the beast what i've become

Jócskán elmúlt már éjfél, amikor kiléptél a lakásod ajtaján. Az utcákon síri csend honolt, csak a belváros felől hallottad az éjszakai élet hangjait, melyek vérfarkas hallásod ellenére is csak tompán jutottak el hozzád. Éppen erre vágytál. Csendre és magányra. Na nem mintha ez utóbbiból nem jutott volna ki bőven az elmúlt években...
Arra volt szükséged, hogy kiszellőztesd a fejed, hogy az est csípős levegője lehűtse dühtől forrongó véredet.
Sétára vágytál, az mindig lenyugtatott és kitisztította a gondolataidat, amik szüntelen csak egy dolog körül forogtak.
Folyton az elcseszett életeden rágódtál, arra a napra gondoltál, amikor minden tönkrement. Arra, hogyan nézett rád az anyád, micsoda izzó gyűlölet ült a tekintetében és, hogy milyen könnyen tagadott meg téged.
"Többé nem vagy a lányom" - mondta. Neked pedig a szíved szakadt meg szavai hallatán. Valami összetört benned, apró darabokra, amiket talán már soha nem lehet újra összeragasztani.
Elvesztetted önmagad, nem voltál többé árnyvadász, csak egy kitaszított, akinek nem maradt senkije és semmije.
Az a nap benned is épp oly' gyűlöletet ébresztett, mint amilyennel az anyád nézett rád. Gyűlölted magadat, azt, amivé lettél. Az anyádat, az árnyvadászokat, különösen egyet, aki erről az egészről tehetett.
Megint ezek a gondolatok... Sosem hagynak békén, nem eresztenek. Mintha azt akarnák, hogy szenvedj. És ha valóban ez volna a céljuk, akkor sikerrel jártak. Szenvedtél. Hiába telt el azóta pár év, még mindig gyötörtek az emlékek és az érzések, amiket eddig is próbáltál mélyen elnyomni magadban. De nem voltak elég mélyen, mert időről időre, mikor a magány a legerősebben nehezedett rád, újra a felszínre törtek. Ilyenkor pedig hosszú sétára volt szükséged. Mint ez alkalommal is.
Kihalt utcákon sétálsz keresztül. Azt sem figyeled merre mész, nincs igazán célod se, csupán a megnyugvást keresed. A hűvös esti levegő csípi arcodat, megtelíti a tüdődet és borzongással tölti el testedet. Ahogy a szél bele kap sötét hajkoronádba, halvány mosolyra húzod az ajkaidat. Mintha csak egy kedves pajtásod lenne, te és a magány karöltve haladtok töretlenül is előre.
Felismered az utcát, amin keresztül mész. A sötét ellenére is jól látod azokat az ismerős falfirkákat, amikkel már többször is összefutottál a nyugtató sétáid alkalmával az évek alatt.
Hiába, a Praetor Lupusnak igaza volt, az önkontroll helyreállításában sokat segített neked egy ilyen séta, még ha ezt nehezedre is esett elismerni. Ráadásul sokkal jobb volt, mint egy gumiszoba, ahová akkor zártak, amikor még egyáltalán nem tudtad kontroll alatt tartani az átváltozásodat. Ezért mondjuk kicsit nehezteltél rájuk, de végösszegben nekik köszönhetted, hogy még mindig éltél. Ha ők nem találtak volna meg, és nem segítettek volna rajtad, az árnyvadászok pikk-pakk tettek volna róla, hogy ne rohangáljon egy irányíthatatlan vérfarkas a városban.
Ironikus, hogy volt idő, amikor egyet értettél az árnyvadászok törvényeivel, de most, hogy annak a másik oldalán álltál, már láttad, hogy az milyen hibákkal volt tele.
Lassan sikerül lenyugodnod, békesség száll meg, így bármiféle habozás nélkül visszafordulsz, ezúttal úticélod is van; haza.
Most, hogy nem borítják el elmédet a kavargó gondolatok, sokkal figyelmesebb vagy. Körbejár a tekinteted minden sarkon, épületen, néha hallgatózol is. Nem tudod miért, talán megszokásból csinálod. Az árnyvadászként töltött évek megtanítottak arra, hogy mindig ébernek kell lenned, most pedig, hogy falka nélküli vérfarkas lettél, ez különösen érvényes volt.
Már csak egy utcányira vagy a lakásodtól. Még mindig minden csendes, talán túlságosan is. S, mintha csak ezt akarná megcáfolni, a következő pillanatban irtózatós csörömpöléssel hullott földre valahol a hátad mögött egy szemetes fémfedele.
Megpördülsz, tekinteteddel azonnal a zaj okozóját keresve. Először nem ismered meg, talán nem is akarod megismerni, de ahogy a pillantásotok összefonódik, már tudod, hogy ő az. Minden baj okozója.