Dylan Larson

Egy fülledt, nyári nap volt, amikor egy kopott zsákkal a vállamon úgy döntöttem, világgá megyek. Mindig is egy lázadó lélek voltam, egy eleven gyerek, akivel kicsit nehezebben bírtak. Ha bánták, ha nem, nem törekedtem másra. Csak a létezésre. Nem akartam én sosem nagy galibát, sem bajt anya nyakába, de mégis megtalált, mintha én lettem volna a mágnes.
Apró családban nőttem fel, anya volt nekem, és egy borzas eb. Apám sosem volt, csak egy fotón szereplő arc, semmi több. Mintha csak valami mintaalbumból lett volna kiragadva, ahova névtelen arcok állnak be, némi apróért, arcuk pedig bekerül a csarnokba, ahol a szegényebb reklámok válogatnak plakátalanyt. Sem egy név, sem semmi több. Pedig én faggatóztam, kérdezősködtem, mindhiába. „Apád elment, és többé nem tér vissza.” Hogy meghalt-e, vagy csak más asszonnyal, családdal él, nem került megválaszolásra. Csak az, hogy hagyjam ezt, és elég legyen a kérdésekből. Anyámnak talán fájt a dolog, biztosan, én meg csak azért is bombáztam mindennel. Nem olyan szokatlan ez, elvégre a gyerekeket érdekli az apjuk, hiszen az összes barátjának ott van mindkét szülő, neki pedig csak egy, és érkeznek a kérdések. És a csipkelődések. Hát ki tudja ezt gyerekfejjel kezelni? Senki sem.
Nyári nap. Táskámban csupa hasznos holmi. Egy kalapács, hogyha erre tévedne a baltás gyilkos, megvédhessem magam. Mókás, mi? A mobilom, mert valamiért ragaszkodom ahhoz a vacakhoz. Némi kaja, némi váltásruha, és az összecelluxozott kép apámról. Semmi több. Az, hogy mennyire vagyok eltökélt a világgá menetellel, meglátszik. Igazából, ez csak.. ez csak egy hiszti. Összevesztünk. Manapság sokszor kapom fel a vizet, tudjátok, tipikusan semmiségeken. A barátnőmmel is összekaptam kicsit, majd ez már csak lapát volt az egészre. Dehogy megyek én bármerre, de mégis, mégis most elvágyódom kissé. Csendre vágyom, van, hogy megesik, amikor senkit sem akarok magam mellett, csakhogy rájöjjek, nem bírom egyedül. Olyan zavaros minden, és én semmit sem értek. Olyan sok kérdésem van, amire nem ad senki sem választ. Sok furcsaság, ami összezavar, és megmondani sem tudom mi az, mert csak zavart érzek, és nincs rá szavam. Megállok, miközben egy kocsi lassít le, és tudakolja, hogy elvihet-e valamerre. Csak a fejem rázom, legyintek, és már tovább is halad. A hőség rettentő, én meg a sztráda mellett állok, és várok a csodára. Kinyitom a zsákom, és előveszem a vizet, hogy a szomjamat olthassam kissé. Hátamra már igencsak rátapadt a póló a verejtéktől, kusza tincseim a homlokomra simulnak. Hanyagul tűröm hátra, és sóhajtva meredek a távolba. Biztosan keresnek már, a mobil ha nem rezgett eddig ötvenszer, egyszer sem. Nem válaszolok egyelőre, kicsit had rágja magát, máskor talán nem robban ekkorát a dolog. Mert én nem akartam, de mégis. Főleg ha azt vágja sokadszor a fejemhez, hogy apád fia vagy, akit csak ő ismert. Ezért is indultam el, hogy felkutassam, de hát.. semmi nyomom nincs. A diákmunka fizetésemből magánnyomozót akartam, és akarok fogadni, mivel anya hajthatatlan. Felmorranok, és az üveg roppan a kezemben, szerencsére, csak műanyag. Nem érti ezt senki sem.
Egy átlagos diák vagyok, semmi több, egy olyan folttal, amit fényesre szeretnék pucolni. De nem tudom, mert nem kapom meg azokat a kapaszkodókat, amikre szükségem lenne. Egyik felem messze vágyik, a másik pedig maradni akar. Az ellentmondás az életem, a lételemem. Nem vagyok balhés, nem annyira, nem vagyok gonosz, és sem szörnyeteg. Nincs bennem semmi különleges, számomra legalább is. Csupán kíváncsi, érdeklődő, és az, aki még keresi a világban a helyét. De nem leli meg az utat. Egyelőre.
Tovább haladok, nem törődve, hogy bizonyára már visszafele kellene haladnom. Mit számít. Ez egy nagy kaland, ahogy az egész élet. Csak este válaszolok a telefonra, szegény majd lemerült a fogadatlan hívásoktól.
Nincs semmi gond. Ki kellett szellőztetnem a fejem.
De nem teszek le róla, meg fogom találni az apámat, aki talán válaszol mindenre.