Egyetem - Wade & Sara ↠ Vas. Márc. 26, 2017 9:57 am
Wade
">
A feszültség a bőrömön hullámzik. Lerázhatatlanul. A génjeimbe kódolt temperamentum pedig csak olaj a tűzre. Üres a folyosó. Az utolsó előadások zajlanak éppen. Csak James és én állunk a szekrényeknél. Ujjai fájón marnak bele kezembe. Megránt. Hátam a hideg fémnek ütődik. Felszisszenek. A farkas üvölt bennem. Felé kap, testemben rázkódik. Zihálásom messzire hallatszik. Mint egy őrült démon, tépkedi a testem börtönét, hogy végre kiszabadulhasson és elégtételt vehessen a fiún. - Engedj már el! Állítsd le magad! Ittál?! - suttogom feszülten és remegve figyelem. Tekintetem segítségért kiált, ahogy körbe nézek...feleslegesen, mert sehol nem látok senkit. Magamnak kell megoldanom a dolgokat. Mint mindig. Oké...két lehetőség van, mielőtt bármi baleset történne. Átváltozok és kinyírom, vállalva a következményeket, a Klávé büntetését, hogy Csontvárosba száműzzenek, vagy megpróbálok higgadt maradni és valahogy másként megoldani a problémát. Ajkai erőszakosan érintenek. Testem megfeszül, kéretlen a csók. Erőszakos az egész jelenet. Távol kell tartanom magamtól. A nőiességem felsikolt. Szemeim zölden villannak, egy másodperc csupán az egész. A fenevad felvonyít bennem...Kezem határozottan szorul rá csuklójára, megcsavarva azt. Hallom a csontok ropogását. A fájdalmas hörgését. A szekrénynek vágom. Feje hangosan csapódik a fémnek. A vér édes fűszeressége csapja meg orromat. Hátrálok, riadtan nézem az eszméletlen testét. Levegőért kapkodok. Valami megváltozik a levegőben. Az oxigén nem telíti el a tüdőmet, meg fogok fulladni. Csontjaim elcsúsznak a testemben. Négykézláb találom magam a kőpadlón. Szemeim a falon kattogó órára ugranak. Pár perc és vége az esti előadásnak a teremben. Remegő testtel vonszolom el magam a következő előadóig, ami üresen áll a sötétségben. Mielőtt a földön vergődnék a padok között, még becsapom az ajtót. Tekintetem ekkor találkozik vele. Wade...Már nem tud visszarántani pillantása a valóságba. A farkas a testemben, az érzelmi sokktól, eltépi a láncait. Körmeim a parkettát kaparják. Felsikoltok, nem tudom megfékezni. A haragom, előcsalogatja bestiámat. Úgy vedlem le halandó testemet, mintha csak egy ruha lenne. Egy ócska porhüvely, ami a sarokba hajítok. Morgásom vészjóslóan visszhangzik, a falak üressége között. Vöröses bundám, félelmetes alakom az ablakokon beáradó, sárgás fényben fürdőzik. Árnyékok járják táncukat körülöttem. Hallom a szívük dobbanását, méterek választanak csak el tőlük. Istenem...valaki fékezzen meg!