irányába. - Ó, akkor erőt, egészséget... - amint kimondom, rádöbbenek, hogy valószínűleg nem így szokás reagálni, de mivel még nem voltam ilyen helyzetben, a tapasztalatlanságom mondatja velem az ostobaságom. Lesütve pillantásom, bocsánatkérően indulok meg az irányba, amerre tartani készül, közölve vele a tényeket, melyek azért szolgálnak, hogy alátámasszák szándékaim vele kapcsolatban. Újabb szavaira egyre jobban megfakul színem. Érzem, ahogy a vérem lábaimba áramlik és tova illan belőlem az élet. Mintha a szervezetem a futásra tenné voksát, épp úgy tántorgok jobbra-balra. Bólogatni kezdek, majd szemeimmel ide-oda járatok tekintetem, párhuzamban figyelmemmel. - Bocsánat, nem tudtam, nem akartam... - morzsolgatni kezdem ajkaim, majd elindulok a tőle átellenes irányba. Heves léptekkel haladok, majd pár méter után megállok és a lány után fordulok. Felkészülök rá, hogy álcázzam magam. Ha nem tudja, hogy jelen vagyok, majd nem is bánja, igaz? - Vigyázzon magára! - biccentek állammal, majd az irónomért nyúlok. Eszembe sincs egyedül hagyni, főként nem, miután tudom, hogy már nem is egyke, hanem máris kettőnek számít. Védtelenek. Ha megint előbukkan egy horda és vele,... velük történik valami, azt nem viselem el jól. És biztos, hogy soha többé nem küldenek ki újabb megfigyelésre. Nagy lehetőség! Nem szúrom el.
Hosszú idő óta most először nem a saját testi épségem miatt aggódom, hanem a babám miatt. Persze tudom, hogy egyikünknek sincsen semmi komolyabb baja, maximum nekem az enyhe sokk, de akkor is, szinte már-már ösztönszerűen jön a gondolat, hogy vajon a drágám jól van-e. Olyan furcsa ez az egész, az összes érzés ami jelen pillanatban is kavarog bennem. Eleinte, amikor kiderült, hogy terhes lettem, másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy elvetessem a babát, mert semmi kedvem nem volt megtartani. Még volt az egyetemből egy szemeszterem, nem hagyhattam, hogy ez elrontson mindent, de végül ahogy egyre jobban belegondoltam, rájöttem, hogy nem lennék képes elvetetni a babát. Megölni egy ártatlan kis életet aki konkrétan semennyit nem élt még. Nem tudtam volna élni a hatalmas bűntudattal ami utána nyomta volna a vállamat. Először csak kényszerből döntöttem végül úgy, hogy akkor megtartom a babát, de aztán tényleg megszerettem őt is és a tudatot is. Bár az is tény és való, hogy nehéz lesz egyedül felnevelni egy gyereket, de én döntöttem így, így hát már nem lehet vissza fordítani. Bár nem is akarom. Tudom, hogy helyesen döntöttem, csak a gyerekem és a saját érdekeimet tartottam szem előtt és tudom, hogy jól döntöttem. Mondjon bárki bármit. - Jól vagyok. – válaszolok végül a lány kérdésére amikor a gondolataim közül vissza térek a valóságba. - Igazából nem is magam miatt aggódom jó ideje. – biccentek a hasam felé és remélem hamar leesik neki a tantusz. Erőltetetten elnevetem magamat amikor elkezd követni. - Végig néztem ahogy megölik a legjobb barátomat aki történetesen árnyvadász volt, nem egyszer támadtak már meg démonok, találkoztam egy arkangyallal és vérfarkas volt a szerelmem. Szerintem ezek után eléggé képben vagyok és vigyázni is tudok magamra. – mondom halkan, erőltetetten.
Vendég
Vendég
Re: Főtér ↠ Szer. Ápr. 26, 2017 5:57 pm
cornelia&ebony
- save you -
Érezted már úgy, hogy senki sem lát téged a hatalmas tömeg ellenére? Pontosan ezt a szerepet tölti ki az életem az intézet falain belül. Nyilván, ha edzés van, akkor időnként összekerülök egy-egy árnyvadásszal, de nem vagyok hírhedt harcos. Én vagyok az, akit mindenki utoljára választ. Akit mindenki elfelejt. És ezzel az elmosódott képpel nincs problémám. Szeretek árnyékban maradni. Időnként vannak előnyei. A Klávé a testvérem halála óta finomkodik velem. Ha bárki kérdezné, ez nem egy rossz dolog. - Heves szívverés. Megfeszülő inak a lábakban. Nagyra táguló tüdő. Ziháló száj. Ennek fejében érkezem időben, hogy szeráfpengém előrántva elgázoljam a szőke mondénra támadó vámpírhullámot. Kihasználom a gyorsaságom velük szemben, ami ironikus, tekintve, hogyha alapul veszem faji hovatartozásuk. A helyzet az, hogy élvezettel lendülök jobbra-balra, rúgok és ütök, ha kell. Oly' régen nem tettem már éles bevetésen, hogy elfelejtettem mekkora adrenalin bomba robban szét a bíbor motoromban eközben. Végezetül persze nem törődöm mással, csak a lánnyal. Hajamba túrok pengétlen tenyeremmel, igazítva az égtájak felé irányuló szálaimon, majd megpróbálom helyén kezelni a szituációt. Régen volt példa rá, hogy hasonló helyzetbe kerüljek, de ... túl rég volt. - Nem sérült meg? - lépek közelebb, eltüntetve a pengét, mielőtt még megriasztom vele. Sután lépek, térdeim kissé rogyasztottak. Aggódva figyelem az arcát. Ajkaim összemorzsolva várom, hogy elérje a kiakadás, hogy maga alá temesse a félelem. Megdöbbent, hogy nem érkezik el. Résnyire szűkülnek szemeim, már-már olyan érzésem támad, mintha mindez, 'mi hátam mögött hagyott, nem lenne újdonság a számára. Megpróbálok finoman ismét tapogatózni, felajánlom, hogy hazakísérem - lakjon bárhol, de mintha rosszat szólnék, hűvösen felel. Bólintok enyhe grimasszal arcomon, ami a helyzetre vonatkozó tapasztalatlanságomból indul ki. Némán persze hálás vagyok szavainak, hiszen alátámasztja sejtésem velük. Lepillantok közénk, nedvesítek ajkaimon. Nem tartom kizártnak - tudván mindezt -, hogy okkal támadtak pont ő rá. - Bármikor. - kapom fel állam, szemeit kutatva enyémekkel. Ritkán köszönt meg bárki, bármit. Példának okáért gyakori helyzet, hogy megtartom az ajtószárnyakat az Intézetben, de mintha azért lennék, elsétálnak mellettem. Többen is. Családias, ugye? - Haza kísérjem? - ismétlem meg a kérdést barátságos mosollyal, közben igazítva kabátom szegletein. Ráérek jelentést írni, egyébként is, biztosan kiszimatolták már, hogy történt itt valami. Az sem kizárt, hogy engem már el is temettek, gondolván nem birkózom meg egy ilyen helyzettel, de ettől függetlenül, vagy éppen ezért, szívesen elillannék egy kis időre. A lány válaszától szintén függetlenül, nyomon kísérem. Nem venném a lelkemre, ha történne vele valami. - Ha gondolja, végig csendben leszek, de... nyugodtabb lennék, ha tudom, hogy nem történt baj. - rugózok enyhén, majd mosolyra görbítve ajkaim abba az irányba lépek, amerre tartott. Ebből kikövetkeztetheti, hogy ma estére nem sétálgat egyedül a téren. De nem ám!
Nem bízok magamban, minél többet agyalok a dolgokon, annál jobban kezdek elbizonytalanodni, de úgy mindennel kapcsolatban. Mi lesz akkor, ha nem leszek jó anya? Mi lesz, ha hibázni fogok valamiben és a lányom rossz ember lesz? Minden felelősség az én vállamat nyomja, főleg tekintve azt, hogy egyedül fogom felnevelni. Az utóbbi dolog miatt nem panaszkodok, mert azt én akartam így. Vagyis… Hát, fogjuk rá. Nem teljesen így képzeltem a jövőmet, az életemet, főleg nem úgy, hogy még az egyetem befejezése előtt, az utolsó évben terhes leszek, de még is megtörtént és nem volt szívem másként cselekedni, mint úgy, hogy megtartani a babát. Jó pár napig gondolkodtam azon, hogy elvetetem, de sosem volt annyi lelkierőm, hogy tegyek is érte bármit. Egy új élet, egy ártatlan kis emberke aki nem élt még semennyit, nem tudtam volna megbékélni annak a tudatával, hogy én öltem meg. Rick pedig… Néha előjönnek olyan gondolatok a fejemben, hogy hülyén cselekedtem és nem kellett volna szakítanom vele, de aztán próbálom azzal nyugtatni magamat, hogy csak azt tartottam szem előtt, hogy mi a jó nekem és jobb is így nekem. Nincs szükségem alvilágiakra az életembe. Kiakarom zárni ezt az egész árnyvilágos-dolgot az életemből. Nem akarok foglalkozni vele. Bár az még számomra is rejtély, hogy a lányom vajon örökölni fogja-e az apja vérfarkas génjeit avagy sem. Majd kiderül. Muszáj kicsit kiszellőztetnem az agyamat így úgy döntök, hogy elmegyek sétálni kicsit. Kivételesen nem hallgatok zenét, a fejemben így is nagy a zavar, nem kell még jobban belekavarnom, meg amúgy is; jó ez a kis csönd és nyugalom. Furcsa mód jól esik, pedig sosem voltam az a fajta ember aki szerette a nyugalmas és a csöndet. Mindig pörögtem, mindig kellett a hangzavar, kellett egy kis nyüzsi, most viszont úgy érzem, hogy másra sem vágyom jobban, mint egy olyan napra amikor teljes mértékben egyedül lehetek. Csöndben. Nyugalomban. Hirtelen térek vissza a valóságba a már-már idilli gondolataim közül és amikor valami furcsát kezdek el érezni hirtelen fordulok hátra, és pár pillanatig reagálni sem tudok. Vámpírok. Nem tudok megszólalni, viszont a lábam végre engedelmeskedik és jó pár lépést hátrálok. Most komolyan, miért kell nekem mindig ilyen helyzetekbe belekeverednem? Elkerekedett szemekkel figyelem ahogy a lány egyedül legyőzi a két alvilági lényt. Árnyvadász. Erre rájöttem akkor is amikor megláttam a bőrén virító fekete színű rúnákat. - Jól vagyok. – préselem ki végül a szavakat, amikor végre sikerül felfognom, hogy mi történt és sikerül magamhoz térnem az enyhe sokkból. Halk sóhaj hagyja el a számat, beletúrok a hajamba és próbálom kitalálni, hogy hogyan tovább. Mármint nem most, hanem a jövőben. A világ tele van démonokkal és már alvilági lényekkel, és kezdem már nagyon, de nagyon unni őket. - Sehol sem biztonságos. – mondom halványan, gúnyosan elmosolyodva, pedig nem vagyok dühös a lányra. Inkább az imént kialakult szituációra. - Köszönöm. – köszönöm meg végül, hogy megmentett. Még se gondoljon bunkónak.
Vendég
Vendég
Re: Főtér ↠ Csüt. Ápr. 20, 2017 2:57 pm
cornelia&ebony
- save you -
- Drake, körözz egyet! - jön a felsőbb utasítás, amin meglepődnie is kár volna bárkinek is. A gyászidőszak első hetében, még morogtam volna ezért. A következő hónapokban elfojtott haraggal lendültem volna neki egy ilyen ócska küldetésnek, de most, két év távlatában már egyáltalán nem bánom, hogy mindössze ennyi feladattal látnak el. Valentine felbukkanása óta egyébként is megszaporodtak a teendőink. - Helyesbítek, a többiek teendői. Engem továbbra is hírhedté tesz a fivérem halála, így ezzel a pecséttel a homlokon túl nagy veszélybe nem sodornak. Egy részük valószínűleg felelősnek érzi magát, illetve még gyengébbnek gondol. Efölötti vigasztalhatatlan bánatomban üldögélek a főtéri épületek egyikének peremén. Még csak álcázni sem álcázom magamat. A szél hűvös, mardossa a szemem. Álomittas csendesség vesz körbe. Valószínűleg a lehető legtávolabbi pontra küldtek a veszélytől. Ahogy mindig. Még igazán meglepődni sincs időm a saját eszmefuttatásomon, amikor a fák mögül vízszintes ívben előtűnik egy szöszke mondén lány. Nő. Sohasem vagyok jó a koruk megtippelésében. Senkiében. Oldalra billentett fejjel elnézem magamnak, hogyan tipeg keresztül a macskaköves szakaszon. Cipőjének kopogása visszhangzik fejemben. Elfordítom tekintetem róla - ekkor hibázok. Éles üvöltés, párhuzamban vele morgás hallatszik fel, valahonnan az általam elfoglalt épület mögül. Rögtön előre tartom törzsem, fejem, szemeim máris keresik a hangok forrását. Némán mocorgok helyemen, amikor megpillantom a suhanó árnyakat. Lendülettel idomulnak bele az imént még nyugodtan sétálgató nő irányvonalába. A céljuk egyértelmű. A probléma csak az, hogy nem számoltak velem! Rögtön eltolom magam a hűvös fémszerkezettől, majd irónommal felvésem megfakult rúnáim, hogy lehetőségem legyen leugrani - egyetlen karcolás nélkül. Megtéve ezt, sebesebben futok, mint bármikor. Előrántom a pengémet, majd egyenesen oldalról belecsapódom az ártatlan mondénra támadó férfiak egyikébe. - Rossz ötlet... - susogom, a következőben fordulva tengelyem körül, így hátam mögé nyújtva tőröm, a következő pillanatban már aranybarnán fénylő pontokként illannak tova. Én pedig megdermedten állva fordítom fejem a szőke nő irányába, aggodalmas pillantást vetve rá. - Jól van? - lépegetek közelebb, határozottan keresve sebek után tekintetemmel, majd elnyílt ajkaimat összezárom, kihúzva magam előtte. Bizonyára meglehet rémülve, hacsak... - Kérem, ne ijedjen meg... - tekintetem bár rajta tartom, érzékeim kiterítem a tér további pontjaira. Nem lenne szerencsés, ha újabb vámpírok támadnának ránk. Hihetetlen bizsergés pettyezi libabőrösre szöveteim a ruháim alatt a gondolattól, hogy eldicsekedhetek majd az Intézetben erről, aztán rádöbbennek, hogy a jelentésen kívül - nincs kinek. - Nem biztonságos itt, talán haza kellene mennie... Ha gondolja, elkísérem! - kissé bátortalanul nyökögöm ki e szavakat, mégis bizakodóan. Talán megrémült annyira az alvilágiaktól, hogy velem tartson. Illetve, hogy engedje, hogy én tartsak vele!
Mert az hol van megírva, hogy minden angyalnak szabálytisztelőnek kell lennie? És miért ne mehetnék le, ha egyszer tisztában vagyok azzal, hogy jól boldogulok a Földön? Egészen a halálomig, más világot nem is ismertem, csak ott boldogultam. Szóval nekem egyetlen vén Ark se mondja meg, mit tehetek. Nem is ismernek, fogják magukat és beskatulyáznak a többi újszülöttel egyetemben, az meg már cseppet sem érdekli őket, hogy mindegyikünk más és más. Fiatalok vagyunk, így semmi tisztelet nincs irányukba, bár… hogy is várhatnánk ezt el? Mégis az igazságérzetem sérti az a rendszer, ami fent működik, nem csoda hát, hogy elég hamar a saját lábaimra álltam. El tudom én magam dönteni, mi a jó nekem, vagy én miben vagyok jó. Nem, az sem zavar kimondottan, hogy Gabe keresztezi utam, vagy épp én az övét. Sejtettem, hogy nem úszom meg ezt az egészet anélkül, hogy bárki is rajta kapna, de ha már így történt, örülök, hogy ő az, és nem valamelyik másik testvére. Gabriel mindig is közvetlenebb volt a többieknél, és valahogy sose látszott a tekintetében, hogy alábecsülne, vagy épp nem becsülne semmire. Bár ehhez hozzá tartozik az is, hogy vajmi keveset látni fent. Legalább is én… mi nem láttuk sokat. - Gondolod? Pedig szerintem az is finom. Én azt a törpikéset tartom túlzásnak, tudod a kéket. Annak igazából jó íze sincs – vágok egy grimaszt, miközben áthelyezem a másik kezembe a vattacukrot, hogy ő is könnyedén tudjon csippenteni belőle. Sose voltam önző, ha valakinek egyszer testvére lesz, hamar megtanulja ám, hogy nem csak ő van, én meg még imádtam is Larat, már annak ellenére, hogy sokszor az agyamra ment, bár szerintem ez mindenhol így van. Vele szembe sose voltam önző, sőt inkább magamtól vontam meg dolgokat, csak hogy neki legyen, idővel meg már teljesen magam elé helyeztem őt, hiszen a kis húgom. Remélem, minden rendben vele, és nem emészti fel annyira a hiányom, mint anno anyát, mikor Miranda meghalt. Ő teljesen kész volt. - Valahogy nem is feltételeztem, hogy a testvéreid édesszájúak lennének – nevetek fel csilingelőn, miközben a fülem mögé tűröm a hajam, mégse lenne jó, ha összeragadna, csak mert megkívántam a vattacukrot. - Tudod, én ezt soha nem fogom megérteni. Én jobban boldogulok itt lent, mint ott fent. Ezt a világot jobban ismerem, bármelyik másiknál… Miért nem mehetnék hát a saját fejem után, és dönthetném el magam, hogy végzem a rám ruházott feladatot? – pislogok fel a férfire, még csak nem is esek zavarba, hisz a tegeződés számomra annyira egyértelmű, és csak jön magától. - Jó értem én, veszély, démonok, Lucifer…. de hát ő is angyal volt, gondoljátok, képes lenne ártani a saját fajtársainak? - számomra ez teljesen abszurd. Oké, lehet tényleg kegyetlen, lehet, nem kevés vér tapad már a kezéhez, de… miért bántana olyas valakit, aki majdnem olyan, mint ő?
Az emberek világa... legtöbb testvéremmel ellentétben én mindig szívesen térek vissza ide, különös tekintettel arra, mennyit fejlődtek az utóbbi évtizedek alatt. Bár én mindig is azok közé tartoztam, akiket egyenesen lenyűgöz az, amiket véghez tudnak vinni, ez alatt pedig nem csupán a viselkedésükre, a kitartásukra, és az érzelmekre gondolok, hanem arra is, amiket alkotni képesek. Felhőkarcolók, lélegzetelállító városok, olyan művek, melyek még egy olyan illető csodálatát is kivívják, ki az embert eonok óta szemmel tartja. Láttam a születésüket, köztük jártam a kezdetek kezdete óta. Már Ádám és Éva korában is lenyűgöztek Apa teremtményei, s miközben őrködtem felettük és vigyáztam rájuk, újra és újra bebizonyították számomra, hogy ők atyám munkájának ékkövei. Ez a véleményem máig nem változott. Még akkor sem, ha fivéreim nem nézik éppen jó szemmel, hogy ennyit járok a halandók világában. Raphael, ahogy mindig, most is kifejezte egyet nem értését azzal kapcsolatban, ahogy viselkedek. Úgy érzi, azzal, hogy ennyi időt töltök az emberekkel, s hogy ennyire szívemen viselem a sorsukat, sőt, már-már érzelmi vonalon is kötődök hozzájuk, csupán elgyengít és elvonja figyelmemet a teendőimtől, melyeket angyal, nem mellesleg arkangyal lévén felelősségem szem előtt tartani és mielőbb elvégezni. Bár szavakkal nem mondja ki, minden egyes alkalommal látom a szemeiben, hogy nem ért egyet módszereimmel. Ugyan ő is képes lazábban viselkedni, folytonos bizonyításvágya, még ha magának sem hajlandó beismerni, igenis elvakítja a fivéremet. Aminek köszönhetően az Úr legerősebb gyógyítója szerint nem angyalhoz méltó az, ahogyan teljesítem Apánk rám kiszabott feladatait, még akkor sem, ha Apától semmi jelét nem láttam ennek. Michael szokásos hűvös, mogorva hallgatásával nézte végig, ahogy újra távozom a Mennyből. Ő annyiban különbözik Raphael bátyámtól, hogy még ha nem is ért egyet velem, nem teszi szóvá, mert ő, bár félelmet nem ismerve áll ki az emberek oldalán, s harcol a sötét erők ellen, sosem helyeselte az emberi érzelmeket, az ő módszere mindig is inkább a kard maradt, sosem a kötődés, ez pedig Lucika bukása óta csak hatványozottan igaz. Így míg ő szokványos szobor arcát mutatta felém, egyedül Uriel öcsém az, kitől mosolyt kaptam távozáskor, néha úgy érzem, bár ő közülünk a legifjabb ark, mégis több fény árad belőle, mint valamennyiünkből. Így jöttem hát le otthonról, s járom ismét a Földet. Apa szólott, hogy tartsam szemmel őket, mostanában ugyanis megugrott Lucifer testvérem démonainak akttivitása. Arra viszont nem számítok, hogy "küldetésem" során éppen egy angyali testvéremmel keresztezik egymást útjaink. Viszont érzékelem a közelségét, már azelőtt, hogy megütné fülemet a lágy hang. Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy lehetnék dühös rá, amiért eljött otthonról, visszavihetném a Mennybe, hogy megmutassam Raphaelnek a szabályokhoz való mélységes ragaszkodásomat... de valljuk be, az nem én lennék. Így, mint létezésem kezdete óta mindig, most is a magam módján járok el, ajkaimat sejtelmes mosolyra húzom, s azzal fordulok szárnyas testvérem felé. - Az epres íze intenzívebb, az áfonyást csak azért vezették be, hogy többet adhassanak el. - válaszolok és továbbra is mosolyogva csippentek a vattacukrából. - De nem mindenki fegyverezhető le édességgel. - vetek rá egy jelentőségteljes pillantást Mikera és Raphra célozva. Ők nem fogják jó szemmel nézni a szabályszegést. - Ugye tudod, hogy ezzel nem kerülöd el a büntetést? - nézek rá, mosolyom csak sunyibbra vált... heh, én meg a büntetés... de ha már szabályt szegett, az a minimum, hogy zavarba hozom. Miért? Mert nem én lennék, ha nem így tennék.
Vendég
Vendég
Re: Főtér ↠ Szomb. Júl. 23, 2016 11:58 pm
Dina & Gabe
- Kérlek – boci szemeim bevetve nézek az őrre, aki lassan járatja rajtam végig a tekintetét, majd csak horkant egyet, hogy aztán hátat fordítson nekem. Szemeim dühösen szűkülnek össze, hisz úgy tűnik, más utat kell találnom a lejutáshoz, a fene gondolta volna, hogy ez ennyire nehéz lesz. Mindig csak azt hallom, túl fiatal vagyok, túl gyenge és a képességem sem tudom még uralni. De nem, ezek a szavak már nem érnek célt nálam, már a fejembe vettem, hogy akkor is lemegyek, ha emiatt nagyon csúnyán fognak nézni rám. Sosem szerettem holmi fantomokat kergetni, félni olyas valamitől, amit nem ismerek, pedig képtelen vagyok. Még akkor is, ha jelen esetben egy személyről van szó, tudom, hogy elhallgatnak valamit, nekem nem elég annyi, hogy félj tőle, csak mert… De persze nem én lennék én, ha nem oldanám meg ezt a kis kellemetlenséget, így nem kevés energiát belefektetve a dologba, már az egyik New Yorki templom alagsorában porolom le magam, miközben kezd számomra értelmet nyerni a „még szinte semmit nem tudsz” kifejezés. Gyanítom, a véneknek ez már profi szinten megy, én viszont beérem annyival, hogy lejutottam. Innentől meg már ismerős a terep, lévén én nem szárnyasnak születtem, azokat kaptam, és bárki bármit mond, emberként boldogulni nekem akkor is könnyebb. Míg meg nem haltam, fogalmam sem volt arról, hogy létezik egy másik, nagyobb világ is, így hát mondénnek lenni nem nagy megerőltetés, az ösztönök nem vesztek ki, és a bájos mosolyom még mindig megingatja a papot is, aki itt téblábol. - Csak körülnéztem – hangon viszont csilingelőbb, mint kellene, ami meg az új életem járuléka, és ami ellen már nem nagyon tudok mit tenni. Nem foglalkozok vele sokat viszont, ki is lépek a nyüzsgő utcára, majd szerzek egy vatta cukrot, azzal a kezemben, iszom magamba a város képét. Mintha soha el se mentem volna, minden annyira valóságos, annyira eleven, hogy egy pillanatra meg is feledkezem arról, hogy nem szabadna itt lennem. Az Ark viszont eszembe juttatja, de ahelyett, hogy meghúznám magam, odasétálok mellé, mert nem hiszem, hogy egy ilyen zsúfolt helyen készülne fejmosásra, mikor bárki meghallhat minket. - Képzeld, alig tudtam választani az epres és az áfonyás között, te melyiket szereted? – nyújtom neki oda a szerzeményem, egy szikrázó mosoly kíséretében, mintha nem is tudnék róla, hogy rosszat teszek, mintha ez is annyira természetes lenne.
Kezdőlap
Re: Főtér ↠ Pént. Jún. 30, 2023 7:51 pm
||
