Blood and Chocolate Bár

Jules & Dylan

azt a mindenit

Néha dacolnunk kell mindazzal ami előttünk áll vagy amivel szembe találjuk magunk. Simán leállhatunk vitázni a Sorssal, hogy mi nem azt érdemeljük, amit ránk mért és köszönjük szépen mi mást fogunk tenni, mint amit ő szeretne. Holott titkon lehet, hogy mindvégig az általa kiválasztott úton sétálunk. Próbáltam azt hinni, hogy mindent amit teszek az a jót szolgálja. Talán gyerekként elhatároztam, hogy más leszek, mint a többiek. Nem azt teszem amit a szüleim elvárnak tőlem, hanem amiről úgy hiszem helyes. Ezért lehet az, hogy nem igen jövök ki jól velük. Ez bizonyára azért van, mert ők csak kötözködni tudnak, én meg újabb kifogást előhozni minden tervemre. Amivel talán ideig óráig csillapíthatom nyugtalan kedélyeiket, de az eddig sose volt a végső megoldás. Talán sose lesz az. Ha szembe kell néznem a jövőmmel, akkor azt úgy szeretném irányítani, hogy nekem legyen megfelelő ne másnak. Mármint a szüleimnek. Mert ők az ellenszenvesek, mindig is azok lesznek és ez alól semmi sem kivétel. Akárhová megyek, akármit teszek, az nem jó. Nem az általuk elfogadott megfelelő út. Másak az elképzeléseink. Ezzel persze nincs baj, hisz kritikusokra mindig szükség lesz. Akik ráébresztenek arra, esetleg amit tesz az illető az helyes és ezt próbálják aláásni egyesek. Persze nem minden szól az önbizalomról. Ha egyszer csak önbizalmad van és semmi más, talán egy darabig elveszett vagy. Mert semmi másban nem hiszel, csak önmagadban. Ami nem jó. Egy idő után nem. Mert minden elvész. A nyugalom. Amit mélyen legbelül akkor érezhetsz, ha nincs egyáltalán semmi zavaró tényező, talán minden a legnagyobb rendben van. Bár ezt, csak pillanatnyilag jelenthetem ki. Nem él igazán az, aki azt mondja, hogy unalmas az élete és nem történik semmi. De mindig történik valami, csak nem szabad a szobánkban kuksolva várni, hogy történjen is valami. A dolgok odakint történnek, a békés házunkon kívül. Csak ki kell tennünk a lábunk és szembe nézni az utca veszélyeivel. A mi világunk meg tele van veszéllyel. Bár nem tudunk róla, de ott motoszkál a hátunk mögött a szörny, akitől gyerekként óvva intettek, nehogy még véletlenül se menjünk a közelébe. Mert gonosz. Persze, hogy szerintünk gonosz. Ezt nevelték belénk, nincs kivétel. Nincs jó a rosszak között, eleve romlott minden és mindenki. Az én nézetem azonban teljesen más. Ezért ütközhetek megannyi félreértésbe azokkal szemben, akik hisznek és van egy határozott, stabil elképzelésük azzal kapcsolatban, amit én próbálok megcáfolni.
Nem vesztem össze Cissy-vel a vámpíros feltevésem miatt, hogy lehet esetleg jó volt és egy kis idő eltelte után kattant be annyira, az egyetlen amivel sakkban tarthat az a fenyegetőzés. Ha azt állítja, hogy minden vámpír gonosz, akkor én hiszek neki. Végül is ő az árnyvadász nem én. Alig ismerem a világukat, amit meg tudok, az igen korlátozott. Így se lenne szabad tudomást szerezni róluk, hát ha még kiderülne, hogy mi mindennel vagyok tisztában!
Ha már itt tartunk, a tudatalattim még mindig nem békült ki a ténnyel, hogy Cissy valaki mással volt. Így persze, hogy azt álmodtam amint éppen… Szóval mindegy. Ezért gondolom érthető, hogy miért a legdrasztikusabb és legemberibb módszert választottam a felejtésre. Az alkoholt. Ami azzal kecsegtetett, hogy holnap könyörögni fogok a halálomért annyira másnapos leszek, de most már teljesen mindegy volt. Elterveztem és kész. Egyik barátomat se hívtam magammal a bárba. Minek? Csak lejáratnám magam előttük és megfogadnák, hogy többé nem mutatkoznak velem. A pulthoz ültem, annak is a sarkába, hogy még véletlenül se legyek túl feltűnő. Rendeltem magamnak első körben, egy whiskyt. Nem tudom más mivel kezdi, én ezzel fogom.