Emily Mader

- Jól van, akkor kezdjük az elején. Miért érezte szükségét, hogy eljöjjön hozzám Ms. Mader? - Azért, mert ez a feladatom. Információt kell kiszednem belőled arról a boszorkánymesterről, akit ismersz, te idióta mondén, ehhez pedig szükségszerű a felesleges beszéd. Kár, hogy ezt így nem nyöghetem be. Nem bánthatom. Pedig a tény miatt, hogy egy alvilágit rejteget, egy kicsit viszket a tenyerem.
- Mert egyedül nem tudok megküzdeni a problémáimmal, profi segítségre szorulok. Tudja...van ez az állandó késztetésem, hogy leszúrjak valakit. - Olyan riadtan bámul rám, hogy egyszerűen feltör belőlem a nevetés. Amúgy is ez jött volna, hogy ne okozzak neki az iménti mondatommal életre szóló lelki traumát, de így legalább a nevetésem őszinte.
- Elnézést, morbid humorral szoktam kompenzálni, ha nem megszokott helyzetbe kerülök. Pszichológusnál pedig még sosem jártam. De megpróbálok rendesen viselkedni, ígérem... Komolyra fordítva a szót. Ért néhány megpróbáltatás az életben, amiket nem feltétlenül sikerült teljes mértékben feldolgoznom. A szüleimet megölték, amikor 16 éves voltam. Igazság szerint egészen addig a napig nem akartam belefolyni a...munkájukba, sőt távol akartam lenni a családi biznisztől, ha fogalmazhatok így. De a tragédia után tudtam, hogy követnem kell őket azon az úton, amin ők haladtak. Ezáltal talán...nem is tudom...meglelem a békét a halálukat illetően, de...nehezebb, mint gondoltam. - Teljességgel lehetetlen, ami azt illeti. Soha az életben nem bocsátok meg azoknak az alvilági mocskoknak, akik megölték őket. Egy csapat vámpír tette, aztán fogalmam sincs, kicsodák, de sikeresen eltussolták az egészet. Rá kell jönnöm, mi történt pontosan. Nem tágítok. Hűséges vagyok a Körhöz, Valentine-hoz, de...minél mélyebbre ások a lassan haladó és titkos nyomozásomban, annál érdekesebb részletekre bukkanok, amiket nem tudok hova tenni. Van néhány gyanús körülmény.
- Nekem úgy tűnik, nem sűrűn beszél a múltjáról. Nincs senki, akivel közeli kapcsolatban áll, és meg tudja érteni a fájdalmát, támaszt tud nyújtani? - Nahát, milyen jó megfigyelő. És ilyen idióta tanácsot...
- Ha lenne, akkor maga szerint nem hozzá fordulnék ahelyett, hogy itt ücsörgök? - Jó, persze, az infó miatt vagyok itt, de ettől még jó érzés beszólni, meg különben is...a fene sem akar fájó pontra tévedni. Mindegy, már késő. A szüleim halála mellett van más rémálom is, ami valóra vált. Szerelmes lettem már jó 10 éve. Ő is a Kör tagja volt, és bármennyire is nyálasan hangzik, szerintem a lelki társam volt. Aztán nyolc éve összeházasodtunk. Mind a mai napig azok vagyunk, de már lassan három éve nem élünk együtt. Nem is találkoztunk. Valami miatt úgy döntött, elárulja azt, amiben éveken át hitt. Fogalmam sincs, hova lett. Átállt a Klávéhoz vagy bebörtönözték? Sejtelmem sincs. De még az emlék felidézése is eléri, hogy érezzem, ahogy az évek alatt majdhogynem kővé vált szívem hevesebben ver. Biztos a düh miatt. Na jó, elég már. Nem vagyok az a lelkizős típus, nem most fogom elkezdeni az érzelmi önelemzést. Sőt az igazat megvallva ideje felpörgetni a dolgokat.
- Sajnálom, ha durva voltam, de...nehéz kifejezni magam. Főleg, mert már gondolkodom valamin egy ideje, de félek, ha elmondom, bolondnak néz. Mindegy, azért én megkockáztatom. Tudja...azon gondolkodtam, hogy ki kéne törölni valahogy a fájdalmas emlékeket a fejemből. Hátha az segítene. Maga hisz a varázslatban? - Ismét ez a rémült tekintet. Hát hogy ne hinne? Elvégre bujtat egy alvilágit, akit a Kör már jó ideje keres. Úgy tűnik, nem áll szándékában diliházba juttatni, szóval jó úton haladok. Még néhány óvatos megjegyzés, és meg is lesz az információ. Aztán többet az életben nem megyek pszichológushoz. Még munkaügyben sem. Utálom az érzéseim elé helyezett gátat feloldani. Soha többé...