Caleb Bloodworth

Mélyen a szemeibe néztem, próbáltam elhitetni vele, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. De ő is tudta, hogy ez nem így lesz, halvány gyönge mosoly jelent meg az arcán. Vagy inkább bőrbe vonal, amit három évesek rajzolhatnak a pálcika ember szájának. Tudtam, hogy beteg. Azt is, hogy meg fog halni. Arról meg nem is beszélve, hogy az elvesztésére szintén készültem. Csak nem most, nem ebben a nyomorult percben. Meg akartam neki mutatni, hogy a kritikusokkal és rosszakaróimmal nem törődve valóra váltottam az álmomat, ezután meg nem kell dolgoznia, mert gondoskodni tudnék róla is. Ijesztő ahogy most kinéz, mindenki azt kívánhatná ilyen helyzetben, hogy bárcsak ne kellene átélnie ilyesmit, mert egy jó darabig rémálmai lesznek tőle. De én nem hátrálok meg. Nem fogok meghátrálni előle. Ahhoz túlságosan szeretem. Hiszen megígértem, hogy a végsőkig mellette maradok. Miért ne állnám a szavam? Végigsimítok a homlokán, már nincs sok hátra, hogy magamra hagyjon, örökre.
Egész végig beszélt. Mi tagadás, mindig is a beszédesebb embereket szerettem, akikből nem kel harapófogóval kiszedni egy-egy szót. Vagy legalábbis próbált beszélni, a végén már úgy összemosódtak a szavai, hogy sem én se ő nem értette teljesen mit mond. Ez zavart. Hiába próbáltam elhallgattatni őt, kérlelni, hogy ne erőltesse a beszédet. Túl makacsnak bizonyult. Ezért inkább csak hallgattam, mert hallgatni arany. Megfogadtam neki azt is, hogy nem fogok újra senkibe se szerelembe esni, hiszen hozzá senki sem ér fel. Túl gyerekesnek ítélte a kijelentésemet, hogy ezt ő nem akarja, mert és itt nem tudta befejezni a mondanivalóját. Inkább ő is csendben maradt és várt. Olyan sok dolgot kellett volna még megbeszélnünk! Féltem. Akkor és utoljára nem tudtam elrejteni az igazi emberien gyönge arcomat. Vele együtt halt meg ez a részem.
Mert azután mindent más szemmel néztem. A világunkat, az árnyvilágot és az embereket is, akiket már nem tudtam se sajnálni, se nagyra tartani. Nem lehetett. Egyrészt, zavart a gyengeségük és mulandó életük, hogy nem képesek megvédeni magukat és úgy hiszik ők állnak a tápláléklánc csúcsán. Hát iszonyat mód nem! Megannyi természetfeletti igyekezik azon, hogy ők álljanak azon a bizonyos csúcson, ahová én nem szívesen kerülnék. Mert az irányítás egy dolog, de vérbeli vezérnek lenni megint mást jelent. Különben imádom a technológiát, az új gyártmányokat és mivel egyre felkapottabb én is ezért választottam ezt az irányzatot.
Nem, titkon nem foglalkozom semmiféle alvilági véres kereskedelmi dologgal, aminek a cégem alatti része nyújtana otthont. Bár mi tagadás, megfordult a fejemben. De lemondtam róla egyből. Elég volt arra gondolni, hogy a szerelmem nem volna büszke rám és mindig azt kérte tőlem, hogy az egyenes utat válasszam. Az úgyis rövidebb, mintha kacskaringóznom kellene a hazugságok göröngyös ösvényén. Viszont az egyenes úton is akadnak kis kapuk. Főleg akkor amikor az érzéseimről van szó vagy arról esetleg valakit közel engedjek magamhoz. Ilyenkor mindent megteszek azért, hogy az illető rögvest ki is ábránduljon belőlem és érvénybe lépjen a "Nem minden arany, ami fénylik." közmondás. Én most a külsőmre és kisugárzásomra gondoltam, hogy ha esetleg egy kicsit is sikerül elhitetni valakivel, hogy egyáltalán nincs érző szívem, sőt úgy meg van fagyva, hogy az északi meg déli sarki jéghegyek elbújhatnak mellette. Mindez azonban hazugság. Az egész ott kezdődött, hogy megismertem Cornelia-t. Vagyis… dehogy ismertem meg. Nap, mint nap produkál valami újat és meglep. De különösképpen semmi reakciót nem mutatok felé. Semmi kedvesség, mintha valóban szívtelen lennék. Nem vagyok az. Ahogy túlnyomó részt vadállat se, ha nem muszáj és általában nem muszáj. Maximum Mr. Gyökér, aki csak akkor veszi elő Dr. Rendi felét, ha már belefáradt a sok hazugságba. Viszont szó mi szó, Dr. Rendi elég régóta nem fogadott beteget, a következőt meg soha nem is kéri. Vagy talán mégis? Előtérbe kellene helyeznem az emberi felemet? Hogy ne is vegyen tudomást arról a világa milyen ocsmányságokkal van tele csak jobban ki kellene nyitnia a szemét? Talán hallgatni és eltolni mindenféle boldogságot könnyebb. Mivel a szeretteink által befolyásolhatóbbak vagyunk, ezáltal gyengékké válunk és legyőznek vagy rosszabb esetben megölnek. A haláltól meg nem félek, csak... Csak szeretek élni és még nem vágyom a holtak közé. Nem akarok találkozni Vele, hogy szégyenkeznem kelljen, amiért egyes pillanatokban igazán képtelen vagyok tartani magam az eskümhöz. Ez meg felháborító. Tényleg. Iszonyatosan. De mindebben ez lehet a lényeg. A harag, a felháborodás. Lehet, hogy egy nap ez vezet ahhoz, hogy szörnyeteg legyek? Valódi, vérszomjas "fenevad"? Tudom, hogy sokak szerint így is az vagyok. De kit érdekel?