BaileyBunnyMaversone

A hajfesték és hidrogén szaga megcsapja az orrom, ahogy az ecsettel kevergetem gondosan, hogy tökéletes színt hozzak az ügyfelem kérésére. Nem igazán hibázhatok, mert tudom mikor rontok, és tudom mikor mondja csupán illemből, hogy tetszik neki, de otthon rohamot kap és engem szid. Ezért figyelek annyira minden alkalommal, főleg a vörös árnyalatoknál, mivel azt könnyű elrontani. Vagy lehet narancssárga, az a tipikus répafej hatás, vagy tömény piros, ami szintúgy olyan természetellenes hatást ad. Ezért belekeverek egy kis barnát, hogy még valóságosabb legyen, mintha rendesen ezzel a színnel született volna. Főleg, hogy ő arra tör, hogy minél természetesebben hasson. Ő pedig ezért jár hozzám. Tudja, hogy lelkiismeretesen dolgozom, nem hiába választottam ezt.
Nagyot sóhajtva elkezdem felkenni a festéket, a hajtövekre először szépen rétegezve. Őszintén szólva, hihetetlenül utálom ezt a pepecselős részt, majd a hajvégek a jók, de itt mindig félek, hogy kihagyok egy részt. Ezért tart tovább, mint kellene, mert átnézem vagy nyolcszor, hogy rendben vagyok-e.
Ameddig hallgattam a publikus életét, csak hümmögtem és bólogattam, hiszen koncentráltam. De aztán meghallottam azt az utasítást, hogy most én meséljek magamról, ha már itt vagyunk.
- Hát, az enyém nem éppen izgalmas - vonok vállat, hiszen nem valami érdekfeszítő, nem tudok olyat mesélni, ami annyira megragadna a fejében. - Anyámé volt ez a hely, de mikor meghalt, nem rám maradt, hanem a hárpiára - utalok a főnökömre, aki egy középkorú nő, kedves lenne, ha próbálkozna és nem lenne folyton ideges. Engem különösebben kedvel, mert hát mégis csak a halála után én kapom ezt a fodrászláncot. Nem hiába tanultam ezt a szakmát. - Apám kicsit ki van bukva még mindig, ezért folyton nyomon követ, meg ellenőrizget, most is ott ül és figyel - mutatok oda, hogy ott ül, és elvileg újságot olvas, de felette ott kukkol engem, hogy mégis miről beszélhetek egy fiatal pasival.
- Aztán a kiskorom tökéletes volt. Utána elkezdődött a középiskola, ott én voltam a bokszzsák, akibe mindenki csak belerúgott. Szar volt, de nem adtam fel. Csak nem értem minek bántalmazni egy társukat, aki csak tanulni akar meg barátkozni. De hát látod, itt vagyok - őszintén szólva, most sincsen sok barátom, pont emiatt. Középiskolában kellene kialakítani a legtöbb kapcsolatot, a barátokat, a szerelmet. Na én ebből valahogy mindig kimaradtam, de ha mondhatom ezt, nem bánom. Pont azért, mert ilyen embereket nem kívánok az életembe. Csak rohadtul magányos vagyok - sóhajtok nagyot, de felüdülés ez a sóhaj, mivel áttérek a hajvégekre végül. - Régen énekeltem, de azt feladtam ezért. Csak versenyekre jártam, meg verseny táncoltam is. Társas táncoltam is. De hát ez az igazi hobbim, főleg, hogy látod nekem milyen hajam van. Így tudok vele kezdeni valamit - nevetek fel halkan, mert legalább be tudom fonni magamnak, be tudom festeni magamnak, bármit, amit akarok. Mondjuk most csak egy lófarkam van, mert nem volt időm reggel, mivel elaludtam. Imádok aludni, és gyakran előfordul, hogy átalszom az ébresztőim hadát is, hiába zaklat öt percenként. Utána az álombeli énem jól a pofámba üvölt, hogy ki fognak rúgni.
- Szóval az én életem semmiség - fejezem be a történeteimet így, mivel viszem lemosni a haját. Sajnos az egész életem a munkámról szól, és már kezdem unni. Húsz évesen másom sincs, csak az ecsetem, az ollóm, és a festékeim.