Fel-alá sétáltunk a testvéremmel Larvik tengerpartja mentén 1895 telén. Gyerekkorunkban nem számíthattunk senkire, csupán egymásra, ez a jó kapcsolat pedig mind a mai napig fent maradt. Más-más irányokba sodort minket az élet, viszont valahogy mindig visszataláltunk egymáshoz. Nem fogom tudni elfelejteni sose, mikor egymás mágiáját gyakoroltuk az éj leple alatt. Rányomta az életünkre a bélyeget a másságunk, félvéreknek, semmirekellőknek hívtak minket – ezekben a percekben viszont sosem éreztem azt, hogy átok lenne az különbözőségünk. Épp ellenkezőleg. Látva az est sötétjében azokat a mágikus fényeket, amiket mi magunknak köszönhettünk… volt benne valami fenséges, felemelő. A hetek, hónapok, később az évek teltek-múltak, mi viszont mindig visszatértünk ehhez a helyhez. Az egyre komplexebb, nehezebb varázslatokat mind magunknak tanultuk meg, tanár híján mást nem is tehettünk. De végül felnőttünk, és elkezdtünk lehetőségeket keresni a világban, így elszakadtunk egymástól. Ellenben minden év ezen napján megígértük egymásnak, hogy történjék akármi, eljövünk erre a helyre. Gyakorolni, nosztalgiázni, vagy csak beszélgetni… nem számított, a lényeg, hogy együtt legyünk. És tartottuk is magunkat mindehhez.
Csendben ballagtunk a befagyott víz mellett, de jelen pillanatban nem tudtunk egymáshoz szólni. Nem tartotta jó ötletnek azt, amit csinálok, hogy árulom a mundénoknak a mágiámat, én pedig nem tudtam a saját nézőpontomat megláttatni vele. Viszont egyikünk sem lett ígéretszegő, ezért hát itt vagyunk. Fogalmam sincs, mennyi ideig sétáltunk, mikor végül megtörte a csendet.
- Tudod, ki az a lány, ugye?Felé fordulok, és bólintok.
– Tudom. Apánk kicsit megkésve, de mondta. Pontosan ezért is voltam nagyon óvatos, mikor figyelmeztetett róla. Nem tudhattam, hogy velem ellentétben ő neki van-e erről az egészről fogalma. Viszont már eltelt majdnem egy év. Ha eddig végezni akart volna velem, vagy bármi más… már megpróbálta volna – nem mondom, hogy megtette volna, mivel nem vicceltem, mikor azt mondtam, óvatos voltam kezdetekben. Saját magamat adtam neki, aki én vagyok, viszont a háttérben mindig meghúzódott az elővigyázatosság, amit kisebb bizalmatlanság képében nyilvánult meg. Apám valahol a megismerkedésünk első hónapjában mesélt róla. Meglepő egyébként, hogy démon létére legalább figyelmeztetett engem, pedig biztos vagyok benne, hogy számtalan fattya szaladgál még a világban rajtunk kívül. Na de ez egy másik téma egy másik napra. Nem kellett eltelnie néhány hónapnak, ahogy a tündérrel egyre jobban összemelegedtünk, úgy lettem egyre óvatlanabb, de nem tett semmit továbbra sem. 7, vagy 8 hónap után jött el az a pont, mikor már teljesen elfelejtődött minden kételyem.
- Veszélyes játszmát űzöl, Arne. Mundékoknak adsz el olyan varázslatokat, amiket nem lenne szabad, aztán pedig annak nőnek a lánya lesz az ágymelegítőd, aki a halálát apánknak köszönhette. Nem az ő keze által, de akkor is – kihallom az aggódást a bátyám hangjából, viszont csak halkan nevetek a válaszadás előtt.
- Na igen… jobb az öreg, mint azt először hittem – értem én ezt úgy összességében arra, hogy ennyi év után sem jött utánunk senki, hogy levadásszon. Mert azért lássuk be, a tündérek sem épp a jóindulatukról híresek, de ha ki is derült volna… egy idő után már felesleges lett volna utánunk jönniük, hisz a rengeteg gyakorlás meghozta a hatását, és az évek során megismert tanítóim tudása is kamatozódott ebben. Hazel viszont… nem is tudom, másabb volt, mint az átlag tündér. Ki tudja, lehet csak azok a fura érzések gondoltatták ezt velem, amit az ő közelében éreztem.
Amint kiderült, valójában miért is került bele az életembe felajánlottam neki egy egyszerű lehetőséget. Tűnjön el az életemből, amilyen gyorsan csak tud, vagy én magam viszem a királynője elé. Felfogta, hogy nem viccelek. Fájt, hogy valami ilyesminek két év után kellett kiderülnie, de jobb volt akkor, mint soha. Jól tudtuk mind a ketten, hogy én nem ígérgetek hébe-hóba, és tényleg meg fogom tenni azt, amit mondtam neki, ha nem lécel le. Bátyám szerencsétlenségére ez pont a találkozónk ideje környékén történt, előtte három nappal. A fájdalmamat nem sírva-ríva töltöttem ki, hanem a testvéremmel való gyakorlásban. Egy hajszál választott el attól, hogy átlendüljek egy olyan ponton, ahonnan már nem lett volna visszaút – majdnem megöltem. Nagyon közel voltam ahhoz, hogy két fontos személyt is elveszítsek kevesebb, mint egy hét leforgása alatt. Kétségkívül ez volt életem mélypontja. Vagyis… a lejtő kezdete.
Nem változtam meg teljes mértékben ezt követően, de érezhető volt a változás. Fogalmazzunk úgy, hogy jobban befogadtam a démoni énemet, az emberi pedig részben háttérbe szorult. Nem voltam már az a sármőr, aki korábban. Aki lehozta volna a csillagokat is az égről egy bizonyos tündérnek, aki olyan szavakkal illette őt, mint soha senki mást, aki olyan gyengéd volt vele, mint azt senki nem nézné ki egy olyasvalakiből, mint őmaga. Kevés olyan varázslat van, amit ne ismernék, de sok olyan volt ezidáig, amiket nem gyakoroltam, mivel elvből elvetettem őket. De a változás szele elért, és örülök, hogy ez megtörtént. Így már érzem, ahogy az erőm kiteljesedik, és nem fognak béklyók vissza, a korábbi erkölcsösségem. Szóval… még egyfajta köszönettel is tartozhatnék a tündérkének emiatt – mások annál kevésbé.
Sokan próbáltak kihasználni engem, amit nem hagytam megtorlatlanul. De nem is estem át a ló túloldalára. Meg akartam hagyni az emberi énemet is, amiben sokat segítettek a fivéremmel való gyakorlások és az együtt töltött idők. Nem értékelte azt, ami velem történt, de nem is tett ellene semmit. Ennyire megbecsültük egymást, hogy ne szóljunk bele a másik életébe. A Kört pedig már a kezdetektől fogva segítem, hisz jól tudom, mekkora hasznát tudják venni az erőmnek, amit én nem vagyok rest velük kamatoztatni. Cserébe ők sem baszlatnak engem. Teljesen nyerő szituáció mindkét félnek. És van egy olyan érzésem, hogy megint rá fogok kerülni valakinek a radarjára, ha eddig nem tettem volna – nem tagadom, ez is hozzátartozik ahhoz, miért segítem pont őket.