♥ BB - Bloody B'tch ♦

- …jönnek… jönnek… jönnek… jönnek… - a sötét, rideg falnak dőlt. Ott kuporgott a földön, átkarolta lábait, míg csapzott, hosszú, szőke haja az arcát takarta. Idegesen, rettegve ismételte a szót. A penészes, omladozó, három négyzetméteres helyiségben nem volt semmi. A vasajtón rácsos ablak ékeskedett, mindössze azon keresztül jött be némi mesterséges fény. Bántotta sötéthez szokott szemét. Léptek közeledtek. Nem egy, nem kettő… három.
- …jönnek… jönnek… jönnek… itt vannak… itt… itt… ÁÁÁÁ! – mihelyt megálltak az ajtaja előtt sikoltani kezdett. Tenyereit a fülére tapasztva sikított, ahogy a torkán kifért. Két, páncélba bugyolált fegyveres nyitotta ki a vasszerkezetet, melyen besietett a középkorát is jócskán megélt fehér köpenyes férfi – ÁÁÁÁÁ! ITT VANNAK! ITT VANNAK! ÉRTEM JÖTTEK! – kiabált tüdeje teljes kapacitásából a fiatal nő, mire az orvos nyakba szúrta egy fecskendővel. Betsy elaludva hallgatott el. A fegyveresek hóna alatt karoltak belé, hogy kivigyék a hideg, koszos pinceszobából.

Erős fény világított szemeibe, amikor magához tért. Hirtelen akarta megemelni fejét és kezeit, de nem tudta. Testének minden egyes porcikáját leszíjazták. Íriszeit forgatta, de csak a fehér mennyezetet és a neoncsövet látta. Idegesen járt tekintete, míg nem talált magának egy olyan pontot, ami leköthette volna szemeit. Fehér köpeny, gumikesztyű, maszk… ismerős szempár. Ugyanaz a férfi volt, mint aki nem is olyan régen elkábította. Őhozzá tartozott. A tulajdona volt és azt tehetett vele ezen falak között, amit csak akart.
- Hallom őket. – szólalt meg végül halkan, egyenesen a férfit figyelve – Itt vannak… el fognak kapni… Itt vannak… Hallom őket. – gördült végig egy könnycsepp az orcán.
- Ne aggódj, Betsy, meg fogunk gyógyítani. Csak segíteni akarok neked. – melegséggel teli volt a hangszín, de a torok mélyén fertőzött hangszálak bújtak meg. Minden egyes hang, amit generáltak mérgező volt. Hazug szavak, amik beivódtak az ember elméjébe és soha többé nem lehetett megszabadulni tőlük.
- Meggyógyítani… segíteni… nekem… – ismételt el pár szót halkan, miközben feltekintett a plafon ürességére, majd testét átjárta a bizsergető érzés. Izmai megfeszültek a beérkező hatástól. Szó szerint sütötték meg az agyát.

A harmadik emeleti szoba igazán kellemes volt. A nap fénye lágyan melengette Betsy bőrét. Felé nyújtotta csupasz nyakát, orcáját, hogy lehunyt szemeivel kiélvezhesse a pillanatot, mielőtt véget ér az óra és mehet vissza a föld alá. Még nem volt alkalma eldönteni, az itt töltött évek során mi volt a legszörnyűbb, de azt biztosan állíthatta, nem akar itt lenni. De, mégis ki akar egy sikolyokkal, félelemmel, halállal és kínnal teli helyen élni? Ráadásul… örökké.
- Mire gondolsz most? – kérdezte egy finom, mézes-mázos, vékony női hang. Vele szemben ült egy fotelben. Lábait keresztbe tette. Kigombolt köpenye mögött: egy bézsszín blúz, fehér gyöngyös nyaklánccal, sötét szoknya, fekete harisnya és piros tűsarkú. A téglalap alakú szemüvege mellett a barna tincseket kontyba rendezte, míg ölében egy notesz pihent, ujjai között egy tollat forgatott. Betsy rosszat sejtető arccal nyitotta ki szemeit, melyek fenyegetőn fúródtak a doktornő tekintetébe.
- Arra a napra. – felelte végül komolyan, hangjából mindennemű érzelmet kiszívva. A másik feljebb tolta pápaszemét és megköszörülte a torkát.
- Úgy érted, arra a napra… amikor az édesanyádat és a húgodat megölték? Vagy, a két nappal későbbire, amikor behoztak ide? – állta a beteg tekintetét. A hallgatásból arra következtetett, hogy az előbbiről van szó. Folytatta – Hol van az édesapád?
- Papa… – elhalkult a hangja, lesütött szemeivel elgondolkozott, mígnem határozottan nézett vissza az orvosra. Kihúzta magát, büszkének akart tűnni, holott ölében pihenő ujjait összeszorította – Nekem nincs apám! – olyan boldogan mondta, olyan meggyőződéssel, mintha épp ez lenne a helyes és normális. Betsy sosem tapasztalhatta meg, milyen, ha az embernek két szülője van. Világéletében egyedül élt az édesanyjával – aki a társadalom legalján élt és dolgozott, hogy enni adjon két leányának – és a húgával. 16 esztendősen vesztette el őket, amikor „szörnyek jöttek”.
Az agyturkász leírt valamit.
- A legutóbbi beszélgetésünk óta, gondolkoztál már az utolsó kérdésemen? Mikor kezdted látni őket? A jeleket, a… szörnyeket. – emelte fel fejét, hogy felvehesse a szemkontaktust páciensével. De, Betsy nem felelt. Ledermedve ült és bámult a nő mögött egy pontot, a könyvespolc előtt. Megmozdulni sem tudott. Kitágult szemeivel egyre csak nézte a semmit. Az orvos szemében úgy tűnt, amikor megfordult, de ő látta. Látta a nőt. Fekete hajával, sminkével, ruhájával és a testét borító furcsa, kacskaringós rajzokkal – Betsy… Betsy… Betsy! Figyeljen rám! Betsy! – az emelt hangvételre a már említett orvos rontott a szobába. Ahogy meglátta a szoborrá vált szőkeséget, egyből ápolókat hívott és odasiettek hozzá. Elmozdították testét, megragadták és kivitték a szobából. De ő… ő egyre csak ugyanazt a pontot figyelte. Látta, ahogy az ismeretlen csuklyás… visszanéz rá.

Először bezárták. Sötétbe, magányba és rettegésbe. Szörnyeket, árnyakat, kísérteteket látott. Félt mindentől, ami új volt számára és attól is, ami nem. Hangokat hallott, olyan dolgokat látott, amik a köpenyesek állítása szerint nem voltak ott. Gyakran sikoltozott, álmatlanul teltek éjszakái, esetenként agresszívan lépett fel az őt körülvevők ellen. Paranoiásan, rettegéssel telve ismételgette ugyanazokat a szavakat és a gyógyszerek… nem segítettek. Egyetlen dolgot akart; szabadulni. Elfutni mindentől, ami bántja és félelmet kelt benne. Próbált kárt tenni magában, hogy az új fájdalom eltompítsa a régit. Önnön életének kioltásával is próbálkozott, többször, sikertelenül. Végül, egyetlen út maradt előtte: a szökés. A bezártságtól úgy érezte csak rosszabb minden. Kiszámíthatatlanul viselkedett és sosem volt megállapítható az érzelmi töltöttsége.
Amikor 16 évesen bekerült az elmegyógyintézetbe, nem beszélt. Ártatlanul szorongott, csendesen és csak egy dolog volt képes lekötni a figyelmét: Harley Quinn. Remélve, hogy ez segít neki feloldódni, a kizárólag vele foglalkozó orvos a megfigyelésekre és vizsgálatokra hivatkozva adott neki néhány képregényt. Itt szeretett bele a színes karakterbe, mígnem szobájának egyetlen dísze a falon – tőle biztos magasságban – a tévé nem lett, ahol naphosszat Harley kalandjait követte. Minden békés volt, míg egy napon… az egyik újonnan megismert fiatal orvosról ki nem derült, ő is egy szörnyeteg. Egyedül ő látta. Betsy volt az egyetlen a sok, súlyos és veszélyes beteg közül, aki látta a doktor igazi énjét.

Nem az volt a cél, hogy meghaljon. A szenvedést sokkal többre tartották. Hiszen, általa megvizsgálhatták, feszegethették testének és elméjének határait. Gépekre kötötték, hogy lássák és tanulmányozzák, milyen vegyi folyamatokat indítanak el az embertelen kezelések. Azt mondták… segítenek. Azt mondták… meggyógyítják. Hazudtak.
Sokan vették körül. Egyiküket sem ismerte fel. Vastag bőrszíjakkal kötözték a székhez, szájába egy golyót tettek, hogy ne tudjon sikoltani. Fejét kitámasztották. Egyedül tekintetét kapkodhatta ide-oda. A szemgolyó gödrében hevesen mozgott. Háta mögül egy hosszú, barna haját lófarokba fogó nő lépett elő. Egyik kezével megkapaszkodott a szék támlájában, épp Betsy válla felett. Lehajolt, hogy belenézhessen az alany szemeibe. Ördögi, embertelen vigyorral és tekintettel néztek össze. Szabad kezével a mellettük lévő asztal felé mutatott, nagy ívben vezette karját. Két, nagy fémdoboz volt rajta több orvosi eszközzel – mint fecskendő, szike, tabletták, vatták, nyugtatók és bénítók – egyetemben. A fenyegetően álló fémdobozokon egy-egy színes matrica ékeskedett. Egy rózsaszín és egy barna.
- Milyen ízűt szeretnél? Epreset vagy csokisat? – gonoszan mosolygott rá, majd visszavette maszkját és eltűnt a látószögből. Csövekkel tömték tele orrlyukait, ereit, torkát. Ezután, Betsy testén különböző anyagokat vezettek át. Miként a számára ismeretlen anyag végig haladt benne az hatalmas fájdalmat hagyott maga után. Gyötörte az izmait, ereit és legszívesebben letépte volna a saját bőrét tőle. Egyik csövön a másik után haladt végig az ismeretlen anyag. Az orrán, a könyök hajlatán, a kézfején, minden egyes kellemetlen ponton volt benne tű, míg vigyorogva szemlélték a torz arcizmokat, a remegő, majd megfeszülő végtagokat. Egyikük, mintha csak egy egér futási sebességét mérné, bólogatva, szorgalmasan jegyzetelt.
Elektromos székbe ültették, hogy teste minden egyes sejtjét kínozhassák. Kitartása, küzdeni vágyása, élni akarása egy pillanatra sem hagyott alább. Noha, korábban többször akart elfutni, és a kutatások során számtalan alkalommal gördült le egy-egy sósvízcsepp orcájáról, ő nem adta fel. Hiába nem tudott utána napokig lábra állni, vagy megmozdulni. Nem számított, hogyan éheztetik, hogy mit tesznek vele. Egyetlen dolgot akart csupán és ez az apró fénypont - melyet gyakorta összetévesztett a mennyezeti lámpa vakító fényével – életben tartotta. Szabadság… Mily’ megfoghatatlan is lett ez számára. Talán… soha nem is ismerte. Még gyermekként sem.

Halálosan félt, amikor épp akadt egy kis szabad ideje és az üres, dohos szobában hagyták. Olykor, hallott másokat sikítani. Egy másik emeletről szűrődtek át a hangok. Arra gondolt, bár a kényszerzubbony lenne rajta és bezárnák egy gumiszobába. Milyen gyönyörű is lehet az a hely! De, ő sosem került oda. Csak hallotta a többi orvost, ápolót, őrt és beteget beszélni róla. Betsy - mivel nem mert már a kijutásról álmodni - csakis erről a szobáról gyűjtött ábrándokat magának. Eme kegyetlen világban, az a hely biztonságosnak és békésnek tűnt.
Megesett, hogy néhány súlyosabb beteget, akit már sem odakint, sem máshol nem keresnének és kezelhetetlenné váltak, áthoztak ide. Vagy elevenen felboncolták, vagy megkínozták. Minden esetben ugyanaz lett a többiek sorsa: halál. Aztán ő következett. Újra… meg újra. Napokon… heteken… hónapokon át.

24 éves korára teljesen bedilizett és felvette azt a személyiséget, azt a védőburkot – ha még nem veszett el teljesen –, ami most őt adja.
Harley Quinn megszületett.

Nyolc hónappal azután, hogy az ismeretlenek fogságába került, valami történt. Valami, amiről már rég lemondani látszott. Erős kiabálások hallatszottak a másik szobából, abból, amelyikben kínozták. Rettegve kuporgott a földön, végtagjait mellkasához húzva ült, haja mögé bújva pillantott az ajtó rácsos ablakára. A felfordulást végül hangos lövések szakították félbe. Nem mert megmozdulni, a csend leülepedése után sem. Az alul beszűrődő fényt két ponton megszakította… Valaki áll az ajtó előtt. A hatalmas karikán a sok másik között csörög a kulcs, beül a zárba és nyikorgás közepette kinyílik a vasajtó. Betsy nem mozdul. A léptek közelednek, megállnak mellette, majd egy erős, ismerős kar körbe öleli, felemeli a hideg betonról és kiviszi. Felnyögve reagálja le a vele történteket. Lopva, bosszúsan les át a férfi válla felett. A padlón vérző holttestek hevernek. Azokéi, akik nyolc hosszú és keserves hónapon át távol tartották a megszokott folyosóktól és hangoktól. A folyosó erős fénye, a falak fehérsége szinte megvakította, így visszahúzódva a karokba magában tisztázta: vége van.

Az étkezőben csak a kanalak és teli pofák rágó mozgásának hangját lehetett hallani. Betsy egyedül ült az egyik hosszú fémasztalnál. A tálcáján lévő ételnek nevezett moslékot méregette. Bele-bele túrt evőeszközével, unottan támasztotta fejét. A bambulásából egy, az asztalon csattanó hang rázta föl. Egy műanyag poharat vágtak le elé, melybe végül narancslevet töltöttek. Vagy, legalábbis valami ahhoz hasonlót. Betsy figyelte az ital mozgását, mely ott hullámzott tőle két órára.
Ott! A felszín tükrében! Ott van!
Lassan, alig észrevehetően elnyíltak ajkai. Óvatosan nyelt egyet, majd egy hirtelen mozdulattal megragadta a tálcáját és jó erősen fejbe vágta a mögötte álló férfit. Azt a fiatal orvost, akit mindig is szörnynek látott. Csatakiáltás kíséretével ugrott neki. A testén eluralkodó hév következtében öt kommandósra és egy ápolóra volt szükség, hogy megfékezzék. A köpenyes fiatal csak mosolygott vérző sebei ellenére. Örömét lelte a nő provokálásában.
A sikoltozó, kiabáló, támadó viselkedésű Betsy-t átvitték a szobájába, ahonnan nem sokkal később – még jó pár, a többi alkalmazottra kiható gyilkossági kísérlet után – áthelyeztek egy saját részlegbe. Megmagyarázhatatlan módon a kezdetek óta vele külön foglalkozó orvos minden egyes tette ellenére megvédte. Új szállásában több rács, magasfeszültség és cella várt rá. Külön terme volt, külön őrökkel, ahová minden egyes nap, órákon át beszélgetett vele… Daddy. Ám, ez egyszer akadályozta meg a következő három évben, hogy szökni próbáljon. Félelmei eltompultak, más érzelmek lettek rajta úrrá. Magabiztosabb, erősebb, szemtelenebb és kiszámíthatatlanabb lett. Igazi… rossz kislány.

Hosszú zaj töri meg a függőágyón tornázó Betsy gondolatainak csendjét. Piros lámpa fénylik, és a dupla rács egyik ajtaja kinyílik. Egy nagy tortával és díszes, színes ajándékdobozokkal lép be az ötvenes évei végén járó Daddy.
- Tudod, milyen nap van ma? – a nő alsó ajkába harapott, lendült kettőt, majd legimnasztikázta magát a magasból. A közöttük lévő rácshoz szökkenve megragadta a fémet.
- Csak nem ünneplünk valamit? – kérdezett vissza ördögi vigyorral ajkain.
- Ugye tudod, hogy nem szabad a rácshoz érned? Miért kell ezt minden alkalommal eljátszanod? – súgta oda neki az orvos.
- Úgy érted, ehhez a rácshoz? – kacérkodott és végignyalta az említett tárgyat. A férfi nagyot sóhajtott, majd jelképesen átadta az ajándékokat. Persze, Betsy nem érhetett hozzájuk, de mégis boldoggá tette a gesztus. Megkapta a „Daddy’s Lil’ Monster” pólóját és minden más egyéb kellékét annak, hogy az lehessen, aki olyannyira szeretne. Utána elfújhatta a gyertyákat és még egy szeletet is kapott a tortácskából, amit – biztonsági okokból – kézzel kellett megegyen. Nem, mintha olyannyira bánta volna. Közben persze váltottak néhány szót, legfőképpen a doktor beszélt, ám ez kicsit sem zavarta Betsy-t. Elégedetten vigyorgott, sétált fel s alá a ketrecében, míg az idillt egy hatalmas robbanás nem szakította félbe. Mindenki elkezdett lőni a másikra, Daddy még idejében elfutott, de a többiek… nos, őket elkapták. Kinyílt a rácsos ajtó és belépett rajta egy… szörnyeteg.

Sietősen szedte a lépteit. Az épület fehér folyosóit vörösre festette a halottak vére. Mezítelen lábaival pacskolt át a tócsákon, egyszer meg is csúszott, amikor megpróbált bevenni egy kilencven fokos kanyart. Többen voltak, a nyomában jártak. Őt akarták. Már évekkel ezelőtt is. Ő megmondta: „…jönnek… jönnek… jönnek… őt akarják… itt vannak…”
Az egyik orvosi szobában próbált meg valami fegyver után kutatni. Végül egy szikével kellett beérje. Ketten érték be. Egyiküket könnyedén legyőzte, de a másikat sokkal nehezebb volt. Ráadásul olyan… emberiek voltak. Betsy nem ért rá azon gondolkozni, hogy az intézet megmaradt túlélőit öli meg-e vagy sem. A saját élete foglalkoztatta egyedül és az, mielőbb ki kell jusson ebből a mészárszékből. A küzdelme nem tartott sokáig, valaki egymás után többször lövést adott le. Épp az utolsó pillanatban mentve meg őt. Egy civil ruhás, ám rendőri golyóálló mellényt viselő harmincas férfi volt.
- Jól van? – hangszíne mélyen és komolyan csengett, igazán férfiasan. Időközben talpra segítette a nőt.
- Harley Quinn, örvendek a találkozásnak! – nyújtotta jobbját hatalmas vigyorral, mire a rendőr megfordult, hogy ellenőrizze a folyosót.
- Sebastian Tessel, nyomozó. – mutatkozott be végül, majd folyamatosan ellenőrizve mi van a háta mögött, elindult az egyik irányba – Jön? – keményen dirigált, ám Betsy nem tehetett mást. Örült, hogy végre nincs egyedül és egy rendes fickó segít neki. Két utcával odébb rátaláltak három lényre, akik egy szerencsétlen beteg teteméből lakmároztak.
- Erre. – indult el guggolva a felborult berendezési tárgyak adta fedezéket kihasználva, hogy az egyik szobán át másik kiutat mutasson a nyomozónak. Persze, volt némi fondorlat zavart elméjében. Egyenesen visszavezette a férfit a ketrecéhez, ahol összeszedte újonnan kapott cuccait és azokkal indult el a vészkijárat felé.

Útközben több lénnyel megküzdöttek és találkoztak azzal a tetovált, fekete nővel, akit Betsy már látott egyszer az intézet falain belül. Ugyan, ő is a lényekkel küzdött, néhány egyszerű rendőrrel egyetemben, még sem álltak az ő oldalára. Vállat vállnak vetve verekedte ki magát a nyomozó és az alany. Míg egy robbanás – ami az épület folyamatos összedőlésének eredménye volt - külön nem választotta őket. Betsy a hátsóudvarra esett ki, addig Sebastian az épületben rekedt.
- Neeem! Sebastian! – kiáltott a törmelékeket fürkészve, de hiába. Válasz nem érkezett, csak újabb és újabb lövések. Bár csábította a leszakadt kerítés nyújtotta szabadság lehetősége, úgy érezte, tartozik a férfinak a megmentéséért cserébe. Vissza akart menni a rendőrség és szörnyek által ostromolt épületkomplexumba. De… nem tette. Az elmegyógyintézet hátsóajtaján kitörő fiatal orvos – őt vádolta meg szörny léttel – gyilkos hajlamokat sugalló tekintettel indult meg felé. Cuccát felkapva rohant hát a bokrok sűrűje felé, a férfi üldözni kezdte.
Betsy nem nézett vissza. Hallotta a kommandósok parancsolgatását, az orvos letartóztatását, a veszély elmúlásának apró és csábító hangját, s hiába sajogtak elfáradt izmai, ő nem állt meg. Szaladt és szaladt a szabadság felé.