aidan norman

A csillagokat bámulod, amik úgy bámulnak vissza rád, mintha mindenért te tehetnél, pedig csak megszülettél, és volt egy ballépésed. A mai napig nem tudtad helyrehozni, és a legnagyobb baj, hogy soha nem is fogod tudni, tönkretetted valaki életét, ezzel adva támadási pontot az emberek kezébe, akik nem kedvelnek téged. Próbálod helyrehozni, ahogy most is teszed, ezért ropog talpad alatt a száraz avar, ami lehullott már, de új még nem került a helyére. Hogy is kerülne, hiszen az idő épp most fordul őszből télbe, a hideg még nem ráz, de érzed, hogy így is csontig hatol, és belülről hűt le, mintha egy jégkamra lenne tested közepén, a vért lüktető szíved helyett. Nem tudod, hogy miért érzel így, lehet csak mert kevés a ruha, ami testedet fedi, de az is lehet, hogy ennek okozója az a maró bűntudat, ami belülről csak úgy marcangol, és tép, mintha szét akarna szaggatni, és a félelmed az a jeges marok, ami gátol, hogy kicsit jobban érezhesd magad.
Az éj leple alatt közlekedsz, senki sem vesz észre, hiszen fekete öltözékeddel beolvadsz a környezetbe, a sikátorok, és szűk utcák úgy nyelnek el, ahogy a kígyó az áldozatát, mintha ott se lennél, csak egy árny vagy. Reménykedsz abban, hogy még van remény a számodra, hogy nincs minden veszve, de te magad is tudod, hogy elveszett minden remény azon az estén, mikor a vérfarkasok ellen nem arattál győzelmet, ennek pedig egy másik vadász látta kárát.  Te megúsztad, de ő meg lett harapva, ami ahhoz vezetett, hogy a vérfarkas gének elindítottak benne valamit, ami visszafordíthatatlan következményekkel járt, te pedig csak állsz, és azt sem tudod mi van. Lesokkolódtál, nem tudtál semmit sem tenni, a lábad földbe gyökerezett, és érezted, hogy sosem féltél még annyira, mint akkor életedben, de a farkas elment, mintha ez lett volna a dolga. Hogy rád ijesszen, és a melletted álló lány életére törjön, aztán mint aki jól végezte dolgát továbbálljon.
Azóta mardos a bűntudat, nem tudtál túllépni azon, hogy tönkretetted valaki életét, csak azért, mert figyelmetlen voltál, majd nem tudtál mit kezdeni magaddal, és a fegyverrel, ami a kezedben volt. Mára okosabb vagy, erősebb, edzettél, hogyha valaha is megint bajba kerülne megvédd, pedig tudod, hogy abból nem kér, rühell téged, ezt már elmondta, nem is kételkedsz szavai hitelességében. Mégis itt vagy, éjszaka, és az ő nyomait követed, amik hozzá vezetnek. Nem akarsz lebukni, csak figyelni rá, és arra, hogy ne essen baja, ha már itt vagy, és eddig figyeltetted. Igen, azt tetted, tudni akartad, hogy jól van, és senki sem árthat neki, hogy megtanult magára vigyázni, vagy megvédi-e más, ha már te nem lehetsz ott. Most viszont itt vagy, és csak figyeled, vigyázol rá messziről, de vajon tudsz bármit is tenni, ha bajba keveredik?! Nem, valószínű nem fog kérni belőle, amit megértesz, mégis mélyen legbelül reménykedsz, hogy egyszer ez még jóra fordulhat. De az sem most lesz, hiszen nekimész egy kukának, aminek a fedele hangosan csörömpölve esik le, és minden ami benne volt kiborul, az ő barna szemei pedig rád szegeződnek, te pedig ekkor tudod, hogy ezt elbasztad.