Babette Wilson

A vezetékes telefon repetitív taktusai háromszor csendültek fel üres házunk alsó szintjén, amikor presszáló érzést keltő dallamuk hatására heveny mozdulattal pattantam fel horgolt csipkés ágytakarómról. Tisztán emlékszem, ahogy pamut zokniba bújtatott talpaim a drapp színű szőnyeggel borított lépcsőfokoknak csapódtak felhasítva tompa hangjukkal a telefoncsörgéssel egyidejűleg az idilli csendet. Égkék szivárványhártyáim a gyér fényben megvilágított fali órára szegeződnek, hogy ellenőrizzem az időt, ugyanis a vaskos „téglák” fölé görnyedve teljesen megfeledkeztem az engem körbevevő világról, ahogy arról is, hogy szüleim azt ígérték, legkésőbb fél kilencre hazaérnek. Sosem szegték meg még a szavukat, egyetlen egy alkalommal sem, így a késésük hamisíthatatlan ténye - amit a ketyegő eszköz sallangos mutatói hitelesítenek azzal, hogy háromnegyed tizenegyet mutatnak - némileg aggasztó.
- Haló, tessék! – szólok bele emocionálisan túlfűtött, bizakodástól ázott hangon, hogy a túlsó oldalon a szüleim valamelyikének hangja üdvözöl vissza.
- Babe! Szia, Loren vagyok… - óriási levegőt veszek, hogy visszanyomjam a pánik szülte remegést a hangomban. – ott hagytam a biosz könyvem, behozod holnap, légyszi? És ó, istenem! Jared egy vadállat! – jegyzi meg leplezetlen eufóriával a hangjában – Muszáj mesélnem, képzeld el, találkoztunk, és…
- Loren, Loren, Loren – vágok bele a szavába, ugyanis rettenetesen fáradt vagyok és enervált idegeim nem elég szilárdak ahhoz, hogy végéig hallgassam az egész történetet ilyen tempóban.
- Baj van? – kérdi meghökkentve, de mivel semmi kedvem magyarázkodni, egy egyszerű nemmel hárítok.
- Kicsit lassabban, ha kérhetem – apellálok mosolyogva, és épphogy folytatná a történetét, ismét félbe kell hagynia, ezúttal az ajtócsengő nyomatékos zörgése zavarja meg. – Majd később visszahívlak – közlöm vele, miközben végig a bejárati ajtón tartom a szemem és meg sem várva a választ, lerakom a telefont. Három rövid, egyenletes kopogás követi a csengetést és előzi meg a mély férfihangot.
- Ms. Wilson! Nyissa ki, rendőrség! – szólít fel, én pedig a terebélyes fadarabhoz rohanok és féltve nyitom ki.
- Jó estét! Segíthetek valamiben? – kérdem halkan mosolyt erőltetve arcizmaimra, amik jelenleg visszautasítják az agyi központom parancsát, így furcsa grimaszba rendeződnek.
- Ms. Wilson, sajnálattal közlöm, hogy a szülei balesetet szenvedtek… - mindenféle köntörfalazást mellőzve kezd bele mondandójába a szikár termetű férfi. Kollégája látszólag kellemetlenül érzi magát, kerüli a tekintetemet és gyakrabban néz a cipője orrára, mint a szemembe.
- Mégis miféle balesetet? – kérdem igyekezve palástolni a rosszullétet, ami hatalmába kerít. Akaratlanul belekapaszkodom az ajtófélfába, és lélegzetvisszafojtva várom a folytatást. Szinte biztos vagyok benne, hogy semmi komolyabb nem történt, bizonyára minden balesetnél az a procedúra, hogy a törvény emberei értesítik az áldozatok közelállóit.
- Állattámadás érte őket, és… - a lágy basszus elhalkul, perifériás látásom kiszúrja, ahogy a nyakán dudorodó ádámcsutka kurtán, az idegességtől le majd felugrik. Én is nagyot nyelek. – életüket vesztették, kisasszony. Részvétünk!
A realitás annyira irreálisnak tűnik, hogy diszfória vesz hatalmába. Ezernyi kérdés kavarog a fejemben, miközben a disszonáns hír eufemizmusának echója szüntelenül, ciklikusan hangzik el, mint gondolataim zenei aláfestése.
- Felvettük a kapcsolatot a bátyjával, aki a következő járattal utazik ide, és… - a csend elnyeli a decibeleket és az egyetlen, amit hallani vélek a kétségbeejtő sípolás a fülemben, aminek oka titok előttem. Ami ezt illeti, nem is igazán tudok most törődni vele…
- Hall miket, kisasszony? – egy halk pukkanással búcsúzóul válik kámforrá a furcsán mindent elnémító folytonos hang, aminek következtében arra leszek figyelmes, hogy végre a másik rendőr is megszólalt, kicsit talán túl közel is az arcomhoz hajolva.
- Sokkot kapott, Ramírez! – suttogja a basszus azt gondolván, hogy nem hallom. Íriszeim kollégájáról enyhén megaszott arcára céloznak, szavak nélkül is a tudtára adom, hogy immár lélekben is itt vagyok. – Velünk kell jönnie, kisasszony.
Együttműködően bólintok egyet, hátralépek, hogy levegyem a folyosó bal oldali falán található akasztókról a dzsekimet. A rendőrtisztek között kullogva érzem, ahogy a szomszédok pillantásai égetik arcomon a bőrt. A környékbeliek eddig is előszeretettel, arcátlanul pocskondiáztak és olyan alaptalan jelzőkkel illettek, mint vad, neveletlen és társai. Mintha az ő gyermekeik mérföldekkel jobbak lennének nálam…
Hirtelenül megbánom, hogy olyan harsányan utasítottam vissza azt a végzős, kocka srácot, aki elhívott a tavaszi bálba, és önmagamat marcangolva a karmára fogom a történteket. És noha a bűntudat futóhomokja hamarosan elnyeli egész valómat, képtelen vagyok megállni, hogy tovább kínozzam magam olyan kérdésekkel, amikre bizonyára sosem kapok választ. Vajon az agónia pillanata rövid és kegyes, vagy hosszú és kíméletlen volt?