Miriam Glass

Hozzám ér egy hópehely. Elolvad a bőröm melegétől. Mint valami furcsa, groteszk mesebeli jelenet. Egyszer azt mondták nekem, hogy minden hópehely egy apró világ. Lakókkal, érzésekkel, élettel. Eltűnik. Elolvad. Mindnyájunknak a végső pillanata eljön egyszer. Hirtelen, a semmiből támadó, fekete indákkal, akkor, amikor nem számítunk rá. Eljön ezerszer és csodálatosan. Mint, ahogy a kezemen elolvadó száz és száz hópehely léte is véget ér. Szinte hallom a halálsikolyokat. Szinte…
Hangosan zörren a faág mögöttem. Felszisszenve fordulok, perdülök meg tengelyem körül, hangosan sóhajtva. Egy rigó. Oldalra döntöm fejemet és nézem. Felemelkedik, szárnyait kitárja, felkapja a szél apró testét. Szabad. Szabad? Én sose lehetek már szabad. Hát más se legyen akkor az! Kezemből kékes fény tör elő, ajkaim ismeretlen nyelven zengnek. Puffanás. A hó elnyeli sose létezett, kicsiny alakját. Szabad lehetett volna. Szabad lehettem volna. Nincs feloldozás. Senkinek.
Ujjaim önkéntelenül fonódnak testére. Már nem ver a szíve. Nem mozdulnak szárnyai. Feketéllő tollai közül kitépek egyet, emlékként kabátom zsebébe süllyesztem. Elkísér halálom pillanatáig. Ha szerencsés leszek, hasonlóképp végzem, mint áldozatom. Halk átok, ami gyorsabban jön, mint a felismerő gondolat.
Gyengéden hull ki kezeim közül teste, szinte gondoskodón ejtem vissza sírhelyébe. A szálldogáló hó hamarosan betemeti. Nekem pedig emlékként megmarad az elnyert szabadsága.
Sötét hajtincseimbe belekap a szél. Lefújja kabátom csuklyáját, felfedve arcomat, a hideg csípte bőrömet, a csillogó tekintetemet, őrült lelkemet. A hópelyhek a hajamba telepednek, aztán a vállaimra. Lehajtom a fejemet és hagyom, hogy lábam vigyen, valamerre a part mentén. Talán egyenesen. Hiszen az-az út visz a pokolba. Nem?
[…]
Rothadó hús, bűzlő szaga. A vér fémes, édesen sós ízének emléke még mindig a nyelvem hegyén. Pont olyan ez az éjszaka, amilyennek elképzeltem. Vagyis, nem egészen. Majd csak lesz. Kezembe veszem a mellettem heverő női holttest kezét, úgy fonódnak össze ujjaink, mintha sose lett volna másként. Mintha a bőrünk összesimulása maga lenne a katarzis. Furcsa nász ez, elfojtott mosolyom árulkodik csupán örömömről. Ismét egy áldozat, aki nem fizette meg a szerződésben foglaltakat…Mit kéne tennem veled, édes, buta kis adósom? Mit kellett volna? Hisz a lelked már az enyém, élettelen tested tudom csak gyötörni…Megnyalom a hévben kiszáradt ajkaimat. A rúzsom íze, megszokottan pihen nyelvemen.
Fojtogató sötétség lep el, mélyre hatol a testembe, mintha a szél összetörne, vagy csak a bőröm nyúzódik egyre le, miként ellep a megnyitott portál förgetege?
[…]
A démon feltámad a lelkemben. Nem tudom és nem is akarom visszafogni. Karmaival feltépi testemet, úgy tör elő belőlem, akár egy fenevad. Ajkaim eltorzulnak, hagyom, hogy átjárjanak az árnyak, hangjuk már a fülemben zúg, ordítanak, velük együtt ordítok én is. Vérre szomjazok, áldozatot akarok!
Átható bűz terjeng a szobában. Olyan, mintha egy állat teteme hetek óta rohadna a helyiségben. A hányingert keltő szag beleissza magát a függönybe, a bútorokba, az összes berendezési tárgyba. Pont annyira maradandó, mint egy emlék. Egy kegyetlen, ám valaki más számára szórakoztató emlék.
Kopp…
Kopp…
Kopp…
Halkan hullnak a vércseppek a sötétlő, aprócska kis tócsába. Elborzasztó, undorító, félelmetes, kéjes. Elmormolok egy varázslatot, majd felülök a belső párkányra, lábamat keresztbe vetve. Vörös ajkaim tébolyult mosolyra húzódnak. Szemeim, akár egy kígyóé…pupillám egyetlen vékony vonallá állnak össze, ahogy mesterművemet figyelem. Ismét egy élettelen, női test. Mennyire vágyta a halált, könyörgött érte..én csak valóra váltottam a kívánságát!  
Még kell, még kell, még kell az őrültség, ahhoz, hogy éljek. Még kell a kínzás, mások félelme, még kell.
Mint egy macska, úgy nyújtóztatom ki felsőtestemet, a csigolyák halkan megroppannak. Előre élvezem ezt az estét, nincs ebben semmi különös. Vagy csak számomra nincs? Erre egy mondén, vagy árnyvadász se tudna választ adni. Csak a halál édes fuvallata…