Rhydian Jones / Hadriel

A TEREMTÉS KEZDETÉN A MENNYEK ORSZÁGÁBAN
Hadriel. Valaha így szólítottak. Akkor még szelíd kis bárány voltam, Isten fényes és tüneményes teremtménye, de ez megváltozott, mikor elmém világosságra lelt és nem a teremtőm által. Az Ő akarata szerint a mai napig ott rohadnék a Mennyek kapuját őrizve. Mert ez voltam én. Az egyik őrző. De ahogy letekintettem a földre, amit az Úr bárányai szépen lassan elkezdtek benépesíteni és figyeltem őket, elkapott valamilyen megmagyarázhatatlan, ismeretlen érzés. Míg ők számomra ismeretlen érzésekben, érzékekben részesültek, addig én csak voltam az éterben és halálosan unatkoztam. Rájöttem, hogy igazából nem is élek és belegondolva, hogy az örökkévalóságig ugyanígy keljen léteznem, megmételyezte az elmém. Nem akartam tovább az örök fényesség országában élni, érezni, érzékelni akartam, látni akartam azt, amit ők, a sötétséget, azt amit ők szépségnek neveztek, érezni akartam valamit, bármit. Haragot, keserűséget, fájdalmat. Mert nem tudtam érezni, egyedül teremtőmet szerettem, dicsőítettem. Ő volt a fény, a melegség, ami mindent és mindenkit szeretett. Legalábbis én ebben a tudatban éltem. Aztán Lucifer igazsága értelmet adott zavaros gondolataimnak. Ha a Teremtő valóban szeretne minket, miért hagyna érzések nélkül létezni? Miért nem szerethetünk úgy, mint az emberek? Miért csak ők részesülhetnek eme kegyben? Mi miért csak egyféleképpen tudtunk szeretni? Meg akartam változtatni ezt, érezni akartam, ugyanúgy, ahogy az emberek. Nem kérdés, vele tartottam azon a bizonyos napon, mikor elárultuk teremtőnket. Elárultam, de a mai napig nem tudom azt mondani, hogy utálom vagy gyűlölöm. De már nem is szeretem elvakultan. Szeretet és gyűlölet. Milyen könnyű kimondani őket, de érezni milyen cseszettül nehéz. Legalábbis nekem nehéz volt. Igazából a mai napig nem tudok úgy szeretni vagy gyűlölni, mint az emberek. Hogy hittem-e abban, hogy győzhetünk? Nem. Soha nem hittem, hogy a Teremtőt le tudjuk győzni. Lázadásunk kábé annyit ért, mint halottnak a csók. De szabadulni akartam fényes és érzelemmentes béklyómból. És úgy voltam vele, hogy bármi jobb a semmit érő örökkévalóságnál, még a halál is. Ahogy sejtettem, elbuktunk és a fényességből letaszítottak minket a földre, az emberek közé. A bukásunk igazából az én megváltásom volt. Továbbra is igazat adtam Lucifernek, de nem tartottam vele, hogy felépítsük az ő birodalmát. Nem akartam még egyszer fogoly lenni sem a fényben, sem a sötétségben. Nagyon sokan elbuktak közülünk és szárnyukat vesztve megsemmisültek az éterben. Nem sajnálom, nem is szánom őket. Nekem sikerült túlélnem, mert csak úgy szomjaztam az újdonságokra, az ingerekre, melyek a földön járva értek. Az erőre, mely úgy a földhöz húzott, hogy úgy éreztem beleprésel a hideg anyagba. Éreztem a lüktetést a fejemben, a fájdalmat. De élveztem, minden egyes percét. Megtanultam együtt élni az emberekkel, titkolva a kilétem, de tudtam, hogy mégsem leszek soha olyan, mint ők. A Teremtőm száműzött és magamra hagyott, odadobott az örökkévalóságnak. Akkor még azt hittem, hogy ez áldás a számomra. Még nem sejtettem, hogy ez igazából a büntetésem része.

1414 HAVA, SYCHARTH
Owain Glyndŵr waleszi herceg saját maga keresett fel, hogy a segítségemet kérje. Volt úgy, hogy szerettem belefolyni a történelem eseményeibe és kedvem szerint alakítottam. Mert megtehettem, mert úgy akartam. Mert részese akartam lenni mindannak, amit a Fény birodalmában csak a kapuból mozizhattam le. Az én buzdításomra lázadt fel a büszke waleszi a britonok ellen és ámbár ugyanúgy elbukott, ahogy annak idején Lucifer serege, melynek oszlopos tagja voltam jómagam is, mégis meg tudott pattani az öreg és bújkálásba kezdett. Nem félte a halált, de még voltak elintézetlen ügyei. Büszke volt és nem adta meg magát, nem kért bocsánatot vagy kegyelmet IV. Henry angol királytól, ez tetszett benne. Ezért is döntöttem úgy, hogy a segítségére leszek. Rám bízta az egyik fattyát, egy csöpp lányt, kinek neve Myfanwy volt. Én pedig elrejtettem a biztos halál elől. Ölelő karjaim védelmében nem eshetett bántódása. Sajnos ölelő karjaim később a vesztét okozták...

1430 HAVA, CARDIFF
Owain már rég halott volt, Wales pedig csupán csak egy tartománya lett az Egyesült Királyságnak. Rhydian Jonesként éltem a mindennapjaim és azóta is ezt a nevet használom. Myfanwy gyönyörű nővé cseperedett. Soha életemben nem láttam még nála tüneményesebb teremtményt a földön bóklászva. Új és ismeretlen érzések kavarogtak bennem és ha nem ismertem volna már ki az embereket addigra, halvány lila gőzöm sem lett volna arról, hogy mi is zajlik bennem. Szép volt a szememnek, szép volt a lelkemnek(már ha volt e valaha ilyenem egyáltalán), szép volt a testemnek. Hozzá akartam érni, érezni a belőle áradó virágillatot, bőrének illatát. A testem úgy reagált a látványára, mint még soha. És ő sem a gondoskodó atyát látta bennem, hisz tudta, nem az apja vagyok. Tisztában volt vele, hogy miféle lény is vagyok én, de mégsem ítélt el soha, a hősies megmentőt látta bennem. Néha irigylem az embereket, amiért ennyire intenziven tudnak érezni. Kívántam őt, ő is engem. Talán még szerettem is a magam módján, nem tudom. De az biztos, hogy ő erőteljes érzelmeket táplált irányomban. Én voltam a mindene, az élete. Én voltam a megmentője, a gyámja, a támogatója és később a szeretője is. Soha nem házasodtunk meg, mert az Isten színe előtti házasságköttetés az ugye nálam ki van lőve, de mi ketten mégis eldöntöttük, hogy egymáshoz tartozunk, ő volt az asszonyom és én az ő ura. Aztán megtörtént az, amit soha nem hittem, hogy valaha meg fog történni. Teherbe esett. Bizonytalan voltam az egész terhességet illetően, hisz el se mertem volna képzelni, hogy nekem, mint egy örök időkig a földön bóklászó bukott angyalnak valaha utódom születhet. De mégis megszületett. A fiam. Ám mielőtt azt hinnétek, hogy boldogan éltünk ezek után, mint a hazug tündérmesékben, hát el kell mondjam, nem. Cseszettül nem. Mert akit elhagy az Isten, az hiába lesz boldog ideig-óráig, hamar elillan a boldogsága. Előttem is el lett húzva a kicseszett mézesmadzag, aztán pedig jött a hidegzuhany. Myfanwy belehalt a szülésbe, elvette tőlem a Teremtő. Mindössze 16 esztendőt élt meg. Élete hajnalán járt még és máris kiszállt belőle a lélek. Reméltem, hogy legalább elnyerte a Teremtő bocsánatát, amiért összeszűrte a levet egy bukottal és magához fogadta az Úr. Mivel én nem tudtam mit kezdeni a kavargó gondolataimmal és a mellkasomat emésztő fájdalommal, így magára hagytam a fiam, Madogot. A saját vérem, bukott magvam átkozott gyümölcsét. Később rájöttem, hogy igazából jót tettem vele azzal, hogy eltaszítottam magamtól. Minél távolabb volt tőlem, annál nagyobb eséllyel élhette meg az aggastyán kort.

2017 TAVASZA, LONDON
Oly sok évszázad eltelt már és én még mindig nem tudom, ki is vagyok valójában. Jó vagy rossz? Egyik sem igazából. Tudok szeretni? Valaha egyszer tudtam, azóta sem. Tudok gyűlölni? Talán. Bármi is történt velem, bármennyi gonoszságot és jóságot láttam, nem tudom gyűlölni a Teremtőt, de már szeretni se. Nem szeretem Lucifert, de nem is vetem meg azért, amit és ahogy tesz a többiekkel. Nem szeretek és nem vetek meg senkit és semmit sem, mert sokszor nem is érdekel, hogy mi történik a számomra lényegtelen emberekkel, lényekkel. Igazából olyan sivár vagyok érzelmileg, mint egy tegnap kiírtott erdő. Többnyire egyedül élem az életem, bár azt nem mondanám, hogy nem tettem szert ismerősökre, barátokra hosszú életem során. Sokaknak segítettem már, persze nem felebaráti szeretetből, megkértem az árát. Kétségbeesett emberek, árnyvadászok, boszorkánymesterek, sőt, vámpírok is fordultak már meg nálam. Mert hozzám már csak azok fordulnak, akiknek nincs más választásuk, de sok a veszíteni valójuk. Én pedig nem látom értelmét, hogy ne segítsek rajtuk, ha méltónak, erősnek, életre valónak találom őket. A titkaim megtartom magamnak, mert nagy igazság, hogy az emberek nem tudnak titkot tartani. Nekem pedig egy egész családfányi titkolni valóm van. Átkozott magvam gyümölcsének hajtásait avagy a belőlem sarjadt fát mindazonáltal figyelemmel kísérem már évszázadok óta, persze titokban. Csak néha-néha avatkoztam bele a történetükbe, így a legerősebb és legéletrevalóbb mindig életben maradt. A többi férges gyümölcs lehullott a fáról és az enyészeté lett. Myfanwy és Madog halála is megrázott, de egyúttal általuk is új érzéseket ismerhettem meg. Megtudtam, mi az, ha elveszítesz valakit, aki fontos a számodra. Mára már az arcuk is feledésbe merült elmémben, néha egy egy kép még bevillan, de sajnos nemhogy egy halandó, még egy halhatatlan elme sem képes minden egyes emléket örökre elraktározni. Az elme hatalmas dolog, de a kapacitása véges. Talán én magam is el akartam feledni az arcukat tudat alatt, nehogy visszarántson magával a múlt. Nem érdemes sokáig gyászolni azt ami elmúlt. Sokan kérdezik egymástól, mi lenne ha visszapörgethetnék az időt. Ha megtehetném, akkor is ugyanezt az utat választanám gondolkodás nélkül. És hogy miért? Egyszerű a válasz. Mert bármilyen szenvedés, fájdalom, gyötrelem, kín jobb, mint a semmi, az örök unalom. Én csak érezni vágytam, úgy akartam élni, mint az emberek. Hát megkaptam. Büntetésképpen az örökkévalóságig. Igaz, a tanulási folyamat nagyon hosszú és talán soha nem tudok majd úgy tekinteni a világra, mint a halandók, de legalább van, amibe kapaszkodhatok, van kiért harcoljak. Ha nem is magamért, azért, hogy a családom, mely rólam mit sem sejt, fennmaradjon. Én nem félem a halált úgy, mint az emberek, mert már épp eleget éltem és még fogok is. Talán ez a baj velem. Minden esetre van némi öröm is az ürömben. A legifjabb leszármazottam, Quinn Jones igencsak fogékony a természetfelettire. Van benne valami, ami magamra emlékeztet. Talán az érdektelenségét tőlem örökölte. A büszkeség és akaratosság viszont a Glendowerek ajándéka. Bármi is váljék belőle, én ott leszek és figyelemmel kísérem. Bármi is történjen vele, ott leszek és nem hagyom meghalni.