Heather Singleton

A nevem tükrözi a múltam egy darabját, sosem hívtak Tanyanak, ugyanakkor ez a név volt az amit mindig is kapni szerettem volna. A későbbiek folyamán pedig ez lett az a név, amely mögé elbújhattam, ami eltörölt a föld színéről.
Világra jöttem, mint minden átlagos árnyvadász, édesapám és édesanyám is árnyvadászok voltak, a Klávé belső emberei közé tartoztak éppen ezért én már egész kicsi korom óta ismertem a Klávét irányító embert és annak alembereit. Szeretett is engem, mert gyorsan tanultam és szép kislány voltam. Nem túlzok ha azt mondom, minden korombeli árnyvadász minta példájaként állítottak ki, akár egy festményt, hogy csodáljanak. Persze sokan csak irigyeltek, volt hogy kicsúfoltak, ellöktek, de én sosem sírtam, minden bántás lepergett rólam, mert így lettem nevelve. De volt egy kislány, ő nem igazán bántott, de tudtomra adtam, hogy ha továbbra is olyan maradok amilyen, nem lesznek barátaim, csupán ellenségeim, ki fognak közösíteni és ha most nem is érzem ennek súlyát, később még a családomat is (a Klávét) elárulhatom és ellenük fordulhatok. Beláttam van igazság abban amit mond, igazat adtam neki és elkezdtem másképp élni, persze az önbizalmamat semmi sem gátolta, fel-fel tört, de már sokkal kellemesebben éreztem magam. Az elvárás nőtt a vállaimon de nyugodt maradtam mindenhol, minden helyzetben. Mikor pedig betöltöttem a tizenkettedik életévemet, ideje volt, hogy rájöjjek, egyedül kevesebb vagyok, mint a barátommal. Szorosabbra szerettük volna kötni a kapcsolatunkat, mert tudtuk, a köztünk lévő egyezség, kötelék megerősíti mind a családjaink kötelékét, szövetségét, mind az árnyvilág erejét. Tehát végig mentünk azon a bizonyos folyamaton, hogy egymás parabatai-ai legyünk és együtt dolgozhassunk, harcolhassunk tovább. Volt, hogy meginogtunk, de nem adtuk fel a kihívásokat és elértük célunkat. A kötelék megköttetett és béke honolt a Klávéban is.
Mikor megkaptuk a közös rúnánkat, egyből az edzőteremben kötöttünk ki, hogy megmutassuk ez volt a helyes szertartás, hogy jobban szeretjük egymást mint a barátok vagy a testvérek egymást. De aztán egy nap minden megváltozott, betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, a kapcsolatunk a régi volt bár, de a küldetésünk még sem sikerült jól. Sokan ott voltak, a szüleim, én és a másik felem is. Vámpír lázadást kellett volna vissza szítanunk, de balul sült el, szét váltunk és ránk támadtak. Az édesanyám életét vesztette, apám pedig súlyos sérüléseket szenvedett anyám védelmére kelve. Ők talán még jobban is jártak, mármint anyukám biztosan. Engem és a parabatai-omat elkaptak a vámpírok és mire feleszméltünk, már nem voltunk árnyvadászok, ugyan olyan semmirekellő vámpírok voltunk, a tudat ami akkor nyugtatott, hogy együtt lettünk semmissé, nem külön.

Röpke kilencszáz éve élek, ez alatt rengeteg minden történt, többek között részben bekattantam a magánytól, ugyanis a „halálomat” követő 4 évben elvesztettem a parabatai-omat, nem is volt már az, de én annak tekintettem; azonban ő jobbnak látta ha lelécel és magamra hagy. Camille klánjához csapódtam és őt követtem. Talán ez is közrejátszott a bekattanásomban. Camille nem ismert határokat és félelmet, ha megtetszett neki valaki egyszerűen kiszívta minden csepp vérét vagy átváltoztatta azt. Persze nekem az átváltoztatáshoz sosem volt se gusztusom, se erőm. De az tény és való, hogy öltem meg embereket, csak mert mérhetetlen éhség kerített uralma alá. Semmi és senki nem állíthatott meg. Többé nem volt családom, hiába élte túl apám azt a szörnyű napot/éjszakát, nem keresett többé, megtudta, hogy vámpír lettem és magamra hagyott, mint mindenki. De én ezt már untam, nem érdekelt, a saját utamon kezdtem járni és kitaposni az ösvényt magam mögött. Nem akartam visszatalálni a régi életembe és jó kislányként hazatérni, meggyónni bűneimet és úgy élni mintha mi sem történt volna, mintha nem lennék vámpír és nem számítana semmi sem. Nem óhajtottam magamat hibáztatni vagy éppen neheztelni arra ami vagyok, akivé lettem. Nem mondom, nem voltam büszke, de az évszázadok során megtanultam együtt élni a tudattal: vámpír vagyok.

Bekattanásomat követően egyre inkább kezdtem olyanná válni, mint Camille maga, nem érdekeltek a következmények, csak öltem és kész. De aztán erre felütötte a fejét a Klávé és ugyan az kezdett kibontakozni, mint 1053-ban. Rémes volt és nem bírtam ott maradni, egy remek alkalom volt arra, hogy világot lássak és megkóstoljak szerte a világban minden nemzetiségűt. Így is lett, jártam Indiában, Törökországban, Norvégiában és Franciaországban is. Ám mikor visszatértem sem New Yorkba tértem vissza, nem lettem volna képes ismét apám szemeibe nézni, így elbújtam Philadelphia egy kisebb zugába, mintha nem is lennék. Új életet akartam végre kezdeni és véget vetni az engem kínzó éhségnek, persze ez utóbbira nem volt gyógymód, de legalább megpróbálhattam jobbá válni, hogy ismét büszke lehessen valaki rám, vagy éppenséggel én magam legyek büszke arra aki, ami vagyok. Bevált, de az út még hosszú és akadályokkal teli, még küzdenem kell, még harcolnom kell. - Egy jobb jövőért ~