Michael arkangyal

- El kell ismernem, elég bosszantó, mikor az egyik gyógyítói utam valami ilyesmivel végződik. - hallom a hátam mögül fivérem, Raphael szavait, melyek egy pillanatig még meg is lepnek. Tisztában vagyok vele, hogy a játékos jellem Raphael öcsémtől sem áll távol, de az efféle könnyed megjegyzések, főleg konfliktushelyzetekben sokkal inkább voltak mindig is Gabrielre jellemzők. Viszont ezt nem teszem szóvá, valami azt súgja, mintha a helységben növekvő feszültséget szándékozott volna oldani ezzel. Én ebben sosem hittem. A humor olyan tulajdonság, mely nincs hasznunkra az általunk vívott harcban. A humor nem nyer meg ütközetet, ahogyan a háborút sem szavak vívják egymással. Jelen esetben pedig ez ránk többszörösen is igaz.
Testvérem megjegyzése után tekintetem újra átpásztázza a helyet. Velem szemben három démon áll, tettre készen. Tekintetük feketében játszik, kezeik egytől egyig ökölbe szorítva. Raphael, hátát az enyémnek vetve a klinika folyosójának másik végét tartja szemmel, szintén három démonnal nézve farkasszemet. A beteleportálásomkor láttam, hogy egyiküknél sincs fegyver. Legalábbis a kezükben. Számomra pedig ezen van a hangsúly. Hiába Gyűjtőkről van szó, minden démon a megtévesztés mestere. Hiszen, a legjobb mestertől tanulták. Erre a gondolatra pedig arcizmaim egy pillanatra megfeszülnek. Mindössze egy pillanat az egész, aztán tovább állom hűvös nyugalommal a démonok tekintetét és acsarkodó arckifejezésüket. Fekete szempár találkozik a kékkel. Tekintetem szinte felizzik, ahogy rájuk nézek. A tétovázás jeleit mutatják, látszik rajtuk, hogy tudják, ki vagyok, ez pedig elbizonytalanította őket. Ezt kell kihasználnunk.
Raphael eredetileg azzal a céllal jött a Földre, hogy isteni ajándékát, csodatevő gyógyító erejét az emberek szolgálatába állítsa, miután egyre több olyan eset bukkant fel, zömmel gyermekek, mellyel a halandók orvosai nem tudtak mihez kezdeni. Mi viszont, Raphael pedig különösen, felismerjük ha démonok kezétől szenvednek a halandók és jelen esetben ez a helyzet. A gyermeki tisztaság mindig is olyasmi volt, melynek tönkretétele az alvilági lények számára túlontúl csábító. A gyermekosztályon fekvők további gyengítésével pedig rájöttek, hogy lényegében potya táplálékhoz juthatnak és erősebbekké válhatnak. De nem számoltak a mennyei gyógyítóval. Fivérem pedig szívén viseli a halandók egészségét. Nem is volt számomra meglepő, hogy késlekedés nélkül hagyta el a Mennyországot és szállt alá a gyermekekhez sietve. Én? Hallottam a gyülekező démonokról, kik az incidenseket okozták. Nem volt kérdéses, az öcsémnek állítanak csapdát. Az Ő szava pedig szólott, pillanatokkal később már magam is a Földön jártam. Apánk utasítása: az öcsém védelme. Szó nélkül indultam útnak. Feleletre nem is volt szükség. Atyám a kezdetek kezdete óta a védelem, a küzdő fél feladatát szánta nekem. Nekem pedig nem áll szándékomban ellent mondani akaratának. Hiszen úgyis tudja, testvéreim védelmében, ahogy az emberekében, mindig is kész leszek cselekedni. Alászálltam hát én is, majd egyenesen ide teleportáltam. Láthatóan, éppen időben érkezve. A démonok elkábították a nővéreket is. A kamerák tönkretéve. Ironikus... fogalmuk sincs, hogy ezzel csak könnyebbé tették. Szemtanúk nélkül hatékonyabban és gyorsabban szabadulhatunk meg tőlük.
- Távozzatok a tápláléktól! - hangzott fel az egyik bűnös teremtmény mély, reszelős hangja. Mi, válaszképpen, mindketten rezzenéstelenek maradtunk. Továbbra is fürkésztem az előttem állókat. A halandó lélek parazitái, harcra készen, de láthatóan fegyvertelenül. Kardom, mint mindig, most is magamnál tartom. De markolatára még nem szorítanak rá ujjaim. Kezeim a testem mellett, ujjaim csak lassan mozdulnak, ökölbe szorítva a kezemet.
- Egyszerre, testvér. - tudtam, elég neki ennyit mondanom, így halkan szóltam, a hangomban csengő földöntúli nyugalomra a pokolfajzatok acsarkodó képe döbbenetet kezdett sugározni. Döbbenetet és félelmet.
- Mint a régi, szép időkben. - érkezik Raphael válasza. Való igaz. Voltunk már együtt hasonló helyzetben. Vívtunk meg ütközeteket, melyekről még a Biblia sem beszél. S ahogyan azt tisztáztuk, egyszerre is mozdultunk előre. A pokollények egy-két másodperces fáziskéséssel reagáltak. Nekem viszont ez bőven elégnek bizonyult. Ők is mozdultak előre, de késő volt, csupán az egyikük volt elég gyors ahhoz, hogy kézfejéből fekete tüskék bukkanjanak elő és támadást indítson velük. Gyors, de még így sem elég gyors. Könnyed mozdulattal tértem ki a hegyes fegyver elől, csupán a testemet fedő szürke ruha anyagát sérti fel a csapása. Viszont második lehetőségre már időt sem kap. Kitérésem közben lendül az egyik kezem, másikkal kardomat húzom sebesen elő. Öklöm csapása a jobb szélső fejét éri, az erős ütés után már csak a fal állítja meg őt. Míg pengém a középső fejét veszi, tovább suhanva pedig célba veszi második áldozatát is. A tüskés azonban ismét gyorsnak bizonyul. Kardom mélyen sérti fel mellkasát, az azonnali halált mégis sikerül elkerülnie, csakhogy üvöltve és hörögve ugorjon arrébb. Térdre roskad, ezzel teret ad nekem, hogy a másik felé pillantsak. A falnak zuhanásával hatalmas horpadást hagyott maga után, idegesen tápászkodva fel a földről. Higgadtan lépek oda hozzá. Ujjaim a torkára fonódnak. Mögöttem léptek nesze. Gyors, de zajos lépteké. A sérülés jócskán visszavett az erejéből. Így aztán csak fordulok egyet, kezemben a démonnal, még mindig torkát szorítva, ki mire reagálhatna, testében társa hegyes tüskéit érezheti, felfogván a nekem szánt csapást. Szemei kidülledve, arcán csodálkozás. Én pedig lesújtok. A végső döfés nem csupán a torkánál fogott démonon, de mögötte álló meglepődött fajtársán is áthalad. Az Úr kovácsolta pengén felizzanak a szent tűz kék-fehér lángjai, maga Isten erejével szabadítva meg a világot egyszerre mindkettőjüktől.
Velük leszámolva fordulok a még mindig harcoló Raphael felé. Az egyikkel már végzett, kettővel viaskodik még. Mivel csak rá fókuszálnak, én szárnyaimat használva suhanok oda, hátulról szúrva keresztül azt, amelyik éppen hátba támadni készült öcsémet. Hagyom saját módszere által lelni a végét. Épp mikor kihúzom a kardot, löki át Raphael a másik irányba ellenfelét. Felém lökve. Egyetlen suhintás. Fej válik el a nyaktól. Mire a földre ér, kardom már újfent a helyén pihen. Körbepillantok. Mind a földön.
- Köszönöm! - néz rám Raphael, én csupán bólintok. Ő megindul a kórtermek felé, ahol a gyermekeket készült meggyógyítani. Magam is a teremhez lépkedek, figyelemmel kísérem ténykedését. Ágyról ágyra, a gyermekek homlokára téve kezét. Érzelemmentes arccal követem mozdulatait tekintetemmel, percek telnek el talán, mire szavai megütik fülemet.
- Rendben lesznek. - megint bólintok. Ez a rész az ő területe. Én a harcot vívom meg. De mintha gondolataim a külvilágban visszhangoznának, Raphael kezét érzem a vállamon.
- Nem minden a harc, bátyám. - mosolyogva néz rám, majd hozzáteszi: - Ez Ragueltől van. - némán nyugtázom az információt. Jellemző az említettre. A sugárzó Raguel, ki bölcsességével, szavaival újra meg újra meglepetést okoz. persze, hiszen az ő szeme elől még én se tudok mindent elrejteni.
Némaságomra Raphael vigyora kiszélesedik.
- Menjünk haza. - szól.
- Menjünk.
Így teszünk. A Mennyekbe már együtt térünk vissza.