Remy Barkington
Shadowhunters
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.



 
Hello my
Little Guest
Becses nevem
Jelszavam
Jegyezz meg: 
Mi is volt a jelszóm?
Discord szerver
Shadowhunters



Utolsó posztok
Tagjaink tollaiból
Michael
Kedd Aug. 29, 2023 9:21 pm

Zoey Briggs
Csüt. Aug. 24, 2023 8:39 am

Hazel Sage Stargrace
Szer. Aug. 23, 2023 5:23 pm

Silvius S. Hildenborough
Szer. Aug. 23, 2023 5:19 pm

August A. Littlebury
Szer. Aug. 23, 2023 5:14 pm

Kimberly Storm
Szer. Aug. 23, 2023 5:09 pm

Kimberly Storm
Szer. Aug. 23, 2023 5:06 pm

Oliver Burton
Szer. Aug. 23, 2023 4:27 pm

User statisztika
Belépett tagjaink
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (45 fő) Szomb. Márc. 04, 2017 12:36 pm-kor volt itt.
Lélekszámláló
Elfogadott tagjaink
Csoportok ::
Összesen ::
211110
Angyalok ::
220
Klávé tagok ::
101
Árnyvadászok ::
220
Kör tagok ::
000
Tündérek ::
101
Mondének ::
303
Félvérek ::
101
Dámpírok ::
000
Vámpírok ::
312
Vérfarkasok ::
642
Boszimesterek ::
220
Bukott angyalok ::
000
Démonok ::
000



Legaktívabbak
A hónap méhecskéi

Megosztás
 

Remy Barkington


Vendég
Vendég

Anonymous
Anonymous



Remy Barkington Empty
TémanyitásRe: Remy Barkington ↠ Pént. Aug. 04, 2017 1:40 am

Gratulálunk, elfogadva
Édes, mint a süti..jaj de kis cukor vagy fiam *.*
Felfedve végre és felavatva magam, úgy gondoltam a legaktuálisabb mégis ez a karakter lenne. Üdvözöllek közöttünk ifjú palánta (padavan) Very Happy
Azt kell, hogy mondjam, megfelelő helyszínt választottál születési helynek, bár ezt Te biztos nem érezted a költözés alkalmakor Very Happy Egyik szemem sír, másik nevet, hogy az a farkaskoma megmarcangolt és magadra hagyott. Hiszen ez szomorú, elválaszt a családod utolsó tagjától is. De! Nekem lett egy új fiam vénségemre Razz
Bárhogy is nézem, felemelni egy pucér tinit és átportálozni vele fél New Yorkot elég macera. De mivel elbóbiskoltál, nem kell tartanod, hogy hányingered lesz, mint Simonnak Rolling Eyes Jó alvást, majd találkozunk a házamban Razz Razz
Nem találtam semmilyen helyesírási hibát, viszont elírást néhányat igen. Ugyanakkor áldott jó szívem van (nem, nem kapsz alkoholt míg nem töltöd be a 18-at xd) és ha én tudtam értelmezni, másnak is menni fog, így ettől eltekintek. Viszont a jövőben erre figyelj :3
El vagy hát fogadva Farkasbaby, irány a foglaló, majd a játékt... akarom mondani a házam Razz







Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég

Anonymous
Anonymous



Remy Barkington Empty
TémanyitásRemy Barkington ↠ Pént. Aug. 04, 2017 1:20 am


Remy Barrington
Álmodd meg a jövőt


faj: Vérfarkas

kor: 17

születési idő/hely: 2000.08.01./Anchorage, Alaszka
becenév: Remy

play by: Jimin

foglalkozás: tanuló




Életem lapjai


Fate whispered to the wolf, "You cannot withstand the storm," and the wolf said,

"I am the storm."

Alaszkáról mindenkinek a sok hó, a hegyek, a farkasok, a szánhúzó kutyák, még több hó és a mogyoró fagyasztó hideg jut eszébe. Ezzel én is így vagyok. Szerencsére Anchorage-ben láttam meg a világot, az állam délközép részén, ergo annyira azért nem heregyilkos helyen. Gyönyörű, latyakos és unalmas délután volt, amikor tizenhét évvel ezelőtt előbújtam anyámék második fiaként. Sokan utálják a másodszülött szerepét, de én már kiskoromban is kiélveztem az előnyeit. Az a négy év Ethan és én köztem nem tűnik soknak, de akkor is én voltam a cuki, esetlen gyerek a szüleink szemében. Valószínűleg neki ez annyira nem tetszett, de a példamutatásban jó volt.
Nem voltunk valami gazdagok, inkább amolyan átlagosak. Ezalatt azt értem, hogy az iPhone 7 plust nem engedhettük meg magunkat, de a kettővel korábbi verziót igen. Bryan és Kelly, vagyis apa és anya mindketten tanárként dolgoztak ugyanabban az általános iskolában, talán ez is lehet az oka annak, hogy nem lettünk multimilliárdosok. Nem mintha bánnám, mert általában akinek sok pénze van az egy beképzelt pöcs.
Tíz évesen hallottam legelőször anyámék veszekedését, és akkor nem is sejthettem még, hogy az volt a kezdete a családunk szétesésének. Engem lekötött a suli, azon belül is a barátaimmal való lógás, és nem a tanulás, mert az nem számított menőnek. Ha ők tudtak velem lógni akkor meg Ethant nyúztam, hogy videojátékozzunk. Mindig hagytam őt nyerni....vagy ő engem..ki tudja. Tizennégy évesen jöttem rá, hogy nekem van a világon a legszarabb és leghaszontalanabb különleges képességem. Úgy vonom a mágnest, mintha az lenne a hátamra tetoválva, hogy "Vesd rám magad és tépj szép". Vannak emberek, akik valamilyen módon kiérdemlik ezt, esetleg a karma üldözi őket, de én sose tettem semmi rosszat, mégis egyfolytában vagy elestem, megharapott egy kóbor kutya, kipécéztek maguknak a részegek, majdnem áthajtott a lábamon egy autó és még sorolhatnám. Gondoltam arra is, hogy megátkoztak, esetleg előző életemben sorozatgyilkos voltam, ezért most így kell fizetnem a bűneimért. Vagy a fordítottja, túl könnyű és kényelmes életet éltem, s a jelenlegiben kell vezekelnem érte. Egy idő után persze megnyugodtam, és örültem annak, hogy ezeknél az apró dolgoknál úgyse történhet velem rosszabb.
Így visszagondolva szívesen megkéselném a fiatalabbik énemet, hogy hogy lehetett egy ekkora naiv, elmebeteg állat. Mindig van rosszabb. Ethan velem ellentétben csodásan vette az élet akadályait, és még jól is tanult. Én voltam az elátkozott, a bátyó pedig az...öhm...áldott?
Tizenhat éves koromban minden a feje tetejére állt. Az addig kitűnő tanuló, kedves és jó fej Ethan teljesen megváltozott, anyáék még többet veszekedtek, és én nem tudtam rájönni, hogy mi történt, miről maradtam le. A szüleim Ethant hibáztatták, hogy miatta romlott meg a házasságuk, Ethan szerint ők tehettek arról, hogy elkezdett drogozni. Két tűz közé kerülni szar dolog, próbáltam jó messzire elkerülni a lassan hidegháborússá váló zónát. Igyekeztem Svájc szerepét betölteni, de minél jobban elszigetelődtem tőlük annál jobban veszítettem el a fonalat. Amikor otthon voltam a takaróm és fülhallgatóm jelentették az egyetlen menedéket a folyamatos kiabálástól. Nem értettem, nem is akartam érteni. De csak arra vágytam, hogy vége legyen, mindenki kibéküljön és normálisan élhessük tovább az uncsi életünket. Ez a kívánságom sose teljesült.
A szüleink elváltak. Ethan lelépett a barátnőjével ki tudja hová. Reménykedtem, hogy a városban fogunk maradni anyával, vagy legalább az államban. Túl nagy volt a nyomás, szóval lehetetlen lett volna, hogy apámnál maradhassak. Nem csak a fél családomat veszítettem el egyetlen pillanat alatt, hanem az összes barátomat is. New York. Mert hát miért is ne költöztünk volna az ország másik felébe. A nagybátyámmal éltünk hárman egy albérletben, nem is ismertem a csávót, ő meg úgy viselkedett, mintha ezeréves barátok lennénk. Hamar megnyílok másoknak, de ez azért teljesen más.
Idegennek éreztem magam a városban, a suliban, az emberek is teljesen mások voltak. Egy év alatt kicsit jobbra fordult a helyzet, szereztem pár havert, de a ugyanúgy képes voltam eltévedni, főleg este.
Aznap éjszaka zuhogott az eső, tizenegyig dekkoltam az egyik queens-i haveromnál. A metró fél tizenegykor zár, amiről természetesen teljesen megfeledkeztem, ahogy az egy idiótához illik. Túl későn ugrott be, de már amúgy se tudtam volna eljutni a metróig. Ezért kell olyanokkal barátkozni, akiknek a szüleinek legalább egy kocsija van.
Egy kihaltabb környéken sétáltam, le akartam vágni az utat, miután Jamest felhívtam, hogy ott aludhassak nála. Nem emlékszem sokra abból ami azután történt, hogy befordultam a sarkon. Valami nagy és rohadt büdös nekem ugrott, és hiába a lámpafény, csak a hatalmas szénfekete szőrtömeget és a fogakat láttam, amik a vállamba martak. Eleinte ellenkeztem, de pár másodperc múlva a fájdalom olyan szinten elhomályosított mindent körülöttem, hogy alig fogtam fel valamit a eseményekből. Éreztem ahogy a fogaival tépi a húsom, hallottam a morgását, láttam ahogyan a saját vérem áztatja a beont, egyre nagyobb és nagyobb tócsát formázva. Aztán egyszer csak minden elsötétült. Nem hallottam a hangját, nem éreztem a fájdalmat, csak a csönd maradt.
A halál lett volna az egyetlen megváltás, de én mégis túléltem. Egy kórházi ágyon ébredtem, tele sebekkel és egy jókora kötéssel a vállamon. Ott volt anya és James is, akik úgy néztek rám mintha szellemet látnának. Nem haltam meg. Ez legalább akkora sokkot okozott, mint maga a támadás. Annyi vérveszteséggel...az a dög úgy ropogtatta a csontjaim, mintha ropi lett volna...és én mégis itt vagyok. Hiába meséltem el nekik az egészet, nem hitték el, hogy az nem csak egy kóbor kutya volt. Egy eb nem nő ekkorára, maximum  abban az esetben, ha szabadidejében szteroidozza magát. Azt meg pláne nem értettem, hogy az a valami miért hagyott ott. A kérdéseimet meghagytam magamnak, mivel a többiek leragadtak a kóbor kutya teóriánál.
A történtek miatt napokig nem mozdultam ki a szobámból, hála az égnek a sulit is hanyagolhattam egy ideig. Monotonul telt el az az egy hét, aludtam, ettem, tévéztem és megint aludtam. Féltem kimenni az utcára, de egyik nap addig nyaggattak a barátaim, hogy végül kivánszorogtam a házból. Szerintük jó ötlet volt a városnézés, szerintem meg dögunalmas és legszívesebben visszamásztam volna a takaróm alá. Még este se juthattam haza, a tábortüzes terveik miatt. Egy erdősebb részre mentünk, kempingféleségbe, és ott szenvedtem tovább. Az sem nyugtatott meg, hogy most sikerült szerezniük egy kocsit. Haza akartam menni, éreztem, hogy valami rossz fog történni, ez az érzés a csontjaimig hatolt.
Négyen voltunk, három fiú és egy lány. Amíg ők leléptek fát keresni én kicsit körbenéztem, féltem, de a lábaim vittek előre. Nem tudom milyen messze lehettem a táborhelytől és Robéktól, velük kellett volna mennem. Egyedül a telihold fényének köszönhettem, hogy láttam egyáltalán valamit. Fájt...fájt mindenem. Mintha összezúzták volna a csontjaimat. A földre zuhantam, a füvet téptem, de semmi se tudott enyhíteni a kínjaimon. Nem lehetett több tíz percnél, nekem mégis óráknak tűnt a folyamat...aminek a végén már négy lábon álltam. Kétségbeesetten elkezdtem rohanni előre, a talpaim helyett négy fehér manccsal alattam. Nem a barátaimat kerestem...már nem is a félelem hajtott, hanem az éhség. Nem arra koncentráltam, hogy mi vagyok, hanem a farkaséhségre.
Hamar kiértem az erdőből, de ez még mindig nem a belváros volt. Találtam kaját...mókusokat. Szétmarcangoltam a három gyámoltalan kis lényt, utána újra beütött a rövidzárlat. Egy kihaltabb utcában ébredtem, valamilyen épület mellett. Még mindig sötét volt. Ott ültem a betonon teljesen meztelenül, vacogva a rémülettől miközben a véres kezeimet vizslattam. Ez az egész kezdett túl sok lenni, nem bírtam megmozdulni, mintha elszállt volna minden erőm. Ebből a sokkos állapotomból az rántott vissza a valóságba, hogy valaki konkrétan keresztül esett rajtam. Elég nagy fáziskéséssel néztem rá, megint minden homályos volt, de az illatát éreztem. Olyan...édes, mint egy két lábon járó süti. A kukák szaga után élvezet volt levegőt venni. Lehajolt hozzám, próbáltam hátrébb csúszni, de már így is a falhoz voltam passzírozódva. Mondott valamit de nem hallottam, hiába figyeltem...mintha méterekről beszélt volna hozzám. Már nem a betonon ültem, az édes illatot még közelebbről éreztem, és nemsokára újra minden sötétbe borult ahogy a kimerültségtől elnyomott az álom.


Shadowhunters FRPG:



Vissza az elejére Go down
 
Remy Barkington
   
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: