Natasha J. Sorensen

Istenem, hogy lehet valaki ennyire hülye? Néztem az előttem heverő ezüstbilincsbe fogott márványbőrű vámpírt, aki folyamatosan fújtatott, sziszegett, morgott rám. Nem mintha ért volna vele bármit is, mert jó magam feltettem a bakancsba bújtatott lábamat az asztalra, és kezemben egy whiskeys pohár dülöngélt – aranybarna tartalma épp hogy nem érte el sosem a peremet, ahogy jobb kezem ujjai között forgattam. Nyugalom, béke,  szórakozottság jellemzett abban a pillanatban. Valóban jókedvű voltam a helyzethez képest, pedig piszkos munka...
– Időm, mint a tenger – lestem a kattogó órára.  – Szép óra. Melyik korból szerezted?
– Még világháború előttről – nyekeregte, mire elismerően bólintottam egyet. Ha ennyi évet éltem volna, valószínűleg nekem is lenne. Na de, hogy a helyzetről is lerepüljön a fátyol,  pontosítom, mi van. Ez a drága vérszopó, Rierdan azért ül itt, mert keresztbe tett nekem. Konkrétan megette az egyik ügyfelemet, és én az ilyet nem szeretem, nagyon nem! Főképp, ha olyanról van szó, aki vámpírméregből készült fájdalomcsillapítóval lát el… már pedig, Rierdan biztos nem fogja átvenni a helyét, ha jól sejtem, nem mintha egy vámpírral akarnék én üzletbe kezdeni.
– Mit akarsz itt, Tasha? – Belenéztem a sötét íriszbe, és alig akartam elhinni, hogy ennyire idióta, vagy jól játssza magát. Komolyan? Nem esett le neki, hogy miért zavartam meg?
– Rierdan – vontam fel a szemöldökömet, és kiittam a poharamat. Az alkohol kellemes meleggel töltött el, sóhajtottam. – Nem szegném meg a Szerződést, azonban megetted az egyik partnerem.
– Nem is vagy része az árnyvadászoknak – röhögött ki, szemfogait láttam megvillanni. Mélyen beszívtam a levegőt, hogy nyugalmat parancsoljak önmagamnak, mert tudtam, hogy ha elvesztem a fejem, akkor itt nagy bajok lesznek. A forrófejűség volt az egyik nagy ellenségem, ha elgurult a gyógyszerem…
Nem vagyok részese? Való igaz, a New York-i intézetet egy ideje hanyagoltam. Igazság szerint nem is az államokban születtem, hanem Indrisben, majd apával kiköltöztünk először Dublinba (igen, jól hallottad, Dublinba, ne légy rasszista), majd az államokba, és egészen addig voltam az Intézet bentlakásos tagja, míg apámat is el nem vitte egy démon... Mivel a vadászok semmit sem tettek az ügy érdekében, hogy is tettek volna… így aztán leléptem, amúgy is, nagy álmom volt, hogy Vasnővér legyek, még ha ez azt is jelentette, hogy sosem lehet családom.
– Fogd be, Rierdan . Jobban, mint hiszed – ültem fel, és bal kezemről lehúztam a kesztyűt. Előkerült groteszk balkarom, melyet nem nagyon szerettem mutogatni. Okkal.
– Tehát igaz, az Angyalok bal keze? Azt hittem, csak szóbeszéd rólad  – vonta fel a férfi a szemöldökét, és megbabonázva nézte a kezemet, ami bőr és fém furcsa keveréke alkotott. Nem így születtem,  amikor Vasnővér lettem, az egyik szeráfpenge készítése során baleset ért. A kezemet nem tudtam mozdítani, csak a forró fém égette a húsomat, azt hittem ott fogok menten meghalni – meg kellett volna halnom. A főnővér próbált megmenteni, és a rúnák a fém mentén egybefolytak, vonalaik keveredtek, és ezért talán, vagy mert valami felsőbb hatalom azt akarta, hogy éljek. Megmenekültem ily sebesült karral. Alkaromig, közepéig adamantin a bőröm,  utána kacskaringós mintákkal tűnik el a hámréteg alatt. Először azt hittem, ez valami átok, de aztán harcban... harcban kimondottan jól jött, hogy nem fog semmi rajta,  és közelharcban kiemelkedő lettem.
– Igen – duruzsoltam, és dzsekimet feltűrtem, miközben felálltam és hozzá közeledtem. – Gondolom, tudod hogy az alvilágiakra hogy hat a szent acél. – Hangom semleges maradt, mintha csak köszöntem volna neki. Megropogtattam ujjaimat, vagyis inkább csak próbáltam, mert a fém semmilyen hangot nem engedett át. Halkan csengett, mikor összedörzsöltem ujjaimat.
– Ez csak... – kerekedett ki a szeme, és az általam behúzott pofonra oldalra bicsaklott a feje. Kezem nyoma ott pirult az arcán,  mintha megégett volna.
– Miért kellett megölnöd? – mormogtam, hogy a kérdést rendezzük, majd újabb ütéssel ajándékoztam meg. – Nem hiszem el, hogy egy olyan idős vámpír,  mint te nem tudnád kontroll alatt tartani magadat. - Újra, és újra lendült a kezem, én el tudtam játszani, ha ő nem beszél.
Kezem könnyen mozgott, mintha tényleg igazi bőröm lenne a fém. Igaz, valamennyivel nehezebb volt, és sokáig tartott hozzászoknom... nagyon sokáig, nem is akarom részletezni, hogy telt az a pár hét, hónap, év...
Nem válaszolt, ami csak arra adott okot, hogy ne kíméljem.
– A Kör – nyögte, mire felegyenesedtem mosollyal. Valentine és a kis csatlósok... már majdnem 20 éve a kis parádénak, de újra kezdik. Hallottam hírét, de egyelőre még nem foglaltam állást az ügyben.
– Felhívják magukra a figyelmet... – csóváltam meg a fejemet kuncogva.  Nekem ennyi elég volt, tudtam, hogy mit kell, mit tegyek. – Tudsz te beszélni,  Rierdan. – És a fiókból vért vettem elő, amit neki dobtam. Eszemben sem volt megölni a Szerződés általiakat, hülye azért nem vagyok. Fújtatott egyet mérgesen válaszul.
– Ne légy morci – engedtem ki a bilincsekből. Nem mozdult felém,  amit jó néven vettem. Mindig is játszottam a tűzzel, ez most sem volt másképp, más kérdés, hogy Rierdan is vette a lapot, hogy rosszul végződhet sorsa. – Javaslom, most lépj le. Nem sok van napfelkeltéig – néztem ki az ajtón. Egyenesen egy színpadra lehetett látni.  Na igen, bárpultos vagyok. Gáz vagy sem, de Indris suli után ilyenbe tudtam a legkönnyebben kezdeni. A mondének között más képzettség kell, mert hogy valamit csinálni akartam mindenképp…
– Remélem tudod, hogy ezért még számolunk.
– Mint mindig, fenyegetésedet tuszkold másra, hidegen hagy – dobtam felé egy ártatlan mosolyt. Félnem kellett volna, de ezt az érzést kiölte belőlem a múlt. Elfogadtam, hogy bármikor vége lehet az életemnek, így aztán minden napot úgy éltem meg, hogy az utolsó is lehet, minél jobban kiélveztem, azt tettem, amit akartam, és amit jónak láttam. Igaz, lázadok, elszakadtam a csapattól, és radikális módszereim vannak, de nem jelenti, hogy rosszat is akarok. Mégis csak ízig-vérig árnyvadász vagyok, nem? Isten kiválasztott, akkor tegyünk az ő kedve szerint.
- Jut eszembe, szerezz valakit a helyére.  
- Nem kéne használnod... - De nem mondott nemet,amit jó pénznek véltem.  
- Semmi közöd hozzá - vágtam rá,  és egészen addig néztem utána míg el nem tűnt.  Biztos, valami boszorkánymestert keres fel a gyógyulás érdekében.
– Hmm… – gondolkodtam el. Azt hiszem, itt az ideje, hogy meglátogassam az intézetbelieket, és kicsit részt vegyek a csapatjátékban. Már előre érzem, hogy nehéz menet lesz, igazi kis tortúra, de izgatottan várom.
~Jövök!~