I was accident prone I fell head over heels with no warning And in spite of my vertigo I never felt myself falling And I wish I wish that I told you then what I realize now I told you when you were still around
⚚
Elég egyetlen pillantást vetnem Lia arcára. Máris átformálódik. Ösztönösen rebbennek meg szép ívű hosszú pillái s hunyja le szemeit. Az óceánkék szépséges íriszek eltűnnek melyeket úgy szeretek és a vonásai, melyek eddig az aggodalomtól voltak eltorzulva szépen lassan simulnak ki. Olyan csodálatos ezt látni és mégis annyira nehéz. Hisz tudom mindössze ennyit adhatok neki. Más... nem. Nem nagyon. Nem igazán. Nem csak azért mert nem lehet, hanem mert tényleg nem is tudok. Nem ismerem a farkasokat, nem tudok tanácsot adni. Nem ismerem a gyerekeket. Nem ismerem a csecsemőket sem. Fogalmam sincs mi mivel jár és az is hogyan. Sosem kellett ilyenekkel foglalkoznom és sosem akartam. Igazából most sem akarok, de evidensen miatta már muszáj lesz. Ez pedig nem ok jót vetít előre számomra. Ennek ellenére is azért örömmel figyelem, ahogy arca kisimul. Érzem, ahogy megnyugszik, s a légzése is egyenletesebb lesz. A szívverése ugyan megugrik de ez a felismerésnek köszönhető. Hisz nem buta, rögvest rájön, én okoztam az érzést. Hogyan? Szelíden elmosolyodom a kérdésére. Hisz annyira... emberi. Annyira kíváncsi. Annyira... Éva lánya. Nem csak a gének miatt, vagy a reinkarnáció hatása ez. Hanem a jelleme is. A kíváncsiság, a merészség... hisz Éva is képes volt megugrani az árnyékát. Túllépni magán feladni az elveit. Ő rossz értelemben. Cornelia megteheti ezt másként is. De a következetesség és a céltudatosság meg a kíváncsiság... mind-mind őt idézik. Ez egyszerre öröm, nosztalgia és fájdalom a számomra. Szomorkásan pillantok rá. Nem mintha nem mondhatnám el, ő esélyesen az lehet, aki tudhatna róla. A kérdés csak az én akarom-e hogy tudja? Nem tudom. Végül csak szelíden vállat vonok. - Szerintem sejted. Tudom befolyásolni az érzéseidet. Csak egy bizonyos szinten és csak akkor, ha muszáj. Igazából csak nyugalmat tudok adni és békét. Fájdalommentességet. - Összehúzom a szemöldököm. Eszembe jut ugyanis Daimon és az, hogy neki ez a feladata nap mint nap. A lelkek megtérése idején ő az, ki odalép és átsegíti őket a világ másik oldalára. Ki elkíséri Atyánkhoz a kapukig őket. Ő teszi rá a kezét a fájdalmak közt haldoklóra, hogy az utolsó utáni pillanatban a béke járja át a lelkét s vonásaik kisimulásával üdvözülve kerülhessen a felsőbb régiókba. Így a lelkül szabadon szárnyalhat,. Nem kellemes feladat, sosem gondoltam. Ám látva Cornelia félelmét realizálom csak, mennyire kegyetlen ez. Igaz, mi angyalok nem vagyok különösebben érzelmesek (én vagyok talán a leginkább mind közül) ám azért évezredeken át látni ennyi kínt... nem csodálom, ha Daimon nem áldásként tekint a feladatára, sőt... Mély sóhajt hallatok mert a felismerés nemcsak mellbe vág de elkeserít is. A szájízt pedig nem könnyű eltüntetni. beletelhet jó pár évszázadba mire megbarátkozom a gondolattal hogy a voltaképpeni segítségem irányába nem úgy sült el, ahogy ténylegesen akartam. - Ezt ne mondd el senkinek. - emelem fel a lábáról a kezemet és dőlök előre. Elszakítom róla a pillantásom és kinézek a szürkületbe. - De ha bármikor szeretnél... nos... megtalálsz. - Elmosolyodom újra felé fordítva a fejemet. Végül egyetlen határozott mozdulattal felállok és megállok előtte. Egyik kezem zsebre vágom a másikkal pedig felé nyúlok. - Ideje vacsorázni. Mit szólsz? - Vonom fel kérdően a szemöldököm és várom a válaszát. Az étel esélyesen rég kihűlt, de ha van egy kis szerencsénk még langyon. Ahogy a kezei a kezembe csusszannak könnyeden segítem fel, hogy utána kivezessem a teraszra, és folytassuk azt, amit eredetileg is elkezdtünk. Csak immár sokkalta könnyeden hangnemmel és kedvvel. És nem utolsósorban lélekkel.
Lassan két hete jár az a fejemben, hogy vajon mi lesz a baba születése után. Úgy értem, azt sem tudom mihez kellene kezdenem vele, és nem zúdíthatok mindent a szüleimre, mivel lassan tényleg muszáj a saját lábamra állnom és egyedül megoldanom a saját problémáimat. A legnagyobb problémám pedig jelen pillanatban az, hogy kétségek és félelmek közt vagyok, hogy pár hónap múlva muszáj tényleg most már kitalálnom, hogy mihez kezdek a lányom vérfarkas génjeivel. Nem értek hozzá, így hát teljesen tanácstalan vagyok. Még Rick mellett sem sikerült úgy igazán megismernem a farkasokat, pedig még a falkájával is találkoztam. - akik sikeresen kiutáltak, csak azért, mert féltékenyek voltak, hogy a baba születése után a vezérük több időt töltene velünk, a kicsivel meg velem, mint velük, a falkájával. Nah, de a lényeg annyi, hogy nem tudom milyenek a vérfarkasok, milyenek az első átváltozások, mennyire jár nagy fájdalommal, mennyi ideig tart, mire kéne Lexit felkészítenem… Annyi dolgon bukhat el az egész és romolhat el a gyermekkora, hogy szinte belegondolni is fájdalmas. Kicsit jóleső érzéssel tölt el amikor Gabriel közelebb húzódik hozzám és gyengéden a lábamra teszi a kezét. Nincs ebben a mozdulatában semmi tolakodó, sőt, még inkább megnyugtató. Amikor azt mondja, hogy még egy angyal sem képes mindenre, puszta kíváncsiságból elkezd érdekelni, hogy vajon mire lehetnek Ők képesek? Meddig mehetnek el, hol van számukra az a bizonyos, láthatatlan határ amit sosem szabad(na) átlépniük? Annyi minden érdekel velük és a történetükkel kapcsolatban, hogy hirtelen az emberi idő kevésnek tűnik, mert sosem lehet eleget tudni, szinte minden pillanatban lehet újat tanulni, de az emberi agy sem képes minden információt magába fogadni. Nézem ahogy lehunyja a szememet és először nem értem, hogy mire készül vagy mit akar, aztán a következő pillanatban… Nem is tudom, elkezdek érezni valamit. A félelem a gyerek iránt csökken bennem, és olyan mintha valamennyire sikerült volna ellazítanom magamat. - Hogyan... – csak ennyit tudok kinyögni, mert tisztára elképedek, amikor rádöbbenek, hogy ezt az érzést neki köszönhetem. Ő segített nekem, hogy ne legyek olyan stresszes. Még mindig olyan hihetetlen belegondolni, hogy hozzá hasonló lények élnek a földön, és nem csak mi, emberek vagyunk. Szinte már-már felfoghatatlan.
I was accident prone I fell head over heels with no warning And in spite of my vertigo I never felt myself falling And I wish I wish that I told you then what I realize now I told you when you were still around
⚚
Ez kedves tőled, de nem tudom hogyan tudnál. Mármint... Egy vérfarkas, pont azért hagytam el az apját, hogy normális emberi életem lehessen és neki is, de így… Meg eleve, egy baba… Azt sem tudom, hogy mit kell velük csinálni, még én magam sem nőttem fel. Hát ebben végtére is igaza van. Olyan egyszerű és tiszta ez hogy meglep, ő maga is képes volt felismerni. Az emberek többsége megszokta hogy... hát képtelen az orrától többre vagy előbbre pillantani. Igaz, Cornelia nem buta. Nem is lehet hisz a vére megakadályozza benne hogy az legyen. Még ha akarna sem tudna olyan csökött lenni, mint a mondének többsége. Ám az, ahogyan kiejti a szavakat, telve fájdalommal és félelemmel.... Érzem, ahogy megváltozik az aurája. Látom ahogy a fényes pulzálóba belekeverednek a színek, a sötét, a szürke. A komorság, a rettegés színei. És ezt nem akarom. Nem akarom látni nála. Így hát ösztönösen húzódom közelebb hozzá, Centiket csak, de ez épp elég annyira, hogy felé hajolva finoman a térdéhez érintsem a kezem. Nem lep meg hogy a jelenlétemben is képes ennyire eltérő érzelem-megnyilvánulásra. Mások csak a békét érzik, és a boldogságot. De ezek az átlagos, csökött mondénok. - Szívem szerint átadnék neked vagy ezer év életbölcseletet. - Húzom el a szám kissé szomorkásan. Nevetséges, hogy én itt vagyok ennyi évtizeddel a hátam mögött ő meg... fiatal. Túl fiatal. Feltételezem nekik minden más a halandóság miatt. Nekem minden egyforma, részben állandó. Nem igazán értem a sietségüket. De azt értem, ha kitolná, amit csak lehet. Mint mondjuk jelen esetben a gyermekszülést. - De nem lehet. Sajnos vannak korlátok, amiket még egy angyal is képtelen megugrani. - Vállat vonok mert tény ami tény, nincs mit ezen szépíteni. Valahogy el kell fogadni, bele kell törődni. Plusz, ha már ennyire ostoba volt hogy ilyen hibát vétett viselnie kell a következményeit. Nekem pedig még csak nem is kellene osztoznom a hibáján.... én balga mégis megteszem. Nem kötelességből. Ilyen soha nem tennék azért, bármennyire is jó és tiszta a szívem. Érte teszem. Csakis érte. Mert már ott az első alkalomnál éreztem, több van benne. Valami megmagyarázhatatlanul más mint Éva eddigi összes lányában. És azon felül hogy tudni akarom, mi is ez, igenis védelmezni is akarom. Ösztönösen is megtenném ebben biztos vagyok. Ujjammat szelíden húzom végig a lábán egyetlen centit és lehunyom a szemem egy percre. Koncentrálok arra a belső harmóniára ami mindig körbevesz. Nem engem, a lényem. Atyám. Minket az angyalok seregét. A tiszta boldog békére, a fehérségre. A fényre. S érzem, ahogy egy csöppnyit ezáltal átadok neki. Szinte semmi, szinte jelentéktelen. De feltételezhetően elég. Elég ahhoz hogy kissé megnyugodjon. Valamennyire vidámabbnak lássa a helyzetet. Az életét. Azt, amiben most még én is benne vagyok. Ráadásul jórészt immár önként. Mikor felnyílnak kékesszürke szemeim rögvest az arcára pillantok. Hogy mit érez, mi ül ki rá. Halovány somolygással figyelem. - Most már jobb? - Hangom lágy, szelíd suttogás. Olyasféle, mint mikor a fák között a szél játszik. Mintha beleképzelnéd valaki hangját, aki rég eltűnt már-e földi világról s mégis tudod, ott van veled. Örökké ott van veled, mindig, minden körülmények között. Igaz, Lia nem sejti de én épp ilyen leszek neki. Azaz, pontosabban már vagyok is. De erre még én is csak most döbbenek rá úgy igazán. Mert fél órával ezelőtt még lelkesen szabtam volna gátat magamnak, neki vagy nekünk, és a kötődés bárminemű formájának.
Furcsa belegondolni abba, hogy nemsokára anya leszek, hogy nemsokára meg kell szülnöm a bennem növekvő picit. Nem tudom milyen a jó anya, hiszen egyáltalán nincsen tapasztalatom benne, nem tudom, hogy miken kell majd keresztül mennem, és ezek mind-mind olyan érzések amelyek hatalmas rémülettel töltenek el. Amikor a növekvő hasamra nézek, vagy amikor megérzem, hogy rúg a pici, mindig eszembe jut, hogy ezt már nem sokáig fogom érezni és látni, hiszen nemsokára meg kell születnie, és talán pont ez az amitől a legjobban tartok. A szüléstől. A fájdalomtól. Attól, hogy mi lesz akkor, ha a szülés közben valami komplikáció lesz és baja fog esni a babának? Azt nem élném túl, ha bántódása esne. Amióta terhes lettem azóta szinte csak a szülés pillanata jár a fejemben. Emlékszem, kiskorom óta mondogatom magamnak azt, hogy nem, nem fogok szülni, nekem nem lesz gyerekem, mert rohadt nagy fájdalommal jár megszülni, most pedig itt állok, 6 hónaposan és ha a baba koraszülött akar lenni akkor bármikor megszülethet, ez pedig erősen látszódik rajtam is, mint testileg, mint lelkileg. A londoni kis kiruccanásom óta, amikor kiderült, hogy terhes vagyok, azóta próbálok megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy kisbabám lesz. Fogalmam sincs arról, hogy hogyan kell jó anyának lenni, mire van szüksége egy babának, de azt tudom, hogy az első időszakban szinte semmit sem fogok aludni, mert folyton sírni fog. Ha álmos akkor azért, ha éhes akkor azért, és még megannyi apróság van ami miatt sírhat és sírni is fog. Halványan elmosolyodok amikor Gabriel leül mellém a kanapéra és azt mondja, hogy ameddig tud addig segíteni fog. Bár azt nem tudom, hogy hogyan tudna. A félelmemen nem tud enyhíteni, ahogyan a fájdalmon sem ami szüléskor van. Elég nehezen tudom elviselni a fájdalmat ez tény, és ez az egyik oka amiért annyira félek. - Ez kedves tőled, de nem tudom hogyan tudnál. Mármint. – egy pillanatra elhallgatok és zavartan túrok bele a hajamba. - Egy vérfarkas, pont azért hagytam el az apját, hogy normális emberi életem lehessen és neki is, de így… Meg eleve, egy baba… Azt sem tudom, hogy mit kell velük csinálni, még én magam sem nőttem fel teljesen. – szinte már hihetetlen az, hogy milyen mértékben kezdtem el beszélgetni vele, de most már a félelmeimet tényleg nem tudom tovább magamban tartani. Muszáj kibeszélnem magamból.
I was accident prone I fell head over heels with no warning And in spite of my vertigo I never felt myself falling And I wish I wish that I told you then what I realize now I told you when you were still around
⚚
Mikor megköszöni tudom, megértette az egész lényegét. Legalábbis eléggé úgy fest. Ez pedig öröm azt hiszem. Így hagyom, hogy az öröm fokozatosan járjon át. Szépen lassan pillanatról pillanatra. Bégül én magam is elmosolyodom szélesen. Sokkalta felszabadultabbnak érzem magam hirtelen, pedig percekkel ezelőtt még talán magát a poklot jártam meg annyira kellemetlen élményem volt. S még így is. .. megérte. Minden egyes elcseszett másodperce megérte. Mert így olyan kötelék alakult ki köztünk ami az emberiség történetét tekintve talán még soha. Velem épp soha. És ha más nem is ez minden lista élére állítja. Beelőzve bőven az első nőt a földön. Kellemetlen kudarcként élem meg mikor keze kiszakad az enyémből. Ujjai melege eltávolodnak és a hűvös hideg levegő marad csak utána. Nem ellenkezem noha a mozdulatával indul meg vele az én kézfejem is. Végül pedig élettelenül hullik alá a testem mellé. Pillantásom követi őt, ahogy a kanapéhoz lép és leül. Még ebben az egyszerű mozdulatában is annyi kecsesség van. Még úgy s hogy ő nem látja és nem érzékeli. Sosem voltam túlzottan szentimentális, és talán most sem vagyok az. Lehet csak a nephilim hatás teszi, hogy mindent felfokoz, de esélyesen a saját érzelemhullámom is beköltözik a látképbe. Nem mintha eddig nem láttam volna mindig túl szépnek és túl tökéletesnek. Épp ezért kerültem közel két teljes héten át. De... eddig tartott. Mert sejtem, innentől aztán még inkább nem lesz egyszerű. Már hogy távol tartani magam tőle talán esélytelen. De a gond az hogy minden percet vele akarnék majd lenni. Ami pedig lássuk be még védencként és őrangyalként is esélytelen. Szavai alatt mozdulok és az ingért nyúlok. Puha anyaga megadóan emelkedik fel kezem hatására és míg felveszem addig Cornelia és köztem újra beáll a csönd. Nem hibáztatom azért, amit mond. Sejtem hogy nem egyszerű, pláne ilyen kosza élettel együtt. Maga a terhesség (már amit tudok róla mert nem sok) nem egyszerű. Talán senkinek sem. Ujjaim könnyedén babrálnak a gombokkal, míg szememet le sem veszem róla. Elgondolkodva bámulok magam elé majd végül mellé lépek. Ő még most sem pillant rám. Elfog az az érzés, hogy szégyelli magát. Nem miatta vagy úgy amúgy. Tény, nehéz erről beszélni és még az iménti pillanat ellenére is... egy idegen vagyok számára. - Hát akkor ne beszélj vele. - Mondom teljesen magától értetődően és leülök mellé. Nem közvetlen mellé de sok hely sincs közöttünk. - Nem kötelez senki sem erre. - Hát végül is ez így van, valóban. Csak a szükség... meg a vele járó kényszer. - Megértem hogy félsz, Lia. Bolond lennél ha nem tartanál a dologtól. - mosolyodom el lágyan. Kezemmel megtámasztom a fejem a támlán míg az arcát fürkészem. Várom, hogy felpillantson a nagy kék őzikeszemeivel. - Ameddig tudok segítek, ebben biztos lehetsz. - Mondom halkan, de komolyan. Igazából tényleg így gondolom, noha fogalmam sincs mit kezdhetnék épp én egy gyerekkel. Jézus is annak idején púp volt a hátunkon. Igaz aranyos kis kölyök volt és gyorsan tanult. Egész fogékony lett a csodákra, de később persze épp ebből volt a baja. Kissé szívén viseltem a sorsát miután Mária részben rólam nevezte el. Hívivőként azt akarta áldott legyen ne csak az érintésem de a nevem által is. Ez pedig nemcsak hízelgő de megható is. Innen sejteni hogy isteni vérvonal. Az emberek meg amennyire eredetiek rögvest a rosszat feltételezték. Na meg a pokolhercegek abban az időben előszeretettek hitették szét eszméiket, mint a kapzsiság meg az irigység. Szóval összességében semmilyen kapcsolatom nincs a témát érintően, amivel segíthetnék. Így hát csak szomorkásan ezzel a félig meddig üres ígérettel segítek neki megbékélni a gondolattal. Aztán azzal, hogy később mi lesz rá érünk foglalkozni ott és akkor, amikor kell. Mert úgyis eljön mindennek az ideje. Talán még gyorsabban is, mintsem akarnánk.
Jól esik az a pár pillanat, az a pár perc amikor mellettem van, amikor homlokomnál érzem gyengéden az ő homlokát. Belenézek a szemeibe és próbálom kiolvasni, hogy mi zajlik éppen le benne, de egy idő után nem sok mindent tudok kivenni belőle. Amikor ismét megszólal akkor a hangja olyan, mint amilyennek már megszokhattam. Vagyis majdnem, hiszen általában rideg és elutasító volt velem szemben az elmúlt két hétben, lassan három hétben. Mindig kerülte a társaságomat, ha beszélgetést akartam vele kezdeményezni akkor valahogy mindig belém fojtotta a szót, de nem jó értelemben. - sajnos. Bármit is akartam beszélni vele, nem tudtam. Elutasító volt velem. Az utóbbi időben viszont más a hangneme akkor is már amikor beszél velem. És ez az utóbbi időszak az elmúlt pár órát jelenti, hiszen most kezdett el megváltozni köztünk valami. Most kezd el megváltozni bennem is valami. Az a mondata pedig, hogy ő akarta, hogy megérintsem a szárnya helyét az nem teljes mértékben igaz, hiszen a csók előtt direkt úgy alakítottam az eseményeket, a szálakat, hogy valahogy, valamilyen módon – számomra érthetetlen módon tudjak hatni rá, hogy beadja a derekát, hogy megismerhessek egy olyasvalami dolgot amiről eddig fogalmam sem volt, hogy milyen is lehet. Szóval nem csak ő akarta. Eleinte mindent azért csináltam, mert akartam, aztán amikor megcsókolt, akkor ott valami… A csóknál ott valami megváltozott. És szerintem ezt mind a ketten érezzük. Halvány mosoly kerül az arcomra amikor látom, hogy elvigyorodik. Tudom, hogy neki sokkalta többet jelent, mint nekem, viszont próbálom nem annyira komoly utakra terelni a témát, ezért sem értem magamat amikor utána rákérdezek, hogy neki milyen volt. Halványan mosolyogva bólintok amikor azt mondja, hogy ne ismételjük meg újra. - Köszönöm, hogy megengedted. – mondom kedvesen, mosolyogva és gyengéden megszorítom a kezét, majd lenézek rá. Olyan… Olyan idilli az egész, még sem valódi. Nem lehet az. Pár pillanat múlva elengedem a kezét, majd a szobában lévő kanapéhoz sétálok és kinézek a teraszajtón. Még innen is látni a kilátást, a távoli felhőket, a narancssárga felhőket amiket süt a távoli, lemenőfélben lévő nap. Gyönyörű. Amikor érzem, hogy rúg a baba egyet, halkan elnevetem magamat és a kezemet gyengéden a hasamra teszem. - Meg vagyok rémülve. Félek, Gabe. – nem nézek rá, de erősen érzem magamon a tekintetét. Tudom, hogy minden mozdulatomat figyelmesen követi. Mert ő ilyen. Vigyáz rám, és már nem bánom. Annyira. - Egy vérfarkas… Fogalmam sincs hogyan fogok tudni segíteni neki. Az apjával nem akarok újra beszélni... – tudom, hogy nem kérdezte, viszont muszáj, hogy valakinek az e fajta bajaimat kibeszélhessem.
The gravity's pulling me down There was no turning back Wrap your wings around my body
⚚
Igazából mindenre vágytam de a bűnbánó tekintetekre nem. Az ő bűnbánó tekinteteire nem. Persze sejtettem hogy ez lesz. Hogy épp ez fog történni. Felkészülhettem volna rá lelkileg... de evidensen erre nem lehet. És mikor itt van és megkapom, az lehengerel. Halovány mosoly kúszik ajkaimra ahogy kiejti a szavakat. Ujjaim az övébe kulcsolódva maradnak, de felé fordulok. Immár teljes testtel, szemtől szemben. Szabad kezem megemelkedik és végigsimítanak az arcán hogy végül a szőke hajtincsekhez érjenek. Egyet a füle mögé simítok ki, miközben a homlokom az övével találkozik szelíden. Beszívom a finom lágy, nőies illatát. Még hogy nincs hatással rám....! Még hogy jó ötlet őt angyalra bízni... bármelyikre! Meglehet ezért volt első körben Michael megnevezve. Ő túlzottan érzelemmentes. Túlzottan rideg. Épp elég az Cornelia magatehetetlen tudatalatti vonzerejének. Én pedig sosem voltam az, ami ellen tudott állni. De Atyám tudja jól ezt. Lehunyom a szemem egy percre és a közelségéből merítek erőt, hogy szembe tudjak nézni önnön hibámmal. Azzal amit elsődlegesen én követtem el nem ő, de része volt benne nem is kicsi. - Tudom hogy nem akartál... - suttogom megértően. Hangomba visszatér a megszokott színezet, a jól ismert tónus. A fájdalom is lelanyhul. Nem kellenek hozzá csak pillanatmorzsák. Tovatűnik. Mint mindig. És szinte úgy tűnhet, hogy az egész meg sem történt, pedig... de. - Én akartam ezt. Ne okold magad. - Nem tudom megállni hogy ne küzdjem le a távolságot közöttünk. Most azonban csak a homlokára adok egy puszit, míg ő kérdéssel felel. Nem tehetek róla de nevethetnékem támad tőle. Ó persze... hát végül is igen. Számára ennyi ez. Ennyire egyszerű. Kissé mardos belül a csalódottság, mert egyik részem tart attól hogy nem fogja fel ez mit jelent. Hogy több ezer éve élek, létezem és még soha senkinek nem engedtem meg hogy hozzám érjen. Épp ott. Olyan ez, mint... na mindegy, hagyjuk. Viszont ezzel a kérdésével vagy inkább elodázásával a dolog lényegének kissé oldja is bennem a feszültséget. Túl komolyan veszem azt hiszem. Így hát elvigyorodva bólintok. - De végül is... ! - Mulattat a dolog és inkább ennek az érzésnek adom át magam. Vagyis adnám ha Cornelia nem komorodna el. Látom ahogy megváltozik az arca. Érzem az egész testében megmutatkozó változást. Mert van. Kezemben a keze kissé mintha megfeszülne, ujjai görcsösebben kapaszkodik belém. Meglehet az egészet csak képzelem. Nagyon szörnyű volt? Mit válaszolhatok rá? Hazudni nem fogok mert sosem volt az asztalom. És fölösleges is lenne hisz látott amit látott. Ilyen alapon az egész kérdése értelmetlen mégis örülök hogy feltette. Mert ettől tudom, érdekli. Fontos neki. És okolja magát, habár feleslegesen. - Hát... ne ismételjük meg megint... jó? - Suttogom komoran a szavakat. Megfontoltan, miközben ezüstös kék lélektükreim az övébe kapcsolódnak. Ajkamon azért ott játszik egy pimasz mosoly, várva, hogy ha feloldódik kissé a mámoros aggódásból, akkor és csakis akkor kiszélesedjen.
Nem akarok fájdalmat okozni neki, pont ezért is sajdul meg a szívem amikor látom az arcát abban a pillanatban amikor hozzáérek a sebhelyéhez. Alig érek hozzá, alig tapintom meg, ő még is olyan intenzíven érzi minden egyes mozdulatomat. Elképzelni sem tudom, hogy milyen érzés lehet, fogalmam sincs, hogy jelenleg mi zajlik le benne, de azt tudom, hogy nem kellemes érzés, látszik rajta. Látom rajta, hogy fáj neki, de még sem tudom elvenni a kezemet az ívelt sebhelyről, csak megfogom a kezét, ezzel is jelezvén felé, hogy nem akarok számára rosszat. Az ujjaim megtorpannak pár pillanatra amikor érzem, hogy valami mozog az ív mentén, az ujjaim alatt. Olyan, mintha a szárnya reagálna az érintésemre. Lehetséges ez? Hirtelen annyi minden kezd el kavarogni a fejemben, hogy már nem is tudom, hogy mi lehetséges immáron és mi nem, csak az tudom, hogy egy teljesen új, furcsa és egyszerre abszurd érzés az amit most érzek. Még is halványan elmosolyodok, szinte alig láthatóan amikor a szárny mozgása gyengéden csikizi az ujjamat. Tudom, Gabriel nem jó pillanatként éli meg, hiszen látom rajta, nekem viszont teljesen más érzés. Nem e világi. Hiszen nem is az. Az egész lénye nem e világi, még is van benne valami rettentő mód emberiség. Nem közénk való, de még is képes ezt éreztetni velünk, velem, hogy olyan, mint mi, pedig tudom, hogy kicsit sem hasonlítunk. Leginkább abban nem, hogy míg ő halhatatlan, addig én egyszer megfogok halni. Persze most már, hogy a látóvilágom is sokkal tágabb, mint eddig bármikor, rájöttem, hogy vannak módok arra, hogy örökké éljek, de én nem szeretnék. Normális emberi életet szeretnék élni, amennyire csak lehet, de a sors már most közbe szól. Vérfarkas gyerek, Éva-reinkarnációja, egy igazi angyallal csókolózni és az ívelt sebhelyét megérinteni… Ezek mind-mind olyan dolgok, amik nincsenek egy normális ember életében, az enyémben még is szerepelnek. Ez az életem. Ez lett az életem. Mikor gyengéden végig húzom a kezemet az egész sebhelyén, pár pillanatig elidőzök az ív végén, majd lassan veszem el a kezemet a hátáról, viszont a kezét továbbra sem engedem el, csak rápillantok. Az arca pár pillanatig még mindig ugyan olyan, mint eddig, látszódik rajta a fájdalom. Nem akartam, hogy ezt érezze, nem akartam, hogy ezen menjen keresztül, miattam. - Nem akartam fájdalmat okozni... – mondom halkan, de nem vagyok képes távolabb lépni tőle, ugyan olyan közel maradok hozzá, mint eddig. Mint akkor amikor vissza sétált a szobába. Látszik, hogy az életem megváltozott, eddig a legnagyobb problémám a hülye szerelmi bánataim voltak és az, hogy vajon a legutóbbi vizsgám jól sikerült-e, most pedig, itt áll előttem egy félmeztelen férfi, egy angyal és azon aggódok, hogy fájdalmat okoztam neki. Micsoda problémák, nem igaz? Halványan elmosolyodok amikor mondja, hogy eddig még senki nem ért hozzá a szárnya helyéhez. - Egyszer mindent el kell kezdeni, nem? - mondom egy erőltetett mosoly keretében. Igazából nem tudom, hogy mit mondhatnék neki. - Nagyon szörnyű volt? - itt már nem mosolygok, újra a komolyság lesz úrrá rajtam.
The gravity's pulling me down There was no turning back Wrap your wings around my body
⚚
Figyelem, ahogy az inget nézi helyettem. Egyetlen pillanat csak, mégis sokat mondó. Nem tudja mit akarok és nem tudja mi jön. Haloványan elmosolyodom magamban a meglepettségén. Azon az édes döbbent arcon, ahogy realizálja a tényeket. Hogy miért is várom a kezét az enyémbe. Gondolom azt hitte, más lesz, hogy mást kap. De nem. Ezt akarta nem? Lehet eleinte igen de utána nem, én viszont döntöttem kettőnk helyett is. A végén pedig... még a kellemetlen érzés ellenére is úgy hiszem jól tettem. Nem miatta, hanem sokkalta inkább magam miatt. Én akartam. Én akartam igazán, legvégül. A saját kezemben volt a döntés joga és megadtam neki, meg magamnak. Nem mintha ezért bármit is várnék vagy gondolnék. Mindössze arra van erőm, hogy a kék szemeibe vesszek el, egészen a fájdalmat okozó pillanatig. Akkor fordítom csak el az arcom tőle, és meredek magam elé. Vagyis merednék de a grimasz mellett ösztönösen lehunyom a szemem. Hagyom, hogy hosszú vékony ujjai maguktól induljanak meg. A kezdet kezdetén még ott van a kezem, de végül engedem az övét. Cserébe ő a másik kezét épp, mint nem sokkal ezelőtt az enyémbe csúsztatja. Ez pedig jó, és kell is. Stabil pont, amire támaszkodhatom. Hogy érezzem, nem csúszik ki a lábam alól a talaj és mert itt van mellettem. Igaz,ő valószínű ezerszer romantikusabb dolgot képzel bele. Lehet ostoba feltételezés és még ostobább következtetés ez, de tekintve, hogy összefonja ujjait az enyémmel csak erre tudok gondolni. Igazából ez is csak az agyam legmélyén ötlik fel, mert a nagy részét elfoglalja a tudat, hogy a lány keze finoman indul meg az ív mentél lefelé. Érzem, ahogy finoman puhán siklik le, szint épp hogy csak súrolva. Ám még ez is... őrjítően bizsergető érzés. Alapvetően is az, de más keze által... Szinte érzem, ahogy a lélegzetvételem szaggatott lesz, ahogy a szívverésem felgyorsul. Angyalvérem bizseregve szalad meg és dobol a fülem az izgatottságtól. Szárnyaim pedig mintha finoman meg is mozdulnának. Összeráncolt homlokkal koncentrálok hogy elfojtsam a késztetést. Mert igen, elő akarnának törni, de ne... az kizárt. Ez így is sok. Pláne még kárt tennének benne. Plusz a szoba sem épp elég nagy ahogy hogy a teljes fesztávot kibírja... habár sosem próbáltam ki ez is igaz. Mikor végtelen hosszúsággal vége szavakat a mozdulatsornak még mindig mozdulatlanul állok csak. Képtelennek érzem magam kicsit is, akár egy parányit odébb billenteni mondjuk a fejem. Még a szemeim is tovább maradnak lehunyva, mint kellene. Egyedül az tűnik fel, hogy Lia ujjait szorongatom túlzottan is görcsösen. Gyorsan enyhítek hát a szorításon, hogy a karjába a vér visszafele kezdhessen el áramolni, mert nem célom kárt tenni benne. Közel sem az. Végül nagy sokára csak magamra találok. Ennek mondjuk egyk elúőnye hogy a szívverésem kezd egyenletesebbé válni és a kényelmetlen érzés, is alábbhagy a hátamon noha még most is érzem a heg meglétét. Elsőnek a kanapét fókuszálom be, és az ingem ujjának fehéres anyagát, ami kilátszik a párnák takarása mögül. Elmélázok azokon egy pillanatig, majd végül ráveszem magam hogy Cornelia-ra pillantsak. Tekintetemben sokmindent vélhet felfedezni, tekintve, hogy lelkemben sok féle érzelem kavarog. - Ezt még... - Hangomra hirtelen rá sem ismerek. Mély torzult. Nem dühös se nem vad. Talán kissé szomorú és kétségbeesett. De olyan, mintha nem is magam mondanám. Inkább el is hangatok és nyelek egyet hogy tisztábban tudjam folytatni. - Te vagy az első... - Kimondva így elég hülyén hat, elismerem. Igazából az is megfordul a fejemben, hogy ki sem kellett volna mondanom, hisz tudja. Látom az arcán. Már akkor láttam az arcán, mikor felismerte a szituációt. Mikor azonosult a helyzettel. Ám így valamiért mégiscsak kerekebb. Talán mert elhangzik az idő folyamában nem csak a gondolat végtelen tengeréé marad- Egy félmosolyt erőltetek magamra, hogy ne érezze kellemetlenül magát emiatt. Mert helyre jövök, idővel biztosan. De épp ezért van, hogy bárki, aki a közelembe téved ismeri a szabályokat. És azok elég egyszerűek. Elég egyértelműek. És sosem okoztak eddig problémát. Kivéve őt, aki egyszerre képes a legnagyobb problémám lenni és egyszerre az a dolog, ami re a leginkább áhítozom. Még annak ellenére is,hogy tudom jól, örökre elérhetetlen marad. Számomra biztosan.
Csak állok ott a szoba közepén és még mindig az iménti dolgok hatása alatt vagyok. El sem hiszem, hogy megcsókolt. Mármint jó értelemben. Már a teraszon is majdnem megtörtént, tudom, de ott valami belső hang a fejemben azt mondta, hogy akadályozzam meg a folyamatot, most viszont, most valami… Valamiért engedtem neki, engedtem a kettőnk vágyának és hagytam, hogy megcsókoljon. Visszacsókoltam őt. Tényleg. Megcsókoltam. Nem akartam elszakadni tőle, vágytam még a csókjaira még akkor is amikor ő már elhúzódott pár centire tőlem. Érezhetően megbánta, csak tudnám miért. Nem követtünk el hatalmas bűnt, csak csókolóztunk. Mindketten vágytunk rá, ezt kézzel foghatóan lehetett már érezni szinte, akkor miért érzi ezt bűnnek? Olyan...jó volt. Tökéletes volt. Az a pár pillanat, az az egy-két perc amíg tartott, akkor mindent olyan tökéletesnek tartottam. Minden olyan jó volt. Most viszont hirtelen kellett vissza térnem a rideg valóságba, ahol immáron már egyedül vagyok a szobában. Ismételten. Ismételten egyedül vagyok. Megint. Nem azért csókoltam meg mert ezzel akartam elérni azt, hogy hozzáérhessek a hátán lévő két ívelt sebhelyhez. Nem vagyok olyan fajta aki kihasználja a másikat, Gabrielt pedig végképp nem használnám ki, hiszen ha úgy vesszük akkor miatta vagyok még életben. Ha ő nem lenne akkor szerintem már régen szétszaggattak volna a démonok, vagy jobb esetben csak elraboltak volna. Bár rám nézve egyik eshetőség sem túl jó. Főleg mivel már nem csak saját magamra kell vigyáznom hanem a hasamban növekvő kis picire is, aki mindennél fontosabbá vált számomra. Az ő védelme a legfontosabb! Amikor jó néhány perc telt el úgy, hogy semmi mozgás nem mutatott arra, hogy a férfi vissza fog jönni, leülök a kanapéra és feszülten túrok bele a hajamba, miközben próbálok rendet tenni a fejemben. Annyi minden kavarog jelen pillanatban az agyamban, hogy az szinte már fájdalmas. Mint amikor a férfi ajkaitól el kellett válnom. Fizikai fájdalom már-már. Amikor lépteket hallok meg, felállok a kanapéról és a szobája ajtaja felé fordulok. Amikor megpillantom őt, rögtön eszembe jut a pár perccel ezelőtti gyönyörű pillanatunk. A csók, amit újra és újra éreznék az ajkaimon. Mi van, ha nem csak én vonzom az angyalokat, hanem ő is engem? Személy szerint ő engem? Létezne ilyen egyáltalán? Amikor a hófehér inget ledobja a mellettünk lévő kanapéra és közénk emeli a kezét, először az ingre pillantok, majd gyengéden fogom meg a kezét. Úgy, mint nemrégiben. Úgy, amikor elakartam érni, hogy hozzáérhessek. Szinte fel sem fogom, hogy mit csinál, amikor az egyik ívelt sebhez vezeti a kezemet, viszont amikor gyengéden hozzáérek és látom, hogy az arca kicsit eltorzul, másik kezemmel gyengéden fogom meg a kezét, össze kulcsolom az ujjainkat. Nem szólalok meg, de éreztetem vele, hogy nem akarom bántani, nem akarok neki fájdalmat okozni. A hátán lévő kezemet nagyon gyengéden húzom végig az ívelt seben, szinte alig érek hozzá. Olyan...furcsa és különös érzés érezni őt, így.
The gravity's pulling me down There was no turning back Wrap your wings around my body
⚚
Hiába mondja a nevem, nem állok meg. Meg sem hallanám szívem szerint, ahogy a mondata többi részét sem. Nem is tudom miért értelmezem ösztönösen amit kiejt a száján. Talán az angyalvérem az oka, habár ezt még normál emberi füllel is lehet hallani. Az igazi gond az, hogy ő bármit mond, mindenre figyelek. Túlzottan is figyelek, mert túlzottan is érdekel. És ez megint egy olyan hiba, ami súlyos. Mert valahol be tudom csapni magam hogy mindez csak a kötelesség miatt van. Talán még Atyámat is meggyőzhetném, de saját magamnak nehezen megy a hazugság. Ha több mint kétezer éve ismered magad, hát... kellően ismered a jellemed. És tudod a gyengéid. Hogy képes vagyok-e illúziókba rángatni magam? Természetesen. Ostoba kérdés ez. Ha nem így lenne, akkor nem védelmeztem volna Évát sem. De persze hittem és reméltem. Abszurd egy dolog, de van aminek nem tud parancsolni az ember. Ahogy itt, ennek sem lehet Cornelia-val. Mert alighogy elindulok, ő elsuttogja a szavakat, amitől a szívem összefacsarodik. Félig az örömtől persze de félig a bánattól. Neki nem nehéz ez, neki mindez egy egyszerű játék ha úgy vesszük. Bele sem gondol a következményekbe, mert képtelen rá. Nem is érti mert nem is tudja mivel jár ez. Nekem pedig nincs szívem felvilágosítani a kegyetlen valóságról. Abba a ridegségbe taszítani, amiben élek. Immár többezer éve a társam. Így hát inkább ott hagyom a szobába magára. Kell egy kis tér, egy kis hely egy pár perc magány, hogy ne robbanjon fel az agyam menten. A szívemnek már úgyis lőttek. A hálószobán át a gardróbhoz sietek, és kinyitva azt körbepillantok. Igazság szerint gondolkodás nélkül kaphatnék a ruha után, de pár percig csak bámulom magam a tükörben. Végül beletúrok a hajamba dühösen. - Bassza meg! - Ritkán káromkodom és még ritkábban nyilvánosan. De van az a szint, ami nekem is sok. És ez most az. Érzem ahogy az ajkam még mindig bizsereg a lányétól. Még érzem az orromban az illatát és még most is sóvárgok utána. Egy szobányira van, igazán semmi távolság, mégis fényéveknek tűnik most hirtelen. Leakasztom a fehér vasalt inget a vállfáról de egyszerűen nincs kedvem felvenni. Helyette eltűnődöm egy percig, majd döntök. Lesz, ami lesz, már úgyis mindegy nem? Mikor visszatérek mély levegőt veszek. Érzem, ahogy elfog a vágy hogy odalépjek hozzá újra. Hogy átöleljem újra. Egy fél pillanatig csak nézem. Áthatóan tekintek rá, és próbálok az arcáról olvasni. Ha pedig onnan nem megy, hát a szemeiből. De ez sem elég. Mert egyszerűen nem az. Így hát megindulok. Mikor előtte vagyok a tiszta inget ledobom a kanapéra, úgy hogy oda sem pillantok. Tekintetem ugyanis a lányéba fonódik. Szó nélkül emelem a kezem és tartom tenyérrel felfelé közénk. Mondhatjuk hogy néma bocsánatkérés ez. Valami olyasmi, amit ritkán engedek meg magamnak, de ő ezt is eléri. Komolyan eltűnődöm, hogy vajon mit nem tud megtenni nálam? Várom hogy belehelyezze a kezét az enyémbe. Szinte égetően vágyódom újra, hogy az ujjaim közt érezzem a finom vékony kezét. S mikor ez megvan, megint meglódul az ereimben a vér. Az angyalvérem. Némán fordulok oldalra, és irányítom a kezét a sebhelyem széléhez. Végig őt figyelem közbe. A reakciójára vagyok kíváncsi. Hogy mit érez és mit lát. Mit hisz innentől? Mert behatóan megismeri azt, amiről eddig fogalma sem volt. Egészen addig a pontig sikerül rá koncentrálnom a kék szemei mélységére, amíg el nem éri a szárnyamat. Akkor ott abban a pillanatban kiszalad belőlem a levegő és lehunyom a tekintetem. Nehezen, de megállom, hogy ne torzuljon az arcom nagyobb grimaszba. Habár, így is kiülhet ajkaimra egy fanyar kifejezés. Nem, nem ellene, hanem mert... hát tudja jól. Nem kellemes. De érte kibírom. Ki akarom bírni. Mert ő más. És ez engem is megváltoztat. Tudom, hogy ez baj. Nagy baj. De nem érdekel. Csak ő a fontos meg én, és az, hogy most életem egyik legbizalmasabb dolgát viszi véghez, igaz erről neki valószínűleg fogalma sincs.
Jól eső érzéssel tölt el amikor immáron erősebben kezd el csókolni. Talán csak a kíváncsiság vezérelt, talán a vágy, hogy vajon milyen lehet angyallal csókolózni, de nem bántam meg, hogy most nem löktem őt el magamtól, nem úgy, mint amikor kint a teraszon megszakítottam az ehhez nagyon is hasonló folyamatot. Nem szakítottam meg a csókot, mert titkon túlontúl vágytam rá. Vágytam arra, hogy újabb és újabb csókot kapjak tőle, és meg is kapom amikor határozottabban és keményebben csókol meg. Akaratlanul is belemosolyodok a csókba. Szapora a légzésem és a szívem is hevesen ver amikor hirtelen megszakítja a csókunkat. Értetlenül nézek rá pár pillanatig, hiszen tényleg nem értem, hogy mi történt. Miért húzódott el, főleg miért húzódott el ilyen hirtelen? Eddig úgy tűnt, hogy minden rendben van köztünk, hogy ő is élvezi a csókot, akkor mi történt? Komolyan elkezdtem már aggódni abban a pár pillanatban amíg meg nem szólal. - Gabe... – suttogom halkan, amikor a homloka az enyémnek ér. Pár pillanatra lehunyom a szememet és beszívom az illatát. Kiakarom élvezni a pillanatot amíg még ilyen közel vagyunk egymáshoz, amíg még mellettem van. Annyira hiányzott már az, hogy közel legyünk egymáshoz, két hetet bírtam ki, de nem bírtam már tovább, nem bírtam tovább azt, hogy olyan rideg velem. Jobban szeretem ezt a fajta Gabrielt. Nézem ahogy eltávolodik tőlem, tekintetem ismét a hátán lévő sebre siklik, de már nem is számít igazán az, hogy hozzáérhessek a két ívelt sebhelyére, csak az, hogy ne legyen velem ismét olyan rideg, mint az elmúlt két hétben. - Én nem éreztem hibának... – suttogom, de szinte immáron csak magamnak, Gabriel ugyanis elindult a szobájába átöltözni.
tutira tele van elírással, de hulla voltam bocsika
The gravity's pulling me down There was no turning back Wrap your wings around my body
⚚
Távolról, elmosódva hallom a megjegyzését. Az ingemről, ami amúgy is már hulladék. Ami amúgy is lényegtelen. Mert egyáltalán nem számít. Egyáltalán nem érdekes és nem lényeges. Sokkalta fontosabb az, ami itt történik. Ami kettőnk közt húzódik meg mély csendben. Ami eddig élesen elhatárolódott. Egészen eddig a pillanatig. Mert amint eltűnik a távolság és ő sem visszakozik ez a valósnak vélt vonal abszolúte elmosódik. Eltűnik, épp úgy, mintha sosem létezett volna. És engem körülleng a puha édes illata. Megrészegít újra meg újra, miközben ajkaim az övét veszik birtokba. Nem követelőzőn, de határozottan. És elmélyítem a csókot lágyan. Nem is kell erőszak hozzá vagy nagyobb unszolás. Ajkai maguktól nyílnak szét és adnak teret. Sőt, ő talán kissé türelmetlenebbé is válik, mint én. Legalábbis a hirtelen megemelkedő keze erre enged köveztetni. A mozdulattal egyben emelkedik az enyém is, de félúton elengedem az övét. Hagyom, hogy beletúrjon a hajamba. Nem ellenkezem, noha ezt másnál nehezen tűröm meg. Tőle viszont ez is természetes. Normálisnak hat. Sőt, egyenesen élvezem, mert tetszik. Helyette kezem a nyakára siklik. Hüvelykujjammal végigsimítok az arcélén, ami ugyanolyan puha, mint volt a teraszon is. Mikor megakad a lendület mindössze a levegővétel miatt újra a szemeibe tekintek. Ő csak egy halk reszketeg sóhajt hallat. Olyan, ami szívet szaggatóan gyönyörű. Olyat, amilyen belőlem is fel akarna törni, de egyben az övé olyan, mintha az enyém lenne. Érzem a leheletét magamon. Túlontúl csábító. A gyomrom pedig satuba fogva kavarog. Milliónyi érzés tolong bennem, de egyik sem képes a felszínre törni. Túlzottan zsibong az egész belsőm. A lány iránt hajt megint. Szinte akarom őt. Érzem, ahogy az angyalvérem felforr, felrobban tőle. A közelségétől. Sosem volt ilyen. Sosem volt ennyire erős. Igaz, Éva is hasonlóan erős, karizmatikus hatást váltott ki. Ám vele sosem kerültem ilyen viszonyba. És ha ilyet érzett Lucifer... nos, meg tudom érteni. Eddig is értettem a magam balga módján. Most viszont érzem is amit ő érezhetett. Amiért érdemes volt megbuknia. Amiért feladta volna a halhatatlanságot. Ám persze mégsem így esett az eset. És kezdem érezni azt is, hogy talán Daimonnal is túlontúl kemény voltam. Mert ha ő is valami hasonlón megy keresztül.... De nem. Ő nem mehet ilyenen, hisz ő nem az elsők véréből származóval van. Ilyen feladatot csak a rangidősek és a tapasztaltak kapnak. Mint Michael. Aki persze áthárította rám. És ha jobban belegondolok, nem is állnék itt ha nem lett volna fivérem oly konok. Oly lusta. Vagy szimplán oly érzéketlen, mint tőle mindig is megszokott. Meglehet szimpla bosszantásnak szánta. Ám ebben a pillanatban kifejezetten hálás vagyok ezért. Halovány mosoly fut át arcomon a felismerésre. Éppen csak egy kósza, amit talán Cornelia nem is láthat, mivel újra megcsókolom. Most már sokkalta határozottabban és erősebben. Kezem a csuklójától finoman siklik lefele, egész a könyökéig, hogy végül a derekához érjen. Nehezen állom meg hogy ne húzzam még közelebb magamhoz. Ám mégis valahol akad a fejemben egy vékonyka hangocska, ami óvva int. Hsz a baba.... Kellően gátló tényező. S részben talán emiatt is szakadok el tőle. Olyan váratlanul töröm meg, hogy az már fájó. Ajkaim bizseregnek utána és sóvárognak még érte. De nem adom meg a luxust, hogy újra elgyengüljek. Kinyitom a szemeim és eleinte fátyolosan látom magam előtt a szőke tincsekkel keretezett arcát. Lassan tisztul a kép, igaz nem húzódom túl messzire. Egyelőre képzelem vagyok még arra. Igénylek még egy percet közel hozzá, ha ez azt is jelenti hogy megvan a veszélye az újabb elgyengülésnek. A jelenléte egyszerre felkavaró és nyugalmat adó. Akkora ellentmondásos kettősség ez... nem is értem. - Ezt... ez... - Kezdem de túlontúl rekedt vagyok. A homlokom az övéhet ér. Lehunyom a szemem, mert érzem hogy ha rápillantok akkor totálisan befellegzett nekem. Így hát jobb híján csak kivárok egy másodpercet, amit most egy örökkévalóságnak érzek. Vicces, mert eddig mindig pont fordítva volt. Évek tűntek másodperceknek, és századok egy napnak. Mellette még az idő érzékelése is átalakul. Mégis hogy lehet ez? - Ez hiba volt. - Közlöm kissé feszengve. Baromira nem romantikus. Nem a megszokott klisé. De hát igaz. Ez volt életem egyik legnagyobb hibája. És nem őt hibáztatom ezzel, mindössze egy tényt osztottam meg. Olyan tényt, ami rá is tartozik, és belőlem egy fontos darabka. Noha valószínű nem értheti a lány istenigazából. - Bocsáss meg... - Szemeim kipattannak és finoman lehúzom az ujjam az arcáról a nyakára. Mikor a szőke hajfürthöz érek hirtelen elengedem. Ellépek mellőle, előle és elfordulok. Ezt abszolúte nem kellett volna. A düh megint fellángol bennem önnön tettem iránt. És amennyiben nem állít meg, szó nélkül elindulok. Mert csak jobb lenne tényleg felöltözni.
Miután megfogtam gyengéden a kezét és utoljára megkértem őt, hogy hagy érinthessem meg a sebhelyét. Muszáj éreznem az ujjaim alatt a sebhelyet, akarom érezni, hogy milyen lehet a szárnya helyét érezni. Nem kell elmondania, hogy mi is az a két ívelt sebhely a hátán, hiszen nem vagyok hülye, rájöttem, hogy mi az, csak hallani akartam az ő szájából is, hogy a szárnyai helye. Olyan abszurd az egész, hogy akartam, hogy ő mondja ki és ne képzeljem magamat őrültnek. Bár azok után amik manapság történnek velem, az ilyen dolgok után egyáltalán nem fogom őrültnek gondolni és érezni magamat. Rick óta egyetlen egy férfira sem néztem többként, mint barátként. Én szakítottam vele ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy nekem nem fájt ugyan annyira a szakításunk, mint neki. Utáltam magamat amikor a szemeibe nézve kimondta, hogy szakítok vele, az ok miatt pedig még inkább. Az ok, ami az lenne, hogy nem akarok természetfelettit az életembe, amennyire csak lehet normális emberi életet akarok élni, de az elmúlt közel 1 hónapban rájöttem, hogy sosem fogom megkapni azt amire a legeslegjobban vágyok. Az emberi életre. - Az inged... – suttogom alig hallhatóan ezt a két szót, amikor az ujjai elernyednek és az eddig kezében tartott ruhadarab immár a földön van. Normál esetben biztos végig pásztáztam volna már a tekintetemmel a felsőtestét, viszont sikerült elérnie azt, hogy csak is a szemeibe nézzek, főleg amikor a csuklómnál fogva gyengéden még közelebb húz magához. Amikor oda húz magához, a légzésem szaporább lesz, a gyomromban elkezdenek ébredezni a pillangók és elkezdek gondolni arra, hogy vajon milyen lehetne őt megcsókolni. Az elmúlt két hétben alig beszélgettünk és ha beszélgettünk akkor sem volt túl békésnek mondható a beszélgetésünk folyamata, most viszont, hogy egyikünk seb állítja fel a maga kis határjait, minden megváltozott. A légkör és az egymáshoz való viszonyulásunk is. Nem szólalok meg amikor látom, hogy próbál ismét ellent mondani a kérésemnek, és nem is húzódok el amikor közelebb hajol hozzám. Nem akarok kezdeményezni, de akarom azt amire vélhetőleg készül. Egy ütemet kihagy a szívem amikor a szája gyengéden súrolja az enyémet, de nem húzódom el ezzel is jelezvén számára, hogy most a pillanatot nem fogom tönkre tenni úgy, mint kint a teraszon. Két csók között halk sóhaj hagyja el a számat, és amivel megfogtam a kezét, azzal akaratlanul is beletúrók tarkójánál a hajába. Szinte már ösztönös mozdulat, mintha nem tudnám irányítani, hogy mit csinálok. Mellette nem tudom.
The gravity's pulling me down There was no turning back Wrap your wings around my body
⚚
Az ellenkezésére ügyet sem vetek, ahogyan a kérlelésére. A könyörgése azonban igenis meghat. Kit ne hatna meg azokkal a nagy óceánkék szemekkel? Még a legérzéketlenebb mondén is biztosan elolvadna és egy nagy csöpögő jéghegyként omlana össze. Nesze neked globális felmelegedés! Az meg köztudott hogy szeretem a kéket. Akárcsak a vizet. És így, ahogy Cornelia lélektükreibe kapcsolódik az enyém tudom, hogy innen nincs visszaút. Pedig jó lenne. Talán titkon a lelkem egyik mély pontján akarok is. Végtére is nem vagyok balga. Tudom mi mivel jár és minek mi a következménye. Ott az élő példa az orrom előtt. Nem is egy. Kezdve Luciferrel. Sorra az angyalok seregével, kik hol ezért hol azért buktak el. És a legutolsó helyen kullog éppen Daimon. Hisz angyaltársamat alig egy hete szúrtam le egy ehhez kísértetiesen hasonló jellemvonásáért. Vagyis igazság szerint csak számon kértem. Most persze feltör bennem az kétszínűség érzése. Tény semmi különösebb okom nincs rá, tekintve, hogy semmit nem tettem (még). Ám ez nem azt jelenti, hogy nem is akartam. Nagyon is akartam. Nagyon is akarok. Szinte érzem a csábító különös erőt. Hát mind erre a sorsra jutunk? Hogy elbukjunk végül? Jó kérdés. A másik meg még jobb. Mert vajon ennyi elég a bukáshoz? Vagy Atyám ezt is elnézni nekem? Sosem volt erősségem a hazudozás, sőt egyenesen elítéltem. Most mégis felötlik bennem, hogy alkalomadtán ha előcitálnak, hát igenis tudnék mivel védekezni. Hogy ő erős volt. Túl erős hozzám. A lelke szinte angyali energiával bír. Meglehet ezt a terhessége fokozza fel. De hazugság lenne csak rá kenni, tudom. Viszont a kérlelésére nemet sem tudok mondani. Képtelen vagyok. És azzal sem segít hogy az ujjai a kezemhez érnek. Finoman, puhán. Ezzel lökve egy utolsót a szakadékba rajtam. Nem mintha sok taszigatás kellett volna. Érzem, ahogy megbizsereg érintése alatt a bőröm. Szívverésem egy percre kihagy majd hangosan dobolva lódul meg. Ujjam elernyednek, és az ing halkan suhogva esik ki a kezemből, hogy végül halkan suhogva a földre hulljon. Más esetben biztosan hallanám ezt a neszt. Jelene esetben azonban egyáltalán nem. Túlzottan belefeledkezem a pillanat adta varázslatba. Abba a hasonló percbe, ami kint is megtörtént. Ám akkor Cornelia megakasztotta a folyamatot. Most viszont láthatóan nem akarja. - Akkor s... - Akkor sem lehet. Akkor sem. Mondanám. Mondanám, ha tudnám. Ha képes lennék rá. De valahogy megakadnak a szavak. A torkomra forr, mert túl közel van. Megérzem az édes illatát, ami bekúszik az orromba. Elfelejtek mindent. Mindent, ami nem ide köt. Minden szabályt és felelősséget. Közelebb hajolok hozzá, centikre vagyok immár tőle. Eltűnnek a határok, mintha sosem lettek volna. - Én.. - Még egy utolsó gyenge próbálkozást ejtek. Nem is tudom minek, hisz teljesen felesleges. Talán csak önön makacsságom végső leküzdése miatt. Vagy mert szimplán ilyen a jellemem. Nem szereti feladni. Sem a feladatokat sem a szabályokat. Ám ez már rég csírájában elhalt gesztus. Teljességgel értelmetlen. Pláne ilyen közelségből, mikor az orrom szinte összeér az övével. - Ó az angyalok szerelmére! - Nem is tudom hangosan mondom-e ki vagy csak gondolom. Igazából lényegtelen már ez is. Mert nem tudok tovább várni. A világ összes ideje az enyém, mégsem vagyok képes tovább ilyen közel lenni hozzá. Így hát leküzdöm a maradék távolságot, és egyúttal szelíden a csuklójánál fogva húzom magamhoz közelebb. Megállok egy fél pillanatra, mikor ajkaim az övét súrolják. A szemeibe pillantok, hátha a tiltakozás vagy az ellenkezés fogad. S ha semmi ilyet nem tapasztalok akkor, csakis akkor lépem át azt a határt amit eddig sosem. Mert eddig soha senkihez nem kötődtem, aki földi, aki ember. És most ez azt hiszem megtörténik. Azzal a puha, lágy de határozott csókkal, amit neki adok.
Nem tehetek róla, mindig is kíváncsi voltam. Tipikusan az a fajta ember vagyok akit, ha érdekel valami vagy felkelti valami az érdeklődését akkor nem képes leszállni a témáról és az ügyről. Egyáltalán nem akartam tapintatlan lenni a férfival szemben, nem akartam letámadni a kérdésemmel, de szinte mire észbe kaptam, addigra már elkezdtem követni őt, be a teraszon túlra. Nem tudtam kibírni, hogy ne jöjjek utána és ne kérdezzek rá, hogy mi az ott a hátán. Még életemben nem láttam ilyen sebhelyet és ettől csak még inkább fűt a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet. - De ne, érdekel. – kezdek el enyhén szólva ellenkezni, persze nem olyan hangnemben, csak éppen úgy, hogy szeretném, ha elmondaná. Nem tetszik, hogy le akarja zárni a témát és annyiban hagyni. Ahogy a lelki szemeim elé kerül ismét a háta és a két, íves sebhely úgy sikerül nagyjából realizálnom, hogy mik is lehetnek azok, miknek a helye, de tőle akarom hallani. És… És nem tudom miért, de valamiért vonz, hogy megérintsem. Meg akarom fogni. Bármennyire is tudom, hogy nem kéne feszegetni a határokat, nem kéne azt a bizonyos láthatatlan határt átlépnem, de még sem tudok leszállni a témáról és ezzel holtbiztos, hogy még jobban magamra haragítom a férfit. Már így sem vagyok a szíve csücske, szerintem ki sem állhat csak elvisel. Egy munka vagyok a számára, egy feladat amit kiadtak neki és teljesítenie kell. De akkor ha ez igaz volna, mi volt ott kint a teraszon, abban a fél percben? Az még mindig egy kérdés számomra. Egy nagy kérdés. Amikor elfordul, akkor nem szólalok meg, csak ösztönösen lépek felé egy fél lépést és a háta felé, pontosabban az egyik ívelt sebhely felé nyújtom ki a kezemet, de hirtelen a levegő is belém szorul amikor Gabriel hirtelen lendülettel kapja el a csuklómat, és immáron már szemtől szemben vagyunk. Nem szólal meg egyből, én pedig felnézek a szemeibe. Gyönyörű szemei vannak. Amikor enyhít a szorításán amivel a csuklómat fogja, pár percre ránézek, a kezére és a kezemre. Miért érzem azt, hogy valami ott kint a teraszon elkezdődött köztünk? Miért… Miért érzek valami furcsa érzést akkor, ha mellette vagyok vagy róla van szó? Mi történik velem? - Kérlek... – suttogom halkan ezt az egyetlen egy szót, majd gyengéden megfogom a szabad kezemmel a kezét amiben az ingjét tartja. Nem veszem el tőle, nem kulcsolom össze az ujjainkat, semmi különleges mozdulatot nem teszek, csak gyengéden megfogom a kezét. Éreztetni akarom, hogy bízhat bennem. Nem akarok fájdalmat okozni neki. Ha most azt mondja, hogy hagyjuk, akkor nehezen, de lefogok szállni a témáról, de a szemeimben látszik a reménykedés szikrája amikor tekintetemmel ismét a szemeibe nézek. Azokba a gyönyörű íriszekbe.
The gravity's pulling me down There was no turning back Wrap your wings around my body
⚚
Még a hajítás előtt megállít a mozdulatban a lány. Hangja eleinte távoli, de egyre erősödik. Hisz közelebb lép egészen felém. Meglep hogy becéz. Nem tudom eddig megtette-e ha igen, akkor sem tűnt fel. Így hát meglepve torpanok meg. Sokkal inkább a nevem ilyesformán kiejtett hallatára, semmint a kérésére vagy a kérdésére. Megütközve pillantok rá pár percig. Aztán a meglepettségem fokozódik mikor rájövök, mit is próbál megtudakolni tőlem. El is felejtettem hogy ő nem a szokványos mondén, aki előtt rejtve van a szárnyam. Vagyis a sebhely. Eleinte hirtelen azt sem tudom mit mondjak. Csak megfordulok félig felé. Aztán róla a hátamra próbálok pillantani. Természetesen ez nem nagyon megy. Igaz még így is látom a karcnyom felső ívét. Szinte egyszínű az emberi hússal csak kicsit rózsaszínesebb. Csodálom, hogy ő észrevette egyáltalán. És ha már itt tartunk... Atyám szerelmére ezt nem kellett volna látnia! Mellesleg, ez új dolog. Nem is tudtam, hogy ő képes ezt látni. Fura. Mondjuk Éva lányaként annyira végtére nem is. Vagy nem kellene annak lennie. De evidensen ha ezt tudom... ha ezt tudom akkor nem leszek ennyire hanyag. Hisz mégis csak ez az én... titkom. Az én magánügyem. - Az a.... sebhely... az.... - persze hirtelen nem tudom, hogy fejezzem be a mondatot. Hülyén is hangzana kimondva így nyíltan. Hellóka az ott a szárnyam. Igen, nekem olyan is van. Á nem, nem. Inkább nem, köszönöm. Szimplán csak nyitva hagyom a mondatot. Befejezetlenül. És ez ott függ köztünk a levegőben - Mindegy, semmi. Nem érdekes. - Megrázom a fejem, jelezve hogy nem, nem akarok tovább beszélni róla. És igen ez most itt ennyi volt. Ingerültségem fokozódik. Még inkább magamra vagyok morcos. Hogy lehettem ekkora balfék? Nem lett volna szabad... hogy... áh! Végtére is mindegy. Ő nem árthat nekem, és a titkomat sem adja ki. Kinek is tudná? Senki nem hinne neki a mondének között. Az árnyvilág pedig... nos számukra is csak egy mítosz vagyok. Ez a haszna az inkongnítónak amit már közel ötven éve alkalmazok. És ez a haszna annak is, hogy az arkangyalok hivatalból ritkán jönnek a földre. Ha pedig igen, az nagy horderejű dolog. Fontos dolog. Mint a közismert második világháború esete. Vállat vonok és már elindulnék, de valamiért nem tudok. Lepillantok a kezembe szorongatott koszos ingre. Fehér de foltos. Kidobhatnám. Érdemes lenne nem vesződni vele. Ugyanakkor ez is olyan, mint minden más. Mint ez a kapcsolat. Meg kellene próbálni rendbe hozni. Kellene valamiféle bizalomnak születnie ha akarjuk hogy működjön legalább egy elviselhető alap szinten. Mert hát a lány egyértelműen az értésemre adta nem is oly rég, hogy ez neki nem. Nem megy. Nem így. Nem ezen az úton. És igazság szerint nekem sem. Szóval talán ez az, ami megakaszt. Legalábbis félig, mert elfordulni elfordulok tőle ez igaz. Sőt már el ind indulok egy fél lépéssel. Viszont a reflexeim elég jók. Szuper jók, végtére is angyal vagyok Isten szerelmére. Pláne felé meg fokozott figyelmet szentelek. Így a perifériámból látom, ahogy kinyújtja a kezét. Felém. Ösztönösen. Habár az is igaz, hamarabb érzem, hogy mit akar cselekedni semmint látom. Talán hamarabb tudom, mint ő maga. Minthogy a gondolat megszületett volna a fejében. Így hát én is félig ösztönből félig megszokásból és jórészt dacból is cselekszem. Hirtelen kapom el a kezét. Lendületből fordulok felé, így alig marad köztünk távolság. Szemtől szemben állunk és lenézek rá. Valószínű a szememben megvillanhat valami harag vagy vadság. Némán rázom meg újra a fejem. - Nem! - Mondom keményen azt az egy szót, amit ki bírok nyögni. Nem az a baj hogy nem lehetne. Lehet. Végtére is nincs tiltva. Más kérdés hogy nem kellemes. És túlontúl bizalmas. Soha senki nem nyúlt még hozzá. Pláne nem így ezen a módon. Nem is tudom, akarom-e. De még ha igen, akkor sem ilyen váratlanul. Kérdés nélkül. Jó persze értem én, vonzó ez a számára. Idegen. Furcsa. Kíváncsiságot szül, aminek a válaszát magamba fojtom. És olyan ő is mint egy kisgyermek. Ha nem érti, megpróbálja megfogni, megszerezni és úgy felfogni a jelentését. Csakhogy ez ettől sokkalta több. Számomra sokkalta több. A kezem finoman szorítja a csuklóját és csak egy perc múlva enyhítek a szorításon. Úgy hogy pár centit lejjebb is csúszik a kezem az övén. A puha, már-már bársonyosan bőrén. Nem kell odapillantanom hogy tudjam, mennyire tökéletes. Félek csak az angyalvérem mondatja ezt velem. Hisz minden emberben van hiba. Kell lennie hibának. A gond csak az, hogy benne eddig nem találtam (hacsak a nem kívánt terhességet annak nem vesszük). Most kerülök a legközelebb hozzá, mióta csak találkoztam vele. Evidensen nem teszek semmit. Csak ezüstkék tekintetem vetül rá. Lassan elillan belőle a sértett önérzet. Nem tudok rá igazán haragudni. Amúgy sem egy angyali vonás, pláne hogy elég ahogy rám tekint. A levegőt is visszafojtom, miközben halkan, suttogva, rekedten szólalok meg. - Nem lehet. Érzékeny. - És ezzel mindent elmondtam. Immár tudja, hol vagyok a legsebezhetőbb. Legalábbis testileg.
A hozzászólást Gabriel Sinclair összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 05, 2017 7:35 pm-kor.
Cornelia Maxwell
Mondén
▄▀ new york
Tartózkodási hely :
2016. Aug. 09.
Csatlakozás ideje :
Re: Terasz ↠ Pént. Júl. 14, 2017 1:28 pm
Nem sokáig tart az a pár pillanat köztünk, amit már-már idillinek is nevezhetnénk, csupán csak 1-2 perc az egész, amíg meg nem szakítom. Nem tudom miért, fogalmam sincs miért nem hagytam, hogy folytatódjanak a dolgok, talán csak megszólalt a lelkiismeretem, talán csak nem léptem még teljesen túl Ricken, fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy ezt a pillanatot amit megszakítottam, azt már sosem fogjuk tudni visszahozni. Hogy bánom-e? Nem tudom. Egyenlőre még nem tudom. Hiába a gyönyörű kilátás, valami arra késztetett, hogy vissza hozzam mindkettőnket a jelenbe, a valóságba, mert úgy tűnt elkezdtünk mind a ketten elkalandozni. Amikor szétnézek, akkor eszméletlenül gyönyörű ami a szemeim elé tárul. New York valami eszméletlenül szép éjszaka amikor ki van világítva, halk morajként lehet hallani innen fentről a lenti nyüzsgő életet. Jól lehet látni, hogy még ilyen későn is sok ember mászkál az utcákon és sok autó megy az utakon. Társaságokat lehet hallani akik épp egy buliból jönnek, vagy éppenséggel még csak mennek oda, kissé már illuminált állapotban. Őket látva akaratlanul is egy halvány mosoly kerül az arcomra. Milyen jó volt eljárni bulizni, inni a haverokkal az éjszaka kellős közepén, kissé kijózanodva hazaesni valamikor kora reggel. Viszont ezekről most már le kell mondanom, nincs több buli, hisz a leendő babámra kell majd vigyáznom. Hm, előre látom, hogy szép menet lesz... Nem tudom, hogy az angyaloknak milyen szabályaik vannak amiket kötelesek betartani, de mivel tudomásom szerint vannak bukott angyalok is, ezért gondolom, ha megszegnek valamit akkor lebuknak a...mennyekből, az égből. Nem hiszem, hogy valakihez közel kerülni bármilyen értelemben is nem ütközne szembe az ő létrehozott szabályaikkal. - Tényleg nagyon sajnálom, nem volt szándékos. – szólalok meg ismét amikor vissza ránt a valóságba, a jelenbe amikor a kezembe nyomja az immáron üres boros poharat. Kínosan hunyom le pár pillanatra a szemeimet és átkozom magamat magamban, hogy még is hogyan lehettem ilyen béna. Tekintetem a férfira siklik amikor elindul befelé a teraszról, viszont amikor leveszi az ingjét akkor valamin megakad a tekintetem, de nem tudom, hogy minek is nevezzem pontosan azt amit nézek a hátán. - Gabe, várj. – szólok utána, és leteszem a poharat a kint lévő asztalra és utána sietek. - A hátadon… Az a sebhely, vagy nem is tudom mi… Az...micsoda? – fűt a kíváncsiság és nem bírtam letenni arról, hogy ne jöjjek utána és ne kérdezzek rá.
Szinte várom, elüsse a kezem az arcából. Igaz, a gesztus abszolúte nem tolakodó, de amennyire megismertem (azaz szinte semennyire), tudom, nem bírja ha gyengének nézik. Ez már elsőre lejön még a buta hétköznapi mondénnek is, nemhogy nekem. Nem hibáztatom érte, hogy az akar maradni. Ilyen életkörülmények közt csak az lehet. Sőt, nincs választása hogy igazán őszinte legyek. Ó de mennyire nincs. Részben magának okozta a gondokat, ez vitathatatlan, de még így is vállalja a következményeit. Ez pedig igazán becsületre méltó, oly annyira hogy ezt még közülünk halhatatlanok közül is kevesen képesek megtenni. Tiszteletet vív ki a szememben. És ettől még jobban vonz magához. A hab a tortán pedig, mikor nem csak nem löki el a kezem, hanem még le is hunyja a szemét. Nem tudom hirtelen mitől is. Vagy mondhatjuk úgy, nem akarom tudni. Nem akarok belegondolni és nem akarok a következő fél percre sem előre konspirálni, mikor is... Mikor is a kék szemek rám vetülnek. A szám kiszárad újra, ami szinte hihetetlen és nyelni sem tudok. Érzem a gombócot a torkomban, de nem foglalkozom vele. A pillanat végtelennek nyúlik és nem sok választ el attól, hogy ne mozduljak egyenesen felé. Mindössze egy tizedmásodperccel korábban cselekszik ő, és ez akaszt meg. Szerencsére vagy épp szerencsétlenségemre. Írmagjában fojtja el a szándékomat. Csak figyelem, ahogy kecsesen a hajába túr. Maga az egész jelenet bájos lenne és egyben szexi, de ezzel a lendülettel a könyöke eléri a kezemet. És a poharamat. Az persze a lökéstől evidensen megbillen az ujjaim közt, hiába fogom stabilan. Oly annyira sikerül ráadásul ezt a manővert jól kivitelezni, hogy az üvegpohár tartalma egy az egyben az ingemen landol. Kedvem lenne hangosan káromkodni. Na nem a lány bakiján. Még csak nem is az ing miatt. Igaz kissé drága volt, de hát túlélem. Van hatvanöt másik ugyanilyen a szekrényben. És bármikor elküldetek az Armanihoz egy újabbért, ha úgy esik. A toszkán bor hiányát is tudom orvosolni. Hisz az üveg közel sem ürült ki, másrészt a borhűtő tele van a konyhában. Nem, mindezek pótolhatóak és jelentőségüket vesztik hamar. Csak egyvalami nem. És mindössze ezt sajnálom. De sajnálom valóban? Sajnálom azt a percet, amit már semmi nem hozhat vissza, amikor.. én... majdhogynem.... Végtelen csigalassúsággal fogom fel, mit is akartam tenni. Igazság szerint hálás lehetek, hogy a borospohár a kezem ügyében volt és meggátolt valami olyantól, amit esetlegesen nemcsak én bánnék meg. Kezem, mely eddig az arcán pihent, a manőver jóvoltából már a levegőben van egy pillanatig de most élettelenül kerül a testem mellé. A lány hangja elnyújtva ér el hozzám. Eleinte csak magamat nézem meg az üres poharat. Hát az ingnek tutira annyi. - Semmi gond. - Nyögöm ki elhalóan miközben a lányra pillantok. Arcára aggodalommal vegyes zavar ül ki. Tényleg nem volt szándékos a részéről és nem is tudok rá dühös lenni. Önmagammal szemben ez már azonban teljesen más tészta. - Azt hiszem jobb, ha elmegyek átöltözni. - Közlöm kissé hűvösebben, mintsem kellene. A szavaim végét azért megtoldom egy halovány mosollyal. Nem mintha ezzel tudnám oldani a feszültséget vagy elvenni a szituáció élét. Remélem a hanghordozásomét azért csak-csak. A kezem lévő poharat az ő karcsú finom ujjai közé nyomom és elindulok befelé. Közben ujjaim fürgén már a gombokat bontják ki, s még mielőtt belépnék a teraszajtón át a fehér függönyön túlra, mely most is lengedezik kifelé, előtte veszem le az inget. Csak azért, hogy belépve a szobába széles hanyag lendülettel vágjam be a közelebbi sarokba és keressek helyette egy tisztát a gardróbból.
Cornelia Maxwell
Mondén
▄▀ new york
Tartózkodási hely :
2016. Aug. 09.
Csatlakozás ideje :
Re: Terasz ↠ Kedd Júl. 11, 2017 2:16 pm
Nem tudom, hogy mi fog változni azzal, hogy most szembesítettem Gabrielt azzal, hogy mennyire is zavar engem az, hogy ilyen távolságtartó velem kapcsolatban. Megértem azt is, hogy tényleg nem vagyok könnyű eset, főleg mivel nagyon elkezdtem már beparázni a terhességtől és attól, hogy mi lesz azután amikor megszületik a gyerek, feszült vagyok az egyetem miatt is, hiszen ez az utolsó évem és muszáj lediplomáznom. Oh, és ha ezek nem lennének elegek akkor itt van ez az újdonsült hír, hogy állítólagosan Éva reinkarnációja volnék, ami enyhén szólva abszurd és hihetetlen történet, még is minél többet kezdek el ezen agyalni, annál erősebben kezdek el hinni is benne. Kezdem egyre jobban elhinni, hogy a férfinek igaza van. Bár a védelmező módszerei még mindig nem igazán tetszenek. Nem szeretek bezárva lenni ahogyan az sem tetszik, hogy valami inas vásárolja meg nekem a szükséges dolgokat. Szeretnék kimenni kicsit az utcára, sétálni egy jót, kávézni, beülni egy moziba a barátnőkkel. Bármit, egyszerűen bármit szívesen csinálnék már csak hagy legyen alkalmam innen kimozdulni. Már elegem van a négy falból. Hiába a gyönyörűséges környezet, mert valljuk be, gyönyörű a lakása. Sosem voltam még penthouse-ban aminek ráadásul panoráma kilátása van. Ha nem ilyen körülmények között kellene itt lennem és nem lennének ilyen okok amiért hozzá kellett volna költöznöm, akkor még el is lennék ragadtatva a látványtól, de így… Így szinte fogolynak érzem már-már magamat. Őszintén szólva meglep amikor bocsánatot kér, hiszen nem számítottam erre, azt hittem, hogy továbbra is olyan...rideg stílusban fog beszélni velem, hozzám, mint eddig, most viszont már más. Emberi. Emberibb. - Sajnálom. – mondom halkan, mintha én tehetnék az egészről, pedig nem én döntöttem el, hogy ilyen legyek. Nem nagyon volt beleszólásom abba, hogy valami bibliai személy leszármazottja legyek, még is ez történt és úgy látszik elég különös hatással vagyok a démonokra. Nah meg az angyalokra. Gabrielre legalábbis igen, ahogyan kitudom venni ezeket a szavaiból. Valami furcsa érzés lesz úrrá rajtam amikor gyengéden kisimítja az egyik szőke hajtincsemet az arcomból amit a kellemes esti szél fújt oda. Pár pillanatra lehunyom a szememet majd ismét rá pillantok. A szemeibe, az arcára. Valahogy, valamiért zavarba jövök, de fogalmam sincs miért. Miért van ilyen hatással rám? Megköszörülöm a torkomat és zavartan túrok bele a hajamba, viszont a mozdulattól véletlenül hozzáérek a Gabriel kezében tartott boros pohárhoz ami ráborul az ingjére. - Úristen, nagyon sajnálom. Véletlen volt. – kezdek el rögtön mentegetőzni.
A lány szavai ostorként csattannak. Igazság szerint leforráz az, amit mond d igyekszem érzelemmentes maradni. Azt hiszem ez egész jól is sikeredik, mert folytatja. És az utolsó szavak azok amik egyenesen a szívembe döfnek. Sosem hittem hogy különösebben érzelgősebb fajta vagyok. Jó persze több érzelemvilág szorult belém mint a testvéreimbe. Michael kifejezetten Atyánkra hasonlít. Objektív, ami néha kegyetlennek hat. Én talán a köztes úton vagyok, mert nem bírok a mondének csöpögős lelki világával de oly kiszámíthatóan hidegvérűnek is képtelenség lennem. Így hát evidensen elmosolyodom, ha meglátok egy kiskutyát vagy egy gyermeket a szüleivel. Örömet tud okozni ha sikert érek el vagy ha megdicsérnek. Igen, ezekre az érzelmekre képes vagyok. De vannak dolgok, amikkel sosem tudtam azonosulni. Ilyen a kapzsiság, a féltékenység vagy a szerelem. Nem értem Daimont sem, hiába is a testvérem. Nem értem Lucifet vagy éppen Michaelt. De Cornelia itt és most olyasmit tesz velem itt, amit egyáltalán soha senki. Még talán maga Éva sem. Igaz hozzá is vonzódtam, de nem hagytam ezt az érzelmet a felszínre törni. Akkor azt hittem van valami, ami fontosabb, ami túlmutat rajta és rajtam. És részben ez igaz is volt. Ám itt és most nincs ez. Csak ő meg én vagyunk és az alattunk rohanó világ. - Ó - Kissé bánom hogy úgy lerohantam és hogy eddig ez alatt a két vagy éppen már két és fél hét alatt annyira... hűvös voltam. Mert nem ezt érdemli, ez igaz. Nagyon igaz. De hát mit tehettem volna? Így egyszerűbb volt. Kényelmesebb. Főleg nekem. És most szembesülök azzal, hogy ez csak nekem volt így jó. Igaz, nem munkaköri feladat éppen őt szórakoztatni vagy bármiféle viszonyt is ápolni, ámbár éppenséggel lássuk be, nem is éppen hátrány. Ahogy a bizalom sem. És tudom jól, a mondéneknél az empátia elnyerése hosszadalmas feladat. Leginkább pedig a kommunikáción alapul. Igaz ez az én nagy hibám. Hozzászoktam hogy sokszor szavak nélkül is tudok érzelmet és gondolatot közvetíteni, míg ő... hát ő nem. Nekik ez túl magas szint, fel sem fogják milyen ez. - Sajnálom, én... - Eléggé szánakozva kezdek bele a mentegetőzésbe, mert hirtelen nem is tudom mit mondjak. Végtére is illene bocsánatot kérnem és valahogy elmagyaráznom, hogy ez az egész nem, éppen pont ellene szólt. Vagyis nem a személye ellen, mert hát nem is ismerem. Jó, tudom hogy mit szeret, milyen ruhát hord (még a melltartóméretét is mert Pierre a mondén inasnak le kellett adnia hogy beszerezhesse neki) de ezen kívül nagyon nem többet. Ja persze az egyetemet. De ezek mind olyan dolgok, tények, amik sok emberre ráhúzhatóak. Attól hogy mitől különleges az átlagnál (a reinkarnáción és a vérén kívül) fogalmam sincs. - Igazad van. Ez nem volt fer veled szemben. Én... nem akarlak ellökni magamtól, mindössze csak... - Ellököm magam a párkánytól és a poharat az ujjaim közé fogva lépek felé. Most már rápillantok, mert nem tudom megállni hogy ne. Szeretek úgy közölni tényeket, hogy a másik teljesen rám figyel. Igaz sokszor épp ezért nehéz. Álmomban kísértenek is a szempárok, a reakciók. De tudom, az övé sosem fog. Túl szép ahhoz, hogy a rémálmaim főszereplője legyen. - ... tudod nem egyszerű nekem. A véred... vagy a reinkarnáció miatt, hát nem is tudom... - Felpillantok rá a pohár széléről. Érzem hogy a szám kiszárad. - Már említettem hogy hatással vagy ránk... - Elhallgatok és kifújom a bent tartott levegőt. Miért ilyen nehéz ez? Miért ilyen nehéz kimondani bármit is? Végtére is nincs ebben semmi szégyenletes, hisz az angyalvérnek is megvannak a maga gyengeségei. Még az arkoké sem immunins. - Rám. - Igazából nincs nagy távolság köztünk és a nyáresti szél ahogy feltámad hirtelen, jólesően, megborzolja a szőke fürtöket. Egy a lány arcába téved én pedig nem tudom megállni, hogy ne nyúljak felé és simítsam ki finoman. Ujjbegyem lágyan siklik végig az arcélén, amitől bizseregni kezdenek jólesően. Mindössze egyetlen másodperccel tovább időzik a sima bőrén a kezem, mint kellene. Mint illene. De végül elengedem, mert talán most már értheti miért nem beszéltem. És hogy miért tartom magam ehhez továbbra is, vagyis hogy miért is nem fogok továbbra sem.
Cornelia Maxwell
Mondén
▄▀ new york
Tartózkodási hely :
2016. Aug. 09.
Csatlakozás ideje :
Re: Terasz ↠ Vas. Júl. 09, 2017 1:11 pm
Nem szeretem a magányt. Sosem voltam az a fajta személy aki nagyon elbírja viselni az egyedüllétet. Szükségem van arra, hogy körbe vegyenek az emberek. Nem, nincs feltűnési viszketegségem, csak valahogy szükségem van arra, hogy mellettem legyen valaki. Valaki, akivel tudjak beszélgetni, nevetni-sírni, vagy csak egy olyan személy akiről tudom, hogy ott van bármiről is legyen szó. Nos, az, hogy Gabe kerüli a társaságomat és bármikor amikor valami beszélgetést szeretnék kezdeményezni akkor leállít, hát, eléggé zavaró. Zavar, hogy konkrétan választási lehetőségem sem volt arról, hogy hogyan folytassam az életemet és ide kellett költöznöm, de ha már együtt kell laknunk nem is tudom mennyi ideig, akkor legalább valami kommunikáció -féle kialakulhatna köztünk. Vagy meddig akar még kerülni engem? Egyáltalán… egyáltalán miért akar engem kerülni? Mi rosszat tettem vajon amivel kiérdemeltem azt, hogy így viselkedjen velem? Szinte meg sem lepődök azon, hogy a férfi azok után sem változtat a viselkedésén miután lényegében közöltem vele, hogy ez engem nagyon zavar. Zavar, hogy ilyen távolságtartó velem. Persze tudom azt is, hogy nem szerethet mindenki, nem is várom el tőle azt, hogy szeressen, csak...csak ne viselkedjen így! - Ki mondta, hogy ugyanarról akarok beszélni? – szemöldökömet kissé felvonom miután végig mondtam a mondatot. És még én vádaskodok? Ugyan, én hozzá képest semmi vagyok. Ha én vádaskodok akkor ő még is mit csinál? Nos, igen, kezdjük elég nehezen elviselni már egymást. Ez az elmúlt két hét szerintem mind a kettőnket eléggé próbára tesz, csak nem látom értelmét. Ha a démonok megakarnak ölni akkor úgy is megtalálnak, de lassan abba is beleőrülök, hogy egész nap a négy fal közt kell lennem és nem mozdulhatok ki, mert Gabriel attól fél, hogy megtámadnak. Amikor a párkányra támaszkodik akkor fejemmel felé fordulok és pár pillanatig csak figyelem őt, ahogy az éjszakai-városi fények megvilágítják az arcát. Eddig még nem is nagyon volt alkalmam őt jobban szemügyre venni, főleg azért, mert a beszélgetéseink háromnegyede a vége felé vitába kezdett el átalakulni, most viszont… Pár percig mind a ketten csöndben vagyunk és most nem is bánom. - Szerinted még is meddig mehet az, hogy nem beszélünk egymással? 2Hete löksz el magadtól, pedig én csak megakarlak ismerni, többet megtudni rólad. – bár nem tudom mit kéne kérdeznem, hiszen… Sosem beszélgettem még angyallal. - Veszekedni sem akarok többet. Tudom, nem könnyű velem, de jobban fogok igyekezni.
Igazság szerint nem vagyok éhes. Nem kívánok semmit. Hetek óta így megy ez. Igazság szerint azóta, hogy hozzám költözött. És azóta, hogy nagyjában háromszor legalább megpróbál kapcsolatba lépni velem. Nem tudom miért, de elemi erővel igyekszem ellökni magam tőle. Megtartani azt a fajta három lépés távolságot, ami jelenleg inkább ötnek bizonyul. De jó ez így, kell ez így. Ez a biztos. A járható út. Hisz ez időszakos. Átmeneti. Szemvillanásnyi idő vagy talán annyi sem. Számomra annyira csekély, annyira kevés. Annyira semmitmondó. Valahol ezzel hitegetem magam. Csúnyán áltatom azt a lelkemben megbújó kis idegent, aki ezzel lelkesen ellenkezik. Nem hagyom hogy felszínre törjön, mert tudom, hogy az semmi de semmi jót nem szül. Hisz a lánynak biztonság kell, nyugalom. Ez pedig a személyes kapcsolat nélkül is megvan. Minek akkor fecsérelni az időt ilyenre, mint beszélgetés? Minek egyáltalán kommunikálnunk? Mit mondhatnék neki? Hisz nagyjában minden fontos információt tud. A többi meg... hát majd alakul. Meg sem lepődöm azon, hogy szavaim süket fülekre találnak. Megint, mint oly sokszor már az elmúlt két hétben. Halk sóhajjal hallgatom, ahogy megszólal. A felém intézett kérdése igencsak türelmetlen. Úgy hiszem elege van. Nem csak a helyzetből, belőlem is. Jó, tény nem vagyok túl kedves, inkább csak udvarias. És ennyi épp elég. Hát neki miért nem elég? IGazán fel nem foghatom...! - Terelem a témát? - Pillantok immár rá. Valahogy nem köt le tovább a toszkán bor. Sem az illata. De még csak az elképzelt íze sem. Pedig biztos jó. Igazi remekek születnek ott a nyári déli melegben a fürtökön. Cuvéé leginkább habár azt hiszem, az van kisebb arányban. De... ez most komoly? Hogy így vádaskodik? Jó igaz, jogos. No de akkor is...! - Mégis miről akarsz beszélgetni? Ha megint ugyanarról... - Tekintetem semleges. Érzelemmentes. Valahol bosszant, hogy megint ezzel hozakodik elő, de nem tudok vele mit kezdeni. Immár nem hat meg. Egyszerűen unom ezt. És félek két hét után elértünk oda, hogy nem bírjuk. Lassan már én se. - Már megmondtam, nem tudok én sem többet. - Figyelem ahogy a párkány széléhez lép. Nincs messze tőlem, talán egy karnyújtásnyira. A jelenléte egyszerre megnyugtató és bizsergetően frusztráló. Különös érzelemvilág ez, számomra egészen új és szokatlan. Bizalmatlanságot szül, nem iránta hanem a lelkemben, a saját érzelmeim iránt. Hogy helyes-e ilyesmit érezni? Nekem? Úgy hiszem nem. És épp emiatt napokig, sőt... hetekig kerültem őt. Hogy elnyomjam ezt a kitörő valamit. De nem lehet örökké így élni, ebben igaza van. Viszont elmondani sem tudom, azt, ami bennem kavarog. Leginkább ez azért van, mert képtelen vagyok szavakba önteni. - Szóval... nem. Nem tudom miről is kellene beszélnünk. - Szusszantok, majd elfordulok tőle. A poharat leteszem és a párkányra támaszkodom mindkét tenyeremmel lefelé. Karom kifeszítem és újra a várost figyelem. Mély csendben az autók robaja visszhangzik valahol alattunk legalább tizenpár emelettel alatta. Az eget épp megfesti a lenyugodni induló nap. Eszembe jut hogy holnap korán kell kelnem. Részben mert sok az elintéznivalóm a mondén világban. Várnak az e-mailek és a telefonok. Mert ez a világ sosem alszik. Aztán meg, ott van az igazi feladat. Az igazi életcél. Atyám várja a hajnali találkozásunkat. És ez sem személyes lesz hanem újra a megszokott telepatikus. Mert most elsődleges Cornelia védelme. Még akkor is ha ő ezt fel nem fogja. Én pedig azt nem hogy bármelyik kósza angyal képes lenne ezt a feladatot ellátni. De hogy miért épp én kapom meg... hát félek ez örök rejtély marad.
Cornelia Maxwell
Mondén
▄▀ new york
Tartózkodási hely :
2016. Aug. 09.
Csatlakozás ideje :
Re: Terasz ↠ Csüt. Júl. 06, 2017 1:29 pm
Már két hét telt el azóta, hogy úgymond oda költöztem Gabrielhez. Mint mostanában minden az életemben, ez sem ment olyan akadálytalanul. Bár Gabriellel a megismerkedésem sem igazán alakult jól, hiszen a beszélgetésünk vége felé már mind a ketten kezdtük elveszíteni a türelmünket, amit az ő részéről meg is értek, hiszen nem könnyű mostanság velem; hormonok, terhesség, oh, és a diploma megszerzése. De azért valljuk be, a másik féllel sem volt egy könnyű menet az első beszélgetés. Ide jön hozzám és elkezdi, hogy lényegében fel kell adnom a régi életemet, meg csak akkor tudok túlélni, ha vele lakok, jah és, hogy egy bibliai személy leszármazottja, úgynevezett reinkarnációja volnék. Most komolyan, ha ezt meghallanátok, ti is hinnétek egy vadidegen férfinek, aki azzal állít oda, hogy oda kell költöznötök hozzá? Annyira abszurd és hihetetlen az egész, hogy szinte hallani sem akartam az egészről, csak elfelejteni a vele való találkozást. A felejtés jól is ment addig amíg hazafelé menet egy seregnyi démon meg nem támadott, a szerencsém csak az volt, hogy Gabriel ott volt és megmentett. Nem mondtam ugyan neki akkor még semmit, de amikor be tudtam zárkózni a házba és volt időm kicsit egyedül lenni és gondolkodni, - szüleim nem voltak itthon, még szerencsére – akkor értelmet nyertek Gabriel eddigi szavai amiket felém intézett. Nem azt mondom, hogy teljes mértékben hiszek neki és elhiszem ezt az Évás dolgot, de már nem zárkózom el annyira az ötlettől, hogy nála lakjak egy ideig, illetve, hogy még több mindent megtudjak erről az egész kialakult helyzetről. Nem érem be annyival amennyit csak Gabe a tudomásomra juttat, mert biztos sokkal többet tud, mint amennyit elmond. Ha pedig nem így van, akkor jó lenne, ha ott fent is kiderítenének mindent, utána járnának a dolgoknak és amikor már ők is mindent tudnak, csak akkor támadnának le. Két hét telt el és a férfival akivel jelenleg együtt lakom, nem igazán kommunikáltunk, csak a szokásos témák és mondatok szoktak elhangozni, nekem ebből viszont kezd kicsit elegem lenni. Már herótom van tőle. Amikor kisétálok mellé a teraszra akkor csak szemet forgatok az ismételt, érzések nélküli hang megnyilvánulásán. Pár pillanatig nem is mondok semmit csak elveszek a látványban ami a szemem elé tárul. Gyönyörűséges a kilátás. - Figyelj… Meddig fog ez még így menni? – kérdezem végül meg tőle, amikor felé fordulok. - 2 hete lakom itt, de szinte egy normális beszélgetésünk sem volt még, mert amikor kezdeményeznék te rögtön tereled a témát, vagy úgy csinálod, hogy ne is beszélgessünk. Miért? – huh, mióta itt vagyok talán ez a leghosszabb monológ ami elhagyta a számat.
Nem igazán ideális érzés az, mikor kissé szétesel. Már hogy a magad szokatlan módján. Nem sokszor csúszik be nálam sem ez, kábé ezer évente egyszer. De evidensen ennek épp most kell megtörténnie. Épp akkor mikor lakótársam is akad. Mert akad. Cornelia kevesebb talán mint két hete boldogítja az életem. Na nem mintha különösebben izgatna hogy itt van vagy hogy mit is csinál. Igyekszem... nem tudomást venni róla. És igazság szerint ez nehezen megy. Még jó hogy a lakás elég nagy, és elég... elszeparált. Mindössze az étkezések alatt sikerül egymásba botlanunk. Mikor is én főzök ő pedig csendesen ücsörög. Kissé unalmas ez így mivel nincs közös témánk. Igazából nem is különösebben beszélgetünk vagyis hacsak az állandóan ismételgetett kérdéseket annak nem vesszük. Hogy miért támadják meg és mit akarnak tőle. Állandó kimeríthetetlen kérdéskör ez. Én pedig rendszerint ugyanazokat ismétlem el újra és újra. Meggyőzni is az segített, hogy hazafele menet a jópár napos találkánk után megtámadta egy démon. Alakváltó ráadásul. Tudtam jól, naná hogy tudtam, mert egészen hazáig kísértem s mikor biztonságban volt indultam a magam útjára. Meglehet talán részemről is szemétség volt hogy hagytam ennyire közel kerülni hozzá a dögöt, de... így legalább a felé vetett szánalmasan bosszús pillantásom kellően erőteljes hatást gyakorolhatott rá. Arról nem is beszélve hogy közöltem vele, ez állandólagos lesz. Addig biztosan amíg a gyerek meg sem születik. Másnap reggel már a küszöbömön toporgott. Pedig még fel sem keltem. Elnézve az arcát nem sokat aludhatott aznap éjjel. És azóta... azóta csak úgy vagyunk. Én próbálom kerülni mert túl erős a jelenléte. Még két zárt ajtó mögött is érzem a vibrálását, a lényét. Zavar ez. Még a hajnali lélekbeszélgetés is nehezen megy. Atyám persze tudja ezt, és nem is hibáztat. Így a szokásos egy órás teraszon töltött szeánszom helyett ez leredukálódott félre vagy... jó esetben is húsz percre. Mindegy jobb ez így, addig sem kell itt hagynom őt és a Mennybe kényszerülnöm. Addig is tudom a kevéske szabadidőmben intézni a dolgaimat. Mint a promótálás és a részvénytőzsde. A mondének világa eléggé sajátságos de egyre jobban kiismerem magam. Kezd tetszeni ez a huszonegyedik század a maga minden koszos szennyével együtt. És egyre kevésbé zavarnak az alvilágiak is, habár... nem igazán értem hogy az árnyvadászok mit lustálkodnak még mindig. Unottal nyúlok be a borhűtőbe és veszek ki egy fehérbort. Nem is tudom milyen fajta, talán olasz? Meglehet toszkánából egyenesen. Minőségi és jó drága. Épp jó lesz arra, hogy ma este a tészta mellé igyak belőle. Csak én, mert Cornelia természetesen le van tiltva róla. Orvosi utasítás. Én pedig nem fogok vitatkozni ez ellen. A borhúzót kiveszem a fiókból és egyetlen erőteljes mozdulattal távolítom el a dugót. Halk pukkanással enged is, és kiöntök belőle egy keveset az ívelt falú pohárba. Elnézem, ahogy gyöngyözve megcsillan, majd a tányérokat elhelyezem az asztalra. A teraszon kellemes szél lengedez. Egyetlen ok miatt szeretem ezt a lakást kifejezetten. Ami pedig nem más, mint a panoráma. Innen látni lehet az egész várost. A várost, amely sosem alszik. És ez valahol egyszerre nyugtat meg és őröl fel. Érdekes kettőség, végtére is egy angyal jobb szereti a békét. Ám sosem voltam szokványos. Társaim közül és lógok ki talán a leginkább. Jobb szeretek csapongani a saját a lelkem rabjaként. Sosem találom igazán a helyem. Egyszerre vagyok ilyen is meg olyan is. Igaz ehhez már mindenki hozzá is szokott. Talán csak én magam nem. Kezembe veszem a poharat és felemelem. Azon keresztül pillantok a városra, miközben óvatosan körkörösen mozgatom. A benne lévő ital levegőhöz jutva fellélegzik és pedig ezúttal kifújom a benn tartott levegőt. És épp ekkor érzem hogy felerősödik a szívverésem, mert Cornelia kilép mellém a lengedező függönyön át a teraszra. - A vacsora tálalva. - Nem pillantok rá, mert félek túlontúl tetszene is látvány. Elég csak a szemébe néznem és elvesztem. Így hát nem csoda ha ez a két hét csigalassúsággal telt el. Még nekem is. Végtére is én akadályozok meg miden interakciót. Minden komolyabb társalgást és minden olyan kezdeményezést, ami bensőségesebbé tehetné kettőnk viszonyát. Ennek pusztán pedig egyetlen önző célja van, megvédeni őt. Hisz ő ember, halandó és... véges idővel rendelkezik.
Kezdőlap
Re: Terasz ↠ Szer. Aug. 09, 2017 7:50 pm
